Mary üvegháza apró, de meghitt hely volt. A párás levegőt különös hangulat töltötte meg, a telepakolt polcok a tetőig értek. A magasabban lévőkön cserepekből nyújtózkodtak a télen is kitartó növények, míg az alsóbbakon mindenféle kellék sorakozott a feldolgozáshoz. A felét sem ismertem ezeknek, és legtöbbször a kiírás sem segített. Ennek ellenére szerettem néha kijönni ide, és némán figyelni a csendben. Mintha az idő és a világ mögé lopakodtam volna, hogy meglessem, mit terveznek. Netán egy pillanatra, nem többre, de a megcsillanó fényben megláthattam volna anyut, amint zilált hajjal visszaér az erdőből. Persze soha semmi ilyesmi nem történt.

A jó emlékek lassan tértek vissza róla. Sokszor többet láttam magam előtt a tüzet, vagy véltem hallani sikolyokat. Utóbbiban nem lehettem biztos, nem csak a képzeletem játszik-e velem? Elvégre ahhoz túl messze voltunk, és a farkasok közt kitörő harc egyébként is mindent összezavart. Azt azonban tudtam, kevés időm maradt anyámmal, hogy igazán megismerjem, miután elhagyott minket. A gondolat is kegyeletsértőnek tűnt, de a legbiztosabb emlékem róla a kép, amint akkor régen kilépett az ajtón. Ettől először mindig dühös lettem, majd elszomorodtam. Hogy haragudhatnék valakire, aki már nem él?

Ijesztő volt, hogy Erin mennyire hasonlított rá, míg én inkább apánk vonásait örököltem. A tükörképem nézett szembe velem megerősítésként, amikor kiléptem az üvegházból. A hűvös levegő bekúszott vékony pulóverem alá, amíg besiettem a házba. A fiúk elmentek Heinével a táborba, így egyedül maradtam otthon. A frissen sült muffin illata belengte az egész földszintet. Mostanában megnyugtatott, ha a konyhában dolgozhattam. Valahogy úgy lehettem ezzel, mint Mary a zöldségeivel. Mindketten a kiutat kerestük eddig az istentelen nagy csendből, és próbáltuk elkerülni, hogy a nővérem önsajnálatával véletlenül összefussunk. 

Igazából soha senki nem kérdezte, de szerettem Erin húga lenni. Kislány korunkban rengeteget játszott velem, szórakoztatta, ha tanítgatott, és annál is jobban élvezte, ha eredménnyel. Felnéztem rá, ő pedig megvédett, ha bajba kerültem. Évekkel később viszont, amikor apa nem törődött már annyit velünk, Erin keveredett mind nagyobb balhékba. A vágyam, hogy hozzá hasonlóvá váljak, nap mint nap enyészett, akárcsak a remény, hogy végre én segítsek neki. Néztem, hogyan mennek tönkre a dolgok körülöttem, és egyszerűen szemet hunytam felette.

Ugyanakkor rájöttem, hogyan használhatom ki a saját javamra Erin egyre rosszabb hírét a családban. Mindenki kiábrándultan figyelte őt, míg én bebizonyíthattam, nem vagyok olyan, mint ő. Nem is lehettem volna.

Miközben Erin elásta magát, nekem ezzel új lehetőséget adott. Elhittem, hogy minden jól halad, és mások elvárásainak akartam megfelelni. Ebbe pedig nem fért bele Erin. Az utolsó döfést ezzel én adtam meg testvéri kapcsolatunknak. Ha Erin később meg is próbált volna rám támaszkodni, már nem álltam az oldalára. Tudatában voltam, hogy megváltoztam, de népszerű lettem, szerettek, és úgy gondoltam, ez elég. 

Miután apa halála után Erin elköltözött, igazán magamra maradtam. A hatalmas Holloway ház idegenné vált, a feszültség vibrált a falakban. Minden újra megváltozott körülöttem. Ha addig vitatkoztunk is, Erin attól még ott volt, viszont nélküle a nagyanyánk rosszindulatú tekintete már engem követett. Meg kellett szakítanom minden kapcsolatot a nővéremmel, amíg várta az első hibám. Éreztem, hogy így van. Hónapokig játszottuk ezt, aztán elég erőt gyűjtöttem, hogy összecsomagoljak, és búcsú nélkül lelépjek. Semmi kedvem nem maradt ehhez a drámához, és még azt is jobbnak tartottam, ha Erinnel kell élnem.

Tétlenül léptem az ablakhoz. Odakint semmi mozgást nem láttam, hiába örültem volna, ha valaki hazajön végre. Utáltam a korai sötétséget, de azt még jobban, ha egyedül kellett megvárnom. Erin azt akarta, hogy a fiúk kezdjenek magukkal valamit, én viszont azért is hálás voltam, amiért életkedvet láttam rajtuk, valahogy úgy, ahogy régen otthon a barátaimon. Nem értettem, a nővérem min nyavalyog. Egyelőre még azt sem bántam, ha rendet kellett tennem utánuk, és ez nagy szó volt nálam. Ezen felbuzdulva összeszedtem a nappaliban hagyott cuccaikat, és különösebb szemrevételezés nélkül, az egészet a szobájukban hagytam. Előbb-utóbb, ők is rákényszerülnek, hogy elkezdjék a saját farkasmentes életüket. Akárcsak mi.

Épp elkészültem a konyhában, amikor meghallottam Mary kocsijának hangját. Hamarosan meg is jelent, hogy megölelve köszöntsön, Erin ugyanakkor leginkább kaját kutatni jött utána. Igazán rosszkedvűnek tűnt, mint mostanában egyre többször. Arca fakó, enyhén piros szeme alatt pandakarikák… Persze az istennek se vallotta be, hogy valami komoly baja van.

- Megvárhatnád, amíg leteszünk néhány tányért – figyelmeztette Mary, mire Erin felemelt kézzel elhátrált a hűtőtől, és leült, anélkül, hogy akárcsak a segítőkészség látszatát keltette volna. – Nem egészen erre gondoltam – morogta nagynénénk a tányérok közt válogatva. 

- Van süti – dugtam addig a nővérem orra alá a teli tálat. Hálásan nézett rám.

- Kösz, tesó. Legalább valaki gondol rám – felelte Marynek célozva.

- Ne túlozd el. A két dolog nem ugyanaz.

- Történt valami? – érdeklődtem óvatosan. Minden szimatom azt súgta, a kocsiban abbamaradt vita folytatásához van szerencsém, és a dolog láthatóan friss puskaporra várt.

- Felvetettem, hogy hívjunk meg valamikor vacsorázni Rooney-t.

- Na persze – cöcögte Erin.

- Az meg ki? – szóltam közbe.

- Új lány a városban. A kávézóban dolgozik. Néhányszor dumáltunk – foglalta össze Erin morcosan.

 - Múltkor azt mondtad, vele beszélgettél, azért késtél.

- Igen, de az elég… fura volt.

- Nincs sok barátja – érvelt a nagynénénk már megint azon a mindenkin-segíteni-akar hangon. Sokatmondón néztünk össze Erinnel.

- Minket sem hívott meg senki, amikor idejöttünk. Akkor sem, mikor kiutáltak.

- Mondjuk az eléggé érthető – vetettem ellent.

- Ja, de azóta sem, hogy elévült a dolog.

- Lehet, most sem kedvelnek? – érveltem.

- Ne tereljétek a témát! Mind a ketten ellenem vagytok? – kérdezte Mary válaszra várva. Amióta Patrick megjelent nálunk, egyre többször esett túlzásba indokolatlan kedvességével.   

- Hagyjuk mára a vendéglistát – javasoltam békítőn, és erre a mikró is rácsilingelt. Vacsora közben nem esett több szó erről.

*

A suli zajos kavalkádjától már kora reggel zúgott a fejem. Semmi kedvem nem volt az unalmas órákon üldögélni, miközben milliónyi feladat várt rám otthon, vagy legalábbis bárhol máshol a világegyetemben. Sokat megadtam volna a szabadulásért, mindhiába. Helyette engedelmesen lestem az óramutatók ólmos járását, és közben odafigyelést szimuláltam. A földrajz igazán nem tartozott a kedvenceim közé, ahogy sokaknak sem, de Miss Eason állhatatosan magyarázott. Jóformán szikrázott, amint a táblán és a térképen felváltva mutogatva vezetett volna minket egy nagyobb igazság felé. Fejem a padon pihentetve, körbelestem. A legtöbben telefonjukkal játszottak, mások rajzolgattak, vagy vihogva cseréltek fecnikre írt üzeneteket. A megszokott kép. Persze még az idő is megbosszulta magát, és az eső kitartó zuhogásba kezdett. A vízcseppek hangosan kopácsolva pattogtak a párkányon. A tavasz ezzel büntetett minket korai érkezéséért, és talán pont a globális felmelegedés, vagy az ez iránt mutatott hanyagságunk is szerepet játszott benne. A hangulatom azonban déltájban múlott ki végérvényesen, amikor kémiára csengettek.

Reménytelenség szállta meg a lelkem, amint helyet foglaltam a hűvös, vegyszerszagú laborasztal mellett. A koszos üvegekben a vegyjelekkel feliratozott anyagokat méregettem, amíg a tanárunk késve beesett órát tartani.  Az alapokat már átvettük, és eljött az óra, amitől kezdve párban dolgozva kísértjük meg a suli tűz- és vegyvédelmi rendeletét. Mr. Jones kusza ősz hajával, a köpenyét tarkító foltokkal, valamint hihetetlen emberismerő képességével valahol félúton járhatott Einstein és Hannibal Lecter között. Sietve rendezgette jegyzeteit, és fel sem pillantva szólt oda, hogy mindenki válasszon magának partnert a kísérletek elvégzéséhez. Felcsillant a szemem. Már óra előtt felmértem a labort, megszemlélve a kínálatot. Több osztálytársamról pontosan tudtam, mire képes, tehát más valakit kellett választanom. Erre pedig a legszélső asztalnál zavartan tobzódó srác látszott leginkább alkalmasnak. Nyúlánk testalkatú fiú volt, bozontos sötét hajjal, értelmes tekintettel. A jó ízlésnek nyilván szándékosan szegült ellen kopott zenekaros pólójával, ami valami ismeretlen, elcseszett rockbandát istenített.

Eszembe jutott, hogy láttam már korábban őt folyosókon, és akárcsak akkor, most is elveszettnek látszott – de nem hülyének. Nyitott és teleírt füzetére esett a pillantásom. Éreztem, hogy jó felé tapogatózom. Cuccaim felmarkolva, határozottan indultam el felé, és nem foglalkoztam vele, amikor pár másodperccel hamarabb, egy másik lány pakolt le mellé.

- Tűnés innen – kértem figyelmeztető hangon a szemüveges békát. A gimiben nem volt helye felesleges barátságoknak, Chicagóban ezt tanultam meg. A lánynál már csak a srác vágott meglepettebb arcot, de valójában senki nem ellenkezett velem.

- Hanna Holloway – nyújtottam kezet újdonsült társamnak, amint kettesben maradtunk.

- Jeffrey Greed – mondta gyanakvón. Észrevettem egészen sötét, tengerkék szemét, és azt, hogy kifejezetten ügyetlenül borotválkozik, pedig a fogásából ítélve, a keze biztos. A nyaka kipirult, ahogy rá mosolyogtam.

- Szereted ezt a tárgyat? – érdeklődtem gyorsan.

- Mondhatni. A fizika persze jobb… Megfoghatóbb.

- Hát persze – feleltem negédesen. Magamban a győzelmemen ujjongva hallgattam meg az első feladatot. Jeffrey hozzáértő gyakorlattal szedte hozzá össze az anyagokat, és díjaztam, hogy a könnyebb részleteket bízta rám. 

- Új vagy, igaz? – kérdeztem közben, összeöntve két kémcsövet egy harmadikba.

- A nővéremmel pár hete jöttünk – válaszolta szűkszavúan. Ő is azok közé tartozott, akik koncentrálás közben barátságtalanabb hangvételre váltottak. 

- Nem láttalak eddig. Talán bujkáltál – mondtam unottan, és ezzel némileg kizökkentettem ebből a hangulatból.

- Én nem… csak…

- Csak?

- Nehéz beilleszkednem – pirult el újfent, és visszafordult a munkájához. Kezdett aranyos lenni túlzásba vitt szégyenlőssége.

- Milyen zenekar az a pólódon? – próbálkoztam tovább. Mintha nem értené, meglepetten nézett le a mellkasára.

- Dead Rats. Ismerem a gitárosukat, és egy csomó ilyen cuccot kaptam tőle, mikor nevet változtattak. Pontosabban úgy félévente megteszik, akkor meg minden ilyen holmi kidobásra menne.

- Aha – mosolyogtam, és nehezemre esett nem pofákat vágni. – Állati praktikus.

- Ja.

A szomszéd asztalnál az osztály két legnagyobb barma sürgölődött. Az egyikük, Tom, röhögve jelent meg egyszer csak Jeffrey mögött, és miközben erősen előre lökte a gyanútlan fiút, levett a polcról egy üveget.

- Vigyázz, lúzer! – förmedt rá, majd visszament a helyére. Jeffrey tétován, de nem csodálkozva nézett rá. Bizonyára nem lehetett új neki ez a dolog.

- Mit bámulsz, lúzer? – csattant a másik, kiszúrva, hogy Jeffrey meredten bámulja.

- Tuti, tetszel neki – nevetett Tom.

- Ne foglalkozz velük – tanácsoltam együttérzőn, de társam tekintete hirtelen meglepett. Szeme üvegesen csillant még mindig a fiúkat figyelve, aztán Tom visítására kaptam fel a fejem. Összeöntött két valamit, ami most erősen sisteregve robbantotta szét a kémcsövet a kezében. Mr. Jones rögtön ott termett egy száraz ronggyal, de végül meglátva Tom sérüléseit, mormogott valamit az óra végéről.

Mire elpakoltunk, még mindig szótlan voltam a döbbenettől. Valamiért az az ötlet suttogott valahol a tudatom mélyén, hogy Jeffrey csinált valamit. Holott saját magam is láttam, amint meg sem mozdul közben. Kissé bűntudatos arccal nézett rám a laborból kifelé, amit megint nem tudtam hova tenni.    

- Hallottál arról az erdei feladatról? – hozta fel már folyosón. Eltűnődtem, vajon mennyi ideig fontolgatta a kérdést. Új ötletként keserítették ezzel a remek tervvel az életünket, ami ha legalább akkora sikerrel kecsegtet, mint a kémia, akkor jobb lesz megírnom a búcsúlevelem. A ruháim Erinre hagyom, hátha ragad rá valami ízlés, és feltéve, ha rámegy bármelyik. A cél az, hogy a tavasz beköszöntével, minél több errefelé honos növényt fedezzünk fel megadott időre – magunktól, térképpel. Émelyítőbb hülyeséget régen találhattak ki ezen a vidéken, ahogy Erin is megjegyezte.

- Nyilván.

- Ez komolyan, mármint tényleg azt jelenti, hogy egyedül kell kószálunk majd? – Jeffrey hangjában némi aggodalom csendült, mire felrémlett, amit Erin mesélt arról az esetről, amikor egyszer elkeveredett a zöldben.

Igaz, a farkasok most nem zavarhatnak be a képbe, és én sokkal jobban ismertem az erdőt, mint ő valaha.

- Ha szeretnéd, segíthetek benne – ajánlottam fel hirtelen. – Cserébe persze te is segíthetnél nekem.

- Miben? – nézett rám meglepetten.

- Láttad mi történt Tommal? – Jeffrey a kérdésemtől elsápadt, de azért nyugodt hangon válaszolt.

- Összeöntött két vegyületet, amitől erős exoterm reakció jött létre. Semmi különös – állította.

- Pont erről van szó. Mondjuk a kizárólagos partnerem maradsz ezen az órán, és megóvsz ezektől. Hozzáteszem, fizikából sem vagyok olyan zseniális, mint amilyennek tűnök. Mit szólsz?

- Rendben – mosolyodott el.

Elfojtottam magamban az érzést arról, hogy ez mekkora ostobaság lesz. Inkább arra gondoltam, mennyire fog örülni Mary, ha javítok a jegyeimen. Márpedig az több zsebpénzt jelent majd. A srác egyébként sem csinált semmit, csak talán nem figyelmeztette a barmot, aki kigúnyolta. Tök logikus. Épp ezért, jobb, ha az én oldalamon áll.

*

Délután Mary boltjában töltöttem az időt. A pulton ücsörögve méregettem néhány furcsa kinézetű üvegcsét, amiről lejött a címke, és próbáltam rájönni, mi lehet bennük. Bár nem különösebben nyűgözött le a sok gyógymicsoda, azért el kellett ismernem, a helynek volt kisugárzása. Erin egész jól oldotta meg a kirakatot, miközben nagynénénk varázsos kisugárzása megteszi majd a többit, hogy elegendő vevő legyen. Már így is akadt egy-két ígéretes vásárló, akik rendszeresen kezdtek idejárni.

Persze akadt bőven sok más probléma. Erin most épp egy halom egérfogót próbált bejátszani a szekrények mögé és a polcokra, ahol állítólag ma reggel rágcsálók nyomait találták.

- Szerinted ezek segítenek majd? – vetettem fel kétkedve az egyik fogót vizsgálva. A felhúzásra sem jöttem rá.

- Muszáj lesz, mert nincs pénzünk szakikat hívni az irtásra. Másrészről lehet, hetekre lezárnák az üzletet. Még így is húzós a dolog – felelte Erin halkan, nehogy Mary meghallja. – Ha meg valaki szól az egészségügyeseknek…?!

- Heine nem tud valamit csinálni?

- Mit? Gondolod, profibban tenné ki a csapdákat? – csattant Erin gúnyosan. Megint kimerültnek látszott.

- Nem azért…

- Már így is rengeteget melózott nekünk szívességből.

- És ha lenne egy macskánk? – szúrtam közbe unottan. Nem kifejezetten gondoltam komolyan, de nővérem feltérdelt a padlóról, és töprengve nézett rám. – Mi van?

- Most, hogy így említed…

- Azt ne mondd, hogy van.

- Tulajdonképpen de. Viszont nem a miénk, csak néha erre kószál és hízeleg. A szomszéd épületben lakik, de nem tudom, van-e gazdája vagy ilyesmi? – tűnődött. – És ugye az nem lenne tisztességes.

- Az enyhítő körülmény, ha ő választ minket és a rendszeres kosztot.

Lehuppantam a pultról, és táncolva megindultam az ajtó felé. A kabát is rajtam volt, amikor kérdőn visszafordultam Erinhez.

- Mindjárt jövünk – kiáltott gyorsan hátra Marynek.

Percekkel később már a szomszéd kerítése előtt tobzódtunk. A telken mindössze egy apró, romos ház állt lakatlanul. Minden sötétségbe borult, miután a Nap lement, és az utcáról a közvilágítás fénye nem ért el addig. A vasból készült rácsos kapun nem lett volna akkora kihívás átmászni, amennyiben egyikünk vállalkozott volna az önfeláldozó feladatra. Csakhogy túlontúl rozogának látszott az egész.

- Te vagy az idősebb, te menj – javasoltam hátrébb lépve, miután felmértem a túloldalt. – Ráadásul sportoltál is.

- Igen, de nem betöréses mászást. Mindazonáltal a te ötleted volt. A vendégem vagy.

- A nővéremként kötelességed megóvni a ballépésektől – emlékeztettem.

- Milyen magasztos szavak ezek tőled – gúnyolódott. Szívesen visszavágtam volna, azonban valami kisebb, sötét árnyék surrant el előttünk kecsesen a túloldalon. Reflexszerűen ugyanazzal a lendülettel ugrottunk fel. A kapu hangosan nyikorgott alattunk, és leugorva a túloldalon, sikerült egy mélyedésben landolnom. Nyögve terültem ki a gondozatlan füves, felázott talajon, miközben Erin probléma nélkül elsietett mellőlem. Tényleg imádtam őt… Nehezen tápászkodtam fel, és a mobilomat előkotorva igyekeztem legalább magam előtt megvilágítani az utat. Nem értettem, Erin hogyan tudta ilyen magabiztosan belevetni magát a fekete homályba.

- Minden rendben? – jelent meg egy perccel később mellettem, amire egy elfojtott sikollyal feleltem. Éreztem, hogy vigyorog.

- Hova tűntél?

- Elfogtam a vadat – vont vállat. Amint jobban megnéztem, egy fekete gombolyagot szorított magához, és az lelkesen, dorombolva tűrte ezt. – Lehet, Mary nem fog örülni.

- Dehogynem, csak bízd rám – kértem. – A nemes cél érdekében mindig tudtam meggyőző lenni.  

*

Alig egy hét múlva, a kirándulás részleteinek villámgyors megtárgyalása után, Jeffrey és én készen álltunk az első délután rááldozni az iskolai feladatra. Az idő borongós volt, de napok óta a legjobb alkalom, hogy nyakig elmerüljünk a hűvös sárban. Alaposan felkészültem a térképből, miután errefelé a GPS sem működött, ha behatoltunk a pagonyba. A hó már elolvadt, és a könyvek, illetve főként Mary szerint már így is jó eséllyel találhattunk türelmetlenebb növényeket az avarban. Engem nem különösebben érdekelt, ugyanakkor néhány stréberebb alak lelkesedését látva, nem hagyhattam, hogy ők orozzák el a dicsőséget. Eldöntöttem, addig gázolunk a csalitosban, amíg elegendő gyomot nem kapunk lencsevégre, és Jeffrey nem tiltakozott. Tetőtől talpig beöltözött, láthatóan nem sejtette, mire készülünk. Élénksárga esőköpenyt, térdig érő vízhatlan bakancsot viselt, hátán nagyobb táskával, tele mindennel a túléléshez. Valószínűleg csak sátor nem volt nála. Bénán leplezett idegességét látva, kis híján elnevettem magam.

- Ez nem valami kommandós bevetés lesz – emlékeztettem. Hülyén nézett rám.

- Sosem jártam még erdőben – közölte végül.

- Akkor most azonnal túlesel az elsőn.

Nem a házunk felől akartam kezdeni, mert féltem, hogy Mary túlzottan belelovallja magát a vendégszeretetbe. Jó néhány másik ösvény is utat mutat az erdőbe, így mindössze kiválasztottam egy távolabbit. Szürke sziklák és egy elárvult tábla jelezték a gyalogutat. A fák kopaszon emelkedtek fölénk, ágaikat hangosan nyikorgatta a szél. Az egész táj anyátlanul festett most.

- Itt tényleg élnek farkasok? – kérdezte mögöttem kullogva Jeffrey. Gyanakodva figyelte a környezetünket, mintha bármikor ránk ronthatna valami szörnyeteg.

- Éltek – feleltem, és abban a pillanatban visszaszívtam volna.

- Mi lett velük? 

- A vadászok sokat elüldöztek. Úgy halottam, néha a városba is bejöttek, de az már régen volt. Egyébként sem jelentenek akkora veszélyt, mint egyesek hiszik. Szóval ne rettegj itt mellettem, mert csak idegesítesz – róttam meg. – Azt máris lefotózhatjuk, igyekezz! – mutattam inkább az út mellett lassan zöldülő valamire. A srác engedelmesen lehajolt, és művészi képet készített a miazmáról. Bőven elég, ha már legalább kibújt a föld alól.

Még vagy tucatnyi sztárfotót csináltunk, egyre mélyebbre jutva a vadonban. A Nap is kisütött pár hiú percre, és felvertünk néhány kábult baglyot. Jeffrey idegessége lassan olvadozott, miközben legalább ilyen nehezen nyílt meg. Hamar rá is untam, hogy kierőltessem belőle a beszélgetést. Helyette az erdőt figyeltem, fejben pedig összeraktam, merre járhatunk. A falka tábora már nem volt olyan messze, de ha még most másik irányt veszünk, nem jutunk közel hozzá. Eszembe jutott, ha még mindig farkasok lennének, legalább két őrszem lenne a nyomunkban. Persze tudtam, hogy nem kell számolnom velük, amitől óvatlanná is váltam. Előrébb siettem egy kanyarban, hátrahagyva a frusztrálóan szótlan Jeffrey-t, de pillanatokkal később a srác ijedt sikoltásfélét hallatott. Rémülten fordultam vissza, mire a meglepett Lukát találtam mellette.

- Mit keresel te itt? – fakadtam ki.

- Ezt én is kérdezhetném – szólt, és mellkasa előtt karba fonta a kezét. Hangja üdítően hatott rám az eddigi kiábrándító órák után. Világosbarna, hanyagul kócos hajában páracseppek csillogtak. Szeme zöldje élénken fénylett felvont szemöldöke alatt. Hozzánk hasonlóan, térdig sáros volt. Ezek szerint az őrjáratot mégis tartják a búvóhelyük körül?

- Tanulmányi kiránduláson vagyunk – jelentettem ki, ami így nem kissé tűnt idétlennek.

- Édes kettesben? – vetette fel Luka, és meglátva a zavarba jövő Jeffrey-t, felöltötte jellegzetes mézvigyorát. Nehezemre esett nem nevetni.

- Nem. Vagyis nem teljesen. Növényeket kell keresnünk, fényképeznünk, azonosítanunk. Iskolai feladat – pontosítottam, de a srácot láthatólag nem tudtam meggyőzni. Mindentudón ellépett mellettem, és elindult az ösvényen. Értetlenül bámultunk utána, erre visszanézett.

- Mi van? Nem gazokat cserkeltek?

- Velünk akarsz jönni?

- Zavarok talán? – kérdezte sértetten, majd közelebb jött, és hozzám hajolt, hogy csak én halljam. – Nem hagyhatlak kettesben vele. Még a végén letámad, és hogy magyarázom azt meg az aggódó nővérednek?

Mielőtt reagálhattam volna, újfent elindult. Végül kedvetlenül biccentettem Jeffrey felé, hogy menjünk.

- Egyébként Luka vagyok – mutatkozott be hátra sem pillantva. – A Holloway nővérek nagy tisztelője. – Az utolsó szónál végre megfordult, ugyanakkor így is könnyed léptekkel kerülte ki a kiálló ágakat és gyökereket.

- Jeffrey Greed – felelte mogorván a mellettem baktató fiú.

- Hova vezetsz? – akadékoskodtam. – Egyáltalán miért követünk?

- Mert igazán mutatósat akartok villantani – felelte meg a kérdést sejtelmesen. – Sok mindent találtatok már?

- Akadt. Persze még többször kijöhetünk, amikor virágoznak is – magyarázta Jeffrey.

Luka bólintott, és kitartóan vezetett minket. Loholva igyekeztünk a nyomában, még akkor is, mikor letértünk a térképek által eddig sem részletezett utakról, egyenesen a sűrűjébe. A sárban patanyomok jelezték az előttünk itt járó vadakat, a kopár bokrok ágacskái az esőcseppektől csillogtak. Egy évvel ezelőtt hihetetlennek tűnt volna, hogy ennyire kiigazodjak valahol, ahol nincsenek boltok vagy betonút. Mindenhol csend honolt, egyedül a mi lépteink vertek zajt. Amikor mind farkasok voltak még, egyszer találkoztam Lukával. Nem szóltam róla Erinnek, úgyis lefoglalta a saját baja, és talán el sem hitte volna. Ő örökölte anyánk képességét, nekem csak annyi maradt, amit magamtól megtanulhatok. És Luka ebben segítségemre volt. Nem törődtem a lehetséges veszéllyel, amikor megannyiszor követtem, és így rákényszerített, hogy megismerjem a környékbeli erdőt. Természetesen egy farkasnak sokkal több helyre lehetett bejárása, mint nekem, így most is összezavart az út lerövidítésével.

Néha hátranézett, nyilvánvalóan jól szórakozva rajtunk, ahogy ügyetlenül trappolunk a cserjésben. Utáltam, hogy hülyének néz.

- Hova megyünk? – követeltem.

- Türelem – válaszolta, és néhány perc múlva egy ligetes tisztáshoz értünk. Patak csörgedezése hallatszott, a föld felett megrekedt ködpamacsok úsztak. Igazán bájos helynek látszott, tengernyi apró, színes virággal. Kellemesen ismerős mező.

- Ebből elleszünk – állapítottam meg a közömböst játszva, de Luka komolyabb hálálkodásra várt. Rá sem néztem. Jeffrey nekiállt fotózni, én meg szabadon körbejártam a helyet.

Tehát ez mind a falkáé. Vagyis volt az övék. A helyüket talán átveszik a betelepülő, igazi farkasok. Érdekes gondolat. A hátamon éreztem Luka tekintetét, majd amint Jeffrey eltávolodott, a srác megjelent mögöttem.

- Ez már jobban megfelel egy randira – mondta. – A következő jelentkezőtől ne követelj meg kevesebbet. Ez a mostani mehet a levesbe. Nem illik hozzád.

- Miért?

- Mert egy idióta.

- Nem is ismered.

- Nem is szándékozom.

- Az osztálytársam. Még új a városban.

- És akkor? Én oktassam jó modorra? – Akaratlanul is elnevettem magam, amiért Luka makacsul ragaszkodott röhejes elképzeléséhez. A célja is ez volt. Azonban jobban szerettem volna megkérdezni, emlékszik-e arra, amikor egyszer már egy másik úton elvezetett ide. Mégis hallgattam, hiszen hogyan tehetnék fel könnyedén egy ilyen kérdést? Luka egyébként is hamarabb szólalt meg. – A nővéred haragszik még ránk? – Bántott, hogy hirtelen Erinre terelte a szót, és fel is dühített.          

- Fogalmam sincs – morogtam.

Amikor Jeffrey újra előkerült, lelkesen integetett, jelezve, sok mindent talált. Jó neki. Otthagytam az összezavarodott Lukát, és elindultam Jeffrey felé, amikor valamit kiszúrtam a fák között egy lejtőn. Fotós társam is meglátta az elárvult piros sapkát, ami túlontúl új volt, semhogy a telet a szabadban töltötte volna. Amint felvettem a földről, távolabb a vélhető gazdáját is észrevettem. Luka látva, hogy ledermedek, kíváncsian lépett mellém.

- Ennyit a híres randiról – jegyezte meg keserűen.