11.
melone08 2014.03.09. 16:58
Nem kell más, csak egy köszönöm
Fagyos tél volt, egészen embertelen. Az öregek évtizedek óta nem láttak ahhoz hasonlót. A közel fél méteres hó nagy fennakadásokat okozott nem csak az autósok, hanem a járókelők számára is. A munkásokat mind az utakra vezényelték, hogy a méteresre duzzadt hótorlaszokat eltüntessék, megnyitva ezzel az utat a forgalom előtt. Senki és semmi nem törődött azzal, hogy a gyalogosok térdig gázoltak a hóban, hogy még csizmájuk és bakancsuk is beázik, egyszerűen egyetlen problémára koncentráltak: az autósok kiszabadítására.
Élt a városban egy kedves, idős bácsi, akit István apónak hívtak. Jelentéktelen, szürke, hétköznapi ember volt, aki soha nem került a figyelem középpontjába. Azon a télen azonban nagyon sokan megismerték a nevét. Íme, ez az ő története:
Ahogy minden reggel, István apó ezúttal is öt órakor kelt, hogy kimenjen a térre, és megetesse a galambokat, verebeket azokból a kenyérmaradékokból, amelyeket hajnali sétája során szerzett a környező kukákból. Mindegy volt, hogy penészes, vagy száraz a kenyér, a madarak örültek a finom falatoknak, különösen abban az ítéletidőben, ami a városkára ereszkedett. Miután szétosztotta az ételt kedvencei között, észrevette a munkásokat, ahogy már korán hajnalban takarítják az utakat, miközben a járdák napok óta ki sem látszottak a hó alól. Értetlenül állt a látottak előtt, nemtetszésének fejcsóválással tett eleget. Hanem hirtelen ragyogó ötlete támadt. Hazament, és kivette a kamrából azt a hólapátot, amelyet a saját kezével készített évekkel ezelőtt. Visszament a térre, és nekilátott, hogy egyedül takarítsa el a havat. Úgy érezte, ez a legkevesebb, amit megtehet másokért. Nem volt pénze, nem voltak drága ruhái, de az ünnep közeledtével mégis adni akart valamit annak a közösségnek, amelyikben élt.
Egész nap, reggeltől estig dolgozott, alig állt meg pihenni. Csupán néhány falat kenyeret vett magához, és némi vizet, de fáradhatatlanul végezte munkáját. Melegséget, elégedettséget érzett, és az sem szegte kedvét, hogy a mellette elsétáló emberek lenézően tekintettek rá. Néhányan arrébb lökték, mások ráripakodtak, de ő tette a dolgát rendületlenül. Estére érve nagyon elfáradt, alig állt a lábán, ám ő csak tovább lapátolta a havat. Nyolc óra is elmúlt, amikor elindult hazafelé, de egyfolytában az járt a fejében, hogy másnap újra kimegy, és befejezi, amit aznap nem sikerült. Ahogy kimerülten lépdelt hazafelé, hirtelen megcsúszott, elesett, és beverte a fejét. Nem maradt ereje ahhoz, hogy felkeljen, és a hólapát is eltörött, nem tudott rátámaszkodni. Az emberek, akik még rótták az utcákat, mind elmentek mellette. Egyetlen járókelő sem volt, aki megállt volna, és segítő kezet nyújtott volna neki. Hajléktalannak, vagy éppen részegnek nézték, és otthagyták megfagyni az éjszakában. Így ment el az EMBER, aki segített másokon, és akit úgy hívtak: István apó.
István apó létező személy volt. A hatvanas évek végén találtak rá egy kisváros forgalmas utcájában, ahogy megfagyva, holtan feküdt az egyik üzlet előtt. Történetét az üzlet tulajdonosa mesélte el nagyapámnak, aki akkoriban éppen abban a városban dolgozott. Az üzletvezető zárásig figyelte, ahogy az öreg fiatalokat meghazudtoló kitartással lapátol. Amikor nagyapám elmesélte nekem a történetet, még fiatal voltam, nem értettem meg az üzenetét. Ma már tudom, mit akart mondani vele. Azt, hogy az emberség nem attól függ, milyen ruhát viselünk, mit dolgozunk, mennyi pénzünk van. Az emberség, a szeretet feltétel nélküli érzés, független a körülményektől, élethelyzettől.
Ezt a történetet azért osztom meg Veled, kedves olvasó, főleg most, az ünnepek felé közeledve, hogy lásd, nem kell drága dolgokat vásárolnod ahhoz, hogy kifejezd a szereteted mások iránt. Egy mosoly, egy ölelés, egy kedves szó elég ahhoz, hogy a legeltévelyedettebb lelkeket is megérintsd. István apó megtanított arra – és remélem, Téged is megtanít –, hogy a szavak ereje nagyobb, mint a tárgyaké. Olykor, amikor segítő szándékkal közelednek feléd, vagy csak előzékenyen előreengednek, jussanak eszedbe a következő szavak: nem kell más, csak egy köszönöm!
|