A pen­ge­tés elhal­kult, a dal­nok éneke még vissz­hang­zott az üres terem­ben néhány pil­la­na­tig, de aztán az is elült. A király fárad­tan sóhaj­tott, de ugyan­ak­kor jólesően is, így Capu­tius levette ujjait a húrok­ról, s figyel­me­sen nézte urá­nak min­den rez­dü­lé­sét. Sze­rette volna hal­lani tőle a dicsé­re­tet, hogy milyen jól éne­kelt, de vár­nia kel­lett rá.

Naxosz csak pihe­gett a trón­ján, nyu­godt volt, rég­óta elő­ször. Aludni vágyott.

-          Köszö­nöm, ked­ves dal­no­kom, élve­zet­tel hall­gat­tam min­den sorát. Kár, hogy apád nem élhette már meg azt a napot, ami­kor a Teremtő eljő közénk.

-          Magam is nagyon saj­ná­lom őt. Jó ember volt. – Mélyen meg­ha­jolt. – Ha úgy kívá­nod, elő­ve­he­tek még ilyen dalokat.

Naxosz intett, s Capu­tius tudo­má­sul vette, hogy ennyi bőven elég volt a Teremtőből.

-          Most menj, urad pihenni vágyik.

-          Lehetne még egy sza­vam hozzád?

A király mogor­ván pil­lan­tott az ifjúra, tisz­te­let­len­ség­nek tar­totta azután beszélni hal­lani a dal­no­kot, hogy ő elküldte színe elől.

-          Hall­gat­lak, de sza­vad legyen rövid.

-          Uram, arra kér­lek, hogy add ki az uta­mat! Ván­dor­dal­nok­ként sze­ret­ném járni a vilá­got tanulni és taní­tani, de ehhez eddigi jöve­del­meim igen cse­ké­lyek. Abban bíz­tam, hogy itteni szol­gá­la­taim után lovat és útra­va­lót kér­he­tek tőled, kegyel­mes királyuram!

Naxosz merően bámulta a fiút, aki még keve­set tudott az életről ahhoz, hogy ilyen veszé­lyek­kel teli útnak ered­jen, de mégse tart­hatta ott erő­vel, az éne­kes­ma­dár is pana­szo­sab­ban dalol, ha ket­recbe zár­ják, így végül úgy dön­tött, segít neki, így majd jó hírét viszi más udvarokba.

-          Kéré­se­det meg­hall­gat­tam ifjú, s aggód­nod nem kell. Min­den­féle jóval ellát­lak, de egy dologra megkérlek.

-          Tel­je­sí­tem, bármi is az! – mondta izga­tot­tan a fiú, arca kipi­ro­so­dott, s a levegőt is gyor­sab­ban vette.

-          Ha hírét kap­tad annak, hogy a Teremtő Pusz­ta­vé­gen tar­tóz­ko­dik tár­sa­sá­gom­ban, vissza kell jön­nöd, hogy dala­id­dal elkápráztathasd.

A fiú bólin­tott, gyor­san s kissé ügyet­le­nül meg­ha­jolt ura előtt, hálát rebe­gett feléje, aztán gyors lép­tek­kel távo­zott. Naxosz még figyelte a távo­zót pár pil­la­na­tig, ám aztán vál­lát meg­vonva fel­egye­ne­se­dett trón­já­ról, hogy háló­ter­mébe indulhasson.

A pusz­tá­ban álló vár magas ter­mei drága díszek­kel vár­ták a királyt, még a nap is úgy sütött be az abla­ko­kon, hogy az kel­le­mes fényt árasszon szét. Naxosz elküldte maga mellől szol­gá­lóit, hogy gon­do­la­ta­i­val egye­dül marad­has­son. Kisé­tált a szo­bá­já­ból kive­zető erkélyre, hogy meg­cso­dál­hassa a reg­geli tájat. Pusz­ta­vég ébre­dező lakói a vásár­napra készül­tek mind. Az úr sze­mé­ben is valami izga­tott­ság csil­lo­gott, amint elte­kin­tett király­sága és vár­népe felett.

Azok ott lent mind az övéi vol­tak, mind a sok sürgő-forgó ember. Bár­mit mon­dott, bár­mit kívánt, azok meg­tet­ték zok­szó nél­kül. Kirá­lyi hatalma min­denre fel­jo­go­sí­totta, s eze­ket a ritka jogo­kat csín­ján gya­ko­rolta a pór­né­pen. Bár fia­tal volt, böl­csen ural­ko­dott. Foly­ton képezte magát, hol olvas­má­nyok­kal, hol test­edzés­sel. Nép jól élt, pana­sza nem lehe­tett sem­mire, ezért aztán tisz­tel­ték őt taná­cso­sai és min­den földi halandó.

Ő volt a Pusz­tító. Nevé­hez sok harc és sokak halála fűző­dik, rém­hí­rek is kerin­ge­nek róla szerte a biro­dal­mak között. Olya­nok is, amik egy­ál­ta­lán nem vol­tak iga­zak, s olya­nok is, amik szóról-szóra iga­zak voltak.

Egy kald­vi­nói tör­té­net­mondó, aki­nek a nevét nem isme­rik, azt írta le a Pusz­tí­tó­ról, hogy irigy­ség miatt pusz­tí­tott ki nemesi csa­lá­do­kat, köz­tük azt is, akié régen Pusz­ta­vég volt. De ugyan­ettől hal­lot­ták azt is, hogy gye­re­ke­ket eszik ebédre, s hogy az Alvi­lág­gal cimborál.

Ki tudja, mi az igaz, s mi nem. Annyi bizo­nyos, hogy Kígyó­vérű Naxoszt nem érde­kel­ték a róla szóló his­tó­riák, sem a rossz­májú szó­be­szé­dek, ő csak egy dolog­gal törő­dött iga­zán, s az a Teremtő volt.

Egyet­len igaz fel­adata volt az, hogy a Teremtőt meg­ta­lálja, és saját­jává tegye. Ezt a fel­ada­tát egé­szen addig a napig gyű­lölte, hogy meg­pil­lan­totta a lányt.

Abban a tekin­tet­ben látta önmaga pusz­tu­lá­sát és fel­emel­ke­dé­sét, attól az arc­tól egy­szerre támadt erő szí­vé­ben, s gyen­ge­ség fejé­ben. Tudta, hogy a Teremtő neki terem­te­tett, s hogy meg kell sze­rez­nie magá­nak azt. Mégis féle­lem lett úrrá rajta lát­vá­nyá­tól, s sza­ba­dulni kíván­ko­zott tőle.

Éle­té­ben elő­ször nem tudta, hogy mit tegyen. A Pusz­tító, a biro­dal­ma­kat meg­döntő hatal­mas király tehe­tet­lenné vált egy gyenge leány miatt. Ilyet a kró­ni­ka­írók és a kald­vi­nói tör­té­net­mondó sem hal­lott soha azelőtt.

A reg­gel csen­de­sen telt el, olyan nyu­ga­lom­ban, ami nemes egy­szerű­ség­gel ért­he­tet­len volt szá­momra. Arin a nap­pa­li­ban üldö­gélt velem szem­ben, miköz­ben kard­ját fente. Nem szól­tam rá ami­att, hogy a fehér ülő­gar­ni­túra tele lesz fekete vas­por­ral emi­att. Nem tud­tak érde­kelni ezek az apró­sá­gok, helyette mind­un­ta­lan a jövő járt a fejemben.

A jövő, amit előre meg­jó­sol­tak. Csak nekem, illetve annak a másik­nak, aki éjjel álmom­ban meg­ölni igye­ke­zett. Szép kilá­tá­sok­kal kecsegtetett…

Nagyot sóhaj­tot­tam, ahogy átjá­rat­tam agya­mon a gon­do­la­to­kat, majd hát­ra­haj­tot­tam fejem a fotel­ben. El kel­lett hin­nem a lovag sza­vait a varázs­la­tok­ról és a mági­á­ról, a saját sze­mem­mel lát­tam és tapasz­tal­tam is, hogy mikre képes Arin. Azon­ban még min­dig nem vol­tam haj­landó min­den sza­vát szent­írás­nak venni. Lehet akár a rossz­aka­róim közül egy, s ezért egy alap­vető bizal­mat­lan­ság­gal kezeltem.

-          Érde­kes, hogy két örök erő egy­szerű halan­dókra bízza rá ezt a dön­tést. Miért jó ez így?

Arin leemelte tekin­te­tét fényes pen­géjű kard­já­ról, unot­tan pil­lan­tott rám, aztán vissza a kardra.

-          Ne kérdő­je­lezd meg Avol és Sili­nus aka­ra­tát. Hogyan is ért­het­nénk mi meg az örök­létűek tör­vé­nyeit? Mine­künk, halan­dók­nak csak annyi dol­gunk van, hogy köves­sük őket és éljünk az ő aka­ra­tuk szerint.

A rideg fém csi­szolt hangja kés­ként állt bele az agyamba, de igye­kez­tem nem ész­re­venni. Végül már a foga­i­mat csi­kor­gat­tam, még­sem tet­tem szóvá. Az a fiú ját­szi könnyed­ség­gel tört be az éle­tembe és a lakásba. Nem kér­dezte meg, hogy akarom-e vagy sem.

Beval­lom, min­den rez­dü­lése ide­ge­sí­tett. Csak tet­tet­tem a nyu­gal­mat, mert nem akar­tam köz­vet­len közelről meg­is­mer­kedni a kardjával.

-          Badar­ság ez az egész! Isten­sé­gek­hez köti­tek léte­te­ket, ahe­lyett, hogy élné­tek, úgy igazán?

Arin most már nem nézett fel rám. Sóhaj­tott és meg­vonta a vál­lát. Úgy tűnt, elég fáradt volt már a magyarázkodáshoz.

-          Te ezt nem ért­he­ted, mivel sose hit­tél sem­mi­ben és sen­ki­ben. Saját magad­ban sem hiszel, hogy akarsz így élni?

Dur­cá­san karba tet­tem keze­i­met, s elte­kin­tet­tem a válla felett. Mikor már nem bír­tam tovább hall­gatni a kard­csi­szo­lás hang­ját, fel­áll­tam és szó nél­kül a szo­bámba men­tem. Valami elfog­lalt­sá­got keres­tem magam­nak, az asz­ta­lom­hoz ültem és a raj­za­i­mat kezd­tem ren­dez­getni. Nagyon jobb dol­got nem tud­tam kitalálni.

A fiú abba­hagyta az éle­sí­tést, eltette sok har­cot látott fegy­ve­rét, és las­san besé­tált hoz­zám, majd meg­állt mögöt­tem. Csen­de­sen figyelte munkálkodásomat.

-          Az a baj az élés­sel, hogy nem én hatá­roz­tam meg a kere­teit. Olyan ter­het rót­tak a nya­kamba, amit nem kér­tem, de ellene nem is tehe­tek. Azt hit­tem, hogy majd fel­nö­vök, lesz ren­des mun­kám és csa­lá­dom, köz­ben pedig raj­zol­ha­tok és kiál­lí­tá­so­kat szer­vez­he­tek, majd öreg­ko­rom­ban szé­pen meg­ha­lok, ahogy az szo­kás. – Lehaj­tot­tam a fejem a hideg asz­tal­lapra. – Ehe­lyett ment­he­tem meg a vilá­got. Nem lenne könnyebb egy­szerűen meg­öl­nöd? Akkor nem lenne prob­léma, eltelne újabb évszá­zad vagy több és az utó­daid keres­het­nék az új Teremtőt.

-          Ennyire mene­külni akarsz? – Arin meg­vető hang­színe sér­tette a füle­met, de nem rea­gál­tam rá. – Ha nem tet­tem volna esküt arra, hogy meg­vé­de­lek és elkí­sér­lek az uta­don, végez­nék veled. Szíves-örömest.

Erre már fel­kap­tam a fejem. Mégis hogy mond­ha­tott ilyet? Arcom kipi­ro­so­dott a dühtől, s olyan len­dü­let­tel pat­tan­tam fel a székről, hogy a fiú rémül­ten hőkölt hátra. For­tyog­tam, ahogy azelőtt még soha, ami meg is lepett egy pil­la­natra. Oda­lép­tem Arin elé, s muta­tó­uj­ja­mat elő­ször fenye­getően ráz­tam, majd a mell­ka­sába döf­köd­tem. Mind­eköz­ben üvöl­töt­tem, ahogy a tor­ko­mon kifért:

-          Na, ide­fi­gyelj, Arin! Nem vagyok haj­landó meg­tűrni téged a köze­lem­ben, ha ilyen sze­mét­sé­ge­ket mon­dasz nekem! Mit kép­zelsz magad­ról? Azt hiszed, hogy csak úgy ide­jössz és kiosz­tasz engem az életről meg min­den­ről? Ennek előtte nekem volt egy nyu­godt éle­tem, te meg fel­dúlsz min­dent! Menj innen a fenébe vissza, nincs szük­sé­gem rád! Naxosz még talán nálad is jobb!

Arin szem­reb­be­nés nél­kül tűrte sza­va­i­mat addig a pil­la­na­tig, amíg Naxoszt meg­em­lí­tet­tem, mert akkor övéből elő­hú­zott egy tőrt, meg­ra­gadta a haja­mat, hát­ra­húzta a fejem, s a tor­kom­nak nyomta a pen­gét. Egy pil­la­na­tig tar­tott az egész, még a dühtől izga­tot­tan liheg­tem, de már a féle­lem járta át a tes­te­met, a csuk­ló­ját remegve ragad­tam meg. Moz­du­lat­lan maradtam.

-          Fogd be a szád, te kis kurva! Nem azért jöt­tem, hogy ilyes­fé­lé­ket a fejem­hez vágj! Hálás­nak kéne len­ned azért, hogy meg­vé­de­lek attól az őrülttől. Naxosz nem jobb, ő a lehető leg­rosszabb ember, akit a föld a hátán hord! S most, légy szí­ves, hagyd abba az utál­ko­zást és a foly­to­nos ellen­ál­lást, mert nem lesz jó vége!

Riad­tan tekin­tet­tem körbe, de segít­sé­get nem kap­hat­tam sehon­nan, így néma zoko­gásba kezd­tem. Arin dühe csil­la­po­dott ugyan, de még min­dig vörös volt a képe. Gör­csö­sen fogta továbbra is a haja­mat, és merően bámult. Erős volt. Erő­sebb nálam, s ezt a fölényt élvezte. Élvezte, de aztán bűn­tu­data lett. Eleresz­tett, s elfor­dult tőlem.

-          A meg­fé­lem­lí­tés­sel sem mész sokra! Hogy bíz­zak meg teben­ned, ha meg­fe­nye­getsz? Hogy néz­het­nék rád úgy, mint egy jó barátra, aki segít a baj­ban? Ez a célod, nem?

Erőt­len sza­va­i­mat hall­ván a fiú nagyot sóhaj­tott, tanács­ta­la­nul tekin­tett fel a pla­fonra, majd tenye­rébe temette arcát. Sok dologra fel­ké­szült, de önmaga kiro­ha­ná­sa­ira nem szá­mí­tott. Az ele­jétől kezdve úgy vélte, hogy képes eltűrni min­dent, amit tőlem kap, de vala­mi­ért ő maga is fenye­getve érezte magát a társaságomban.

Annyi min­den múlt ezen, s meg­ré­mí­tette, hogy nem képes elbírni velem, hogy elbu­kik, és már előre hara­gu­dott rám mindenért.

-          Nehéz ez nekem is. Bocsáss meg a kiro­ha­ná­som miatt, töb­bet nem for­dul elő! Való­ban sze­ret­nék egy jól működő kap­cso­la­tot fel­épí­teni, de ilyes­faj­tát még nem kel­lett soha. Össze vagyok zavarodva…

-          És én mit mondhatnék?

Felerő­sö­dött a zoko­gás, s nem bír­tam a könnye­i­met meg­ál­lí­tani. Arin még sze­ren­csét­le­neb­bül érezte magát, jobb­nak látta elhagyni a szo­bá­mat. Búsan lehaj­totta fejét, majd kur­tán kije­len­tette, hogy később visszajön.

Vajon mennyi ideig marad távol? Elég ideig, hogy én elfe­lejt­sem eze­ket a súlyos gon­do­kat? Vagy csak egy röpke órára, míg meg­nyug­szom? Sokat kér­dez­tem magam­tól, miköz­ben néz­tem a távozó Arint.

Bár­csak ne jönne vissza – kíván­tam magam­ban. Bár­csak elfeledhetném.

A Teremtő, azt rebes­ge­tik, sok­kal gyen­gébb a Pusz­tí­tó­nál. Sokan azt gon­dol­ják azért, mert a világ meg­érett már a pusz­tu­lásra és az újjá­szü­le­tésre. Ezért hát a Teremtő­nek gyen­gébb­nek kell len­nie. Az a kald­vi­nói tör­té­net­mondó, aki sok bolond­sá­got hor­dott már össze, olyan híre­ket ter­jeszt erről az isten­ségről, hogy ostoba, mint egy sza­már, s ugyan­olyan makacs is. Nem tudni, hogy ő ezt hon­nan szedte össze.

Való­já­ban a Köz­pont­ban sem­mit sem tud­nak róla. Annyi bizo­nyos volt min­dig is, hogy fehér­nép, s hogy Avol elzárta ere­jét szeplőt­len­sé­gébe. Emi­att sok rossz hírt ter­jedt el róla, mielőtt bárki is meg­is­mer­hette volna. Az őt dicsőítő éne­kek mel­lett olyan dalo­kat írtak róla a borgő­zös dal­no­kok, ami­ket csak kocs­mák­ban sza­badott éne­kelni, mert ott senki sem kérte raj­tuk számon.

Nem is beszélve arról, hogy a sok nemes úr közül hányan ábrán­doz­tak egy ilyen isteni terem­tés ölelő kar­ja­i­ról, és arról a meg­tisz­tel­te­tésről, melyet egy effajta házas­ság hozhat.

Nem is csoda tehát, hogy olyan igaz tör­té­ne­tek kerin­ge­nek még a világ­ban, amik sze­rint ala­csony szü­le­tésűek leg­szebb lányukra azt mond­ták, hogy a Teremtő maga. Ezek aztán jó helyre háza­sod­tak és jól meg­gaz­da­god­tak. Csak utóbb derült ki a disz­nó­ság, de egy olyan világ­ban, ahol a házas­sá­got nem lehet meg­má­sí­tani, már nem volt mit tenni. Leg­alábbis hiva­ta­los, jóhi­szemű úton.

Így tör­tént, hogy a Teremtőt egy­szerre imád­ták és vár­ták meg­je­le­né­sét, s egy­szerre gyű­löl­ték is mielőtt kide­rült volna, hogy ki az.

Mintha előre lát­tam volna min­dent. Nem kel­lett sok idő ahhoz, hogy Arin visszakuj­to­rog­jon, de úgy tett, mintha semmi sem tör­tént volna. Arcán nem tük­röző­dött sem a meg­bá­nás, sem a harag, így én is igye­kez­tem feledni, s jól hozzáállni.

Leült a nap­pa­liba, ahol én éppen egy kis raj­zon ügy­köd­tem. Akko­ri­ban nagyon sze­ret­tem tanul­má­nyo­kat raj­zolni, az egyi­ket csi­no­sít­gat­tam. Arin messziről figyelte a raj­zon tett utolsó voná­sa­i­mat, majd mikor azt vette észre, hogy befe­jez­tem, meg­kö­szö­rülte a tor­kát, hogy a figyel­met magára irányítsa.

-          Sze­ret­ném, ha kipró­bál­nád a varázs­lás művé­sze­tét. Érde­mes volna bele­szok­nod a hasz­ná­la­tába, hogy kellő idő­ben a segít­sé­gedre lehes­sen. Sze­ret­nék könnyí­teni terhei­den, ezért hoz­tam neked egy fegyvert.

Ekkor egy kar­dot nyúj­tott át nekem. Egy pil­la­na­tig ide­gen­kedve néz­tem rá, de ami­kor lát­tam, hogy Arin jobb sze­retné a kezem­ben látni, elvet­tem. Vörös bőr­rel fedett hüve­lye volt, ugyan­olyan bőr­rel von­ták be a mar­ko­la­tot is. Sosem volt azelőtt ilyen nálam, ezért bizony­ta­la­nul fog­tam, csak vizs­gál­gat­tam. A kereszt­vas V alak­ban hajolt a penge felé, s olyan lát­ványt nyúj­tott szá­momra, mintha már rég­óta ismer­tem volna a fegyvert.

-          Kra­lan­nak hív­ják. A leg­jobb társ, akit kíván­hatsz magad mellé egy csa­tá­ban. Könnyű penge, fürge és pon­tos. Előt­ted sok más hős és jó király bir­to­kolta, most a tiéd. Ha ő veled van, nem leszel egyedül.

-          Ő? Úgy beszélsz róla, mintha egy ember volna! – nevet­tem idétlenül.

-          Annak előtte, hogy egy kardba helyez­tek, ember vol­tam, kis­asszony! – szólt egy komor hang a fejem­ben, mire aztán sze­mem akko­rára tágult leg­alábbis, mint egy kistányér.

Arin kur­tán elne­vette magát döb­bent reak­ci­ó­mon, majd a röhö­gést elfojtva magyarázott:

-          Kra­lant ember­öltők­kel ezelőtt ková­csol­ták Vas­he­gyen. A leg­fi­no­mabb ércből készí­tet­ték a valaha élt leg­jobb mes­te­rek. A nagy, ám öreg varázs­lók és varázs­lónők dönt­het­tek úgy, hogy hatal­mu­kat és lel­kü­ket az enyé­szet­nek és az újjá­szü­le­tés­nek vagy egy örök­életű fegy­ver hasz­ná­ló­i­nak kezébe adják. Így tör­tént, hogy az Erő Kard­jába Kra­lan lelke bele­ke­rült. Bár azóta a fegy­ve­rek ilyes­fajta készí­té­sét betil­tot­ták, mert sötét erő­ket moz­gat­tak meg velük, sok viszont a mai napig meg­ma­radt. Ez az egy a csa­lá­dom bir­to­kába került nem olyan sok évvel ezelőtt. Atyám a Teremtő­nek szánja, kér­lek, fogadd el.

Kíno­san moso­lyog­tam, fogaim közül egy köszö­nö­möt szűr­tem ki, aztán letet­tem a kar­dot a kanapéra.

-          Nézd, Arin, nagyon hálás vagyok, hogy egy ilyen becses kar­dot adsz nekem, de én nem aka­rom ezt ölésre hasz­nálni. Még önvé­de­lemből se, nem vagyok haj­landó ölni.

-          Nem kell fel­tét­le­nül arra hasz­nál­nod, ez a kard képes téged össze­kötni a mági­á­val, így könnye­dén tudsz majd vará­zsolni. Meg­ta­ní­ta­lak vívni, hogy ami­kor nem leszek mel­let­ted, te tudd, mit kell tegyél.

-          Rend­ben, abban az eset­ben nagyon szé­pen köszönöm.

Nagy levegőt vet­tem, és a kezembe kap­tam a kar­dot ismét. Ügyelve arra, hogy meg ne vág­jam magam, elő­húz­tam a fényesre csi­szolt pen­gét. Kel­le­mes han­got csa­lo­gat­tam belőle elő, nem volt olyan durva hang­zása, mint Arin kard­já­nak. Meg­vizs­gál­tam az élét, s min­den rész­le­tét, majd mikor már nem tar­tot­tam attól, hogy önma­gam­ban kárt tehe­tek, a fil­mek­ből elle­sett módon las­san lóbál­tam a levegőben.

Nem is kel­lett Arinra néz­nem, hogy tud­jam, még csak nem is fog­tam helye­sen. Egy­szerűen csak élvez­tem a helyzetet.

-          Az már jó jel, hogy nem félsz kézbe venni egy ilyet. Az már más, hogy bor­zal­mas módon teszed.

-          Hát csak hogy tudd, nem kard­dal a kezem­ben szü­let­tem, most van ilyen elő­ször nálam – fin­to­rog­tam vissza az ő gúnyos megjegyzésére.

-          Ezt jóma­gam is tudom, gon­do­lod, hogy elvá­rom tőled a mes­teri szin­tet már az első alkalommal?

-          Nagyon úgy nézett ki.

-          Igaz, hogy az alap­szin­tet hamar tel­je­sí­te­ned szük­sé­ges, nem fogok hete­ket töl­teni az egy­szerű fogá­sok megtanításával.

A fiú karba tette kezeit, mél­tató pil­lan­tá­sá­tól elfo­gott a rosszul­lét egy pil­la­natra. Nem is akar­tam bele­gon­dolni, hogy milyen mód­sze­re­ket kívánt alkal­mazni, hogy a cél­ját velem elérje.

-          De most tér­jünk át fon­to­sabb dol­gokra. – A kávé­zó­asz­ta­lon lévő raj­zomra muta­tott. – Sze­ret­ném látni, hogy képes vagy-e jelen álla­po­tod­ban varázsolni.

-          De hát fogal­mam sincs a mód­já­ról, mégis hogyan idéz­zem meg? – Las­san vissza­csúsz­tat­tam hüve­lyébe a kar­dot, s letet­tem. A fiú köz­ben kezébe vette a raj­zot, fir­tatta néhány pil­la­na­tig, hüm­mö­gött, majd felém nyújtotta.

-          Segí­tek.

Elhúz­tam a szá­mat, de ő még min­dig türel­me­sen a levegő­ben tar­totta. Végül elvet­tem tőle.

-          Jól van, így vég­tére is bizo­nyos­sá­got nyer­he­tek. Ha ez a madár itt fog rep­kedni, alá­ve­tem magam az… aka­ra­tod­nak. Per­sze bizo­nyos kere­te­ken belül.

-          Nosza – mondta sür­getően és kar­jába tette kezeit.

Vára­ko­zóan figyelt, tele reménnyel. Nem tudom, hogy vajon arra várt, hogy ne sike­rül­jön, s magamra hagy­has­son azzal az indok­kal, hogy nem vagyok méltó a Teremtő címére vagy arra, hogy siker­rel jár­jak, s ő elkezd­hesse végre a feladatát.

Nehe­zet sóhajtottam.

-          Jól van. Akkor kezd­jük… – Mere­ven bámul­tam a képet, s gon­do­la­ta­im­ban arra uta­sí­tot­tam a vörös tollú mada­rat, hogy kel­jen életre.

Nem hit­tem benne. Akar­tam, hogy meg­tör­tén­jen, de szí­vem mélyén úgy érez­tem, hogy mindez csak mese, nem lehe­tek én a Teremtő.

-          Kis­asszony, sok ember­rel volt már dol­gom, de magácska aztán iga­zán nehéz eset! Ha annyira akarja, miért is nem tud hinni benne? – Kra­lan mor­gós hangja beszélt a fejem­ben. Újra elhúz­tam az ajkam. Per­sze, így van, de egy­szerűen nem vol­tam rá képes.

Nem.

Vol­tam.

Rá.

Képes.

Annak előtte, ember­öltők­kel ezelőtt is éltek Teremtők és Pusz­tí­tók. Akko­ri­ban a világ nem érett meg a vál­to­zásra, így az élet úgy hozta szá­mukra, hogy előbb pusz­tul­tak el, mint­hogy fel­ada­tu­kat bevé­gez­het­ték volna.

Sok ígé­re­tes kül­döt­tet gyil­kol­tak le élni és ural­kodni vágyók, kevésbé ígé­re­te­se­ket pedig a halál más­képp ragadta el. Nem mind­egyik hitt önön­ma­gá­ban és vég­ze­té­ben, így kerül­tek végül vissza a For­rásba. Érni és meg­vál­tozni, a követ­kező testbe kerülve végül dön­tésre jutni.

Senki sem tudja az okát annak, hogy miért kell olyan sokat várni az iga­zit, hogy miért nem ele­gendő egyet lekül­de­nie a két erő­nek. Az egy­szerű halan­dók nem ért­he­tik a felsőbb hatal­ma­kat. De van­nak gon­dol­ko­dók, akik úgy vélik, ezen két kül­dött ugyan­olyan halandó lélek, mint a mienk, és olyanná kell beér­nie, aki meg­ért­heti a miérteket.

De mi nem tud­ha­tunk ilyes­mikről, mi nem vagyunk Teremtők és Pusztítók.

Vala­mi­féle belső meg­ér­zés ösz­tön­zött arra, hogy behuny­jam a sze­mem, ért­he­tet­len sug­do­ló­zást hal­lot­tam, de tud­tam, hogy csak az én fejem­ben szól­tak ezek. Az izma­i­mon valami átvette a hatal­mat, arra kény­sze­rí­tett, hogy leül­jek. Nem érez­tem a kanapé kár­pit­já­nak érin­té­sét, inkább ter­mé­szet­el­le­nes hide­get és ürességet.

A sus­tor­gás elma­ra­dó­ban volt, egy hang azon­ban kiemel­ke­dett hirtelen.

-          Higgy benne!

Ez Arin volt. Nem tudom, hogy a fejem­ben szólt-e vagy kintről jött, de nem is érde­kelt igazán.

-          A teremt­mé­nyem én vagyok, lel­kem része, a for­rás része, mind­annyi­unk egy darabja. Mi vagyunk.

Ezt én mond­tam, vagyis az én szám­ból hang­zott el.

Én vagyok. Mi vagyunk. Repü­lünk az egek­ben, felhők fölött, hegyek között. Szár­nya­lunk a lel­kek ten­ge­ré­ben, és szár­nya­ink­kal körül­fog­juk a vilá­got. Őriz­zük és táp­lál­juk, a vissza­térő­ket magunk­hoz ölel­jük, s mély álmuk­ból fel­kelt­jük őket, ha vissza kell térni. Ha vissza kell térnünk.

Égető tűz. Éle­tet adó fény.

Hideg sötét­ség.

Arin pofo­zott fel. Elájul­tam, mikor az űrben a Nap tüzes gömb­jébe repül­tem. Hogy ez megtörtént-e a való­ság­ban vagy csak hal­lu­ci­nál­tam, nem tudtam.

-          Üdvöz­let újra a világ­ban, Teremtő! – ked­ve­sen mosoly­gott rám, majd össze­bor­zolta a hajam. Úgy tűnt, nagyon örült annak, hogy elájul­tam. Miféle beteg per­ver­zió ez?

Fel­ül­tem, köz­ben pedig nyögve fog­tam még min­dig kóválygó fejemet.

-          Mi tör­tént? – Kér­dé­semre választ már nem is kér­tem, ész­re­vet­tem azt a szem­párt, mely az asz­tal­ról engem figyelt.

Nem. Saját magam figyeltem.

A para­di­csom­ma­dár eltűnt a papír­lap­ról, és meg­je­lent ebben a dimen­zi­ó­ban. Élet­te­lenből élőt alkot­tam, vará­zsol­tam, terem­tet­tem. Isten vol­tam… Mere­ven figyel­tem a mada­rat, az pedig fejét ille­gette, bil­le­gette, barna sze­me­i­vel mére­ge­tett, s ben­nem valami meg­dob­bant – egy másik szív, egy kisebb, sza­pora kopogású.

-          Repülj! – sut­tog­tam elfoj­tott izga­tott­ság­gal, mire a madár kitárta vér­vö­rös szár­nyait és könnye­dén fel­emel­ke­dett. Nem volt túl sok hely a repü­lésre, így csak egy kisebb kört tett meg.

Elbű­völve bámul­tam, talán a szám is tátva maradt a cso­dál­ko­zás­tól. Arin fölé­nyes vigyora sem volt képes arra, hogy kivon­jon a bűbáj alól. Csak ami­kor meg­szó­lalt – mert azt fel­tét­le­nül muszáj neki.

-          Vigyázz, nehogy bere­pül­jön valami a szádba!

-          Még pár másod­per­cig iga­zán csend­ben marad­hat­tál volna – vág­tam vissza neki unot­tan, majd ugyan­en­nek az arc­ki­fe­je­zés­nek a kísé­re­té­ben kinyúj­tot­tam a karom, hogy a madár kényel­me­sen leszáll­has­son rá. Kar­mai nem sér­tet­tek meg, pedig ren­de­sen meg­ka­pasz­ko­dott bennem.

Megint leül­tem, a teremt­mé­nyem a kar­fára ugrott át, hogy tol­lász­kod­has­son. Kecse­sen moz­dult, könnyed volt, gyö­nyörű. Olyan, ami­lyen én soha nem leszek. Az én tes­tembe nem szo­rult ilyen báj, csak ez a hatal­mas erő.

Tűnődve néz­tem két keze­met, melyek által teremt­het­tem. Pár toll­vo­nás, és egy hatal­mas sereg ren­del­ke­zik védel­memre. Néhány papír, s enyém a világ min­den kincse.

Meg­re­me­gett a kezem, mikor végig­gon­dol­tam az erőm­ben rejlő temér­dek lehetőséget.

Átok ez, nem áldás. Eszem veszt­he­tem, mint a hata­lomra jutó embe­rek a tör­té­ne­lem­ben… A cézá­rok, nagy kirá­lyok és dik­tá­to­rok. Nincs ember, aki képes volna ezt böl­csen hasz­nálni. Ember nincs.

Isten vol­tam.

-          Úgy tűnik, hogy végig­vit­ted a pró­bát. – Arin is lehup­pant egy fotelba, lábát ráve­tette a másikra, s a lehető leg­ké­nyel­me­seb­ben elhe­lyez­ke­dett. Lovag és nemes, ide vagy oda, egy utcai suhanc is meg­iri­gyel­hette volna tőle ezt a… fesz­te­len tartást.

Meg­vetően mére­get­tem. Úgy mondta ezt, mintha semmi érdem­le­ges nem tör­tént volna. Mintha nem én ren­del­kez­nék a világ min­den erejével.

De miről is beszé­lek? Elha­tal­ma­so­dott raj­tam valami mér­gező, álla­tias vágy. Nem enged­het­tem ennek az ösz­tön­nek, mert akkor nem len­nék jobb bár­me­lyik másik őrült uralkodónál.

-          Ami azt jelenti, hogy én vagyok a Teremtő. Igaz? Vár­ha­tóan a világ rom­lá­sá­nak gyógy­szere. – Ölem­ben pihen­te­tett tenye­rembe bámul­tam ismét. – Nem is tudom, hogy jó-e ez.

-          Én sem tudom – sóhaj­totta –, de abban biz­tos vagyok, hogy ki kell hoz­zuk ebből a lehető leg­töb­bet. Meg kell erő­sít­se­lek, lel­ki­leg és tes­ti­leg, lovag­ként har­colni kard­dal, eset­leg, ha időnk úgy engedi, íjá­szatra is. Meg kell taní­ta­nom az igazi világ műkö­dé­sét és rend­jét. Hosszú hóna­pokba is bele­tel­het, akár egy évbe is, hogy többé-kevésbe meg tudd magad egye­dül is védeni, ha én nem leszek a közeledben.

-          Ki sem tudom várni azt, hogy nél­kü­led lehes­sek – gon­dol­tam keserűen.

-          Naxosz­nak sem kell keve­sebb idő arra, hogy fel­ké­szül­jön. – Arin mélyen gon­do­la­ta­iba vette magát, állát dör­zsöl­gette és aranyszőke hajába túrt.

-          Háború lesz?

-          Bizo­nyára. Eddig viszony­lag békés­nek volt mond­ható a viszony a két rend között, de mos­tanra már elkezd­tük a szö­vet­sé­ge­sek fel­ku­ta­tá­sát és egyéb fon­tos dip­lo­má­ciai körutjainkat.

-          Velem mi lesz akkor, ha ilyen véreng­zésbe fúl­nak a dol­gok odaát?

-          Biz­ton­ságba helye­zünk, ter­mé­sze­te­sen. Vörös­völgy­ben vagy egy távoli helyen, ahol nem talál­hat rád az a kígyó.

-          Azt hit­tem, hogy har­colni fogok a Vörös Rend szí­ne­i­ben. – Csa­ló­dott arc­ki­fe­je­zé­sem mögött bol­dog vol­tam, hogy ki akar­nak ebből hagyni. Semmi ked­vem nem volt tér­dig hul­lák­ban gázolni.

-          Hábo­rús tapasz­ta­lat nél­kül sem­mi­kép­pen. – Neve­tett. – Még meg­öl­né­nek, s vár­ha­tunk az eljö­ve­te­ledre ismét.

-          Nem is értem, miért prob­léma ez, ha te úgyis képes vagy idő­ben utazni… Seperc alatt meg­ke­re­sed a mási­kat, talán az job­ban is ked­velne téged.

-          Ebben iga­zad van, de akkor elveszne a beléd fek­te­tett idő. Magam is öreg­szem, ez ellen nem sokat segít az idő­uta­zás képessége.

-          A belém fek­te­tett idő, hm? – szo­mor­ká­san lehaj­tot­tam a fejem, majd nagy levegőt vet­tem és pró­bál­tam elhagyni a gon­do­la­to­kat, hogy idő előtt bevég­zem. Ez a fiú egy isten­csa­pása, de leg­alább meg­véd, ha alkal­mas­nak talál.

Akkor legyünk alkalmasak!

-          Egyéb­ként nem tar­tom lehe­tet­len­nek, hogy idő­vel meg­ked­vel­jük egy­mást, Laura. – Őszin­tén mosoly­gott rám. – Tudom, nem vagyok egy mese­beli lovag, aki maga tökély, de meg­szok­juk a mási­kat igen hamar.

-          Szép­nek szép vagy – jegyez­tem meg hal­kan, mintha ez lenne az egyet­len jó tulaj­don­sága. Erre han­go­san fel­ka­ca­gott, szinte könnye­kig fakadt a neve­tés­ben. Tér­dét is meg­pas­kolta, majd elhalkult.

-          Nahát, ez aztán iga­zán mulat­sá­gos volt! Leg­alább szép vagyok! Akkor, ked­ves hölgy, te pedig… te pedig…

Meg­akadt. Nem tudta volna rám ugyan­ezt mon­dani, hát per­sze, hogy nem, kegyes hazug­ság­nak is sok lett volna!

Tanács­ta­la­nul meredt rám, szája szó­lásra tátva, de egy hang nem jött ki rajta, hiába az ajak, ha az agy nem képes néhány ked­ves szót alakítani.

Szá­na­lomra méltó volt pró­bál­ko­zása, ezért ked­ve­sen rámosolyodtam.

-          Látod? Ez szép. Ez a mosoly.

-          Szép mentés!

-          Nem, komo­lyan mon­dom! – Elő­rébb hajolt, für­készte az arcom. – Ha sze­ret­néd egy kicsit is maga­dat, akkor mások is sze­ret­né­nek és szép­nek látnának.

-          Arin, az iste­nit, kit érde­kel a szép­ség, ha én vagyok a Teremtő, mi? – gono­szul csil­lo­gott a sze­mem, s a fiún lát­tam a fel­is­me­rés jeleit. Látta ben­nem a mélyen meg­búvó sötét­sé­get, amit én akkor még észre sem vet­tem. Nem akar­tam észrevenni.

-          Min­den­esetre – elkapta rólam tekin­te­tét, mintha éget­tem volna vala­mi­vel – igye­kez­zünk helyet ala­kí­tani nekem otthonodban.

-          M-m-micsoda? – Állam a föl­dön kop­pant, a madár mel­let­tem tol­lait bor­zolta. – Mégis hol? Hogyan? És a családom?

-          Gon­do­lod, hogy titok­ban tart­ha­tod mind­ezt elő­lük? A jövő­beni elma­ra­dá­sa­i­dat vagy eset­leg azt, hogy hetekre eltűnsz? Mivel magya­ráz­nád fur­csa tevékenységeidet?

-          Felnőtté válás­nak? – von­tam meg a vál­la­mat. De igaza volt. Fáj­dal­ma­san igaza. Tekintve, hogy fia­tal vagyok és nem egye­dül élek, nehéz volna titok­ban tar­tani Arint és a varázs­bor­zal­ma­kat, ami­ket a nya­kamba varrt.

Nagyot sóhaj­tot­tam. Jöhe­tett volna pár évvel később is ez az egész, akkor nem kéne máso­kat is bele­rán­gat­nom. Ó, ja, igen… a szü­zes­sé­gem addigra már… Talán azért ver­tek meg ezzel a lomha test­tel, hogy addig is elta­szít­sam a jelent­kező­ket? Szép, szép dobás volt, Sors!

-          Egyéb­ként pedig nem kell aggód­nod a csa­lá­dod miatt…

Még foly­tatta volna, de kulc­ször­ge­tés és mata­tás hal­lat­szott a bejá­rati ajtó felől. Ijed­tem­ben fel­ug­rot­tam és lefagy­tam. Naxosz! Az nem lehet, neki nincs kulcsa…

Akkor anya! Haza­jött! Miért én? Miért én?