Ha az elmúlt évek alatt valamit megtanultam, az az, hogy a sors játéka számunkra kiszámíthatatlan. Talán a véletlenek irányítanak mindent, talán nem. Azonban biztos, hogy az életben a világ csupán a statiszta, és senki sem tudja, ki az igazi, a végső főszereplő. Pedig lehet, végig ott van a szemünk előtt.

Wolfvalley volt a legnaivabb város, amivel valaha találkoztam. Nehézkes beilleszkedésre számítottam, és időnként kellemetlen kérdésekre, amelyekre kész válaszokat próbáltam begyakorolni, nehogy bárki hazugságon fogjon. De az itteni emberek a birkák nyájasságával fogadták a hozzám hasonló, álcázott farkast. A kávézóba sokan betértek, és miközben a reggelijükre vártak, vagy épp elfogyasztották azt, megosztották egymással a friss pletykákat. Majdnem négy teljes hete dolgoztam itt, és ennyi idő leforgása alatt több tucat helyiről ismertem meg bensőséges titkokat. Elvégre a titok szent, de aki birtokolja már kevésbé.

Az egyetlen kellemetlenségem akkor támadt, amikor végül eltűntnek nyilvánították az elődömet. A helyi rendőrség többször kihallgatta a főnököm, majd egyszer engem is. Egy hízott képű, rosszindulatra és könnyű ítélkezésre hajlamos járőr kérdezgetett, de mielőtt gyanússá válhattam volna, elültettem fejében az ártatlanságom gondolatát. Kicsit furcsálltam is, mennyire jól sikerült, hiszen nem kerestek többé. Nem úgy szegény Lisát. A város összefogott, mindhiába. Nem találták, és ez némi elégedettséggel töltött el. A napközben hallott suttogásokból közben összeraktam, hogy senkit nem vádolnak, hiszen semmi nyoma idegenkezűségnek. Egyszerűen elkóborolt az amúgy depresszióra hajlamos Lisa. Nem lepődtek meg, elvégre sok itteni mércéjével mérve, bőven akadt oka a sikertelenség közepette véget vetni életének. Mások a farkasokról papoltak, mintha valami különös és sötét dolog övezné őket, és ők tettek volna valamit a lánnyal. Néhány vadász erre rögtön kontrázott a legújabb érdekességgel, miszerint a farkasok jószerivel eltűntek az erdőből. Mindenki tanácstalannak látszott, amíg én megértő szemmel töltögettem nekik a tejeskávét.

Persze nem csak céltalanul hallgattam a beszélgetéseket. Mind jobban érdekelt az utca túloldalán nyílt gyógynövényüzlet. Mary Grey alaposan megosztotta a helyieket. Hamar megtudtam, hogy valahol a város szélén él két unokahúgával. A nővére nemrég halt meg az erdőben, amikor valami égő pajta rászakadt. Az elmondások alapján képtelen voltam megítélni, hogy ez gyakori jelenség-e errefelé. A halála azért sokakban sajnálatot keltett, és leginkább a két lányt szánták, akik valamelyik nagyvárosból jöttek. Hogy honnan, arról nem egyezett senki véleménye.

Erin.

Ő volt az, akiről Mary beszélt, és ő borította be a pultot maroknyi aprópénzzel, amikor először találkoztunk. Közel sem tűnt olyan barátságosnak, és hiányzott belőle a kisvárosi stíl. Vörösesbarna hajú, gyanakvó szemű lány volt, akinek arcáról dac, kétkedés és erő sugárzott. Éreztem, ő az, akivel még meggyűlhet a bajom, ugyanakkor, mint lepkét a gyertya lángja, engem is úgy vonzott, hogy a fejébe lássak. Ehhez nem kellett volna sok energia, de rövid idő alatt kiderült, Erin más. Olyan fal vette körül az elméjét, amin nem hatolhattam át teljesen észrevétlenül. Nem értettem, mit jelent ez, sem pedig az a szikrázás korábbról, amikor véletlenül egymáshoz értünk. Minden alkalommal vártam a következő találkozást, és bár nem jutottam előrébb, Erin mind kimerültebbnek és elgyötörtebbnek látszott. Ez pedig valamiért kifejezetten tetszett.

*

Fagyos, szeles idő volt, amikor végeztem. A levegőben vibrált az éledező vihar dühe. Még sosem éreztem ilyen fenyegetést korábban. Néhány alak rám köszönt, miközben a szürkületben sietősen baktattam hazafelé. A kocsi, amit korábban loptunk, pár nappal ezelőtt kimúlt, itt viszont nem szerezhettünk újabbat egyhamar. Jeff már otthon tanult, mire hazaértem. Belépve barátságos meleg fogadott. Az első fizetésemből a legszükségesebb kiegészítőket is megvettünk, más apróságokat a szomszédságban álló, elhagyott házakból szedtünk össze. Mindenünk lett, ami kellett, és döbbenetes volt maga a tény, mennyi gyakorlatiasság szorult belém és az öcsémbe.

Jeff a kandalló előtt írogatott valamit egy füzetbe. A legkevésbé sem zavarta, hogy az ablakokat hangosan rohamozza a szél. Rám sem nézve köszönt, ahogy megérezte jelenlétem. Mostanában a lázadó korszakát élhette, vagyis én ennek tudtam be. Nem sokat árult el az iskolában történtekről, de úgy festett, tűrhetően érzi magát. Mindig is jól tanult, ez pedig sehol nem változott, szemben a barátokkal. A fiú hamar befejezte a leckéjét, és miközben a magas sarkútól fájó lábam masszíroztam a díványon, leült velem szemben a fotelra.

- Van valami? – érdeklődtem, miután hosszú percekig meredt rám idétlenül.

- Elég ideje vagyunk már itt? – vetette fel. Elsőre nem értettem, kérdés vagy kijelentés, de látszólag választ várt.

- Ha arra célzol, hogy megkezdhetjük-e a kutatást, akkor igen. – Jobb lesz minél hamarabb lezárni ezt, gondoltam. A szerencse nem marad örökre mellettünk, és előbb-utóbb valakinek gyanút keltünk. Ezt nem felejthettem el egyetlen másodpercre sem.

- Sok mindent hallottam erről a helyről. Ezek teljesen betegek. Wolfvalley története még órán is kötelező anyag.

- Akkor nem lesz gond.

- Talán – felelte Jeff. Előtört belőle a homlokráncoló kölyök-tudós. – A helyi legendáknak utána tudok nézni a könyvtárban, vagy megkérdezek egy-két tanárt, mintha érdekelne a téma. Viszont semmi komoly nem fog kiderülni. Azt reméltem, legalább a neten lesz valami, vagy ha valahol digitalizálták volna a régi iratokat… Így viszont bonyolultabb lesz.

- Azt mondod nincs semmi?

- Pontosan azt.

- Miféle elcseszett egy hely… A levéltárban?  – vetettem fel.

- Reméljük, a Willard név nem volt túl gyakori akkoriban.

- Ha az is volt, mindenképpen előrébb jutunk. – Jeffrey bólintott. Élvezte a kutatás izgalmát, a folytatásért mégsem rajongott. – Éhes vagy? – tereltem másfelé a témát.

- Szerintem semmi ehető nincs a hűtőben.

- Hoztam egy pizzát.

- Ezt sokkal hamarabb is mondhattad volna – rótt meg, kihangsúlyozva a „sokkal” szót. Megcsapott a léghullám, mikor elrohant mellettem a konyha irányába. Igazán nem kellett megerőltetnem magam, hogy boldoggá tegyem. Vacsora közben aztán megeredt a nyelve. Mindent összehordott, ami ez eszébe jutott, én meg hagytam, addig sem kellett mással foglalkoznom. Végül azért sikerült megtörnie az idillt, amikor felemlegette az otthoni dolgokat.

- Megnéztem, hogy keresnek-e minket – mondta. Száját pólója ujjába törölte.

- És?

- Kiadták a képünket, de szerintem ebben az államban nem kajtatnak utánunk. Talán nem hiszik, hogy eljutottunk ilyen messzire.

- Ez jó hír – álltam fel az asztaltól. Kivert a víz, ha a magunk mögött hagyott emlékekre gondoltam.

- Rooney, szerinted anyuék… mármint nekik hiányzunk? – Zavartan fordultam a fiú felé. Sötét haja a szemébe lógott, és olyan elárvultan nézett, hogy akaratlanul is megsajnáltam. Miként mondhattam volna el neki, amit igazán hittem?

- Igen, biztosan – mosolyogtam, és inkább magára hagytam, mielőtt kiszúrja szavaim mögött a hazugságot.

A lefekvés ideje nálunk lényegesen nagy kihívást jelentett. A rémálmokkal mindig számolnunk kellett. Eleinte nálam kezdődtek, majd Jeffet is utolérték. Mivel senki nem adhatott magyarázatot rá, otthon komoly rituálé alakult ki a rengeteg jó tanács miatt. A fürdés ideje, a vacsora minősége, az ágyon a párnák száma… Mostanra néhány dolgot magunktól is kitapasztaltunk, másokat elhagytunk. A fejünk közelében mindig akadt egy pohár víz, fájdalomcsillapító, pár szem keksz, és felettünk gyógynövényeket tartó, apró párna. Mindemellett sosem zártuk az ajtónkat, ha be kellene rontani, ébreszteni a másikat. Pontosan ugyanazok a képek gyötörtek minket Jeffrey-vel, és ugyanúgy nem érdekelte a szüleinket. Valószínűtlennek tűnt, hogy én mégis jobban kezeltem ezt, mint az öcsém.

Az emeleten két egymáshoz közeli szobát választottunk. Az ablakom keletre nyílt, így reggel fényárban ébredhettem. A mahagóni padló, az azonos árnyalatú szekrény és az ágykeret is harmonizált. Belevetetettem magam a friss ágyneműbe. Holnaptól új szakasz kezdődik, igaz, addig még egy éjjelt túl kell élnünk.

Kényelmesen befészkeltem magam a puhaságba. Hallgattam a fűtőcsövek morajlását, az öcsém halk pakolászását odaát, mígnem átmenet nélkül gyulladtak ki előttem a gyertyák. Megszoktam, hogy így kezdődik. Az alakok szépen sorakoztak fel a vádlók oldalán, de csak egyetlen állt a vádlottak padján. A nő ruhája rongyokban lógott rajta, haját majdnem kopaszra nyírták. Nem törődtek vele, hogy a bőrébe is belevágnak. Fehér teste remegett, arcáról semmit nem lehetett leolvasni. Beletörődött a sorsába, amíg hihetett benne, családja biztonságban lesz. Állhatatosan tűrte, hogy láncra verve elvezessék, majd kikötözzék a máglyára. A lángok kínzó lassúsággal kúsztak felfelé a nő lábához. A fájdalom számomra épp úgy valós volt, mint akkor neki lehetett. Csak ekkor látszott, hogy az áldozat nem maradt érzéketlen. Szemében őrült düh lobbant, akárcsak a tűz, ami emésztette finom bőrét. A gyűlölet vibrált a levegőben, és a nő hangtalan szavakat formált.    

Az igazságtalanság nem marad megtorlatlanul.    

*

A rákövetkező nap hamarabb végeztem. A főnök a könyvelésekkel és árubeszerzéssel kötötte le magát. Nem bántam az így nyert pár órát, elvégre a levéltárba készültem. Mindössze annyit tudtam, azon a helyen van a legtöbb esélyem információhoz jutni. Minél többet ki kellett derítenünk a nőről, aki álmainkban kísértett. A napsütés langyosan simogatott, miközben sietve kopogott cipőm. Kétszer kértem útbaigazítást, mire megtaláltam a kívülről is poros kis épületet. Valaha halovány zöldre festhették, mára erősen megkopott mind a szín, mind a bejárat felett elhelyezett felirat. Négy lépcső vezetett át a vaskerítésen túlra, fel az ajtóig. Nagy levegőt vettem, majd határozottan benyitottam. Nem nyílt. Újra megpróbáltam, ezúttal  is sikertelenül. A bejárat melletti ablakban a nyitva tartás és néhány kiragasztott hirdetés koszlott, semmi más.

Félhangosan szitkozódva mentem le a lépcsők aljába, hogy körbemenjek, hátha hátul van valami mozgás. A kopasz bokrok között nyújtózkodtam hiába. Úgy tűnt, minden kihalt odabent. Riadtan perdültem meg, amint észrevettem, valaki megjelent mögöttem.

- Szia! – köszönt Erin bizonytalanul, és nem akartam elhinni, hogy pont ő az. – Nem írják ki, de már megváltozott a nyitva tartás.

- Remek – morogtam. – Pedig ma korábban elszabadultam a munkából.

- Hétfőn biztosan itt lesznek.

- Kösz – mondtam röviden, és kikászálódtam a bozótosból. Zavartan ellenőriztem a cipőm, mialatt azon tépelődtem, mit kellene mondanom. Nem segített, hogy mikor felnéztem, Erin épp olyan tanácstalanul figyelt engem. – Te is végeztél? – böktem ki végül.

- Nem. A nagynéném elküldött pár dologért – mondta, és felmutatott egy fehér nejlonzacskót. A lány fáradtnak látszott. – Ma bent leszünk egy ideig, legalábbis Maryt ismerve, nem végzünk egyhamar a papírmunkával. Viszont azt hiszem, egy darabig egyfelé megyünk. Rooney, igaz?

- Igen.

- A nagynéném mesélt rólad. Megszoktad már a várost? – hozta fel visszafelé.

- Fogjuk rá.

- Honnan jöttél?

- Californiából – állítottam. Jobb, ha senkinek eszébe sem jut összekötni minket New Jersey-vel, és amúgy is éltünk Californiában pár hetet, vagyis inkább átutaztunk.

- Ahhoz képest hideg van errefelé. Bár hamarabb kitavaszodik, mint gondolná az ember.

- Ez az állandó csend sokkal jobban zavar. Néha bármit megadnék egy kis gyorskajáért, meg buliért. Azt beszélik, hogy te is nemrég kerültél ide.

- Ja, másfél éve Chicagóból. Apám halála után a családja… végül is nem jöttünk ki túl jól. Később a húgom is jött. Most sokkal jobb ahhoz képest. Persze nekem is hiányzik néha a nyüzsgés.

- Az öcsém gyorsabban megkedvelte az itteni életet, mint én – vallottam be.

- Van egy öcséd?

- Persze.

Hirtelen azon kaptam magam, hogy semmitmondó témákról beszélgetünk. Hozzám hasonlóan, Erin is óvatosnak tűnt, de közel sem annyira. Ugyanakkor így sem férkőzhettem teljesen a fejébe. Mintha nem csak az ő gondolatai lettek volna… Még sosem találkoztam hasonlóval. 

Két fiatalabb lány rántott vissza a valóságba. Előbb megéreztem őket, minthogy csicseregve elénk toppantak volna menő csizmáikban. Hajukat a divatnak megfelelően, és ugyanolyan lehetetlen szőkén viselték, kezükben színes papírokat szorongattak.

- A tavaszi bálra toborzunk önkénteseket! – dalolták egyszerre. – Minél több emberre számítunk, akik a fesztivál ideje alatt segítenek a munkákban.

- Milyen munkák ezek pontosan?

- Pultosok vagy pincérek. De kell jegyszedő is.

- Van fizetés? – érdeklődtem.

- Kedvezményes jegyeket adunk cserébe.

- Na ja…

- Ti is dolgoztok majd? – vetette fel Erin.

- Dehogy is! – nevettek, aztán zavartan elcsendesedtek.

- Valahogy sejtettem – sóhajtotta felvont szemöldökkel. A lányok megtorpantak mondandójukban. Szólásra csücsörítették csillogó szájukat, majd becsukták. – Sajnos nem érek rá – állította, és visszaadta a kezébe nyomott szórólapot. Még utoljára a két meglepett tinédzserre villantottam egy megértő mosolyt, mielőtt Erin után siettem.

- Itt mindig vannak ilyen bálok? – firtattam tőle.

- Azt hiszem, ősszel biztosan. Legutóbb tavasszal… nem figyeltem túlzottan. Az anyám…

- Hallottam róla – feleltem, ahogy elhallgatott. Meglepődtem, milyen részvétteljesre sikerült a hangsúly. Meg kell szereznem a rokonszenvét! – Az én apám is meghalt. Anyám nem bírta elviselni. Most egy idegklinikán kezelik.

- Sajnálom. Nem akartam ezt szóba hozni – felelte.

- Semmi gond – mosolyogtam. – Megszoktam, hogy furán néznek rám, meg minden.

Már látszott a gyógynövénybolt, rajta azonban a feliratot még nem lehetett elolvasni. Az alkonyat rózsaszín árnya lustán megcsillant az ablakokon, és végigsöpört az utcán. Erin legalább annyira nem illett ide, mint én. A szeme alatti karikák, mintha erővel töltöttek volna fel. Magam sem értettem, miért szólalok meg újra.

- A főnököm már valószínűleg nincs bent. Ha gondolod, meghívlak egy kávéra. – Erin arcán vonakodás tükröződött. – Komolyan, isteni tejeskávénk van. Te már csak tudod.

- Hát jó – bólintott rá.

Nem telt el sok idő, mire a lány fáradtan könyökölt a pult mellett, várva, hogy a gép és én elkészüljünk. Csak egy vendég lézengett még zárás előtt, de ő mereven a laptopja monitorát bámulta. Matt pedig, a srác, akivel együtt dolgoztunk, épp az asztalokat törölte le, és a legkevésbé sem érdekelte, mit művelek. A kávézó otthonosan megnyugtató hangulatot árasztott ilyenkor.

- Ki vele – tettem le egy pillanattal később a gőzölgő bögrét Erin elé. Egészen összerezzent, majd belélegezte a friss kávé illatát.

- Mire gondolsz? – nézett rám csodálkozva.

- Elég gyakorlatom van felismerni, ha valaki tépelődik. – Rajtakapottan sütötte le a szemét. – Pasi ügy?

- Valami olyasmi – ismerte be. Jól tudtam, amennyiben valami konkrét témára vezetek valakit, sokkal könnyebb a gondolataihoz férkőznöm. Erin sem látszott kivételnek, pusztán a körülményeken kellett igazítanom. Az elméjében megjelent egy srác arcának homályos körvonala, és mellé valami állat, amit nem értettem. Talán kutya?

- Régóta vagytok együtt?

- Ezt így nehéz lenne megmondani – sóhajtotta a bögrét bűvölve. A képek mind inkább elmosódtak, ugyanakkor az érzések tisztábbak lettek. Félelem a veszteségtől, a bizalomtól, a megbánástól… Ilyenek csak egy szerelmes szív sötét és rettegett zugaiban rejtőzhettek.

- Megcsalt? – vetettem fel hirtelen, erre ijedten nézett rám.

- Nem, dehogy! Ezt meg miből…

- Sajnálom, nem akartam tolakodó lenni. Csak magamból indultam ki – feleltem kissé szégyenkezve, majd nekiálltam a pultot letakarítani. – A szüleinkkel kiskorunkban sokat költöztünk. Sosem volt igazán hosszú kapcsolatom, vagy ilyesmi – nevettem halkan. – Valahogy mindig az lett a vége, hogy találtak valaki jobbat, hiába esküdöztek égre-földre, mennyire szeretnek, meg komolyan gondolják. Kezdettől tudták, eleve nem is valószínű, hogy annyi ideig maradok. Az eleje mindig kényelmes nekik, addig, ameddig a céljukat el nem érik. Aztán ösztönösen más legelők felé néznek. Talán beléjük van kódolva. Persze nyilván a barátod nem ilyen, ne érts félre.

Mintha kést döftem volna Erinbe. Tisztában voltam vele, elég ennyi kétséget ültetnem belé, a méreg majd magától hatni fog. Szerettem volna tudni, miért akarom ennyire bántani, amiért külön időt szentelek neki. Ellenben éreztem, nagy szerepe van valamiben, amit még az elméje is igyekszik elrejteni.

- Bocs, ha lassú vagyok – mondta egy perc múlva, utalva a majdnem teli bögrére. Matt végzett a takarítással, és a vendégünk is az asztalon hagyta a pénzt, mielőtt távozott.

- Nyugodtan, úgyis én zárok.

- Elég rosszul alszom az utóbbi időben – jegyezte meg, mire lefagytam néhány másodpercre. Nem lehet…

- Tessék?

- Csak hülységeket álmodom, aztán meg egész nap szétszórt vagyok és ügyetlen. Semmi fontos, nem is akarom erre fogni. – Azonban láttam, amit ő is, de nehezemre esett elhinni. Lángok és sikolyok. Erin sietve ledöntötte a kávét, és máris szedelőzködött. Szótlanul figyeltem. – Tényleg nem akarlak ezzel is fárasztani – magyarázta. – Mary már biztos ideges. Jövök neked, szóval nézz át bármikor, ha gondolod. Van néhány különlegesen borzasztó teakeverékünk, meg némi fürdősó – nevetett.

- Ki nem hagynám – ígértem.

Az ajtó halkan csilingelt a nyomában. Matt kérdőn lépett mellém, immár civilbe öltözve.

- Minden oké? – érintette meg a vállam.

- Persze, csak elbambultam.

- A barátnőd? – bökött Erin után. Még láttuk, amint belibben a szemközti boltba.

- Fogjuk rá – feleltem tűnődve. Holott tudtam, ennél valami sokkal bonyolultabbról lesz szó.