AJ már egészen kicsi korától tudta, hogy nem olyan, mint a többi gyerek.
És úgy tűnt, ezt mások is tudják.
Négyéves volt, mikor az apja először vitte el a városi kórház bonctermébe. Hat, amikor első alkalommal boncolt egyedül, az idősebb Alexander anatómiaatlaszát egy kottatartóhoz hasonlatos állványra helyezve a boncasztal mellett, arra az esetre, ha puskáznia kellene – pedig akkor már jó pár dolgot tudott a zsigerekről, még ha a latin nem is ment neki tökéletesen.
Hatesztendős koráig is csak azért kellett várnia, hogy a keze elég nagy legyen, és ne csússzon le róla az XS-es gumikesztyű. Ez volt a ugyanis a legkisebb elérhető méret a Pearl Hill-i kórházban, az apja pedig megtiltotta, hogy csupasz kézzel turkáljon a holtakban.

A patológusok érdekes embernek bizonyultak. AJ türelmet és mosolyokat kapott tőlük, és válaszokat a kérdéseire… pedig rengeteg kérdése volt. Nem zavarta, hogy felnőttek veszik körül. Megértették őt, és ő is érteni vélte a doktorokat.
Hetente többször kísérte el apját a kórházba, hogy a munkaideje alatt holttesteket tanulmányozzon. Az anyjának azt füllentették, hogy a radiológián szokta tölteni az idejét, és naphosszat röntgen- és CT-képeket nézeget a leletező iroda egyik kényelmes forgószékéből.
A kórbonctan egyetlen női dolgozója, Dr. Angela Marney egy nyári napon az asztala mellé lépett, kedvesen megsimogatta a fejét, és megkérdezte:
– Nem félsz a halottaktól, kicsim?
AJ gondolkodás nélkül vágta rá a választ.
– Nem. – Letette a gombos ollót és azt, ami még a kezében volt.
– Bátor fiú vagy. – Angela a boncasztal fölé hajolt, megszemlélte AJ munkáját. – És nagyon ügyes. Szép ez a mellkasi komplexum. Felfedeztél rajta valamit?
– A tüdeje nehéz, és habos folyadékot lehet préselni belőle. Tüdővizenyő okozta a halált.
– Úgy van – mosolygott rá Angela. A fogsora szép fehér volt, de kissé kusza, lófarokba fogott haja égővörös, mint pisze orrán a szeplők. Világoskék íriszekkel, csinos alakkal és hosszú, mozgékony ujjakkal áldotta meg a természet; alhasa enyhe domborulatát bő zsilipruhával és előre görnyedt tartással igyekezett leplezni.
Most AJ kérdezett.
– És te? – Intett a nőnek, hogy hajoljon oda hozzá, és a fülébe súgott, véres kesztyűit gondosan eltartva tőle. – Te nem félsz? Úgy értem, a kisbabád miatt?
Dr. Marney halkan kuncogott.
– Ki ne fecsegd nekem, te kis zseni. Még nem publikus.
– Mit jelent az, hogy publikus?
Miután a nő elmagyarázta, AJ megígérte, hogy lakatot tesz a szájára.
– Egyébként nem félek – adta meg a választ Angela. – Persze vigyázni kell a fertőzésekkel, de a holtak legalább nem bántanak. – Egy pillanatra elfelhősödött a homloka. – Az élők… csak az élőktől kell félni.
AJ egyetértően hümmögött. Nem kellett túl hosszan emésztgetnie az állítást, hogy rájöjjön, milyen sok igazság van benne.

Egy másik patológus, Dr. Himmel sokkal derűlátóbb volt az eleven emberekkel kapcsolatban. Az érdeklődő fiúcskával folytatott beszélgetései kapcsán hangot adott azon meggyőződésének, miszerint egy isteni lény a saját képére teremtette az embereket. Ezzel együtt arról is szeretett beszélni, hogy az alkotó istenség minden emberi lényben benne van… tehát benne is.
– Gott im Himmel – hangoztatta többször, és olyankor, mintha a saját nevével alkotott szójáték bármit is bizonyíthatott volna, elégedetten vigyorgott AJ-re.
A fiú megértette a német szavakat – hogy hogyan, maga sem értette igazán. Észrevétlenül ragadt rá a nyelvtudás, csakúgy, mint régebben az olvasás képessége, gondolta.
Sosem járt még istentiszteleten, de ötéves korában olvasott egy gyerekeknek szánt képes Bibliát, majd egy hagyományosat is, és úgy érezte, pont eleget tud erről az állítólagos istenről ahhoz, hogy vitatkozni kezdjen a külföldről betelepült patológussal.
– Ha a te istened a saját képére teremtett téged, akkor ő is magas, pocakos, szőke, pofaszakállas, nikotinfoltos körmű, foghíjas mosolyú és akcentussal beszéli az amerikai angolt – közölte.
Himmel nyelve önkéntelenül megtalálta a bal felső szemfoga helyén tátongó rést.
– Folytasd – hunyorgott bátorítóan.
– Én meg kicsi vagyok, sötét hajú, sovány, sima arcú, és nálad is kevesebb fogam van. Engem nem teremthetett ugyanaz az istenség, így van?
– Isten az első embert teremtette a saját képére, és azt is csak úgy kell érteni, hogy emberszabásúra formált minket. Na meg persze benned is ott a lehetőség, hogy magas és pocakos legyél, és akár szőke is, meg hogy szakállat növessz, és a tejfogaid elvesztése után a csontfogakból is kiüttess párat egy szép lány miatt. Isten ezerarcú, és az útjai kifürkészhetetlenek. – Dr. Himmel szélesen, tudálékosan elmosolyodott.
– Szerintem ezt csak azért mondják az emberek, mert bizonyos dolgokat képtelenek megérteni – vitatkozott AJ az utolsó mondattal. – Ez nem tudományos tény. Nincs bizonyítva.
– Te sem érthetsz meg mindent – vont vállat a patológus. – Ha a hullának tüdőrákja volt, kiboncolhatod belőle. De a lelkét nem találod meg a tetemében, még a helyét sem, pedig lelke mindenkinek van, még ha nincs is tudományosan bizonyítva a létezése.
– Mit jelent az, hogy lélek? – kérdezte csodálkozva AJ.
Himmel megütközve nézett rá.
– Ne értsd félre, de… jobb lett volna gyereknek maradnod még egy kicsit.

AJ addig nem igazán járt gyerekközösségbe – az apja fölösleges pénzkidobásnak tartotta az óvodát, olykor le is kiabálta a feleségét, amiért oda akarta járatni a fiukat –, de azon az őszön kénytelen volt kipróbálni: elkezdődött az iskola. Az édesanyja azt mondta neki, hogy a legjobb Pearl Hill-i általánosba íratta be, és nagyon izgalmas lesz, de AJ nem talált benne semmit, ami akár csak halványan emlékeztette volna a jóra vagy az izgalmasra.
A többi gyerek kerülte őt. Megpróbált barátkozni, ahogy az anyja kérte, de nem sikerült. Az osztálytársai nem értették, rajzfilmekről és számítógépes játékokról, baseballról és kosárlabdáról akartak beszélgetni, ő meg agyvelőgyulladásról és verőerekről…
A legtöbben csak szimplán távolabb húzódtak tőle emiatt, néhányan kinevették, mondván, hogy nem is tudja, mit beszél, csak fel akar vágni és okoskodik, de az is előfordult, hogy egy szőke kislány befogta a fülét, mikor meghallotta, hogy „vékonybél”, és úgy sikította végig a nagyszünetet.
– Jó tüdőd van – dicsérte meg a kiabálás végeztével AJ, és barátilag meglapogatta a hátát.
– Hagyj békén, Alex Cartwright! – visított megint a lány, és az osztályterembe lépő tanárhoz szaladt árulkodni.

– Csak barátkozni próbáltam – vonogatta a vállát AJ az igazgatói irodában, mikor számon kérték rajta a történteket.
– Tudom, kicsim – simította meg az arcát az anyja. Zaklatott arccal, szorongva ült mellette az iskolaigazgató íróasztalánál, a szomszéd székből érintve meg időnként a fiút. Nyirkos volt a tenyere.
– A McAllister lány szerint a fia azzal ijesztgette, hogy kivágja a tüdejét – közölte Mr. Perkins. Csontkeretes szemüvege mögül szigorúan, tanáros-felnőttesen nézett az ijedt asszonyra, mintha ő tett volna rossz fát a tűzre.
– Hazudik – mondta egyszerre AJ és az édesanyja.
AJ felnézett a nőre. Sápadt volt, de dacosan állta a szemben ülő férfi pillantását.
A fiú nem szokott hozzá, hogy az anyja ellent mondjon egy férfinak. Az apjával szemben sosem védte meg magát, vagy őt.
– Parancsol?! – förmedt rá Perkins. Tömött ősz pofaszakálla szinte világított vörösödő, dühös arcán, tokája remegett a kék nyakkendővel szorosra húzott inggallér peremén.
– Hazudik – ismételte Mrs. Cartwright. – A fiam nem tett semmi ilyesmit.
AJ bensőjében megmozdult valami. Talán a lélek – gondolta. Az apja, akit rajongásig szeretett, nem védte volna az igazgatóval szemben. Esetleg elküldi az öregurat a francba, ordít vele és felvilágosítja, hol a helye… aztán felképeli AJ-t, amiért lejáratta mások előtt. AJ imádta az édesapját, de tudta, hogy nem hibátlan. Az anyjáról viszont vajmi keveset tudott, és abban a kevésben nem volt semmi lényeges.
Mostanáig.
Az anyja akarta, hogy ebbe az iskolába járjon, és bár soha nem mondta, AJ érezte: azt szeretné, hogy beilleszkedjen, hogy olyan legyen, mint a többi hétéves. A fiú kísérletei kudarcba fulladtak, Mrs. Cartwright mégsem őt hibáztatta. Ifjabbik Alexander új érzést tapasztalt meg.
Talán erre mondják azt, „hálásnak lenni”.
Mikor Mr. Perkins felkászálódott az íróasztala mögül, hogy gesztikulálva és ordítva torkolja le az asszonyt, AJ is felpattant, és megfogta az igazgató fenyegetően előre nyújtott mutatóujját.
– Válogassa meg a szavait, ha az édesanyámhoz beszél, mert eltöröm az ujját – közölte dühösen.
Perkins igazgató undok mosolyt eresztett meg felé, majd újra Cartwright asszonyt kérdezte:
– Látja, micsoda kis szörnyeteget nevelt? És még most is az mondja, hogy McAllisterék lánya hazudik?
A nő vetett egy félszeg pillantást a fiára, majd remegő lábakkal, de elszántan megszólalt:
– Tudom, hogy nem AJ a hibás.
– Akkor tisztelettel közlöm – sziszegte gúnyosan a férfi –, hogy maga egy elvakult bolond, asszonyom.
Rögtön ezután felüvöltött a fájdalomtól. AJ minden ízületet eltört az ujjában. Az igazgató elrántotta sérült kezét, és az éppel próbálta felpofozni, de AJ elugrott előle, és az asztalt megkerülve beletérdelt a lágyékába.

– Haragszol rám? – bukott ki a kérdés AJ száján, amint elhagyták az épületet.
– Nem – rázta a fejét az anyja. Könnyek potyogtak a szeméből.
– Ne sírj – kérte AJ. – Nem vagyok szörnyeteg.
A nő magához ölelte, és hangosan felzokogott.
– Tényleg nem vagyok az, anya. – Legalábbis remélem.

Tudta, hogy valami nincs rendben vele. Még az úgynevezett problémás gyerekek is tovább bírták a közoktatás intézményeit, mint ő. Az iskola első napjához három hétre már el volt döntve, hogy magántanuló lesz.
Az ötlet persze az apja fejéből pattant ki. Az anyja – talán életében először – küzdeni próbált a családfő akarata ellen, a kortársai közé szoktatta volna a fiút, de Cartwright doktor nem látta szükségesnek, hogy AJ barátokat szerezzen.
– Csak hátráltatná őt a hétévesek társasága – érvelt az egyik vitájuk alkalmával a férfi. – Minek vesződjön a szorzótábla ismétlésével, vagy fújkáljon az óraközi szünetekben szappanbuborékot az iskolaudvaron, ha itthon integrálást is tanulhat?
Mrs. Cartwright valami olyasmit válaszolt, hogy AJ-nek illene gyereknek maradnia még egy kicsit.
AJ a szülői szoba ajtaja mögött fülelve csípte el a megjegyzést, és most, hogy második alkalommal hallotta egy felnőttől, elgondolkodott rajta.
Másnap délután kiment a közeli parkba és leült egy padra. Kellemes, kora őszi idő volt. Kölykök rohangáltak a füvön, nevettek, labdáztak, valamelyikük még óriás, szivárványszín szappanbuborékokat is eregetett egy dézsába meregetett drótkerettel. Azok a gyerekek remekül megvoltak nélküle, és ha őszintén végiggondolta, ő is nélkülük. Nem vágyott igazán futballozni, céltalanul rohangálni vagy bújócskázni, egyáltalán olyanokkal szóba állni, akik nem értik, amit mond, jobban érdekelte az integrálás, a szimmetrikus egyenletek meg az idegen nyelvek és a sejtek működése, és mégis…

Hátráltatnának engem? Biztosan. De vagy közéjük tartozom, vagy nem tartozom sehová sem igazán. Ha akarom, tudok olyan lenni, mint ők. Csattogás zavarta meg az elmélkedését. Két ex-iskolatársa letört ágakkal vívott, meglehetősen ügyetlenül, egyszersmind hangosan nevetve. AJ felvett egy botot a földről, és elhatározta, hogy csatlakozik hozzájuk. Tett egy lépést előre, aztán elhajította a botját, és hazaszaladt. Majdnem biztos volt benne, hogy ha minden erejét rááldozza, képes normális emberi kapcsolatokat kialakítani. Kételkedett viszont abban, hogy az ő minden ereje az ilyen kapcsolatok fenntartására is elegendő lesz. Görcsbe rándult a gyomra, mikor erre gondolt.

Otthon, hogy lefoglalja magát, leemelte édesapja egyik könyvét a polcról. Kórszövettani atlasz volt, tele érdekességgel. Az anyja meglátta, hogy nézegeti, és törődött mosollyal megkérdezte:
– Nem volt jó odakint?
– Nem annyira – dörmögte AJ, bűnbánóan fixírozva a cipője orrára ragadt koszt. Valami facsarta belülről, szúrta, égette. Talán az érzés, hogy cserbenhagyja az anyját, hogy próbálkoznia kellene akkor is, ha hiábavalónak tűnik.
– Apa meg én úgy határoztunk, hogy ezentúl itthon fogsz tanulni, magántanárral – sóhajtotta az anyja. Fátyolos volt a hangja.
– Jó – mondta a fiú a cipőjének.
– De ha mégis szeretnél iskolába járni – nyelt egyet Mrs. Cartwright –, csak mondanod kell, és én majd megpróbálom…
– Nem szeretnék. Egyáltalán nincs hozzá kedvem. – AJ felemelte a tekintetét. – De a kedvedért hazudhatom azt apának, hogy ez minden vágyam. – Az anyja megütközve nézett rá, hát gyorsan hozzátette: – A kedvedért el is megyek iskolába. Igen, elmegyek minden nap, és nem fogok bajt okozni.
Az anyja lehajolt hozzá, és átölelte.
– Nem kell, kicsim. Szeretlek.
– Én is. – Azt hiszem.

AJ sokáig csüngött a nyakán, és pityergett. Talán először, mióta az eszét tudta.
Az apja iránt érzett feltétlen tisztelet és az anyjával szembeni kétségek egy pillanat alatt a visszájára fordultak.
Már tudom, hogy jót akarsz.
A kapocs hirtelen szoros lett közöttük.
Az sem lazított rajta, hogy nemsokára egy kislánnyal bővült a család.

Ahogy AJ nőtt, az igényei is változtak. Az apja sürgette az orvosi témájú olvasmányokat, de a fiú mind határozottabban állt ki amellett, hogy mindenről tudni akar. Falta a könyveket és a egyre-másra váltogatta a magántanárokat, tökéletesítette a latinját, belekóstolt élő nyelvekbe és halott filozófusok munkáiba, történelembe, picit a zenébe is az anyja révén. Ha az apja házon kívül volt és ő éppen ráért, az orvostudományokat is buzgón böngészte, de ezt nem árulta el senkinek. Dr. Cartwright néhány elejtett mondatából tudta, hogy előbb vagy utóbb egyetemre fogják küldeni, és neki – pedig kiskölyökként ő sem gondolta volna, hogy így lesz – valahogy még nem fűlött hozzá a foga.
Mikor a húga, Lorelai nagyobbacska lett, AJ összetákolt egy hintát az udvaron, és beletette. Pár percen belül a Cartwright rezidencia megtelt csilingelő, selypítős kislánynevetéssel. AJ is nevetett. Az anyjuk is, amikor meglátta őket együtt játszani. Az apjuk fintorgott.

Mrs. Cartwright sokkal mosolygósabb lett azután, hogy Lorelai megszületett, és AJ érezte, hogy boldogabb, mint az ő kisgyermekkora idején, de nem neheztelt érte. Kedvelte a kishúgát. Eleven, okos kis jószág volt, persze nem annyira, mint AJ, mégis mindenfélét megtanult egy perc alatt. A baj csak az volt, hogy ez az apjuknak is feltűnt, és Lorelai hamarosan tankönyvek között találta magát.
Nem csak a kislány és az anyjuk, hanem AJ is tiltakozott az ellen, hogy Lorelai matematikával töltse az idejét babázás helyett. Alig múlt ötéves, AJ is épp csak közelített a tizenháromhoz.
Az apjuk üvöltött velük, a fiút meg is pofozta.
AJ akkor döntött úgy, hogy nem is próbálja szeretni többé. Könnyű döntés volt – AJ akkora már sok-sok rágódással eldöntötte magáról: képtelen a valódi szeretetre. Az apja iránti odaadó rajongás is csak gyermeteg hallucináció volt hajdanán, gondolta…
…És bár mélyen kötődött az anyjához és a húgához, osztozott az örömükben, átérezte a fájdalmukat, nevetett vagy sírt, ha ők úgy tettek, és fura görcs mart a zsigereibe, ha arra gondolt, hogy elszakadhatnak egymástól, mégis hiányzott valami az egészből. Pedig jobb napokon már úgy érezte, talán mégis igazat beszélt a jó Himmel doktor.
Hogy mindenkinek van lelke.
AJ remélte, hogy neki is van valahol.

De a jobb napok nem voltak túl gyakoriak, a többit pedig kitöltötték a kétségek. Nem tudom, hiányozna-e igazán bármelyikük, ha meghalna. Vagy én nekik, ha meghalnék. AJ sokat gyötrődött, és keserves igyekezettel próbált értelmet találni önnön léte mögött. Valamikor egy könyvben azt olvasta, hogy minden, ami él, féli a halált. De ha ez igaz volt, akkor ő már eleve holtan született. Egy cseppet sem félt a haláltól. Néha kisétált Pearl Hill vasútállomására, és nézte az elrobogó vagonokat, elképzelte, hogy a kerekek alá dugja a nyakát. Egy pillanatig tartott volna az egész. Utána nem lett volna semmilyen fájdalom. Elábrándozott egy darabig, aztán visszament a könyveihez.

Valamikor a tizennegyedik születésnapja után kezdett rendszeresen találkozgatni Rose-zal. Addig csak családi eseményeken látták egymást. AJ-nek tetszett a csinos, erotikus álmodozásokhoz megfelelően távoli rokon. Egyszersmind kezdték zavarni a saját egészségtelenül halvány bőrszíne és a szünet nélküli tanulás alatt növesztett kisebb-nagyobb hájhurkái. Rose konditerembe járt. AJ rábeszélte őt és a szüleit, hogy vele tarthasson heti két-három alkalommal. Rose jó ötletnek tartotta. Az anyja is. Még az apja is elmosolyodott az ötletre, valami olyasmit dörmögve, hogy „Végül is férfi vagy, nézz is ki úgy!”. Dr. Cartwright is akkoriban indult hízásnak. Korábban jó megjelenésű, csinos férfi volt.
Elcsípett célzásokból, disznóviccekből és a TV-műsorok korhatár-jelzéseiből AJ persze már rég rájött, mi az a szex, és orvosi ismereteinek köszönhetően azt is tudta, mi hová való. De ahogy Rose-t nézte, rá kellett jönnie, hogy nem lehet mindent könyvből megtanulni.

Talán kéthónapnyi közös edzés után történt először, hogy Rose felhívta magához AJ-t. Egy apró lakást bérelt a piac mellett, közel a munkahelyéhez. Önállósodni akar, magyarázta a fiúnak, ezért költözött el rögtön érettségi után a szüleitől. Tél volt, korán sötétedett és fagyos szél fújt az utcákon. Rose ragaszkodott hozzá, hogy igyanak egy teát, mielőtt AJ hazaindul a hidegben.
– Mesélj magadról – kérte a lány, miközben felszolgálta az innivalót a parányi nappali ütött-kopott kanapéján álmodozó fiúnak.
– Mindig rólam beszélünk – ráncolta a szemöldökét AJ. Ez igaz is volt. Kíváncsi természetű rokona állandóan faggatta őt valamiről.
– Van barátnőd? – pislogott ártatlanul Rose, eleresztve AJ válaszát a füle mellett.
– Nincs. – A fiú kissé feszélyezve érezte magát. – A múltkor is kérdezted.
– Az egy hónapja volt – vonogatta a vállát a lány. – Mostanra már jobban látszik a kondizás eredménye. – Könnyed mozdulattal bekukkantott AJ pólója alá, majd megtapogatta a karizmait. – Nem rossz, komolyan mondom.
AJ már nyúlt volna, hogy viszonozza a gesztust, de Rose a kezére ütött.
– Hé. Erre engedélyt kell kérni.
– Mindenkinek? – tudakolta incselkedve AJ.
– A csajomnak nem.
AJ szemöldöke felszaladt a homlokán.
– Csalódtál? – nevetett Rose.
– Egy kicsit – vallotta be a fiú. – Elég lelombozó egy férfinak – húzta ki magát –, mikor kiderül, hogy egy ilyen szép lány leszbikus.
– Te még nem vagy férfi – mosolyodott el Rose. Nem volt benne gúny. – Én pedig nem vagyok leszbikus… nem teljesen.
– Hogy ért…
– Volt már bennem férfi.
– Ő…
– Férfival vesztettem el a szüzességem, és időnként még most is előfordul, hogy hímnemű egyedekkel fekszem le – magyarázta a lány AJ zavarodott arcát bámulva. – És köszönöm a bókot.
Egy puszit nyomott a fiú arcára. Aztán a szájára is adott egyet.
– Megtanítsalak…?
AJ hálásan bólintott.

Félóra múltán elmondhatta magáról, hogy tud valamit a csókolózás művészetéről. Rose mosolyogva tanítgatta, aztán egyszer csak újra a kezére ütött, mikor AJ megfogta a combját, és a lábai közé akarta csúsztatni az ujjait.
– Nana – csóválta a fejét.
AJ elpirult.
– Nem lehetne, hogy… hogy esetleg… – nyeldekelte.
– Nem-nem. – Rose mosolyogva rázta a fejét, hosszú haja szállt a levegőben. – Piros hó esik.
– Mi? – csodálkozott AJ.
– Komolyan mondom – szólt rosszallóan a lány –, néha ki kéne menned az utcára, és hallgatni, hogy beszélnek az emberek. Szedj fel egy kis szlenget, mert később a bevásárlással sem fogsz boldogulni.
Azzal elmagyarázta, mire gondolt, és útjára engedte a rokon fiút.

AJ zsongó fejjel bandukolt hazafelé; nyalogatta a száját, mintha még mindig ott lett volna Rose ajkainak íze. Nem is vette észre az útjába kerülő suhancokat. Egyenesen nekiment az egyiknek, aki a havas járdára esett.
– Bocs – nyújtotta a kezét a pórul járt felé. – Nem figyeltem.
– Baszd meg – lökte el a fiútól a haverja. A másik feltápászkodott. – Ez valami flúgos, Marcus – szólt újra a lökdösődő. – Úgy nyalja a száját, mint egy köcsög.
Ennyire látszana rajtam, hogy nem vagyok normális? – gondolta csüggedten AJ.
– Mondtam, hogy véletlen volt – szabadkozott.
– Dögölj meg – sziszegett a Marcus nevű. Sunyi képű volt, mint egy patkány.
Azon felül sovány is volt, de elég erőset tudott ütni. Ahogy a másik két társa is. AJ nem is sejtette, hogy azok hárman verekedni akarnak. Egyszer csak ütlegelni és rugdosni kezdték, ütemesen és szervezetten, mintha nagy gyakorlatuk lenne az ilyesmiben. AJ pillanatok alatt a földre került. Próbálta védeni magát és visszaütni, be is vitt egy-két találatot, de a támadók erősebbnek bizonyultak. Jól helybenhagyták, aztán vihogva futottak el tőle.
Egyszerűen csak szemetek, vagy a másságom miatt vertek meg? – tűnődött a fiú, sajgó tagokkal vánszorogva az otthona felé. Belül is sajgott valami, ott, ahol nem is érte ütés. Talán a lelke, gondolta. Más nem fájhatott olyan piszkosul.

Tudta jól, hogy nagy ereje van, de nem tudta irányítani. Titokban kezdett harcművészeteket tanulni, otthon, a világháló segítségével. Elolvasta a történetüket, a filozófiájukat, és videómegosztókról leste el a mozdulatokat. Furcsa volt egyedül gyakorolni, de nem olyan nehéz, mint hitte.
Az apja szenvedélyes vadász lévén sok fegyvert tartott otthon. Amikor ügyeletes volt a kórházban, AJ eskrimát gyakorolt a vadászkéseivel meg a kukrijával és egy maga farigcsálta fa harceszközzel. Máskor a taekwondo és a thai boksz technikáit próbálgatta. Pár hét után talált rá a későbbi favoritra – a capoeira volt az. Ha akarta, ezt akár a házuk udvarán vagy a nappaliban is gyakorolhatta, legfeljebb azt füllentette a szüleinek, hogy csak „modern torna”. Zenét hallgatott mellé – ha nem is a tradicionális capoeira muzsikát –, rugózott és szökellt; egyre izmosabbá és nyúlánkabbá váló alkatához remekül passzolt a dinamikus harcstílus.

Tavaszra már azt is tudta, hogyan kell bánni a nőkkel. Rose meg ő továbbra is rendszeresen találkoztak. A lány leckéknek hívta, amit csináltak. AJ jó tanuló volt, idővel felfedezte minden porcikáját, megértette minden rezdülését és sóhaját. Megkedvelte a lányt; nem szerelem volt, hanem barátság, igazinak tűnő, komoly emberi kapocs.
Rose volt az egyetlen barátja; vele megoszthatta a félelmét, hogy talán nincs is lelke, és képtelen a valódi szeretetre. Rose bizonygatta neki, hogy nincs mitől félnie. Azt mondta, minden megváltozik majd, ha AJ egyszer szerelmes lesz. Néha együtt nézték a lányokat Pearl Hill utcáin, hátha találnak neki való társat. Szórakoztató elfoglaltság volt, igaz, nem hajtott túl sok hasznot.

AJ hamarosan ellenséget is szerzett magának. Egy nap az utcákon kóborolt, és három korabeli kölyökbe futott, akik egy szőke lányt fogdostak egy félreeső buszmegálló mögött. Némi elégtétellel ismerte fel bennük Marcust és csatlósait.
Nem pazarolta az időt békés megoldásra. Felkapott egy szívós faágat a földről. Legyen eskrima – gondolta. Végre élesben is kipróbálhatta a Fülöp-szigeteki gyilkos művészetet.
Az első áldozatának eltört a karja, de nem érte be ennyivel, össze-vissza verte a fiút az ággal, míg tucatnyi sebből nem vérzett. Marcust is alaposan elagyabugyálta, ahogy az a feltételezhető értelmi szerzőnek kijárt: véres krumplivá lapította az orrát és lila foltosra verte az egész mellkasát – a patkányképű fiú rojtosra szakadó felsőruházatán átlátszottak az ütlegnyomok. A harmadik kölyök csak szájjal adta a segítséget a többieknek, aztán, látva a csúfos vereséget, el akart iszkolni. AJ utána szaladt, kirúgta alóla a lábait, és mikor hasra esett, cafatosra csépelte a hátán a bőrt.
A megmentett lány döbbenten, utálkozva nézte őt, míg a megvert trió felszívódott.
– Alex Cartwright vagy – nyögte ki végül. Felhúzta megviselt kardigánját a vállára, és megigazította a haját is.
AJ pár pillanatig kutatott az emlékeiben.
– Te meg Susan. Susan McAllister. Te hazudoztál rólam a tanároknak elsőben.
– Már akkor is pszichopata voltál! – förmedt rá Susan védekezőn. A szemében félelem csillant. – Ki akartad vágni a gyerekek belét, meg a tüdejét!
AJ-t elöntötte a pulykaméreg. A Marcusnak való visszavágás öröme elúszott, mintha nem is lett volna.
– Dehogy akartam, te idióta!
– Nézd meg, most is mit csináltál! – vinnyogta Susan, rámutatva a buszmegálló mögötti betonon alvadó piros cseppekre. Sok volt belőlük. Nagyon sok. Susan tekintete riadtan járt körbe-körbe, mint a csapdába ejtett állaté.
– Úgy? – AJ eldobta a botját, zsebre vágta a kezeit. – Jobban örültél volna, ha mindhárman megbasznak az utca közepén? – Furcsa módon a szex jutott az eszébe. Végigmérte a lányt, nem a védelmére kelő jófiú, hanem az ereje teljében lévő fiatal férfi szemével. Egész csinos portéka volt, hetyke kis mellekkel, hosszú szempillákkal, érzéki szájjal…
Susan észrevette, hogy bámulja.
– Seggfej! – Összébb rántotta magán a kardigánt. – Szörnyeteg vagy, érted? – kiabálta, a könnye is kicsordult közben. Megfordult és menekülőre fogta.

Nem, nem értem – tűnődött AJ a futva távolodó lány hátát nézve. Nem értem, miért gondolod így.
– Nem vagyok! – kiáltott utána.
Kis híján ő is elsírta magát.

 

Én tudom, hogy nem vagy szörnyeteg, Alex – szakította félbe a nosztalgiázást Eve.
Kösz. Ez megnyugtat – válaszolt neki az óriás. Apádnak is mondd el.
Majd ha arra kerül a sor, elmondom – biztosította az ördög. De nem sokat ér a szavam, ha nem hagysz fel végre a kis hobbiddal.

Alex végignézett a garázs furcsa csendéletén. Négy erős, fekete férfi ült előtte, meztelenül, bekötött szemmel, kivágott ülőrészű székekhez szíjazva. A lyukakon végezhették el a dolgukat, hogy ne üljenek a saját piszkukban. Már több napja vendégeskedtek az óriásnál. A székeik egymás felé voltak fordítva, középütt egy nagy tartály állt, tetején egy tíz percre állított időzítővel. Az időzítőből számtalan kilógó vezeték várt még bekötésre a foglyok különböző testrészein elhelyezett csatlakozókba.
– Mit akar tőlünk? – fakadt sírva a legfiatalabb fickó, aznap már legalább hatodszor. Mindig ugyanazt kérdezte.
Alex szájba vágta, hogy elhallgasson. Nem válaszolt neki. A többieknek sem, akárhogy rimánkodtak.
– Fogd be, Rufus – dörmögte az egyik idősebb fekete. Ez volt a legizmosabb mind közül, kecskeszakállat viselt és vaskos arany karikagyűrűt. – Ez az egész a kurváról szól, igaz? – kérdezte Alexet.

A kérdezett ököllel ütötte állon. Andy, a szakállas kiköpte egy fogát, aztán folytatta a mondókáját.
– Hidd el, öcsém, akarta a kis ribanc. – Vaskos alsó ajkáról a szakállára és a padlóra csöpögött a véres nyál. – Élvezte, ahogy dugtuk. Mi találtuk ki, de ő is kívánta. Láttam a szemében, mikor Rufus meg Brian egyszerre voltak a pinájában, hogy imádja.

Andy akkora jobbhorgot kapott, hogy felborult a széke, de csak nevetett rajta.
– Jobban jársz, ha gyorsan kinyírsz minket, és eltűnsz a föld színéről. Ha Kövér Tim rád talál, azt is megbánod, hogy megszülettél.

Alex otthagyta őket. Andy a következő huszonnégy órában nem kap inni, döntötte el.
A zsebében rezegni kezdett a mobiltelefon. Megnézte a szöveges üzenetet.
„Megvan a LIFEPAK 15 meg a LUCAS 2, amit kértél. Délután jöhetsz érte. Nem volt olcsó mulatság. Minek neked ez a két vacak? És miért kell megtanulnom a kezelésüket?” – írta Timothy.

– Mert Adrienne szitává lőtte a régi felszerelést, plusz se ő, se Alexis nem segítene abban, amire készülök – dörmögte maga elé félhangosan Alex.
Miért, mire készülsz? – kérdezte Eve, nem minden aggodalom nélkül. Ez a két szerkentyű nem újraélesztéshez kell?
De igen – válaszolt a férfi.
Timothy nem fogja díjazni, hogy öldöklöd, aztán feltámasztod az embereit.
Alex kitért a válasz elől.
Mondd, ez a négy férfi a pokolba jut, ha meghal? Úgy értem, a nemi erőszak elég utálatos bűn ehhez, igaz?
Kellően csúnya vétek, igen. Eve feszülten figyelt.
Helyes. És azt is mondtad valamikor, hogy ha egyszerre több lélek jut a pokolba a Föld egy kis területéről, teszem azt földrengés vagy tömegkarambol miatt, attól még nem terem a pokol megfelelő részén több ördög, így az erőtök feldarabolódik. Jól emlékszem?
Jól – dünnyögte Eve. De rajtad nem segít sokat, hogy még négy embert megölsz egy bombával.
A helyzet az, hogy a saját hülyeségük fogja őket megölni. Úgy alakítom a helyzetet. Megérdemlik, amit kapnak. Alex komor elégedettséget érzett. És eszemben sincs újraéleszteni őket.
Akkor kinek kellenek az életmentő kütyük?
Használd a fejed, Eve. Ez a négy szerencsétlen csak mócsing lesz a pokol kutyáinak. Figyelemelterelés, nehogy szemet vessenek a főfogásra.
A nő felkiáltott, mikor leesett neki a tantusz.
Baromság, Alex! Nem fog sikerülni!
Meg kell próbálnom, Eve. Nem szörnyeteg vagyok, de szörnyszülött, és azért lettem átkozott, mert képes vagyok szeretni. Normális akarok lenni, és nincs jobb ötletem.
De ez azt jelenti, hogy…
Azt – nyugtázta higgadtan az óriás. Kezdj el gondolkodni, mit fogsz mondani apádnak.