~× Delusion - A Káprázat Birodalma ×~
Navigation

Home
Menü
Írók
Történetek
Versek
Fanficek

 

 
Gondolataid...
Név:

Üzenet:
:)) :) :@ :? :(( :o :D ;) 8o 8p 8) 8| :( :'( ;D :$
 
Társoldalunk

 

Darth Norticus oldala

 

 .

 

www.naeginooswald.gportal.hu

és 

 ______________________________

Link, Banner- és Button-cserék >>

 

 
A Teremtő Krónikái by Auctrix
A Teremtő Krónikái by Auctrix : Megérkezik a múlt

Megérkezik a múlt

Auctrix  2014.03.21. 19:35


Akkor még nem hit­tem volna, hogy egy ember képes ennyire meg­vál­toz­tatni valaki más éle­tét. Azóta van hitem a világ­ban. Azóta van hitem önmagamban.

De mindez olyan nyári éjsza­ká­nak indult, mint az összes többi – az utcán álló lámpa sárga fénye ren­dü­let­le­nül vilá­gí­tott be szo­bámba, az ablak előtt maga­sodó fa álmo­san lógatta leveleit.

Ennek az éjsza­ká­nak a hang­ta­lan­sága beszi­vár­gott fejembe, moraj­lott, szinte kiszívta az agya­mat. Bele­só­haj­tot­tam az üres­ségbe, ami­kor téli hide­get kíván­tam. A meleg elvi­sel­he­tet­len volt és nem hagyott aludni, nem hagyott egy kicsit sem kilép­nem abból az unalomból.

Végül abba­hagy­tam a küz­del­met, las­san fel­kel­tem és az ágy szé­lére ültem. Elke­se­re­dett arcot vág­tam, gri­ma­szol­tam, előad­tam magam, mintha valaki figyelt volna, mintha egy előa­dás része, inkább fősze­replője let­tem volna.

Min­dig így visel­ked­tem, ha tud­tam, hogy nincs senki a köze­lem­ben. Vágy­tam mások figyel­mét, de utál­tam, ami­kor azt kap­tam. Akkor vajon miért vol­tam ilyen?

Fel­áll­tam és nyúj­tóz­kod­tam, pont úgy, ahogy a fil­mek­ben szok­tak az üde höl­gyek töké­le­tes smink­ben a reg­geli ébre­dés után. Igye­kez­tem légi­e­sen lép­kedni a nap­pali felé, de tud­tam, hogy külső szem­lélő egy lúd kecses­sé­gét fedezné fel benne. Ezért is örül­tem, hogy nem látott senki.

Egye­dül vol­tam ott­hon és aludni sem tud­tam, ked­vem sem­mi­hez nem volt. Arra gon­dol­tam, hogy kint talán kel­le­me­sebb unat­kozni, leg­alább a kert­ben mozog a levegő, tár­sa­ság­nak pedig ott a hold és a macskák.

Csak a hold bölcs, merev, soha el nem tévedő tekin­te­tét visel­tem el maga­mon. Sors­tár­sam­nak érez­tem, hiszen sze­ren­csét­len ugyan­úgy unat­koz­ha­tott oda­fönt a sem­mi­ben. Bár ő elő­rébb járt már az úton, szi­lárd nyu­ga­lom­mal szem­léli a vilá­got, amíg én küz­döt­tem. Ben­nem élt a remény, mert a hold­dal ellen­tét­ben én tény­leg éltem, s mint az szo­kása az élet­nek, egy­szer véget is ér. Ezért nem enged­het­tem meg magam­nak, hogy bele­nyu­god­jak bár­mibe is.

Sok­szor azt kíván­tam, hogy bár­csak ne remény­ked­tem volna. Akkor az a sok csa­ló­dás nem fájna most sem.

A sok ostoba gon­do­lat­tól zson­gott a fejem, meg­ráz­tam, hogy újra csak az esti meleg iránt érzett utá­la­tom forog­jon benne. Könnyebb az embe­ren kívül álló dol­go­kon morogni, mint szem­be­nézni saját gondjaival.

Las­san kidö­cög­tem az ásó­nyom­nyi elő­szo­bába, és a bejá­rati ajtó kilin­csére helyez­tem nyir­kos keze­met. Azon gon­dol­koz­tam, miköz­ben lenyom­tam és ola­jo­zat­lan nyi­kor­gás kísé­re­té­ben kitár­tam, hogy miért is nem zár­juk mi estén­ként soha az ajtót. A kér­dést nem vála­szol­tam meg, amint kilép­tem az ódon, száz­éves épü­let lépcső­há­zába, elfe­lej­tet­tem min­dent, amit azelőtt gondoltam.

Oda­int az idő lénye­ge­sen hűvö­sebb volt, s mintha lehe­let­nyi szellő fújt volna a kert­ben álló fák leve­lein keresz­tül. Behal­lat­szott min­den apró zörej az erkély nyi­tott ajtó­ján át, ahogy a hold sápadt­-szürke fénye is, meg­vi­lá­gí­totta a magas­ban lógó poros pókhálókat.

Hal­kan és mezít­láb, külö­nö­sen las­san lép­del­tem lefelé a szú­rágta lépcső­kön, nehogy bármi neszre is fel­fi­gyel­jen az alsó szom­széd. Szo­kása volt min­dig, min­den­kor min­den után érdeklődni, s nekem semmi ked­vem nem volt azt hall­gatni, hogy ő miképp riadt fel álmá­ból, mert besur­ranó tol­vaj­nak hitt engem.

A lenti ajtót nyitva talál­tam, ami már önma­gá­ban fur­csa lett volna, ha nem tud­nám, hogy egye­sek a ház­ból igen későn, az önje­lölt ház­mes­ter nyu­go­vóra térése után érkez­nek, és nem­igen szok­ták zárni a ház ajtaját.

Zavar­ta­la­nul halad­hat­tam így tovább, míg mell­ka­som­ban szí­vem úgy dübör­gött, mintha való­ban mun­ká­ban lévő tol­vaj let­tem volna. Az ilyes­fajta érzé­sekre sok­szor ráját­szot­tam, hogy az még inkább elhi­tette a tes­tem­mel ezt az ostoba, gyer­mek­ded hazug­sá­got – élvez­tem azt az izgatottságot.

Mikor háló­ru­há­ban, mezí­te­len láb­bal végül kilép­tem az elő­kertbe a csil­la­gos ég alá, szí­vem már nem azért dobo­gott oly nagy hév­vel, mint az előbb. A csoda tette ezt velem, mely tárt karok­kal foga­dott. A fák hal­kan susog­tak, a fűszá­lak maguk­tól simo­gat­ták tal­pa­mat és a csil­la­gok apró sze­mek­ként pis­log­tak rám a magasból.

Meg­annyi gyé­mánt egy fekete bár­sony­szö­vetre öntve, ám a leg­cso­dá­sabb ékszere az égnek mégis a hold volt a maga sápadt, szürke arcá­val. Izga­tott­sá­gom­ban ugrán­dozni kezd­tem, s a saját ker­tünkbe halad­ván egy pil­la­natra meg­áll­tam min­den növény mel­lett, ujja­i­mat végig­si­mí­tot­tam ned­ves leve­le­i­ken, köz­ben tátott száj­jal bámul­tam az eget.

Mint a gyer­mek, aki nem tud betelni a cso­dá­val. Milyen jó is lett volna hinni benne! Hinni abban, hogy fentről figyel­nek a csil­la­gok, hogy a fák hang­ját nem a szél suso­gása adja, hanem ők maguk, hogy léte­zik valami az unal­mas való­sá­gon kívül is.

Nem akar­tam felnőtt lenni. Mikor gye­rek vol­tam, csak arra vágy­tam, hogy idő­sebb legyek, hogy azt tehes­sem, ami­ben csak ked­vem lelem. De mikor ezt meg­kap­tam, vissza­vágy­tam. Soha semmi nem volt jó.

Ahogy elme­reng­tem a gye­rek­kori emlé­ke­ken, a kert másik végé­hez köze­led­tem. Nem volt benne semmi, egy beton­placc, némi gyep és sufni min­den más kacat­nak, amire szük­ség rit­kán volt. Iga­zá­ból a szom­szé­dok kert­jei vol­tak szé­pek, ami­ket sze­ren­csére nem kerí­tet­tek el, csak a földbe ásott tég­la­so­rok vonala jelezte a határokat.

Élvez­tem a kel­le­mes időt, kitár­tam kar­ja­i­mat, feje­met az ég felé for­dí­tot­tam. A holdra sze­gez­tem tekin­te­tem, s figyel­tem, ahogy a fénye pul­zált, ami­kor a köz­tünk lévő lég­tö­meg meg­vál­to­zott. Sze­ret­tem volna ezt is betudni valami jel­nek, de abból már rég kinőttem.

-          Laura!

Várat­la­nul szó­lí­tott meg az isme­ret­len hang, amire én leej­tet­tem magam mellé kar­ja­i­mat, fejem lecsuk­lott. Fel­idéz­tem magam­ban a leg­utóbbi fil­met, ami­ben egy hasonló jele­net meg­for­dult. Nem volt túl kel­le­mes a vége, s ettől én is fél­tem. Már csak azt nem értet­tem, hogy a neve­met hon­nan tudta az idegen.

Arra is volt időm, hogy kigon­dol­jam a követ­kező lépé­se­ket, végül amel­lett dön­töt­tem, hogy szó­val tar­tom, illetve meg­pró­bá­lom kide­rí­teni, ki az, s mit akar.

-            Ki vagy? – kér­dez­tem a lehető leg­na­gyobb bátor­ság­gal, bár a hülye is ész­re­vette volna, hogy mennyire meg vol­tam rémülve. Soha azelőtt nem kerül­tem ilyen hely­zetbe, és a gond­ja­i­mat csak tetézte, hogy üvöl­tö­zé­semre még az alsó szom­széd se ébredt volna fel.

Akkor moz­go­ló­dást hal­lot­tam a hátam mögül. Az ide­gen egyre köze­lebb ért hoz­zám, s én nem tud­tam, mitévő legyek. Eset­leg futás­nak is ered­het­tem volna, de nem vol­tam benne biz­tos, hogy akkor nem-e lőtt volna le egy pisz­tollyal vagy akár­mi­lyen más fegy­ver­rel megsérteni.

-          Nem az én kilé­tem a legfontosabb.

A hang tulaj­do­nosa min­den bizonnyal egy fia­tal fiú lehe­tett, talán velem egy­korú, hang­hor­do­zása pedig nyu­gal­mat igye­ke­zett sugá­rozni, de engem nem győ­zött meg.

Továbbra is leder­med­ten áll­tam a hold­fény­ben. Gon­do­la­taim sebe­seb­ben pörög­tek, mint valaha, még arra is volt néhány pil­la­na­tom, hogy leszid­jam magam, ami­ért nem tanul­tam önvé­delmi technikákat.

-          Mit akarsz tőlem?

Ekkor már köz­vet­len közel állt hoz­zám, hogy a léleg­zet­vé­te­leit is hall­hat­tam, amitől csak még job­ban feszí­tette mell­ka­so­mat a riadalom.

-          Csak hall­gass meg, ennyit kérek.

Mondta lep­le­zett türel­met­len­ség­gel, majd a vál­lam­hoz ért. Nekem nem is kel­lett több a cse­lek­vés­hez – az irá­nyába for­dul­tam, s ami­lyen erő­sen csak tel­lett tőlem, meg­lök­tem, aztán rohan­tam is a ház felé. Abban remény­ked­tem, hogy oda­bent biz­ton­ság­ban lehe­tek tőle.

Han­go­san csat­to­gott a tal­pam a jár­dán, de nem értem el a célo­mat. Az ide­gen a sem­miből jelent meg mögöt­tem, meg­ra­ga­dott, de azzal a len­dü­let­tel mind a ket­ten a föl­dön kötöt­tünk ki.

A vizes fűszá­lak között küz­döt­tem vele, rúg­ka­pál­tam, kar­mol­tam, de sem­mit sem értem ellene. Végül én a háta­mon kötöt­tem ki, ő pedig raj­tam ült két karo­mat a földre szo­rítva. Csak a csoda segít­he­tett raj­tam, ami­ért hir­te­len még imád­koz­tam is volna, bár nem hit­tem azelőtt effélében.

-          Nyu­ga­lom, nem esik bán­tó­dá­sod! – csi­tí­tott a fiú, miköz­ben csuk­ló­mat erő­sen meg­szo­rí­totta, ahogy újra és újra moz­go­lódni kezdtem.

Elke­rül­tem a tekin­te­tét, zihál­tam, keres­tem a mene­külő útvo­na­lat, de továbbra is lefo­gott. Meg­adásra kény­sze­rül­tem, félel­mem­ben és tehe­tet­len­sé­gem­ben elsír­tam magam. Tud­tam, hogy elér­ke­zett szá­momra a vég, ez a fiú meg­erő­sza­kol, aztán megöl, gon­dol­tam magam­ban, s ahogy ez a cse­lek­vés­sor egyre több­ször leját­szó­dott ben­nem, job­ban és job­ban sírtam.

Annyira lefog­lalt szen­ve­dé­sem, hogy észre sem vet­tem, mi tör­tént, míg én elter­vez­tem halálomat.

Semmi.

A fiú csak ült raj­tam, meg se rez­zent. Igye­kez­tem elfoj­tani a sírás hul­lá­mait, és rávet­tem magam, hogy las­san felé for­dít­sam arco­mat. Ő türel­me­sen figyelt, pil­lan­tá­sá­ban vala­mi­féle aggó­dást fedez­tem fel, mely meg­le­pett és nem is tud­tam mire vélni. Még ráz­kód­tam a féle­lemtől, de arco­mon már cso­dál­ko­zás és értet­len­ség mutat­ko­zott. Ő is ész­re­vette a hom­lo­ko­mon fel­felé sza­ladó szemöldökömet.

-          Jól vagy? Ugye nem esett bajod?

Nagy levegőt vet­tem, s köz­ben végig­gon­dol­tam, milyen vála­szo­kat lehetne adni fur­csa kér­dé­se­ire. Ez idő alatt végig­mér­tem az ifjú hold­sü­tötte arcát.

-          Nem is tudom, mit felel­jek. Bizo­nyára egy­ér­telmű, hogy meg vagyok rémülve… – Fel­szisszen­tem. Akkor jutot­tak el addig az adre­na­lin által elnyo­mott agyam­hoz tes­tem jelei. A tér­demről lejött a bőr, helyét félig meg­al­vadt vér vette át.

A fiú meg­le­pet­ten pis­lo­gott párat vilá­gos sze­me­i­vel, úgy tűnt, hogy vála­szo­mat nem értette teljesen.

-          Igen, fel­tűnt indo­ko­lat­lan visel­ke­dé­sed, de én azt kér­dez­tem, hogy jól vagy-e. Választ viszont nem kérek, már meg­kap­tam. – Las­san elen­gedte csuk­ló­i­mat, de csak akkor húzta el kezeit, mikor látta, hogy nem mutat­tam szán­dé­kát annak, hogy bán­tani akar­nám sza­bad karjaimmal.

-          Mondd csak, mi a fenét akarsz te tőlem? – kér­dez­tem, miután ő ráérő­sen kihúzta hátát s továbbra is rám nehe­ze­dett mázsás súlyával.

-          Saj­ná­lom, ami­ért így kel­lett találkoznunk.

-          Nem mon­dom, nehéz lehet neked a lányok­kal – jelen­tet­tem ki gúnyo­san, de ő fel se vette. Talán nem is értette.

-          Eleresz­te­lek, ha meg­íg­éred, hogy meghallgatsz.

-          Nem aka­rok meg­ful­ladni – hogy értse, kicsit rátet­tem nehézzé váló lég­zé­semre, mire ő kész­sé­ge­sen lemá­szott rólam. Nagy levegőt vet­tem, és az olda­lamra for­dul­tam, köz­ben fájó lába­mat vizs­gál­tam. A fiú két keze közé fogta sebes tér­de­met, s mint valami orvos­tan­hall­gató, vizslatta.

-          Semmi gond, csak a bőrö­det hor­zsol­tad le. Szí­ve­sen bekötözöm.

-          Jobb volna, ha azon nyom­ban eltűn­nél, mielőtt rád hívom a rendőr­sé­get! – Fenye­getőző hang­vé­te­lem meg se hatotta, halá­los nyu­ga­lom­mal nézett szemembe.

-          Arra semmi szük­ség. Egyéb­ként is sza­va­dat adtad, hogy meg­hall­gatsz cse­rébe szabadságodért.

-          Ó per­sze, hogyne, kér­lek, csak nyu­god­tan, mesélj nekem, iga­zán kíván­csi vagyok! – mond­tam a lehető leg­unot­tabb han­go­mon. Észre sem vette, hogy mennyire nem érdekelt.

-          Előtte fel­visz­lek lakodba, hogy ellás­sam sérü­lé­se­det. Nehogy aztán nagyobb bajod legyen.

-          Ugyan, kér­lek, nem fog elvinni a tetanusz!

Erre aztán értet­le­nül rán­colta hom­lo­kát, de én mit sem törőd­tem vele, las­san fel­áll­tam eluta­sítva segítő kezét. Azt sem tud­tam, ki ez, sze­ret­tem volna távol tudni magam­tól, de nem úgy tűnt, hogy ő hason­lóan érzett volna.

Fárad­tan sóhaj­tot­tam, s bicegve elin­dul­tam a ház bejá­rata felé. A fiú ren­dü­let­le­nül köve­tett. Erő­sebb volt nálam, s nem bizo­nyo­sod­tam meg afelől sem, hogy fegy­vere volt-e, így nem meg­lepő, hogy nem mutat­tam ellenállást.

Síri csönd­ben biceg­tünk fel a lépcsőn, köz­ben foly­ton hát­ra­te­kin­tet­tem a vál­lam fölött ellenőrzésképpen.

-          Laura, engedd meg, hogy ellás­sam a sebedet!

Erő­sza­ko­san magá­hoz vette a köt­sze­res dobozt, mikor azt kihoz­tam a fürdő­szo­bá­ból. Fel­kap­csol­tam a vil­lanyt, a vakító fénytől hunyo­rog­tam ugyan, de fel­ül­tem az étkező asz­talra, s fel­kí­nál­tam a sebe­met a fiú­nak. Nem tehet­tem mást, maka­csul ragasz­ko­dott hozzá, hogy segítsen.

Mikor sze­mem meg­szokta a fényt, kono­kul kisze­mel­tem magam­nak a konyha másik végé­ben egy pon­tot, melyet bámul­hat­tam, amíg ő a tér­de­men bab­rált. Telt az idő, de ő sem­mit sem tett a lábam­mal, ami­ért végül muszáj volt rátekintenem.

-          Te meg mit csinálsz?

-          Saj­ná­lom, de eze­ket a sze­re­ket nem isme­rem. Gon­dol­tam, elol­va­som, mit ír rajta.

-          Mi az, hogy nem isme­red? Ez egy egy­szerű sebfertőtlenítő.

-          Igen, arra én is rájöt­tem. De hát, hogy is műkö­dik? – Értet­le­nül meg­va­karta szőke lobon­cos haj­jal fedett fejét.

-          Ó, iste­nem, nem isme­red a spray-t? Hon­nan sza­laj­tot­tak téged?

-          Ez az egyik dolog, amiről beszélni akartam.

-          Hogy nem tudod, mi az a…

-          Nem! – sza­kí­tott félbe. – Arról, hogy hon­nan jöt­tem, meg hogy milyen okkal természetesen.

Ekkor volt alkal­mam tel­je­sen végig­mérni ezt a fiút. Ruhája nem volt éppen diva­tos, sőt, jó néhány szá­zad­dal ezelőtt már kiment a divat­ból. Kék szö­vetből varr­ták, s fehér hím­zé­sek­kel díszí­tet­ték, szíve fölött pedig egy címert hor­dott. Ezüst ala­pon kék lán­got muta­tott. Soha még csak nem is hal­lot­tam ilyen csa­ládi címerről, sem olyan futó­bo­lond­ról, aki hagyo­mányőrző ese­mé­nye­ken kívül hor­dana ilye­ne­ket, nem is beszélve az olda­lán függő kardról.

Nagyot nyel­tem. Job­ban örül­tem volna az egy­szerű meg­erő­sza­koló soro­zat­gyil­kos­nak, de az őrült meg­erő­sza­koló soro­zat­gyil­kos össze­ál­lí­tás már nem tet­szett annyira.

-          Nézd csak, így műkö­dik. – Kivet­tem a kezéből, majd óva­to­san a tér­demre fúj­tam belőle. – Ennyi.

-          Nahát, milyen érde­kes szer­ke­zet! – Ámulva nézte a kis fla­kont, meg­rázta, kipró­bálta, aztán letette, mikor ész­re­vette mél­tató arco­mat. Foly­tatta a sebem ellátását.

-          Iga­zá­ból te melyik boly­gó­ról jöttél?

-          Afelől ne legye­nek két­sé­geid, én is a Földről származom.

-          Most jön a de…

-          Elő­ször is kér­lek, engedd meg, hogy bemu­tat­koz­zam: a nevem Kék­vérű Arin, Vihar­fok urá­nak, Ferosz­nak fia, a Vörös Rend tagja, ifjú lovag.

-          Örven­dek – vetet­tem oda Arin fenn­hé­já­zós szö­ve­ge­lé­sére és mély meg­haj­lá­sára, mintha nem is törőd­nék vele.

A baj csak annyi volt, hogy ez a szö­kött bolond fel­kel­tette az érdeklő­dé­se­met. Vég­tére is nem min­denki mond­hatja el magá­ról, hogy talál­ko­zott egy olyan ember­rel, aki évszá­za­dot tévesz­tett. Csak azt tud­jam meg, melyik pszi­chi­át­riai inté­zetbe kell majd visszaküldjem…

-          Te pedig Nagy Laura vagy. Más világ ez, itt nem az szá­mít, ki a hűbér­urad, vagy kinek a vér­vo­na­lába születsz.

-          Ügyes meg­ál­la­pí­tás, de hon­nan tudod, hogy ki vagyok?

-          Figyel­lek egy ideje.

Kije­len­tése egy pil­la­natra meg­fa­gyasz­totta ben­nem a vért. Ő csak nézett rám pár pil­la­na­tig, majd egy utolsó moz­du­lat­tal befe­jezte a kötést. Olyan nyu­godt, olyan őszinte volt min­den szava, mintha semmi baj nem lenne azzal, hogy egy ideje meg­fi­gye­lés alatt tar­tott, de bele­men­tem a játékba. Tudni akar­tam, mi lesz a vége.

-          Milyen okod volt erre? Az embe­re­ket a rend­szer­vál­tás óta nem figye­lik árgus szemekkel…

Egy pil­la­natra össze­vonta szem­öl­dö­két, majd úgy dön­tött, hogy elen­gedi füle mel­lett a meg­jegy­zést. Feles­le­ges infor­má­ciók nem érdekelték.

-          A Teremtő meg­vé­dé­sére jelöl­tek ki.

Kíván­csian néz­tem rá, s sür­get­tem, hogy mondja tovább, de úgy tűnt, azt várta, lees­sen nekem is. Mikor ez meg­tör­tént, meg­le­pet­ten hőköl­tem hátra.

-          Ó. Ó! Tehát én len­nék… isten? – Vissza kel­lett foj­ta­nom a nevetést.

-          Nem, nem erről van szó. – Meg­rázta a fejét. – A Teremtő nem isten, csak a megtestesülése.

-          Jézu­som.

-          Nem, nem is erről van szó. Kér­lek, engedd meg, hogy folytassam.

-          Csak nyugodtan.

-          Amint az lát­szik, nem ebből a kor­ból szár­ma­zom, de még csak nem is ebből a dimen­zi­ó­ból. Egy olyan világ szü­lötte vagyok, ame­lyik­ben nem a tudo­mány az úr, hanem…

-          Ó, várj, kita­lá­lom! A szivárvány!

Ostoba kije­len­té­semre Arin szú­rós tekin­tete vála­szolt, mely után egy­ből elcsi­tul­tam. Úgy lát­tam, ször­nyen komo­lyan vette magát és min­den sza­vát. Pedig csak egy kicsit kel­lett volna bele­gon­dol­nia, hogy milyen bődü­le­tes osto­ba­sá­go­kat hor­dott össze.

-          A mágia hatá­rozza meg a vilá­gunk alap­jait. A tié­det is, de el kel­lett válasz­tani a varázs­hasz­ná­ló­kat a mezei halandóktól.

-          Tér­jünk inkább arra a részre, ami­ben én is benne vagyok.

-          Te vagy az egyik vilá­gun­kat alkotó erő meg­tes­te­sü­lése, a terem­tés ere­jéé. Azon­ban léte­zik egy másik erő is, a pusz­tu­lás, az ő földi por­hü­ve­lye évek óta téged keres.

-          Mire kel­lek én neki?

-          Pusz­tu­lásba akarja taszí­tani ezt a vilá­got, hogy aztán ural­kod­has­son egy újon, melyet a Teremtő hoz létre. Én azért jöt­tem el hoz­zád, hogy meg­véd­je­lek tőle.

-          Nahát, iga­zán érde­kes mese volt! – A com­bomra csap­tam mint­egy véget vetve a beszéd­nek, majd leug­rot­tam az asz­tal­ról, s a bejá­rat felé vet­tem az irányt. – Annyira jó mese volt, hogy most már iga­zán alud­nom is kéne, tudod, iga­zán lefá­rasz­tott. – Elő­ke­rí­tet­tem a kul­csot, aztán vissza­men­tem a kony­hába Ari­nért, hogy kites­sé­kel­hes­sem. – Köszö­nök min­dent, és ígé­rem, fon­to­lóra veszem ezt a Teremtő, mágia, dimen­zió dolgot!

Azzal becsap­tam mögötte az ajtót és kulcsra zár­tam, lere­te­szel­tem, majd egy szék­kel ele­jét vet­tem annak, hogy újra a lakásba tehesse a lábát. Úgy hal­lot­tam, vette a dol­got, mert egy szó nél­kül elment.

Kifúj­tam magam­ból a feszült­sé­get, s mielőtt még elgon­dol­kod­tam volna az elmúlt pár per­cen, az ágyamba vetet­tem magam. Gyor­san álomba merül­tem, feledni akar­tam, fel­éb­red­vén azt hinni, csak álmodtam.

De lényeg az volt, hogy meg­sza­ba­dul­tam ettől a fur­csa rém­kép­től, a fiú­tól, aki olyan osto­ba­sá­gok­kal kecseg­te­tett, amik­ben gye­rek­ko­rom­ban hinni akartam.

Vakí­tott a fehér­ség. Egy üres világ­ban talál­tam magam, mely­nek se vége, se hossza nem volt. Vala­min áll­tam ugyan, de nem érez­tem, hogy biz­tos a talaj alat­tam, így inogva lép­del­tem, az utam viszont semerre se vitt. Akkor kiál­tani akar­tam, de tor­kom­ból nem jött hang. Rémül­ten kap­tam a nya­kam­hoz, las­san levegő­höz sem jutottam.

Mégis hová kerültem?

-          Üdvö­zöl­lek az álom­vi­lág határán!

Elmúlt a foj­to­gató érzés, ahogy ez a hang gúnyo­san köszön­tött. Rémül­ten keres­tem a tulaj­do­no­sát, de lába­i­mat alig tud­tam hasz­nálni. Ólom­sú­lyú­nak és tehe­tet­len­nek érez­tem magam.

-          Igen, egy kicsit még szokni kell ezt az új helyet, tudom. Semmi baj, úgy­sem leszel már sokáig az élők sorá­ban, Teremtő.

-          Hon­nan olyan ismerős ez nekem? – kér­dez­tem magam­tól a Teremtő szó hal­la­tán, de emlé­keim homá­lyo­sak vol­tak ahhoz, hogy eszembe jut­has­son bármi is.

-          Ó, néz­ze­nek oda, milyen sat­nya vagy! Nem iga­zán tűnsz har­cos alkat­nak. Beval­lom, inkább emlé­kez­tetsz egy por­ban csú­szó féregre, mint a vilá­gok meg­al­ko­tó­já­nak halandó meg­tes­te­sü­lé­sére. – Úgy mondta eze­ket rám, mintha köz­vet­len közelről vizs­gál­ga­tott volna egy kupac rohadt almát.

-          Ki vagy? – Sike­rült vala­hogy az irá­nyába for­dul­nom, de min­den erő­met bele kel­lett vin­nem egyet­len moz­du­latba. Egy férfi állt tőlem nem messze, magas volt, ruhája kirá­lyi öltö­zet, vál­lig érő hol­ló­fe­kete haja volt és koro­nát viselt.

Nem tud­tam job­ban meg­fi­gyelni, mert valami a tér­de­imre taszí­tott, feje­met nem engedte felemelni.

-          Maradj inkább a föl­dön, ostoba leány. Úgy nem vér­zed majd össze a felöltőmet.

-          Mit akarsz tőlem?

-          Nem egy­ér­telmű? A halá­lo­dat kívá­nom én, Kígyó­vérű Naxosz, a Pusztító.

-          Miért kell meg­hal­nom? Sem­mit sem tet­tem, ami­ért ezt érdem­lem! – kia­bál­tam remegő han­gon, mire Naxosz fin­to­rogva mére­ge­tett tekin­te­té­vel. Az első pil­la­nat­tól kezdve utált, hogy meg­lá­tott, szá­mára min­den moz­du­la­tom fenye­gető volt, s egy­ben halá­lért kiáltó.

Elő­húzta hideg pen­géjű kard­ját, majd pár­szor meg­for­gatta azt kezé­ben. Hal­lani lehe­tett a fém süvítő hang­ját, ahogy a levegőt kettészelte.

-          Ó, leány, már annyi elég, hogy a világra jöt­tél. Nem a te bűnöd, nem te válasz­tot­tad. Iga­zán sajnálom.

Kardja éles hegye a nya­kam­hoz ért, majd az állam alá sza­ladt. A hideg kirá­zott tőle, majd enged­tem, hogy fel­emelje a fejem vele. A sze­membe akart nézni, hogy lássa a félel­met és a szen­ve­dést. Zöl­den szik­rá­zott gonosz tekin­tete, de ami­kor mélyen bele­néz­tem, valami meg­vál­to­zott benne.

Elgyen­gült egy pil­la­natra, meg­eny­hült szi­gorú, gyil­kos arca. Vékony ajkai elvál­tak egy­más­tól, mintha valami meg­lepte volna. Elvette a kar­dot a nya­kam­tól, és szo­mo­rúan sóhajtott.

-          Mind­kettőn­kért teszem. Bocsáss meg!

Újra fel­emelte fegy­ve­rét, készen állt arra, hogy lesújt­son rám. Becsuk­tam a sze­mem, vár­tam a véget és a rideg semmit.

Aztán valami nagy puf­fa­nást hal­lot­tam, és én továbbra is sér­tet­le­nül tér­del­tem a föl­dön. Akkor már könnye­dén tud­tam moz­gatni a test­ré­sze­i­met, így kör­be­te­kint­het­tem, és ész­re­ve­het­tem, hogy ki men­tett meg.

Naxoszt Arin lökte el, s míg én fel­tá­pász­kod­tam a földről, addig azok ket­ten bir­kóz­tak. Kegyet­le­nül ütle­gel­ték egy­mást, ahol érték, de egyik sem tudott a másik fölé kere­kedni. Végül elen­ged­ték egy­mást, fel­pat­tan­tak, hogy engem elér­hes­se­nek, de Arin für­gébb volt, s mire Naxosz elő­ke­rí­tette a fegy­ve­rét, a szőke már előt­tem állva védel­me­zett kardjával.

-          Nem hit­tem volna, hogy meg aka­rod ölni. Min­denki úgy tudja, hogy élve kell neked, erre most – lihegte Arin lélek­sza­kadva, aztán las­san meg­nyu­go­dott lég­zése. Mére­gető mosollyal nézte ellenségét.

-          Nem tud­tam, hogy rád tar­toz­nak a dol­gaim, Arin. Mit kere­sel itt? – Naxosz dühö­sen csi­kor­gatta fogait, köz­ben én értet­le­nül pis­log­tam ki a fiú válla mögül.

-          Isme­ri­tek egymást?

-          Saj­nos – bólin­totta Arin. – Ám ez most nem a leg­meg­fe­lelőbb alka­lom arra, hogy mese­dél­utánt tart­sak. El kell mene­kül­nöd innen.

-          Már csak azt kéne tud­nom, mikép­pen tegyem! – Ide­ge­sen bök­dös­tem a hátát, mire ő nem rea­gált. Mere­ven bámulta Naxoszt, mint valami kopó, ugrott volna a leg­ap­róbb moz­du­latra is.

-          Naxosz, jól tudod, hogy nincs esé­lyed elle­nünk. Jobb kard­for­gató vagyok, nem is beszélve arról, hogy mit fog­nak szólni a Fekete Rend­ben, ha te meg­ölöd a Teremtőt ahe­lyett, hogy a magad­évá tennéd.

-          A magá­évá? Micsoda? – hüle­dez­tem, ámde azok ket­ten mit sem törőd­tek velem. Úgy érez­tem magam ettől hir­te­len, mint egy zsák búza, ami­ért a két lovag ínsé­ges idők­ben küzd meg életre-halálra.

-          Ki hinne neked, miután a te nagy múltú háza­dat gya­láz­zák szé­les e vilá­gon? Senki sem bízik a véred­ben, csak az a sem­mi­re­kellő Rubint­szemű Ophe­rius! Min­denki azt mon­daná, hogy így aka­rod palás­tolni szé­gyen­le­tes vere­sé­ge­det, ami­ért a Teremtőt még min­dig nem talál­tad meg.

-          Bőven elég, ha ő hisz bennünk.

-          Bár tud­nám, kiről beszél­nek – sóhaj­tot­tam fárad­tan, mire Arin végre hoz­zám szólt:

-          Az ágyad­ban alszol, vala­hogy fel kell ébredned.

-          Á, az mind­járt más! Ha álom az egész, akkor elég, ha meg­ha­lok. Attól min­dig fel­éb­re­dek! – mond­tam biza­kodva, miköz­ben kilép­tem a védel­mező vál­lak mögül.

-          Te buta liba, azon­nal gyere vissza! Ha itt meg­halsz, akkor kész, vége!

-          Semmi gond, Arin, ez így a leg­jobb. Szép és könnyű.

Naxosz meg­in­dult, ellökte a fiút, de az gyor­san cse­le­ke­dett, s véde­ke­zésre kény­sze­rí­tette. Én csak áll­tam ott kukán, és azon gon­dol­koz­tam, merre tovább. Talán volt kiút vala­merre, csak olyan messze, hogy nem lehe­tett azt látni. Min­den­esetre jobb­nak lát­tam egy­szerűen eltűnni a közelükből.

Rohanni kezd­tem, ezt aztán ész­re­vette a két vag­dal­kozó ifjú is. Naxosz gyor­sab­ban rea­gált, kilökte Arin alól a lábait, hogy az ne avat­koz­has­son bele, majd futott utánam.

-          A francba, vigyázz! – kiál­totta Arin, de késő volt már mit tenni. Tud­tam, hogy elér, hogy végem, hogy keresztbe hasít.

A földre zuhan­tam, majd min­den elsötétült.

Az ágyam­ban vol­tam. A nyári nap suga­rai hívat­la­nul tör­tek be a sza­tén­füg­gö­nyön át, amik bán­tot­ták a sze­mem, és morogva a fal­nak kény­sze­rül­tem for­dulni. Min­dent rend­ben talál­tam, a nap fel­kelt, az éjszaka nyom nél­kül elmúlt. Végül is min­den csak egy láz­álom volt…

Se Arin, se Naxosz nem valós tehát.

-          Kel­le­mes jó reg­gelt kívá­nok! – Ébreszt­ge­tett egy ked­ves, ismerős hang az ágyam mellől.

-          Ez neked kel­le­mes? Menj vissza aludni – vág­tam vissza reked­ten, mintha az öcsém­nek beszél­tem volna, de csak azután esett le, hogy ő nem volt ott­hon. Kike­re­ke­dett a sze­mem, de csak a fal­védőt bámultam.

-          Saj­nos nincs helyem, bár szí­ve­sen lehaj­ta­nám a fejem pár röpke órára.

Ezután kis csend követ­ke­zett, ezt meg­tör­vén nya­ka­mig húz­tam a takarómat.

-          Szó­val nem álom volt?

-          Jobb volna, tudom, de mindez a való­ság. Naxosz teg­nap meg­le­pett ezzel a merény­let­tel, de sze­ren­csére nem sike­rült téged elpusz­tí­ta­nia. Erős voltál.

Meg­for­dul­tam az ágyon, hogy lát­has­sam gond­ter­helt arcát. Biz­ta­tóan rám mosoly­gott, hogy meg­nyug­tas­son, min­den a leg­na­gyobb rend­ben. Per­sze én nem hit­tem neki, tud­tam, csak ezután jön­nek az igazi gondok.

-          Hogy jutot­tál be? – kér­dez­tem szem­öl­dö­kö­met össze­vonva. A fiú ártat­la­nul vigyor­gott, s keze­i­vel jelezte, hogy fogalma sincs, miről is beszélek.

-          Azt nem mond­tam, hogy nekem miféle képes­sé­geim van­nak. A vér­vo­na­lam sajá­tos varázs­erő­vel van meg­áldva, melye­ket más nemesi csa­lá­dok nem képe­sek bir­to­kolni. Képes vagyok egy­szerre utazni téren és időn át, ahogy dimen­ziók között is. Bár ezt kizá­ró­lag a vilá­gom hatá­ra­i­nak átlé­pé­sé­hez hasz­ná­lom. A többi világ olyan fur­csa, s messze is van­nak egymástól.

-          Még min­dig nem tudom elhinni ezt az egé­szet. Ez a katy­vasz a varázs­lás­sal meg a töb­bi­vel túl sok nekem, hogy bevegyem.

Meg­ráz­tam a fejem, mintha való­ban küz­döt­tem volna a gon­do­la­tok­kal. Arin­nak nem fagyott le a moso­lya, meg­ra­gadta a vál­la­mat, majd valami őrü­le­tes örvénybe kerül­tem, a köl­dö­kö­mön keresz­tül húzott valami át téren és időn, s mire ezt elmúlt, már nem a szo­bám­ban voltam.

-          Mit csi­nál­tál? Hol a fené­ben vagyunk?

Egy elha­gya­tott ten­ger­par­ton ácso­rog­tunk. Én háló­ing­ben, ő pedig közép­kori öltö­zék­ben. Leül­tem a vizes homokba, a fejem kóvály­gott, gyom­rom felkavarodott.

-          Egész jól bír­tad. – A fiú csípőre tette kezét, majd a lemenő napba hunyo­rí­tott. – Most vala­hol a Csen­des Óce­á­non vagyunk egy lakat­lan szigeten.

-          Ugye nem kívánsz itt hagyni?

-          Ugyan kér­lek, miért ten­nék ilyet veled? Bár igaz, itt tud­ná­lak a leg­in­kább meg­vé­deni, mert senki sem tudná, merre vagyunk. – Szé­les moso­lyá­tól elfo­gott a rémü­let és a hány­in­ger. Igye­kez­tem mind­ezt palás­tolni s vala­hogy meggyőzni őt, hogy vigyen inkább haza.

-          Eljö­he­tünk ide nya­ralni, de most nagyon szé­pen kér­lek, vigyél haza!

-          Most már elhi­szed ezt a katy­vaszt a varázs­lás­sal meg a többivel?

-          Igen, hiszek neked, vigyél haza! – Könyö­rögve nyúj­tot­tam felé a keze­met, de ő csak neve­tett raj­tam, s továbbra is csípőre tett kéz­zel vizs­latta a horizontot.

-          S azt is elhi­szed, hogy nem vagyok holmi futóbolond?

-          Így zsa­rolni könnyű! De per­sze, haj­landó vagyok ezt is elhinni. Bár meg­val­lom, attól még lehet ez a fiú bolond, hogy iga­zat mon­dott a mági­á­ról. – Az utolsó mon­da­tot már csak dünnyög­tem az orrom alá, amit Arin is meg­hal­lott, de egy váll­rán­dí­tás­sal elin­té­zett­nek vette a dol­got. Nem érde­kelte iga­zán, hogy mit gon­dol­tam róla, csak a fel­ada­tát akarta elvégezni.

-          Pedig szép ez a hely. Na és per­sze nyu­godt is. Oda­haza csak a gond van, nemde? Sok időt töl­tesz a tanu­lás­sal, vagy raj­zolsz. Egyéb­ként pedig alszol. Unal­mas az éle­ted. S te magad is. – Itt meg­vetően pil­lan­tott rám. Meg­pró­bál­tam nem fel­ide­ge­sí­teni magam meg­jegy­zé­sei hallatán.

-          Köszö­nöm a bóko­kat, de nem kívá­nok Robin­so­no­sat ját­szani, tudod, nem vagyok túl jó az önel­lá­tás­ban, vadá­szat­ban, ráadá­sul te se len­nél jó Pén­tek. Látom, hogy rühellsz, nem jön­nénk ki jól. – Hunyo­rogva pil­lan­tot­tam fel, ő pedig továbbra úgy nézett rám, mintha nem len­nék több egy rakás lócitromnál.

Nehe­zet sóhaj­tott, meg­vonta a vál­lát, majd újra a távolba helyezte tekin­te­tét. Pár másod­per­cig nem szólt sem­mit, s nem is tűnt úgy, hogy bár­mi­lyen szó­val sze­retne engem illetni, aztán hir­te­len valami mégis kibu­kott belőle:

-          Egy kis edzés­sel lehet belő­led valaki. Aki hason­lít egy kicsit a Teremtőre. Akit képes len­nék elviselni.

-          Áll­jon meg a menet! Ki mondta, hogy haj­landó vagyok ebbe az egészbe bele­menni? Főleg a te társaságodban?

-          Válasz­ta­nád inkább Naxoszt és ban­dá­ját? Ha a halálba akarsz masí­rozni, akkor csak nyu­god­tan, nem állok utadba.

A vizes homokba ástam láb­fe­je­met, és tanács­ta­la­nul hüm­mög­tem. Úgy tűnt, nem marad­hat­tam ki belőle, bár­mennyire is sze­ret­tem volna nyug­ton élni az éle­te­met tovább, min­den­féle Naxosz és Arin nélkül.

-          Miért engem?

-          Bárki más ezt kér­dezné, válasz nincs rá ezen a föl­dön. Így dön­töt­tek, kész.

-          Igaz. – Tér­de­im­hez nyom­tam hom­lo­ko­mat. – És akkor te azért vagy itt, hogy védel­mezz és kitaníts?

-          Így van.

-          Hát ez… remek. – Még job­ban neki­nyom­tam a hom­lo­ko­mat a tér­dem­nek. – Úgy néz ki, hogy nem mond­ha­tok ellent.

-          Bizony nem. – Arin legug­golt mel­lém. – Nehéz lesz mind­kettőnk­nek, de min­dent meg kell ten­nünk, hogy téged meg­erő­sít­sünk, hogy túl­élj min­dent csa­pást, hogy meg­aka­dá­lyoz­hasd Naxoszt ter­ve­i­ben. Úgy tűnt, hogy végezni kívánt veled, talán időt akart nyerni magá­nak, de ezek után ezzel már nem fog próbálkozni.

-          Hát akkor? Valami olyas­mit mond­tál, hogy a magá­évá kell ten­nie. Ez akkor most mit is jelent pon­to­san? – Fel­emel­tem rá tekin­te­te­met. – Ugye nem úgy? Ugye nem?

-          Nos, ami azt illeti… az az igaz­ság – pirulva hebegett-habogott –, hogy úgy kell magá­évá ten­nie, ahogy egy nőt a férfi szo­kott. Tudod…

Csend követte sza­vait. Elme­reng­tem a görbe hori­zon­ton és a lemenő nap vér­vö­rös korong­ján. Csak néz­tem, üres tekin­tet­tel, aztán nagy levegőt vet­tem és nyu­god­tan kijelentettem:

-          Nálam aztán nincs túl sok esé­lye azután, hogy meg akart ölni. – Kinyúj­tot­tam a lába­i­mat. – Egyéb­ként is ez annyira régi­módi, hogy a nő semmi másra nem lehet jó. Hát akkor én meg­mu­ta­tom neki, mennyire erős vagyok! – Fel­emel­tem öklömet. – Nehogy már azt higgye, hogy én ilyen kis gyenge nőcske vagyok, ugyan már!

-          Ez a beszéd! – Eddig mogorva, meg­vető arc­vo­ná­sait egy mosoly vál­totta fel. Egy olyan mosoly, ami­vel a szülő illeti egy­ügyű gyer­me­két. Észre sem vet­tem, annyira elfog­lal­tam magam a hitegetésemmel.

-          Na de, azt még nem tudom, hogy mi köze van az én… érin­tet­len­sé­gem­nek Naxosz ter­ve­i­hez. Beavatnál?

Arin arca lefa­gyott egy pil­la­natra, majd elfor­dult tőlem, leült a homokba és előre gör­nyedt, mintha a hátá­val védeni akarta volna magát.

-          Szeplőt­len­sé­ged az aka­dá­lya varázs­erőd tel­jes­sé­gé­nek. Naxosz ezért akar a magá­évá tenni, majd fel­hasz­nálni arra, hogy elpusz­títsa a vilá­got, majd egy újat hoz­zon létre.

-          Aha. Tehát amíg szűz vagyok, nem tudom hasz­nálni állí­tó­la­gos erői­met. Ezért küld­tek téged, igaz? Ne rázd a fejed, átlát­szó vagy! Azért jöt­tél, hogy te tedd ezt meg velem, hogy aztán erős legyek Naxosz elle­né­ben.  – Fel­emel­tem egy kicsit a han­go­mat. Feszé­lyezve érez­tem magam Arin mel­lett, nem tehet­tem volna ellene sem­mit, ő túl erős volt, én pedig gyenge, mint a harmat.

-          Nem, nem ezért küld­tek! – Felém for­dult, pró­bálta palás­tolni bűn­bánó voná­sait. – A fel­ada­taim közé nem tar­to­zik az erőd kitel­je­sí­tése. Egyéb­ként sem ten­nék ilyet egy haja­don­nal, lovagi eré­nyeim ellen cselekednék.

-          Akkor elmon­da­nád nekem, hogy e nél­kül mit tehetek?

-          Nem kell aggód­nod, így is képes lehetsz vará­zsolni. Igaz, hogy kell hozzá egy kis erő­sí­tés, de azzal gon­dod nem lesz. – Kifújta magá­ból az ide­ges­sé­get. – Tehát… képes vagy életre kel­teni a rajzaidat.

Elgon­dol­kodva bámul­tam bele kék sze­me­ibe. Egy szar­kasz­ti­kus mosolyt csalt arcomra mindez, nagy levegőt vet­tem, majd az Óce­ánba félig elme­rült napot figyeltem.

-          Jól van. Addig nem vagyok haj­landó sem­mibe sem bele­egyezni, amíg saját bőrö­mön nem tapasz­ta­lom, hogy tény­leg képes vagyok arra, amit mon­dasz. Azután meg­hall­ga­tom a továb­bi­a­kat, de addig egy szót sem aka­rok hal­lani erről a teremtős­diről. Zúg a fejem tőle így is. – Fel­áll­tam a homok­ból, és igye­kez­tem lerázni magam­ról a vizes homo­kot. – Kér­lek, vigyél haza.

-          Rend­ben. – Arin meg­nyu­go­dott, s fárad­tan mosoly­gott rám. Ő is fel­állt ültéből, majd meg­fogta elé nyúj­tott kezemet.

Oda­haza az első dol­gom az volt, hogy Arint a kony­hába paran­csol­jam, amíg én a reg­geli tol­lász­ko­dá­so­mat végez­tem. Utána fris­sen, gond­ta­la­nul neki­áll­tam valami étket készí­teni. Bár nem volt hoz­zám valami ked­ves, sem elő­zé­keny, sem semmi, meg­kér­dez­tem, hogy óhajt-e reg­ge­lizni. Öröm­mel fogadta ked­ves­sé­ge­met, majd csön­de­sen figyelte min­den mozdulatomat.

-          Miért te kap­tad ezt a fel­ada­tot? Tekintve, hogy milyen nehéz eset vagyok, ez egy sok erőt igé­nyelő munka lesz a szá­modra – kér­dez­tem tőle, mikor a para­di­cso­mo­kat vág­tam fel. A kés tom­pán kop­pant a vágó­desz­kán. Arin­nak eszébe jutot­tak a tan­órái, ami­kor fakar­dok­kal kel­lett küz­de­nie, annak is hasonló hangja volt.

-          A Vörös Rend vezére bízott meg vele, mivel úgy gon­dolta, én vagyok a legalkalmasabb.

-          Per­sze, per­sze, értem én, bárki ezt mon­daná. De bizo­nyára volt ennek egyéb oka is. – A para­di­cso­mo­kat egy tálba öntöt­tem, ami­ben már uborka és vaj­re­tek is volt felszeletelve.

-          A Rubint­szemű ház min­dig is együttmű­kö­dött a Kék­vérűek­kel, Ophe­rius meg­bí­zik az apám­ban, s ben­nem is.

-          Hát ne mondd meg, ha nem aka­rod. – Szo­mo­rúan meg­von­tam a vál­la­mat, s zavar­ta­la­nul foly­tat­tam a reg­geli elké­szí­té­sét. Tud­tam, hogy terelni pró­bálta a dol­got, s nem kívánt egye­nes választ adni, így nem for­szí­roz­tam tovább. Gon­dol­tam, majd beavat, ha úgy gondolja.

-          Még korán van ahhoz, hogy min­dent elmond­jak neked. Így is látom, hogy nem hiszel nekem. Mind­kettőnk­nek bizo­nyí­ta­nia kell még, hogy elnyer­jük egy­más bizalmát.

-          A biza­lom való­ban fon­tos. – Kivet­tem a pirí­tó­ból a kenyér­sze­le­te­ket, s min­dent az asz­talra pakol­tam. – Jó étvágyat!

-          Köszö­nöm, neked is.

Csen­de­sen meg­reg­ge­liz­tünk. Miköz­ben mélán ettem a son­kás pirí­tó­so­mat, ren­ge­teg dol­gon kezd­tem rágódni. Ha min­den igaz, amit Arin mon­dott, s nagyon is úgy tűnt, akkor nagy veszély­ben vol­tam, s álta­lam min­den élő ember. Nem akar­tam ekkora felelős­sé­get viselni, ha rosszul cse­lek­szem, akkor bevé­gez­het min­den­ki­nek. Arin ezért jött, hogy ez ne tör­tén­hes­sen meg, de rajta sem lát­tam azt, hogy annyira cél­tu­da­to­san engem akarna védel­mezni. Valami hátsó szán­dé­kot sej­tet­tem lát­szó­la­gos köte­les­ség­tu­data mögött, ami nem engedte, hogy áten­ged­jem magam az ő szavainak.

-          Most bizo­nyára azon gon­dol­kodsz, hogy mennyire vagyok sza­va­hi­hető. – Arin fél­be­hagyta a kenye­ret, s letette a tányérjára.

Oldalra dön­töt­tem a feje­met, s továbbra is gon­dol­koz­tam. A fiú türel­met­le­nül szusszant, össze­vont szem­öl­döke mögött az járt a fejé­ben, hogy mivel nyer­hes­sen meg magának.

-          Nehéz hely­zet­ben vagyok, mert az egye­düli for­rá­som te vagy. Azt kell elhin­nem, amit te mon­dasz, kivéve per­sze, ha Naxosz meg nem jele­nik hir­te­len a lakás­ban, hogy neki is volna hozzászólnivalója.

-          Emi­att nem szük­sé­ges aggód­nod, ő is eljön ide, hogy bele­szól­has­son. Az a te dön­té­sed, hogy kiben bízol. De azt tud­nod kell, hogy Naxosz cél­jai az élet sza­bad­sá­gá­val men­nek szembe. Ő pusz­tí­tásra terem­te­tett, s nem szá­mít senki, hogy gyer­mek, asszony vagy véd­te­len az, aki szembe áll vele. Könyör­te­len gyil­kos. S bár a sza­va­kat jól hasz­nálja a meggyő­zés­hez, ha valaki ellene for­dul, azt nem véd­heti meg senki. Illetve egy­va­laki: te.

Kényel­met­le­nül helyez­ked­tem a szé­ke­men. Az a férfi nem tűnt egy ked­ves kis bárány­ká­nak, ezért sem értet­tem, hogy miért akart elő­ször meg­ölni, ha meg­sze­rez­nie kellene.

-          Nem két­lem, hogy Naxosz ilyen, de akkor hogy gon­dol­hatja azt, hogy én majd a tár­sává szegődöm?

-          Erő­vel sok min­dent meg lehet oldani. Nem is beszélve azok­ról a dol­gok­ról, amik­kel meg­vá­sá­rol­hat. Hata­lom és pénz.

Legyin­tet­tem.

-          Van nekem annyi ember­sé­gem, hogy ilyes­mik­kel nem tud meggyőzni. Töb­bet kell fel­mu­tat­nia, ha engem akar.

-          Az ember olcsó, ha szük­sé­get szen­ved – okí­tott Arin, s komo­ran tekin­tett rám.

-          De mind­egy is. Ezek még távoli dol­gok. Elő­ször kér­lek mesélj nekem egy kicsit erről a mági­á­ról, hogy hon­nan jött, s az embe­rek több­sége miért nem ismeri.

Éle­tünk így nyer értelmet.

Úgy mesé­lik, hogy kez­det­ben a két erő léte­zett csak – Avol, a Terem­tés, és Sili­nus, a Pusz­tí­tás. Hogy léte­zé­sük értel­met nyer­jen, Avol lét­re­hozta a vilá­got, az éle­tet. Sili­nus egyen­súlyt terem­tett rajt a halál­lal, mivel egy­szer min­den meg­hal, ami megszületett.

Az elsők a föld­ke­rek­sé­gen örök­életű iste­nek vol­tak, akik az éle­tet és a halált ala­kí­tot­ták a vilá­gon úgy, ahogy azt teremtőik meg­kí­ván­nák. Így ala­kul­tak meg a föld­ré­szek és óce­á­nok, az álla­tok és zöld növé­nyek. Ők nem kap­tak sza­bad aka­ra­tot az iste­nektől, ezért életre hív­ták halandó hasonmásaikat.

Az embe­rek így szü­let­tek meg a földre. Nekik volt hatal­muk a világ fölött, miután az iste­nek a hol­tak föld­jére meg­pi­henni tér­tek mun­ká­juk végeztével.

S tör­tént úgy, hogy az embe­rek bir­tokba vet­ték a vilá­got. Terem­tet­tek és pusz­tí­tot­tak, ahogy ked­vük tar­totta. Vol­tak, akik tisz­tel­ték iste­ne­i­ket, s nem for­dí­tot­tak hátat teremtőik­nek, Avol­nak és Sili­nusz­nak, de vol­tak olya­nok is, akik már nem hit­tek ben­nük. Az iste­nek így aján­dé­kot adtak követőik­nek. Olyan erő­ket, amik­kel maguk az iste­nek ren­del­kez­het­tek. Így éltek tovább a varázs­erő­vel bíró embe­rek a töb­bi­ek­kel. Békes­ség volt közöt­tük, egyi­kük sem oko­zott kárt a másik­nak, amíg egy­szer eljött egy ember, aki új istent hozott a halan­dók­nak, s nagy ellen­té­tet okozott.

Ezért a Régiek, így nevez­ték magu­kat, elha­tá­roz­ták: nem veze­tik hábo­rúba népe­i­ket, ezért a föl­det elhagy­ták egy mási­kért. Sok hatal­mas varázsló ereje kel­lett ahhoz, hogy életre hív­ja­nak egy olyan helyet, ahol csak az övéik élhet­nek nyugalomban.

A varázs­ha­ta­lom­mal bíró népek beköl­töz­tek az elrej­tett világba, mely pont olyan volt, amit annak előtte ott­hagy­tak, annyi különb­ség­gel, hogy abban nem vol­tak ott az Újak, így nevez­ték a más istent követőket.

Maguk­kal vit­tek min­den varázs­lényt, s úgy tűn­tek el a föld szí­néről, mintha sose létez­tek volna.

Az új vilá­got aztán las­san bené­pe­sí­tet­ték. Min­den varázs­hasz­náló oda köl­tö­zött az új föl­dön, ahol a régi­ben élt. Sok esz­tendőbe került, amíg a biro­dal­mak elér­ték annak előtti fényü­ket, s mikor ez meg­tör­tént, újabb sötét árny leple fedte be az új világukat.

Két nagy biro­da­lom egy­más ellen for­dult. Egyi­kük Avol­nak aján­lotta fel szol­gá­la­tait, a másik Sili­nusz­nak. S a hata­lom­vágy, mely szí­vük­ben égett, hábo­rús­ko­dásba taszí­totta az addig bölcs ural­ko­dó­kat. A távoli föl­de­ken élők közül vol­tak, akik csat­la­koz­tak, egyik­hez vagy a másik­hoz, s vol­tak, akik saját gond­ja­ik­kal fog­lal­koz­tak inkább.

Azok az ural­ko­dók, akik Avolt tisz­tel­ték, lét­re­hoz­ták a Vörös Ren­det. Jelük az Avol­hoz hason­la­tos főnix­ma­dár, ami min­dig életre kel. Sili­nus követői erre a pél­dára magu­kat a Fekete Rend tag­ja­i­nak nevez­ték, az ő jelük a kígyó lett, ami­nek mérge olyan, akár Sili­nus ereje, a lassú pusz­tí­tás és halál.

Eltelt sok esz­tendő, a két szö­vet­ség sok vesz­te­ség árán végül békét kötött. S meg­pró­bál­tak egy­más mel­lett nyu­ga­lom­ban élni. Ezen béke­idők évei alatt egy pró­fé­cia röp­pent fel a szö­vet­sé­gek között, s végül az egész Köz­pont zengte, így nevez­ték világukat.

A pró­fé­cia ősi volt, régebbi a Régi­ek­nél, az iste­nek­nek súgta meg Avol és Silinus.

                                                             

Eljő min­den élő­nek a vég­zet, így eljő az a világ­nak is. A két erő kül­döt­tei a béke­idő­ket lezár­ják, s véres csa­tá­kat vív­nak egy­más­sal. A szö­vet­sé­gek meg­ráz­kód­nak, úgy a hegyek és a vizek is, a hol­tak vilá­gá­ból az iste­nek jön­nek, s har­col­nak egy­más ellen. A kül­döt­tek aztán eldön­tik a világ sor­sát. Az embe­rek élhe­tik éle­tü­ket tovább, amíg egy követ­kező távoli esz­tendő­ben újra el nem jő a két kül­dött, vagy elpusz­tul­nak mind­annyian, hogy egy új élet sar­jad­jon ham­va­ik­ból. A kül­döt­tek eldön­tik ezt, meg­hal­nak vagy ural­kod­nak az új világon.

 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Újdonságok

 

 

 Az oldalt sikeresen megnyitottuk, és természetesen folyamatos fejlesztés alatt áll!

     

2021. 07. 28.

 

Esu Aries versei közé öt újabb került: Darázs, Vers Orhidhoz, Hála, Köszönet, Inuyasha.

Kellemes olvasgatást!

 

2021. 06. 26.

The Princes(s) of Ice Elina regénye folytatódik a 4. fejezettel.

2021. 04. 09.

Egy kis hét végi friss:

Gyermekkorom emlékei  - Jimmy Beatmaker novellafüzérének 3. darabját olvashatjátok.

2021. 04. 04.

Kellemes húsvéti ünnepeket kívánunk minden írónknak és olvasónknak - a szerkesztőség.

Száz szó  - Elina egypercesei közé került fel egy régi-új: Hóvirágok, és folytatódik a -

The Princes(s) of Ice -című regénye a 3. fejezettel. Kellemes olvasgatást!

2020. 12. 31.

          Minden kedves olvasónknak

és írónknak

eredményekben gazdag,

boldog új évet és jó egészséget kívánunk!

Száz szó  - Elina "nyúlfaroknyi" novellái közé került fel három: Mindörökké; Mindörökké - kicsit másképp; Matematika

**********************************************

Korábbi frissítések

 

 

 
Köszönjük!
 
Látogatók
Indulás: 2008-05-10
 
Görgetősáv

 
Egérkövető

); }

 

Dryvit, hõszigetelés! Vállaljuk családi házak, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését! 0630/583-3168 Hívjon!    *****    Könyves oldal - Ágica Könyvtára - ahol megnézheted milyen könyveim vannak, miket olvasok, mik a terveim...    *****    Megtörtént Bûnügyekkel foglalkozó oldal - magyar és külföldi esetek.    *****    Why do all the monsters come out at night? - Rose Harbor, a város, ahol nem a természetfeletti a legfõbb titok - FRPG    *****    A boroszkányok gyorsan megtanulják... Minden mágia megköveteli a maga árát. De vajon mekkora lehet ez az ár? - FRPG    *****    Alkosd meg a saját karaktered, és irányítsd a sorsát! Vajon képes lenne túlélni egy ilyen titkokkal teli helyen? - FRPG    *****    Mindig tudnod kell, melyik kikötõ felé tartasz. - ROSE HARBOR, a mi városunk - FRPG    *****    Akad mindannyijukban valami közös, valami ide vezette õket, a delaware-i aprócska kikötõvárosba... - FRPG    *****    boroszkány, vérfarkas, alakváltó, démon és angyal... szavak, amik mind jelentenek valamit - csatlakozz közénk - FRPG    *****    Why do all the monsters come out at night? - Rose Harbor, a város, ahol nem a természetfeletti a legfõbb titok - FRPG    *****    why do all monsters come out at night - FRPG - Csatlakozz közénk! - Írj, és éld át a kalandokat!    *****    CRIMECASESNIGHT - Igazi Bûntényekkel foglalkozó oldal    *****    Figyelem, figyelem! A második vágányra karácsonyi mese érkezett! Mesés karácsonyt kíván mindenkinek: a Mesetáros    *****    10 éves a Haikyuu!! Ennek alkalmából részletes elemzést olvashatsz az anime elsõ évadáról az Anime Odyssey blogban!    *****    Ismerd meg az F-Zero sorozatot, a Nintendo legdinamikusabb versenyjáték-szériáját! Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    Advent a Mesetárban! Téli és karácsonyi mesék és színezõk várnak! Nézzetek be hozzánk!    *****    Nagyon pontos és részletes születési horoszkóp, valamint 3 év ajándék elõrejelzés, diplomás asztrológustól. Kattints!!!!    *****    A horoszkóp a lélek tükre,egyszer mindenkinek érdemes belenézni.Keress meg és én segítek értelmezni a csillagok állását!    *****    HAMAROSAN ÚJRA ITT A KARÁCSONY! HA SZERETNÉL KARÁCSONYI HANGULATBA KEVEREDNI, AKKOR KATT IDE: KARACSONY.GPORTAL.HU    *****    Nyakunkon a Karácsony, ajándékozz születési horoszkópot barátaidnak, ismerõseidnek.Nagyon szép ajándék! Várlak, kattints