Alig egy hete volt, hogy a farkasok visszaváltoztak, máris szembesülnöm kellett a problémákkal. Egyszerűen túl gyorsan. Mint mikor az ember a hullámvasúton lefelé robog, és amint megállva alábbhagy az izgalom, rájön, még levegőt is elfelejtett venni. Hát pont ilyen érzés volt az egész.

A Grey ház eddigi csendes és nyugodt hangulata pillanatok alatt odalett, amikor Luka és Naska magától értetődőnek vette, hogy beköltözik. Lehetőleg végleg, pláne, hogy a táborban valamiért továbbra sem látták őket szívesen. Magamtól is hamar rájöttem a magyarázatra. A két srác teljes állású cselédet igényelt volna, de legalább egy nevelőtisztet, aki kemény szabályokat állít eléjük. Ehhez képest Hannát nem érdekelte, Mary pedig még biztatta is őket, érezzék otthon magukat. Szóval így tettek. Holott éppen a nagynéném volt az, aki korábban nem örült nekik. Most viszont nem foglalkoztatta, ha odébb kellett raknia a fiúk elhagyott cuccait, vagy kedvesen merengve valamin, nekiállt mosogatni utánuk, de magam részéről láttam, amint Luka és Naska hálátlanul kihasználja ezt. Hanna közben javarészt adta a hülyét, vagy valamilyen fontos iskolai feladatra hivatkozva, lelépett a színről. Utolsó pillanatig bíztam benne, hátha észhez térnek, és mellém állnak, hiszen nélkülük az én szavam cincogásnak tűnt az állandóan üvöltő hangfalak, a tévé vagy a videojátékok mellett. Aztán rá kellett jönnöm, valóban egyedül vagyok, sőt, senkit nem érdekel különösebben a véleményem. Alig három nap alatt kikészültem. Ételt hagytak a bútorokon, felhajtva felejtették a WC ülőkét, felhalmozták az edényeket, szétszórták a koszos ruháikat, és kis híján felgyújtották a vendégszobát. A házban ebből következően belőlem lett a hisztis fúria, aki monoton ugyanazokért a dolgokért pattog, és végül én is kezdtem megutálni magam.

A meggondolatlan remények és a valóság metszéspontjába kerültünk.

Utolsó mentsváram Heine maradt, azonban ő, ahogy a legtöbb falkatag is, a téli táborban vert szállást. Az átváltozás után kiderült, mennyi problémát jelent ez ott is. Néhány tagnak volt forgatókönyve arra az esetre, ha végleg sikerül emberré válniuk. Ez bár számomra bizarrnak hangzott, utólag megértettem, ők jártak a legjobban. Sokuk szinte azonnal elment erről a vidékről, akadt, aki inkább kivárja a tavaszt. A döntő többség mégis bizonytalanul tobzódott, tehetetlenül reménykedve valami újabb fordulatban. Amikor náluk jártam, megértettem, miért: még mindig egy falka voltak. Micah tovább vezette őket, miközben Elise hiányának minden másodperce tükröződött a szemében.

Megköszönték, amit tettem értük, ellenben tudtam, mindössze azt fejeztem be, amit anyám elkezdett. Mindazt, ami rá emlékeztetett. Reméltem, ezzel én is enyhülést találok, ugyanakkor az űr semmivel sem lett kisebb. Ezek a farkasok, legyenek akár emberek, nem fognak kötődni hozzám, ahogy én sem hozzájuk.

Azonban lehetetlen volt nem észrevenni, hirtelen mennyire másként kezelnek. A távolságtartás mellett valamiféle várakozás ült a levegőben, ha rám néztek. Zavaromban úgy tettem, mintha nem látnám. De ott volt titokban, ott lopakodott a gondolataik között.

Nem értettem, és nem is maradt rá időm, hogy kiderítsem az okát.

Heine hiányzott, közben viszont kellő elfoglaltságot adott, hogy Mary boltjával kellett foglalkoznom, hiszen millió papírmunka halmozódott. A nagynéném nagyon nem állt a helyzet magaslatán, miközben tucatszám világosodtam meg naponta az ilyen ügyek elintézésében.  

Tulajdonképpen megértettem, bár minden jóra fordult, semmi sem változott.

¤

Miután egyik délután fáradtan hazaértem a városból, ismét kezdődött az agyrém. Nem elég, hogy a postán belém kötöttek, majd az egyik iratot visszadobták a hivatalban, de otthon még reménytelenebbnek tűnt a helyzet. Mint valami csúcspont, amit vélhetőleg nem lehet fokozni. Ezúttal azonban nem álltam le balhézni, amiért gyanús égett szag terjengett, és egy kósza pizzaszelet ült Naska mellett a kanapén. Inkább egyből a szobámba menekültem, mielőtt a gyilkos indulataim testet öltöttek volna, és helyette nekiálltam új terveket összeállítani egy füzetbe. Én sem maradok itt örökre. Keresek egy főiskolát, sportolni fogok, csomó normális barátom lesz, szerzek egy diplomát, és…

Mi lesz akkor?

Mit akarsz majd?

Szobám csendje is kinevetett. Újra és újra eljátszottam ezt a jelenetet. Dühös vagyok. Tollat ragadok. Nagyobbacska álmokat szövök. Aztán lebontom az egészet, mert így nem jó. Így nem tetszik, hiszen valami hiányzik – vagy valaki. Már nem tudtam, dönthetek-e egyedül. Épp, mint a falkában.

Igen, pontosan ez a baj a rövid távú tervekkel.

Mielőtt belemerülhettem volna kétségeim mocsarába, Hanna sikolya rántott vissza a valóságba. Rémülten téptem fel az ajtóm, és rohantam le a földszintre. Naska döbbenten nézett a konyha irányába, félbehagyva a videojátékát, Luka pedig épp akkor robbant be oda, amikor Hanna megint felüvöltött. Hangját hangos dörrenés, majd csörömpölés követte. A legrosszabbra felkészülve léptem be utánuk, a látvány leírhatatlannak tűnt.

A húgom elkeseredetten nézett rám a konyhát beterítő vacsoránk maradványai felett. Azt sem tudtam megállapítani, mi akart lenni az eredeti elképzelés.

- Sajnálom – mondta sírós hangon. Luka nagyon nehezen fojtotta vissza a röhögést, de felmérve a károkat, nekem nem sok jókedvem támadt. – Telefonáltam, és elfelejtettem… Mary új kuktáját szerettem volna kipróbálni, de… azt hiszem, túlhevült – állította tekintetét a plafonra emelve. Követtem pillantását, és elsápadtam.

- A mennyezetről még úgysem ettünk – jegyezte meg Luka. Gyilkos pillantással jutalmaztam, és szó nélkül kivonultam a nappaliba, majd kikapcsoltam Naska előtt a tévét.

- Mit művelsz? – háborodott fel. – Sosem értem még el ekkora pontszámot!

- Ez így nem fog működni! – válaszoltam határozottan.

- Mégis miről beszélsz?

- Arról, hogy semmit nem csináltok. Itt hédereztek, kihasználjátok Mary hirtelen jött jóindulatát és az én türelmem! – Felemelt hangomra Luka is megjelent. – És ez csak rosszabb lesz – jegyeztem meg éppen rá nézve. – Holnaptól dolgoznom kell Mary boltjában, jövő héttől Hanna suliban lesz, ti meg az alapig lebontjátok ezt a tetves házat, mire majd hazajövünk.

- Mit akarsz, mit tegyünk? – érdeklődött Luka lehuppanva a kanapéra. A random pizzaszelet a szőnyegre esett mellette.

- Keress munkát. Te pedig – mutattam Naskára -, mintha tanulnod kéne. Tulajdonképpen még gyerek vagy. A végén a hatóságok is ránk másznak miattad.

- Mindig magántanáraim voltak – villogott büszkén.

- Nem lep meg, hogy ennyire gyépés vagy. Majd megoldjuk valahogy.

- Ne már…

- Hallottad, nem? – szólalt meg mögöttem figyelmeztetően Heine. Szívem váratlanul hatalmasat dobbant a hangjára, csaknem megijedtem tőle. Észre sem vettem, hogy megérkezett, holott már a kabátját is levetette és felakasztotta. Naska szeméből azonnal eltűnt a dac, ugyanakkor Luka még néhány pillanatig ellenkezve nézett rá.

- Srácok, rendeljünk valamit? – vetette fel Hanna óvatosan a konyhaajtóból. Kezében a nemrég elszabadult kuktát szorongatta, akár valami foglyot.

- Pizza már van – dohogtam, majd nagyot sóhajtva otthagytam a bandát. 

Heine úgy másfél óra múlva, egy tányérral jelent meg a szobámban. Kiterülve feküdtem az ágyon, fülemben zene szólt. Alvást szimulálva, fél szemmel figyeltem, amint félreteszi az ételt. Először leült, majd a reakcióm híján mellém feküdt. Egy percig némán bámult, várva, hogy ránézzek. Így tettem, és rövid időre újra belefeledkezhettem szürke szemébe. Apró fekete pettyeket pillantottam meg íriszén, amiket korábban sosem. Fehér haja megint megnőtt, így apró lófarokba kötötte hátul. Vonásai fáradtnak tűntek, mégis… Emberként épp olyan lenyűgöző volt, mint farkasként. Nem tudom, mit látott, de elég vigasztalanul nézhettem rá, mert kezébe fogta arcom, és egyik ujjával cirógatni kezdte. Gondolatai hallgattak, amikor közelebb húzott magához. Először gyengéden ért össze ajkunk, hogy aztán a vágy törjön utat magának. Hamarosan vadul csókolt, ahogy csak ő tud, és éreztem, éppen úgy nem sejti, mi fog következni, mint én. Lehetett ez úgy az utolsó pillanatunk, mint az első. A fülhallgató kicsúszott a fülemből, miközben karomat a nyaka köré fűztem. Biztos akartam lenni benne, ez most valóságos. Olyan sokszor elképzeltem, és annyiszor ébredtem erre egyedül. Teste melege, fakuló farkas illata megszédített. Tudtam, ha még egyszer eltűnik, belehalok.

Amint elhúzódott, ismét találkozott a tekintetünk. Azt súgta, minden rendben lesz.

- Tényleg? – kérdeztem halkan, mire a fülemhez hajolt.

- Nem megyek el többé – ígérte.

És én vakon hittem neki, akárcsak oly sokszor azelőtt.

¤

A hajnal alig derengett, amikor felébredtem. Sötétség vett körbe, és a fűtőtest egyenletes morajlása hallatszott. Féltem megmozdulni. Az utóbbi egy évben rájöttem, jobb, ha nem próbálok az álmomban engem ölelő test után kutatni, mert amíg a felismerés fájdalmát halogathatom, könnyebb elhinni, hogy nem vagyok egyedül. De ezúttal mégis más volt. A Hold fogyó mosollyal vont ezüst függönyt a szoba ablakára, és egy sávban a mellettem fekvő alakra. Heine egészen halkan szuszogott, szinte hallani sem lehetett. Kíváncsian fordultam felé, mintha a képzeletem játszana. Kisöpörtem egy tincset arcából, majd mutatóujjamat végighúztam homlokától kezdve orra vonalán, le egészen enyhén elnyílt ajkáig. Állán halovány, friss borosta szúrt. Megérintettem nyakát, éreztem rajta szíve lüktető erejét, majd mielőtt a két kulcscsontja közötti árokba tévedtem volna, hirtelen megfogta a kezem. Perzselő szemmel nézett rám, és szorosan átölelt.

- Mesélj róla – kértem hirtelen. Látszólag nem értette, ezért folytattam. – Mondd el, milyen volt farkasként.

Gondolkodott, mielőtt megszólalt volna halk hangon.

- Azt hiszem, váratlan. Azelőtt akartam, de azután a harc után, mikor nem változtunk vissza... Láttam rajtad a fájdalmat, felfogtam, hogy Elise-szel mi történt, és ott akartam lenni, de aztán… Hamarosan tudtam, tényleg nem történik semmi, pontosabban már nem fog. Farkasok maradtunk. Legalább annyira örültem neki, mint bántam, és ezzel képtelen voltam mit kezdeni. A falka hasonlóan viszonyult ehhez, de könnyen feladták. Hetekkel később ugyanúgy éltek, mintha sosem lettek volna emberek. Vadásztak, harcoltak, éltek tovább, és hitték, így könnyebb lesz.

- Te nem?

- Nem ment. Nem, amíg vártál rám. 

- Hallod még? – kérdeztem suttogva. –  Az erdőt.

- Igen – közölte egyszerűen, mire mellkasomba tompa fájdalom nyilallt. – Ezt is – mondta rögtön, pontosan a szívemre mutatva. – És ezt jobban, mint a hívást. Ez is egyfajta kötelék, Erin. Talán erősebb is. Ne kínozd magad miatta. Az átok nyoma örökre megmarad. Régebben nem értettem, de amikor farkas képében nap, mint nap próbáltam visszajutni hozzád, felfogtam. Akkor is emlékeztem erre, mikor már csak képek és halovány illatok maradtak az emberi részemből. Egyedül én hallom viszont a gondolataid, ez pedig nem ok nélkül lehet így. Kell, hogy legyen értelme. Talán azért nem illeszkedhettem be újra, mert nem oda tartoztam. A hívás ahhoz köt, amire vágyunk, és én az elmúlt évben semmit sem kívántam jobban, mint melletted lenni – emberként.

Szívem hevesen dobogott, mintha minden szava külön simogatna. Jóformán semmit nem tudtam a múltjáról, és nem álltattam magam azzal, hogy túlságosan kiismertem volna. De azt kívántam, hogy ez megváltozzon, és ehhez apró lépéseken vezet az út, nem?

- Miért tűntél el a végén? – csúszott ki a számon.  

- Micah elment egy időre, miután elvesztette Elise-t. Sosem láttam senkit annyira szenvedni. Elise mindannyiunk anyja volt, de sokakkal ellentétben, én gyerekkorom óta ismertem mindkettőjüket, és sejtettem, min megy keresztül. Nem hagyhattuk szétesni a falkát, ehhez viszont én is kellettem. Aztán túl nehézzé vált…

- Mi?

- Emlékezni… Nem akartam, hogy lásd. Az már nem én lettem volna. – Gyűlöltem, amiért ezt állítja. Sosem volt annyira önmaga, mint farkasként, és én elvettem tőle mindezt, akármit mondjon is.

- A többiekkel mi lett? A másik falkával.

- Befogadtuk őket. Csak néhány fiatalabb farkas maradt. Nekik még nehezebb most.

Különösnek tűnt, hogy akik korábban az életünkre törtek, most azok között vannak, akiket a fejemben hallok. Gyanítottam, ez a képesség nem fog egyhamar eltűnni. Megadóan sóhajtva Heine nyakához fúrtam magam, és inkább elszenderültem karjának erős ölelésében. Ráérek még ezen rágódni.

¤

Pár órával később nyűgösen ébredtem. Heine már felkelt, és a hangokból ítélve a többiek is. Hunyorogva öltöztem fel, miközben jó párszor megbotlottam a padlón széthagyott cuccaimban. Néhányat közülük a táskámba is bedobáltam. Mary még a konyhában serénykedett, amikor leértem. Hosszú, barna haját elegáns kontyba fogta, és az öltözékében szerencsére most nem úgy festett, mint egy negyven éve eltévedt hippi. Hajlamos volt mostanában a túlzásokra, miközben a húgommal tudtuk, Patrick, a mindenesünk áll a dolog hátterében.

- Lassan indulhatnánk – figyelmeztettem, mielőtt jobban beszélgetésbe merült volna a fiúkkal. Bár jó áron szereztünk nyáron egy használt autót, amit Hannával úgymond közösen használhattunk, jobbnak láttam, ha Maryvel tartok. Naska egy szót sem szólt hozzám, és Luka egyértelműen fújt rám. Heine puszta jelenléte persze sokat számított.

- Máris. Hanna, ugye elboldogulsz? – fordult hozzá nagynénénk. Hülye kérdés. A húgom már jobban kiismerte magát a konyhában, mint Mary, aki állandóan a nemrég rendbe rakott üvegházban csinálta a kencéket meg teákat az üzletébe.

- Megyünk, ugye? – sürgettem utoljára, kifelé menet. Heine is elindult a maga dolgára, így még észrevétlenül futó csókot adott, mielőtt mind másfelé vettük az irányt.

A városig Mary az ötleteiről mesélt. Záporoztak rám az elképzelések, a Mary szerint vásárlócsalogató fajtából. Holott nem indult ez olyan könnyedén. A gyászból menekült az álmaiba, aminek a végén gyógynövény kereskedést nyitott. Idővel rájöttünk, mennyi munkába, engedélybe, vitába kerül, és mikor már úgy nézett ki, hogy senkinek nem éri meg, hirtelen minden összeállt. Mindamellett a lelkesedésem egyelőre nem járt az egekben.

A januári napfény óvakodva bújt elő, miközben a jég csillogó mázat vont az aszfaltra. Wolfvalley hozzánk hasonlóan munkába igyekezett. Ennyi idő után az emberek jelentős részét megismertem, még ha nem is volt ez mindig olyan hálás kiváltság. Mary az aprócska bolt előtt parkolt le. A központtól nem messze állt, egy könyvesbolt mellett, szemben pedig egy kávézó volt, ahova sokan betérnek. Ideális hely. Talán tönkre sem megyünk. Sürgetően leheltem a kezem a hidegben, amíg Mary kinyitotta az ajtót. Két oldalt hatalmas, egyelőre üresen sóhajtozó ablakok várakoztak.

- Csinálok egy teát – mondta hátra sietve, mire eszembe jutott, mennyire álmos vagyok.

- Erősre – kiáltottam utána, amikor eltűnt az aprócska konyhaszerűségben.

Addig is beindítottam a fűtést, és előhalásztam a dobozokba halmozott, papírból és fából készült díszeket. Rövidesen egészen belemerültem a kirakatrendezésbe. Nehezebb feladatnak bizonyult, mint gondoltam, hiszen egyszerre kellett hívogatnia a tekintetet, és felébreszteni a vágyat, hogy a vevők bejöjjenek pénzt költeni. Legalábbis Mary ilyesmivel traktált, és állandóan talált valami apró dolgot, ami lehetne még jobb. Az őrület környékezett, nem is olyan körmönfontan.

- Átmegyek, veszek egy kávét – szóltam oda később a polcokat rendező Marynek.

- De hát még van tea.

- Aha, pont azért – bólogattam kifelé. Ha még egy bögrével meg kellett volna innom abból a csodateából, inkább kifekszem az útkereszteződésbe. Az legalább gyorsabb, véltem, és már repültem is a szemben lévő kávézóba.

A hely visszafogott, de ízléses volt. Néhányan a délelőtti pitéjük felett olvasták az újságot, és nem különösebben törődtek velem. Utóbb gyakorta megesett, hogy ismeretlen ismerősök jöttek oda hozzám vagy a húgomhoz részvétet nyilvánítani. Mi sem idegesített jobban.

Zsebemben a pénztárcám után kutatva léptem a pulthoz, és a szemben lévő falon kitett kínálatot olvastam.

- Segíthetek? – kérdezte egy kimért hang velem szemközt. Zavartam kaptam le a szemem, eddig észre sem vettem, hogy ott van valaki. Nem jártam itt sokszor, de legutóbb egy semmilyen kis eladó dolgozott, ez a lány viszont dús, lángoló vörös hajú, különös tekintetű kiszolgáló volt. A kávézó egyen kötényét viselte, és valamiért zavarba jöttem vizslató nézésétől.

- Egy tejeskávé lesz, cukor nélkül. – Bólintott, és gyorsan nekifogott megcsinálni egy papírpohárba. Még a mozdulatai is furcsák voltak… valahogy idegen errefelé.

- Te dolgozol a boltban? – érdeklődött, miközben fizettem. Csodálkozva néztem rá. – A növényesben.

- Ja, igen – feleltem túl lassan kapcsolva. A beszélgetése eleve erőltetetten indult, és rögtön meg is akadt. – Csak nagyon apróban tudok fizetni – jegyeztem meg bocsánatkérőn.

- Nem gond – válaszolta a lány, és felém nyújtotta a tenyerét, hogy beleszórjam.

A következő másodperc a darabjaira hullott. A részletek kiélesedtek, amikor bőrünk egy halovány pillanatra összeért. Mintha áram csapott volna meg, aztán valami felvillant a fejemben, de túl gyorsan. Valami emlék? Ő is érezhette a fájdalmat, mert ijedten kaptuk el a karunk. Az apró csilingelve szóródott szét a földön.

- Sa… sajnálom – hebegtem jobb kezem dörgölve.

- Minden oké – állította. Semmi nem látszott arcán, némi hamar eltűnő gyanakvást leszámítva. – A kávédat itt ne hagyd! – figyelmeztetett, amint indulni készültem. Ügyesen úgy fordította a poharat, hogy ne érhessünk újra egymáshoz. Vajon csak véletlenül?

Fellélegezve értem vissza Maryhez. A rengeteg gyógynövény illata falként emelkedett körém. Nem bántam, hogy elhihettem, védve vagyok.

- Találkoztál az új lánnyal? – firtatta a nagynéném. Néhány tincse kibomlott hátrafogott frizurájából, és egy pillanatra egészen úgy festett a beszűrődő napfényben, mint Elise. A levegőm is elakadt rövid időre.

- Milyen új lány? – nyögtem ki aztán.

- A kávézóban. Nemrég állt be. Senki nem tudja, mi lett az elődjével, valami hihetetlen, hogy ilyesmi megeshet itt. Őt vették fel helyette. Mostanában költöztek a városba a testvérével.

- Ilyen sokat tudsz róla?

- Rendes lány. Véletlenül fellöktem, amikor munkát keresett – magyarázta Mary. – Rooney a neve.

- Nagyon érdekes – fanyalogtam, miközben inkább visszatértem a kirakatokhoz.

Rövidesen betévedt egy-két vásárló, amitől Mary máris magánkívül volt, és este hazafelé, megint másról sem beszélt, mint a terveiről. Fásultan éreztem magam. Szerencsére a fiúk egyben hagyták a házat, talán még Hannának is segítettek a takarításban. A vacsora melegen várt, és amint azt vártam, a hangulat magától megenyhült. Naska napközben megegyezett a húgommal, hogy majd ő segít neki a tanulásban, esetleg néha én is beszállhatok. Luka pedig munkát keres, lehetőleg Heinével együtt. Mindenre megadóan bólogattam, és amilyen gyorsan lehetett, ágyba bújtam.

Kimerülten nyújtóztattam ki tagjaim a takaró alatt. Az éjszaka gyengéden ölelt körül, a földszintről a tévé halk zajai szűrődtek, és Hanna vitázott valamin Lukával, amíg álomba nem merültem. Felrémlett előttem a nyári erdő békés képe, Heine farkasként, majd ember alakjában. Végigpergett előttem az elmúlt néhány nap, de valami kezdett mind furcsábbá válni. Tűz ragyogott a távolban, majd egy nő sikolyai hasították fel a csendet. Túl sebesen pörgött, mint egy felgyorsított film, és a végkifejlet egy becsapódással ért fel, amitől magamhoz tértem.

Nem értettem, mi történt, hirtelen azt sem, hol vagyok, vagy mi volt valóságos. Remegve felültem az ágyban, hálópólóm teljesen átizzadtam. Mégis mennyi idő telt el?

Odakint feltámadt a szél, és sziszegve rohamozta az ablakom. A döbbent némaságban egyedül ez tűnt igazán valóságosnak. Ez, és a jobb kezemben lüktető fájdalom.