|
Megérkezik a múlt
Auctrix 2014.03.21. 19:35
Akkor még nem hittem volna, hogy egy ember képes ennyire megváltoztatni valaki más életét. Azóta van hitem a világban. Azóta van hitem önmagamban.
De mindez olyan nyári éjszakának indult, mint az összes többi – az utcán álló lámpa sárga fénye rendületlenül világított be szobámba, az ablak előtt magasodó fa álmosan lógatta leveleit.
Ennek az éjszakának a hangtalansága beszivárgott fejembe, morajlott, szinte kiszívta az agyamat. Belesóhajtottam az ürességbe, amikor téli hideget kívántam. A meleg elviselhetetlen volt és nem hagyott aludni, nem hagyott egy kicsit sem kilépnem abból az unalomból.
Végül abbahagytam a küzdelmet, lassan felkeltem és az ágy szélére ültem. Elkeseredett arcot vágtam, grimaszoltam, előadtam magam, mintha valaki figyelt volna, mintha egy előadás része, inkább főszereplője lettem volna.
Mindig így viselkedtem, ha tudtam, hogy nincs senki a közelemben. Vágytam mások figyelmét, de utáltam, amikor azt kaptam. Akkor vajon miért voltam ilyen?
Felálltam és nyújtózkodtam, pont úgy, ahogy a filmekben szoktak az üde hölgyek tökéletes sminkben a reggeli ébredés után. Igyekeztem légiesen lépkedni a nappali felé, de tudtam, hogy külső szemlélő egy lúd kecsességét fedezné fel benne. Ezért is örültem, hogy nem látott senki.
Egyedül voltam otthon és aludni sem tudtam, kedvem semmihez nem volt. Arra gondoltam, hogy kint talán kellemesebb unatkozni, legalább a kertben mozog a levegő, társaságnak pedig ott a hold és a macskák.
Csak a hold bölcs, merev, soha el nem tévedő tekintetét viseltem el magamon. Sorstársamnak éreztem, hiszen szerencsétlen ugyanúgy unatkozhatott odafönt a semmiben. Bár ő előrébb járt már az úton, szilárd nyugalommal szemléli a világot, amíg én küzdöttem. Bennem élt a remény, mert a holddal ellentétben én tényleg éltem, s mint az szokása az életnek, egyszer véget is ér. Ezért nem engedhettem meg magamnak, hogy belenyugodjak bármibe is.
Sokszor azt kívántam, hogy bárcsak ne reménykedtem volna. Akkor az a sok csalódás nem fájna most sem.
A sok ostoba gondolattól zsongott a fejem, megráztam, hogy újra csak az esti meleg iránt érzett utálatom forogjon benne. Könnyebb az emberen kívül álló dolgokon morogni, mint szembenézni saját gondjaival.
Lassan kidöcögtem az ásónyomnyi előszobába, és a bejárati ajtó kilincsére helyeztem nyirkos kezemet. Azon gondolkoztam, miközben lenyomtam és olajozatlan nyikorgás kíséretében kitártam, hogy miért is nem zárjuk mi esténként soha az ajtót. A kérdést nem válaszoltam meg, amint kiléptem az ódon, százéves épület lépcsőházába, elfelejtettem mindent, amit azelőtt gondoltam.
Odaint az idő lényegesen hűvösebb volt, s mintha leheletnyi szellő fújt volna a kertben álló fák levelein keresztül. Behallatszott minden apró zörej az erkély nyitott ajtóján át, ahogy a hold sápadt-szürke fénye is, megvilágította a magasban lógó poros pókhálókat.
Halkan és mezítláb, különösen lassan lépdeltem lefelé a szúrágta lépcsőkön, nehogy bármi neszre is felfigyeljen az alsó szomszéd. Szokása volt mindig, mindenkor minden után érdeklődni, s nekem semmi kedvem nem volt azt hallgatni, hogy ő miképp riadt fel álmából, mert besurranó tolvajnak hitt engem.
A lenti ajtót nyitva találtam, ami már önmagában furcsa lett volna, ha nem tudnám, hogy egyesek a házból igen későn, az önjelölt házmester nyugovóra térése után érkeznek, és nemigen szokták zárni a ház ajtaját.
Zavartalanul haladhattam így tovább, míg mellkasomban szívem úgy dübörgött, mintha valóban munkában lévő tolvaj lettem volna. Az ilyesfajta érzésekre sokszor rájátszottam, hogy az még inkább elhitette a testemmel ezt az ostoba, gyermekded hazugságot – élveztem azt az izgatottságot.
Mikor hálóruhában, mezítelen lábbal végül kiléptem az előkertbe a csillagos ég alá, szívem már nem azért dobogott oly nagy hévvel, mint az előbb. A csoda tette ezt velem, mely tárt karokkal fogadott. A fák halkan susogtak, a fűszálak maguktól simogatták talpamat és a csillagok apró szemekként pislogtak rám a magasból.
Megannyi gyémánt egy fekete bársonyszövetre öntve, ám a legcsodásabb ékszere az égnek mégis a hold volt a maga sápadt, szürke arcával. Izgatottságomban ugrándozni kezdtem, s a saját kertünkbe haladván egy pillanatra megálltam minden növény mellett, ujjaimat végigsimítottam nedves leveleiken, közben tátott szájjal bámultam az eget.
Mint a gyermek, aki nem tud betelni a csodával. Milyen jó is lett volna hinni benne! Hinni abban, hogy fentről figyelnek a csillagok, hogy a fák hangját nem a szél susogása adja, hanem ők maguk, hogy létezik valami az unalmas valóságon kívül is.
Nem akartam felnőtt lenni. Mikor gyerek voltam, csak arra vágytam, hogy idősebb legyek, hogy azt tehessem, amiben csak kedvem lelem. De mikor ezt megkaptam, visszavágytam. Soha semmi nem volt jó.
Ahogy elmerengtem a gyerekkori emlékeken, a kert másik végéhez közeledtem. Nem volt benne semmi, egy betonplacc, némi gyep és sufni minden más kacatnak, amire szükség ritkán volt. Igazából a szomszédok kertjei voltak szépek, amiket szerencsére nem kerítettek el, csak a földbe ásott téglasorok vonala jelezte a határokat.
Élveztem a kellemes időt, kitártam karjaimat, fejemet az ég felé fordítottam. A holdra szegeztem tekintetem, s figyeltem, ahogy a fénye pulzált, amikor a köztünk lévő légtömeg megváltozott. Szerettem volna ezt is betudni valami jelnek, de abból már rég kinőttem.
- Laura!
Váratlanul szólított meg az ismeretlen hang, amire én leejtettem magam mellé karjaimat, fejem lecsuklott. Felidéztem magamban a legutóbbi filmet, amiben egy hasonló jelenet megfordult. Nem volt túl kellemes a vége, s ettől én is féltem. Már csak azt nem értettem, hogy a nevemet honnan tudta az idegen.
Arra is volt időm, hogy kigondoljam a következő lépéseket, végül amellett döntöttem, hogy szóval tartom, illetve megpróbálom kideríteni, ki az, s mit akar.
- Ki vagy? – kérdeztem a lehető legnagyobb bátorsággal, bár a hülye is észrevette volna, hogy mennyire meg voltam rémülve. Soha azelőtt nem kerültem ilyen helyzetbe, és a gondjaimat csak tetézte, hogy üvöltözésemre még az alsó szomszéd se ébredt volna fel.
Akkor mozgolódást hallottam a hátam mögül. Az idegen egyre közelebb ért hozzám, s én nem tudtam, mitévő legyek. Esetleg futásnak is eredhettem volna, de nem voltam benne biztos, hogy akkor nem-e lőtt volna le egy pisztollyal vagy akármilyen más fegyverrel megsérteni.
- Nem az én kilétem a legfontosabb.
A hang tulajdonosa minden bizonnyal egy fiatal fiú lehetett, talán velem egykorú, hanghordozása pedig nyugalmat igyekezett sugározni, de engem nem győzött meg.
Továbbra is ledermedten álltam a holdfényben. Gondolataim sebesebben pörögtek, mint valaha, még arra is volt néhány pillanatom, hogy leszidjam magam, amiért nem tanultam önvédelmi technikákat.
- Mit akarsz tőlem?
Ekkor már közvetlen közel állt hozzám, hogy a lélegzetvételeit is hallhattam, amitől csak még jobban feszítette mellkasomat a riadalom.
- Csak hallgass meg, ennyit kérek.
Mondta leplezett türelmetlenséggel, majd a vállamhoz ért. Nekem nem is kellett több a cselekvéshez – az irányába fordultam, s amilyen erősen csak tellett tőlem, meglöktem, aztán rohantam is a ház felé. Abban reménykedtem, hogy odabent biztonságban lehetek tőle.
Hangosan csattogott a talpam a járdán, de nem értem el a célomat. Az idegen a semmiből jelent meg mögöttem, megragadott, de azzal a lendülettel mind a ketten a földön kötöttünk ki.
A vizes fűszálak között küzdöttem vele, rúgkapáltam, karmoltam, de semmit sem értem ellene. Végül én a hátamon kötöttem ki, ő pedig rajtam ült két karomat a földre szorítva. Csak a csoda segíthetett rajtam, amiért hirtelen még imádkoztam is volna, bár nem hittem azelőtt effélében.
- Nyugalom, nem esik bántódásod! – csitított a fiú, miközben csuklómat erősen megszorította, ahogy újra és újra mozgolódni kezdtem.
Elkerültem a tekintetét, ziháltam, kerestem a menekülő útvonalat, de továbbra is lefogott. Megadásra kényszerültem, félelmemben és tehetetlenségemben elsírtam magam. Tudtam, hogy elérkezett számomra a vég, ez a fiú megerőszakol, aztán megöl, gondoltam magamban, s ahogy ez a cselekvéssor egyre többször lejátszódott bennem, jobban és jobban sírtam.
Annyira lefoglalt szenvedésem, hogy észre sem vettem, mi történt, míg én elterveztem halálomat.
Semmi.
A fiú csak ült rajtam, meg se rezzent. Igyekeztem elfojtani a sírás hullámait, és rávettem magam, hogy lassan felé fordítsam arcomat. Ő türelmesen figyelt, pillantásában valamiféle aggódást fedeztem fel, mely meglepett és nem is tudtam mire vélni. Még rázkódtam a félelemtől, de arcomon már csodálkozás és értetlenség mutatkozott. Ő is észrevette a homlokomon felfelé szaladó szemöldökömet.
- Jól vagy? Ugye nem esett bajod?
Nagy levegőt vettem, s közben végiggondoltam, milyen válaszokat lehetne adni furcsa kérdéseire. Ez idő alatt végigmértem az ifjú holdsütötte arcát.
- Nem is tudom, mit feleljek. Bizonyára egyértelmű, hogy meg vagyok rémülve… – Felszisszentem. Akkor jutottak el addig az adrenalin által elnyomott agyamhoz testem jelei. A térdemről lejött a bőr, helyét félig megalvadt vér vette át.
A fiú meglepetten pislogott párat világos szemeivel, úgy tűnt, hogy válaszomat nem értette teljesen.
- Igen, feltűnt indokolatlan viselkedésed, de én azt kérdeztem, hogy jól vagy-e. Választ viszont nem kérek, már megkaptam. – Lassan elengedte csuklóimat, de csak akkor húzta el kezeit, mikor látta, hogy nem mutattam szándékát annak, hogy bántani akarnám szabad karjaimmal.
- Mondd csak, mi a fenét akarsz te tőlem? – kérdeztem, miután ő ráérősen kihúzta hátát s továbbra is rám nehezedett mázsás súlyával.
- Sajnálom, amiért így kellett találkoznunk.
- Nem mondom, nehéz lehet neked a lányokkal – jelentettem ki gúnyosan, de ő fel se vette. Talán nem is értette.
- Eleresztelek, ha megígéred, hogy meghallgatsz.
- Nem akarok megfulladni – hogy értse, kicsit rátettem nehézzé váló légzésemre, mire ő készségesen lemászott rólam. Nagy levegőt vettem, és az oldalamra fordultam, közben fájó lábamat vizsgáltam. A fiú két keze közé fogta sebes térdemet, s mint valami orvostanhallgató, vizslatta.
- Semmi gond, csak a bőrödet horzsoltad le. Szívesen bekötözöm.
- Jobb volna, ha azon nyomban eltűnnél, mielőtt rád hívom a rendőrséget! – Fenyegetőző hangvételem meg se hatotta, halálos nyugalommal nézett szemembe.
- Arra semmi szükség. Egyébként is szavadat adtad, hogy meghallgatsz cserébe szabadságodért.
- Ó persze, hogyne, kérlek, csak nyugodtan, mesélj nekem, igazán kíváncsi vagyok! – mondtam a lehető legunottabb hangomon. Észre sem vette, hogy mennyire nem érdekelt.
- Előtte felviszlek lakodba, hogy ellássam sérülésedet. Nehogy aztán nagyobb bajod legyen.
- Ugyan, kérlek, nem fog elvinni a tetanusz!
Erre aztán értetlenül ráncolta homlokát, de én mit sem törődtem vele, lassan felálltam elutasítva segítő kezét. Azt sem tudtam, ki ez, szerettem volna távol tudni magamtól, de nem úgy tűnt, hogy ő hasonlóan érzett volna.
Fáradtan sóhajtottam, s bicegve elindultam a ház bejárata felé. A fiú rendületlenül követett. Erősebb volt nálam, s nem bizonyosodtam meg afelől sem, hogy fegyvere volt-e, így nem meglepő, hogy nem mutattam ellenállást.
Síri csöndben bicegtünk fel a lépcsőn, közben folyton hátratekintettem a vállam fölött ellenőrzésképpen.
- Laura, engedd meg, hogy ellássam a sebedet!
Erőszakosan magához vette a kötszeres dobozt, mikor azt kihoztam a fürdőszobából. Felkapcsoltam a villanyt, a vakító fénytől hunyorogtam ugyan, de felültem az étkező asztalra, s felkínáltam a sebemet a fiúnak. Nem tehettem mást, makacsul ragaszkodott hozzá, hogy segítsen.
Mikor szemem megszokta a fényt, konokul kiszemeltem magamnak a konyha másik végében egy pontot, melyet bámulhattam, amíg ő a térdemen babrált. Telt az idő, de ő semmit sem tett a lábammal, amiért végül muszáj volt rátekintenem.
- Te meg mit csinálsz?
- Sajnálom, de ezeket a szereket nem ismerem. Gondoltam, elolvasom, mit ír rajta.
- Mi az, hogy nem ismered? Ez egy egyszerű sebfertőtlenítő.
- Igen, arra én is rájöttem. De hát, hogy is működik? – Értetlenül megvakarta szőke loboncos hajjal fedett fejét.
- Ó, istenem, nem ismered a spray-t? Honnan szalajtottak téged?
- Ez az egyik dolog, amiről beszélni akartam.
- Hogy nem tudod, mi az a…
- Nem! – szakított félbe. – Arról, hogy honnan jöttem, meg hogy milyen okkal természetesen.
Ekkor volt alkalmam teljesen végigmérni ezt a fiút. Ruhája nem volt éppen divatos, sőt, jó néhány századdal ezelőtt már kiment a divatból. Kék szövetből varrták, s fehér hímzésekkel díszítették, szíve fölött pedig egy címert hordott. Ezüst alapon kék lángot mutatott. Soha még csak nem is hallottam ilyen családi címerről, sem olyan futóbolondról, aki hagyományőrző eseményeken kívül hordana ilyeneket, nem is beszélve az oldalán függő kardról.
Nagyot nyeltem. Jobban örültem volna az egyszerű megerőszakoló sorozatgyilkosnak, de az őrült megerőszakoló sorozatgyilkos összeállítás már nem tetszett annyira.
- Nézd csak, így működik. – Kivettem a kezéből, majd óvatosan a térdemre fújtam belőle. – Ennyi.
- Nahát, milyen érdekes szerkezet! – Ámulva nézte a kis flakont, megrázta, kipróbálta, aztán letette, mikor észrevette méltató arcomat. Folytatta a sebem ellátását.
- Igazából te melyik bolygóról jöttél?
- Afelől ne legyenek kétségeid, én is a Földről származom.
- Most jön a de…
- Először is kérlek, engedd meg, hogy bemutatkozzam: a nevem Kékvérű Arin, Viharfok urának, Ferosznak fia, a Vörös Rend tagja, ifjú lovag.
- Örvendek – vetettem oda Arin fennhéjázós szövegelésére és mély meghajlására, mintha nem is törődnék vele.
A baj csak annyi volt, hogy ez a szökött bolond felkeltette az érdeklődésemet. Végtére is nem mindenki mondhatja el magáról, hogy találkozott egy olyan emberrel, aki évszázadot tévesztett. Csak azt tudjam meg, melyik pszichiátriai intézetbe kell majd visszaküldjem…
- Te pedig Nagy Laura vagy. Más világ ez, itt nem az számít, ki a hűbérurad, vagy kinek a vérvonalába születsz.
- Ügyes megállapítás, de honnan tudod, hogy ki vagyok?
- Figyellek egy ideje.
Kijelentése egy pillanatra megfagyasztotta bennem a vért. Ő csak nézett rám pár pillanatig, majd egy utolsó mozdulattal befejezte a kötést. Olyan nyugodt, olyan őszinte volt minden szava, mintha semmi baj nem lenne azzal, hogy egy ideje megfigyelés alatt tartott, de belementem a játékba. Tudni akartam, mi lesz a vége.
- Milyen okod volt erre? Az embereket a rendszerváltás óta nem figyelik árgus szemekkel…
Egy pillanatra összevonta szemöldökét, majd úgy döntött, hogy elengedi füle mellett a megjegyzést. Felesleges információk nem érdekelték.
- A Teremtő megvédésére jelöltek ki.
Kíváncsian néztem rá, s sürgettem, hogy mondja tovább, de úgy tűnt, azt várta, leessen nekem is. Mikor ez megtörtént, meglepetten hőköltem hátra.
- Ó. Ó! Tehát én lennék… isten? – Vissza kellett fojtanom a nevetést.
- Nem, nem erről van szó. – Megrázta a fejét. – A Teremtő nem isten, csak a megtestesülése.
- Jézusom.
- Nem, nem is erről van szó. Kérlek, engedd meg, hogy folytassam.
- Csak nyugodtan.
- Amint az látszik, nem ebből a korból származom, de még csak nem is ebből a dimenzióból. Egy olyan világ szülötte vagyok, amelyikben nem a tudomány az úr, hanem…
- Ó, várj, kitalálom! A szivárvány!
Ostoba kijelentésemre Arin szúrós tekintete válaszolt, mely után egyből elcsitultam. Úgy láttam, szörnyen komolyan vette magát és minden szavát. Pedig csak egy kicsit kellett volna belegondolnia, hogy milyen bődületes ostobaságokat hordott össze.
- A mágia határozza meg a világunk alapjait. A tiédet is, de el kellett választani a varázshasználókat a mezei halandóktól.
- Térjünk inkább arra a részre, amiben én is benne vagyok.
- Te vagy az egyik világunkat alkotó erő megtestesülése, a teremtés erejéé. Azonban létezik egy másik erő is, a pusztulás, az ő földi porhüvelye évek óta téged keres.
- Mire kellek én neki?
- Pusztulásba akarja taszítani ezt a világot, hogy aztán uralkodhasson egy újon, melyet a Teremtő hoz létre. Én azért jöttem el hozzád, hogy megvédjelek tőle.
- Nahát, igazán érdekes mese volt! – A combomra csaptam mintegy véget vetve a beszédnek, majd leugrottam az asztalról, s a bejárat felé vettem az irányt. – Annyira jó mese volt, hogy most már igazán aludnom is kéne, tudod, igazán lefárasztott. – Előkerítettem a kulcsot, aztán visszamentem a konyhába Arinért, hogy kitessékelhessem. – Köszönök mindent, és ígérem, fontolóra veszem ezt a Teremtő, mágia, dimenzió dolgot!
Azzal becsaptam mögötte az ajtót és kulcsra zártam, lereteszeltem, majd egy székkel elejét vettem annak, hogy újra a lakásba tehesse a lábát. Úgy hallottam, vette a dolgot, mert egy szó nélkül elment.
Kifújtam magamból a feszültséget, s mielőtt még elgondolkodtam volna az elmúlt pár percen, az ágyamba vetettem magam. Gyorsan álomba merültem, feledni akartam, felébredvén azt hinni, csak álmodtam.
De lényeg az volt, hogy megszabadultam ettől a furcsa rémképtől, a fiútól, aki olyan ostobaságokkal kecsegtetett, amikben gyerekkoromban hinni akartam.
Vakított a fehérség. Egy üres világban találtam magam, melynek se vége, se hossza nem volt. Valamin álltam ugyan, de nem éreztem, hogy biztos a talaj alattam, így inogva lépdeltem, az utam viszont semerre se vitt. Akkor kiáltani akartam, de torkomból nem jött hang. Rémülten kaptam a nyakamhoz, lassan levegőhöz sem jutottam.
Mégis hová kerültem?
- Üdvözöllek az álomvilág határán!
Elmúlt a fojtogató érzés, ahogy ez a hang gúnyosan köszöntött. Rémülten kerestem a tulajdonosát, de lábaimat alig tudtam használni. Ólomsúlyúnak és tehetetlennek éreztem magam.
- Igen, egy kicsit még szokni kell ezt az új helyet, tudom. Semmi baj, úgysem leszel már sokáig az élők sorában, Teremtő.
- Honnan olyan ismerős ez nekem? – kérdeztem magamtól a Teremtő szó hallatán, de emlékeim homályosak voltak ahhoz, hogy eszembe juthasson bármi is.
- Ó, nézzenek oda, milyen satnya vagy! Nem igazán tűnsz harcos alkatnak. Bevallom, inkább emlékeztetsz egy porban csúszó féregre, mint a világok megalkotójának halandó megtestesülésére. – Úgy mondta ezeket rám, mintha közvetlen közelről vizsgálgatott volna egy kupac rohadt almát.
- Ki vagy? – Sikerült valahogy az irányába fordulnom, de minden erőmet bele kellett vinnem egyetlen mozdulatba. Egy férfi állt tőlem nem messze, magas volt, ruhája királyi öltözet, vállig érő hollófekete haja volt és koronát viselt.
Nem tudtam jobban megfigyelni, mert valami a térdeimre taszított, fejemet nem engedte felemelni.
- Maradj inkább a földön, ostoba leány. Úgy nem vérzed majd össze a felöltőmet.
- Mit akarsz tőlem?
- Nem egyértelmű? A halálodat kívánom én, Kígyóvérű Naxosz, a Pusztító.
- Miért kell meghalnom? Semmit sem tettem, amiért ezt érdemlem! – kiabáltam remegő hangon, mire Naxosz fintorogva méregetett tekintetével. Az első pillanattól kezdve utált, hogy meglátott, számára minden mozdulatom fenyegető volt, s egyben halálért kiáltó.
Előhúzta hideg pengéjű kardját, majd párszor megforgatta azt kezében. Hallani lehetett a fém süvítő hangját, ahogy a levegőt kettészelte.
- Ó, leány, már annyi elég, hogy a világra jöttél. Nem a te bűnöd, nem te választottad. Igazán sajnálom.
Kardja éles hegye a nyakamhoz ért, majd az állam alá szaladt. A hideg kirázott tőle, majd engedtem, hogy felemelje a fejem vele. A szemembe akart nézni, hogy lássa a félelmet és a szenvedést. Zölden szikrázott gonosz tekintete, de amikor mélyen belenéztem, valami megváltozott benne.
Elgyengült egy pillanatra, megenyhült szigorú, gyilkos arca. Vékony ajkai elváltak egymástól, mintha valami meglepte volna. Elvette a kardot a nyakamtól, és szomorúan sóhajtott.
- Mindkettőnkért teszem. Bocsáss meg!
Újra felemelte fegyverét, készen állt arra, hogy lesújtson rám. Becsuktam a szemem, vártam a véget és a rideg semmit.
Aztán valami nagy puffanást hallottam, és én továbbra is sértetlenül térdeltem a földön. Akkor már könnyedén tudtam mozgatni a testrészeimet, így körbetekinthettem, és észrevehettem, hogy ki mentett meg.
Naxoszt Arin lökte el, s míg én feltápászkodtam a földről, addig azok ketten birkóztak. Kegyetlenül ütlegelték egymást, ahol érték, de egyik sem tudott a másik fölé kerekedni. Végül elengedték egymást, felpattantak, hogy engem elérhessenek, de Arin fürgébb volt, s mire Naxosz előkerítette a fegyverét, a szőke már előttem állva védelmezett kardjával.
- Nem hittem volna, hogy meg akarod ölni. Mindenki úgy tudja, hogy élve kell neked, erre most – lihegte Arin lélekszakadva, aztán lassan megnyugodott légzése. Méregető mosollyal nézte ellenségét.
- Nem tudtam, hogy rád tartoznak a dolgaim, Arin. Mit keresel itt? – Naxosz dühösen csikorgatta fogait, közben én értetlenül pislogtam ki a fiú válla mögül.
- Ismeritek egymást?
- Sajnos – bólintotta Arin. – Ám ez most nem a legmegfelelőbb alkalom arra, hogy mesedélutánt tartsak. El kell menekülnöd innen.
- Már csak azt kéne tudnom, miképpen tegyem! – Idegesen bökdöstem a hátát, mire ő nem reagált. Mereven bámulta Naxoszt, mint valami kopó, ugrott volna a legapróbb mozdulatra is.
- Naxosz, jól tudod, hogy nincs esélyed ellenünk. Jobb kardforgató vagyok, nem is beszélve arról, hogy mit fognak szólni a Fekete Rendben, ha te megölöd a Teremtőt ahelyett, hogy a magadévá tennéd.
- A magáévá? Micsoda? – hüledeztem, ámde azok ketten mit sem törődtek velem. Úgy éreztem magam ettől hirtelen, mint egy zsák búza, amiért a két lovag ínséges időkben küzd meg életre-halálra.
- Ki hinne neked, miután a te nagy múltú házadat gyalázzák széles e világon? Senki sem bízik a véredben, csak az a semmirekellő Rubintszemű Opherius! Mindenki azt mondaná, hogy így akarod palástolni szégyenletes vereségedet, amiért a Teremtőt még mindig nem találtad meg.
- Bőven elég, ha ő hisz bennünk.
- Bár tudnám, kiről beszélnek – sóhajtottam fáradtan, mire Arin végre hozzám szólt:
- Az ágyadban alszol, valahogy fel kell ébredned.
- Á, az mindjárt más! Ha álom az egész, akkor elég, ha meghalok. Attól mindig felébredek! – mondtam bizakodva, miközben kiléptem a védelmező vállak mögül.
- Te buta liba, azonnal gyere vissza! Ha itt meghalsz, akkor kész, vége!
- Semmi gond, Arin, ez így a legjobb. Szép és könnyű.
Naxosz megindult, ellökte a fiút, de az gyorsan cselekedett, s védekezésre kényszerítette. Én csak álltam ott kukán, és azon gondolkoztam, merre tovább. Talán volt kiút valamerre, csak olyan messze, hogy nem lehetett azt látni. Mindenesetre jobbnak láttam egyszerűen eltűnni a közelükből.
Rohanni kezdtem, ezt aztán észrevette a két vagdalkozó ifjú is. Naxosz gyorsabban reagált, kilökte Arin alól a lábait, hogy az ne avatkozhasson bele, majd futott utánam.
- A francba, vigyázz! – kiáltotta Arin, de késő volt már mit tenni. Tudtam, hogy elér, hogy végem, hogy keresztbe hasít.
A földre zuhantam, majd minden elsötétült.
Az ágyamban voltam. A nyári nap sugarai hívatlanul törtek be a szaténfüggönyön át, amik bántották a szemem, és morogva a falnak kényszerültem fordulni. Mindent rendben találtam, a nap felkelt, az éjszaka nyom nélkül elmúlt. Végül is minden csak egy lázálom volt…
Se Arin, se Naxosz nem valós tehát.
- Kellemes jó reggelt kívánok! – Ébresztgetett egy kedves, ismerős hang az ágyam mellől.
- Ez neked kellemes? Menj vissza aludni – vágtam vissza rekedten, mintha az öcsémnek beszéltem volna, de csak azután esett le, hogy ő nem volt otthon. Kikerekedett a szemem, de csak a falvédőt bámultam.
- Sajnos nincs helyem, bár szívesen lehajtanám a fejem pár röpke órára.
Ezután kis csend következett, ezt megtörvén nyakamig húztam a takarómat.
- Szóval nem álom volt?
- Jobb volna, tudom, de mindez a valóság. Naxosz tegnap meglepett ezzel a merénylettel, de szerencsére nem sikerült téged elpusztítania. Erős voltál.
Megfordultam az ágyon, hogy láthassam gondterhelt arcát. Biztatóan rám mosolygott, hogy megnyugtasson, minden a legnagyobb rendben. Persze én nem hittem neki, tudtam, csak ezután jönnek az igazi gondok.
- Hogy jutottál be? – kérdeztem szemöldökömet összevonva. A fiú ártatlanul vigyorgott, s kezeivel jelezte, hogy fogalma sincs, miről is beszélek.
- Azt nem mondtam, hogy nekem miféle képességeim vannak. A vérvonalam sajátos varázserővel van megáldva, melyeket más nemesi családok nem képesek birtokolni. Képes vagyok egyszerre utazni téren és időn át, ahogy dimenziók között is. Bár ezt kizárólag a világom határainak átlépéséhez használom. A többi világ olyan furcsa, s messze is vannak egymástól.
- Még mindig nem tudom elhinni ezt az egészet. Ez a katyvasz a varázslással meg a többivel túl sok nekem, hogy bevegyem.
Megráztam a fejem, mintha valóban küzdöttem volna a gondolatokkal. Arinnak nem fagyott le a mosolya, megragadta a vállamat, majd valami őrületes örvénybe kerültem, a köldökömön keresztül húzott valami át téren és időn, s mire ezt elmúlt, már nem a szobámban voltam.
- Mit csináltál? Hol a fenében vagyunk?
Egy elhagyatott tengerparton ácsorogtunk. Én hálóingben, ő pedig középkori öltözékben. Leültem a vizes homokba, a fejem kóválygott, gyomrom felkavarodott.
- Egész jól bírtad. – A fiú csípőre tette kezét, majd a lemenő napba hunyorított. – Most valahol a Csendes Óceánon vagyunk egy lakatlan szigeten.
- Ugye nem kívánsz itt hagyni?
- Ugyan kérlek, miért tennék ilyet veled? Bár igaz, itt tudnálak a leginkább megvédeni, mert senki sem tudná, merre vagyunk. – Széles mosolyától elfogott a rémület és a hányinger. Igyekeztem mindezt palástolni s valahogy meggyőzni őt, hogy vigyen inkább haza.
- Eljöhetünk ide nyaralni, de most nagyon szépen kérlek, vigyél haza!
- Most már elhiszed ezt a katyvaszt a varázslással meg a többivel?
- Igen, hiszek neked, vigyél haza! – Könyörögve nyújtottam felé a kezemet, de ő csak nevetett rajtam, s továbbra is csípőre tett kézzel vizslatta a horizontot.
- S azt is elhiszed, hogy nem vagyok holmi futóbolond?
- Így zsarolni könnyű! De persze, hajlandó vagyok ezt is elhinni. Bár megvallom, attól még lehet ez a fiú bolond, hogy igazat mondott a mágiáról. – Az utolsó mondatot már csak dünnyögtem az orrom alá, amit Arin is meghallott, de egy vállrándítással elintézettnek vette a dolgot. Nem érdekelte igazán, hogy mit gondoltam róla, csak a feladatát akarta elvégezni.
- Pedig szép ez a hely. Na és persze nyugodt is. Odahaza csak a gond van, nemde? Sok időt töltesz a tanulással, vagy rajzolsz. Egyébként pedig alszol. Unalmas az életed. S te magad is. – Itt megvetően pillantott rám. Megpróbáltam nem felidegesíteni magam megjegyzései hallatán.
- Köszönöm a bókokat, de nem kívánok Robinsonosat játszani, tudod, nem vagyok túl jó az önellátásban, vadászatban, ráadásul te se lennél jó Péntek. Látom, hogy rühellsz, nem jönnénk ki jól. – Hunyorogva pillantottam fel, ő pedig továbbra úgy nézett rám, mintha nem lennék több egy rakás lócitromnál.
Nehezet sóhajtott, megvonta a vállát, majd újra a távolba helyezte tekintetét. Pár másodpercig nem szólt semmit, s nem is tűnt úgy, hogy bármilyen szóval szeretne engem illetni, aztán hirtelen valami mégis kibukott belőle:
- Egy kis edzéssel lehet belőled valaki. Aki hasonlít egy kicsit a Teremtőre. Akit képes lennék elviselni.
- Álljon meg a menet! Ki mondta, hogy hajlandó vagyok ebbe az egészbe belemenni? Főleg a te társaságodban?
- Választanád inkább Naxoszt és bandáját? Ha a halálba akarsz masírozni, akkor csak nyugodtan, nem állok utadba.
A vizes homokba ástam lábfejemet, és tanácstalanul hümmögtem. Úgy tűnt, nem maradhattam ki belőle, bármennyire is szerettem volna nyugton élni az életemet tovább, mindenféle Naxosz és Arin nélkül.
- Miért engem?
- Bárki más ezt kérdezné, válasz nincs rá ezen a földön. Így döntöttek, kész.
- Igaz. – Térdeimhez nyomtam homlokomat. – És akkor te azért vagy itt, hogy védelmezz és kitaníts?
- Így van.
- Hát ez… remek. – Még jobban nekinyomtam a homlokomat a térdemnek. – Úgy néz ki, hogy nem mondhatok ellent.
- Bizony nem. – Arin leguggolt mellém. – Nehéz lesz mindkettőnknek, de mindent meg kell tennünk, hogy téged megerősítsünk, hogy túlélj mindent csapást, hogy megakadályozhasd Naxoszt terveiben. Úgy tűnt, hogy végezni kívánt veled, talán időt akart nyerni magának, de ezek után ezzel már nem fog próbálkozni.
- Hát akkor? Valami olyasmit mondtál, hogy a magáévá kell tennie. Ez akkor most mit is jelent pontosan? – Felemeltem rá tekintetemet. – Ugye nem úgy? Ugye nem?
- Nos, ami azt illeti… az az igazság – pirulva hebegett-habogott –, hogy úgy kell magáévá tennie, ahogy egy nőt a férfi szokott. Tudod…
Csend követte szavait. Elmerengtem a görbe horizonton és a lemenő nap vérvörös korongján. Csak néztem, üres tekintettel, aztán nagy levegőt vettem és nyugodtan kijelentettem:
- Nálam aztán nincs túl sok esélye azután, hogy meg akart ölni. – Kinyújtottam a lábaimat. – Egyébként is ez annyira régimódi, hogy a nő semmi másra nem lehet jó. Hát akkor én megmutatom neki, mennyire erős vagyok! – Felemeltem öklömet. – Nehogy már azt higgye, hogy én ilyen kis gyenge nőcske vagyok, ugyan már!
- Ez a beszéd! – Eddig mogorva, megvető arcvonásait egy mosoly váltotta fel. Egy olyan mosoly, amivel a szülő illeti együgyű gyermekét. Észre sem vettem, annyira elfoglaltam magam a hitegetésemmel.
- Na de, azt még nem tudom, hogy mi köze van az én… érintetlenségemnek Naxosz terveihez. Beavatnál?
Arin arca lefagyott egy pillanatra, majd elfordult tőlem, leült a homokba és előre görnyedt, mintha a hátával védeni akarta volna magát.
- Szeplőtlenséged az akadálya varázserőd teljességének. Naxosz ezért akar a magáévá tenni, majd felhasználni arra, hogy elpusztítsa a világot, majd egy újat hozzon létre.
- Aha. Tehát amíg szűz vagyok, nem tudom használni állítólagos erőimet. Ezért küldtek téged, igaz? Ne rázd a fejed, átlátszó vagy! Azért jöttél, hogy te tedd ezt meg velem, hogy aztán erős legyek Naxosz ellenében. – Felemeltem egy kicsit a hangomat. Feszélyezve éreztem magam Arin mellett, nem tehettem volna ellene semmit, ő túl erős volt, én pedig gyenge, mint a harmat.
- Nem, nem ezért küldtek! – Felém fordult, próbálta palástolni bűnbánó vonásait. – A feladataim közé nem tartozik az erőd kiteljesítése. Egyébként sem tennék ilyet egy hajadonnal, lovagi erényeim ellen cselekednék.
- Akkor elmondanád nekem, hogy e nélkül mit tehetek?
- Nem kell aggódnod, így is képes lehetsz varázsolni. Igaz, hogy kell hozzá egy kis erősítés, de azzal gondod nem lesz. – Kifújta magából az idegességet. – Tehát… képes vagy életre kelteni a rajzaidat.
Elgondolkodva bámultam bele kék szemeibe. Egy szarkasztikus mosolyt csalt arcomra mindez, nagy levegőt vettem, majd az Óceánba félig elmerült napot figyeltem.
- Jól van. Addig nem vagyok hajlandó semmibe sem beleegyezni, amíg saját bőrömön nem tapasztalom, hogy tényleg képes vagyok arra, amit mondasz. Azután meghallgatom a továbbiakat, de addig egy szót sem akarok hallani erről a teremtősdiről. Zúg a fejem tőle így is. – Felálltam a homokból, és igyekeztem lerázni magamról a vizes homokot. – Kérlek, vigyél haza.
- Rendben. – Arin megnyugodott, s fáradtan mosolygott rám. Ő is felállt ültéből, majd megfogta elé nyújtott kezemet.
Odahaza az első dolgom az volt, hogy Arint a konyhába parancsoljam, amíg én a reggeli tollászkodásomat végeztem. Utána frissen, gondtalanul nekiálltam valami étket készíteni. Bár nem volt hozzám valami kedves, sem előzékeny, sem semmi, megkérdeztem, hogy óhajt-e reggelizni. Örömmel fogadta kedvességemet, majd csöndesen figyelte minden mozdulatomat.
- Miért te kaptad ezt a feladatot? Tekintve, hogy milyen nehéz eset vagyok, ez egy sok erőt igényelő munka lesz a számodra – kérdeztem tőle, mikor a paradicsomokat vágtam fel. A kés tompán koppant a vágódeszkán. Arinnak eszébe jutottak a tanórái, amikor fakardokkal kellett küzdenie, annak is hasonló hangja volt.
- A Vörös Rend vezére bízott meg vele, mivel úgy gondolta, én vagyok a legalkalmasabb.
- Persze, persze, értem én, bárki ezt mondaná. De bizonyára volt ennek egyéb oka is. – A paradicsomokat egy tálba öntöttem, amiben már uborka és vajretek is volt felszeletelve.
- A Rubintszemű ház mindig is együttműködött a Kékvérűekkel, Opherius megbízik az apámban, s bennem is.
- Hát ne mondd meg, ha nem akarod. – Szomorúan megvontam a vállamat, s zavartalanul folytattam a reggeli elkészítését. Tudtam, hogy terelni próbálta a dolgot, s nem kívánt egyenes választ adni, így nem forszíroztam tovább. Gondoltam, majd beavat, ha úgy gondolja.
- Még korán van ahhoz, hogy mindent elmondjak neked. Így is látom, hogy nem hiszel nekem. Mindkettőnknek bizonyítania kell még, hogy elnyerjük egymás bizalmát.
- A bizalom valóban fontos. – Kivettem a pirítóból a kenyérszeleteket, s mindent az asztalra pakoltam. – Jó étvágyat!
- Köszönöm, neked is.
Csendesen megreggeliztünk. Miközben mélán ettem a sonkás pirítósomat, rengeteg dolgon kezdtem rágódni. Ha minden igaz, amit Arin mondott, s nagyon is úgy tűnt, akkor nagy veszélyben voltam, s általam minden élő ember. Nem akartam ekkora felelősséget viselni, ha rosszul cselekszem, akkor bevégezhet mindenkinek. Arin ezért jött, hogy ez ne történhessen meg, de rajta sem láttam azt, hogy annyira céltudatosan engem akarna védelmezni. Valami hátsó szándékot sejtettem látszólagos kötelességtudata mögött, ami nem engedte, hogy átengedjem magam az ő szavainak.
- Most bizonyára azon gondolkodsz, hogy mennyire vagyok szavahihető. – Arin félbehagyta a kenyeret, s letette a tányérjára.
Oldalra döntöttem a fejemet, s továbbra is gondolkoztam. A fiú türelmetlenül szusszant, összevont szemöldöke mögött az járt a fejében, hogy mivel nyerhessen meg magának.
- Nehéz helyzetben vagyok, mert az egyedüli forrásom te vagy. Azt kell elhinnem, amit te mondasz, kivéve persze, ha Naxosz meg nem jelenik hirtelen a lakásban, hogy neki is volna hozzászólnivalója.
- Emiatt nem szükséges aggódnod, ő is eljön ide, hogy beleszólhasson. Az a te döntésed, hogy kiben bízol. De azt tudnod kell, hogy Naxosz céljai az élet szabadságával mennek szembe. Ő pusztításra teremtetett, s nem számít senki, hogy gyermek, asszony vagy védtelen az, aki szembe áll vele. Könyörtelen gyilkos. S bár a szavakat jól használja a meggyőzéshez, ha valaki ellene fordul, azt nem védheti meg senki. Illetve egyvalaki: te.
Kényelmetlenül helyezkedtem a székemen. Az a férfi nem tűnt egy kedves kis báránykának, ezért sem értettem, hogy miért akart először megölni, ha megszereznie kellene.
- Nem kétlem, hogy Naxosz ilyen, de akkor hogy gondolhatja azt, hogy én majd a társává szegődöm?
- Erővel sok mindent meg lehet oldani. Nem is beszélve azokról a dolgokról, amikkel megvásárolhat. Hatalom és pénz.
Legyintettem.
- Van nekem annyi emberségem, hogy ilyesmikkel nem tud meggyőzni. Többet kell felmutatnia, ha engem akar.
- Az ember olcsó, ha szükséget szenved – okított Arin, s komoran tekintett rám.
- De mindegy is. Ezek még távoli dolgok. Először kérlek mesélj nekem egy kicsit erről a mágiáról, hogy honnan jött, s az emberek többsége miért nem ismeri.
Életünk így nyer értelmet.
Úgy mesélik, hogy kezdetben a két erő létezett csak – Avol, a Teremtés, és Silinus, a Pusztítás. Hogy létezésük értelmet nyerjen, Avol létrehozta a világot, az életet. Silinus egyensúlyt teremtett rajt a halállal, mivel egyszer minden meghal, ami megszületett.
Az elsők a földkerekségen örökéletű istenek voltak, akik az életet és a halált alakították a világon úgy, ahogy azt teremtőik megkívánnák. Így alakultak meg a földrészek és óceánok, az állatok és zöld növények. Ők nem kaptak szabad akaratot az istenektől, ezért életre hívták halandó hasonmásaikat.
Az emberek így születtek meg a földre. Nekik volt hatalmuk a világ fölött, miután az istenek a holtak földjére megpihenni tértek munkájuk végeztével.
S történt úgy, hogy az emberek birtokba vették a világot. Teremtettek és pusztítottak, ahogy kedvük tartotta. Voltak, akik tisztelték isteneiket, s nem fordítottak hátat teremtőiknek, Avolnak és Silinusznak, de voltak olyanok is, akik már nem hittek bennük. Az istenek így ajándékot adtak követőiknek. Olyan erőket, amikkel maguk az istenek rendelkezhettek. Így éltek tovább a varázserővel bíró emberek a többiekkel. Békesség volt közöttük, egyikük sem okozott kárt a másiknak, amíg egyszer eljött egy ember, aki új istent hozott a halandóknak, s nagy ellentétet okozott.
Ezért a Régiek, így nevezték magukat, elhatározták: nem vezetik háborúba népeiket, ezért a földet elhagyták egy másikért. Sok hatalmas varázsló ereje kellett ahhoz, hogy életre hívjanak egy olyan helyet, ahol csak az övéik élhetnek nyugalomban.
A varázshatalommal bíró népek beköltöztek az elrejtett világba, mely pont olyan volt, amit annak előtte otthagytak, annyi különbséggel, hogy abban nem voltak ott az Újak, így nevezték a más istent követőket.
Magukkal vittek minden varázslényt, s úgy tűntek el a föld színéről, mintha sose léteztek volna.
Az új világot aztán lassan benépesítették. Minden varázshasználó oda költözött az új földön, ahol a régiben élt. Sok esztendőbe került, amíg a birodalmak elérték annak előtti fényüket, s mikor ez megtörtént, újabb sötét árny leple fedte be az új világukat.
Két nagy birodalom egymás ellen fordult. Egyikük Avolnak ajánlotta fel szolgálatait, a másik Silinusznak. S a hatalomvágy, mely szívükben égett, háborúskodásba taszította az addig bölcs uralkodókat. A távoli földeken élők közül voltak, akik csatlakoztak, egyikhez vagy a másikhoz, s voltak, akik saját gondjaikkal foglalkoztak inkább.
Azok az uralkodók, akik Avolt tisztelték, létrehozták a Vörös Rendet. Jelük az Avolhoz hasonlatos főnixmadár, ami mindig életre kel. Silinus követői erre a példára magukat a Fekete Rend tagjainak nevezték, az ő jelük a kígyó lett, aminek mérge olyan, akár Silinus ereje, a lassú pusztítás és halál.
Eltelt sok esztendő, a két szövetség sok veszteség árán végül békét kötött. S megpróbáltak egymás mellett nyugalomban élni. Ezen békeidők évei alatt egy prófécia röppent fel a szövetségek között, s végül az egész Központ zengte, így nevezték világukat.
A prófécia ősi volt, régebbi a Régieknél, az isteneknek súgta meg Avol és Silinus.
Eljő minden élőnek a végzet, így eljő az a világnak is. A két erő küldöttei a békeidőket lezárják, s véres csatákat vívnak egymással. A szövetségek megrázkódnak, úgy a hegyek és a vizek is, a holtak világából az istenek jönnek, s harcolnak egymás ellen. A küldöttek aztán eldöntik a világ sorsát. Az emberek élhetik életüket tovább, amíg egy következő távoli esztendőben újra el nem jő a két küldött, vagy elpusztulnak mindannyian, hogy egy új élet sarjadjon hamvaikból. A küldöttek eldöntik ezt, meghalnak vagy uralkodnak az új világon.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
