Az amúgy is pompás napom királyi megkoronázása volt, amikor a rendőrségről telefonáltak, hogy Hannát bevitték. Elsőre fel sem fogtam az illetékes mondandójának többi részét. Csak az járt a fejemben, hogy tessék, itt van. A húgom mégiscsak rám hasonlít. Zsibbadtan átadtam a mobilt Marynek, hátha ő többet kibogoz a történtekből. Odébb toltam a pénztárgép mellett heverő macskát, miközben a kocsi kulcsait kerestem remegő kezekkel. Hetek óta rémálmok gyötörtek, és miközben így képtelen voltam kipihenni magam, mind kibírhatatlanabbá váltam. Percekkel később mégis az őrs felé hajtottam. Legalább a friss jogsimba nem köthet bele senki, reménykedtem őszintén.

Nem idézett fel bennem egyetlen pozitív emléket sem a hússzínűre mázolt, fekete rácsokkal tarkított épület. Két oszlop övezte a bejáratot, rajtuk megkopott a díszesnek szánt faragás. A hatalmas bejárat kilincse mellmagasságig ért, és nehezen nyílt. Legalább ilyen nehéznek éreztem magam, amint beléptem rajta. A fehér falakon korábbi, nagy tiszteletnek örvendő fakabátok fotói figyeltek sötét szemmel. Nem volt szükségem a portás eligazítására, tudtam merre keressem a húgom. Cipőm kopogása visszhangzott a folyosón, ahogy Miller nyomozó irodája felé tartottam. A kiállhatatlan pasi elképzelésem szerint azért élt, hogy megkeserítse az életünket. Nem elég, hogy a néhai Dean gyilkosságát rám akarta verni, Elise ügyére is őt állították rá. Mintha nem élne más zsaru a vidéken. Anyám különös halálára sehogy sem tudott fényt deríteni. A nyomainkat nem tüntethettük el, azonban a falka harcát követően maradt vérnyomok dermesztő képet festettek a makulátlan hóban. Megpróbálták rekonstruálni a történteket, mi meg adtuk a disszociatívat, ahogy az orvosok fogalmaztak amnéziás állapotunkról. Miller ennek ellenére, vagy épp ezért, ragadozó tekintettel figyelt minket, és eldöntötte, kideríti, mi folyik itt, ha beledöglünk is. Erről azóta sem tett le.

Az ajtaja átlátszatlan üvegből készült, rajta cirádás betűkkel a neve és megannyi tisztsége. Beszélgetésfoszlányt véltem kihallani mögüle, habár tisztában voltam vele, gondosan hangszigetelt az egész barlangja. Megtisztelhettem volna, hogy kopogok, de nem akartam ezzel fáradni. Határozottan benyitottam. Hanna az asztala előtt ült egy fiú társaságában, a sarokban Luka álldogált, Miller pedig hátradőlve szemlélte őket.

- Üdvözlöm – mondta nekem. Ahogy elnéztem, végül igazam lett: a pasi tényleg hajlamos a hízásra.  – Reméltem, a nagynénjük is eljön.

- Az üzletében maradt. Nem ér rá mindenki, hogy az ön kedvére tegyen. – Szemtelenségemen meg sem ütközött. Az elmúlt hónapokban volt rosszabb is a viszonyunk, ráadásul most semmi közöm nem lehetett a dologhoz. Miller negédesen mosolyogva folytatta.

- A húga, az osztálytársa, és ez a fiatalember, aki állítólag önöknél lakik, ma az erdőben járt egy iskolai feladat miatt. Tudtak erről?

- Persze – hazudtam szemrebbenés nélkül. Hanna arcán megbánás suhant át, Luka közömbösen nézelődött. – Mi ezzel a gond?

- Találtak egy holttestet. A nála talált iratok szerint egy bizonyos Lisa Macgrave nevű fiatal lányt, akit már hetek óta keresünk.

- Mindenki látta a kiragasztott papírokat a városban. Sajnálatos, hogy így került elő szegény lány.

- Az. A jegyzőkönyvet felvettük – mondta nekem, majd a többiekhez fordult. – Egyelőre nincs több kérdésem, de a napokban lehet, felkeresem magukat.

Mintegy végszóra, mögöttem nyílt az ajtó, és Rooney lépett be rajta lendületesen. Meglepetten néztünk egymásra, és hirtelen összeállt a kép. A nyurga srác tehát az ő testvére. Sokatmondón pillantottunk össze, miközben Miller felállt, és kezet nyújtva lépett oda a lányhoz. Addig intettem Hannának és Lukának, hogy ideje indulnunk. Zúgó fejjel nem sok mindenre tudtam koncentrálni.

- Ha nem gond, mi most megyünk – szóltam oda a férfinek, aki ezalatt hellyel kínálta Rooney-t. Nem vártuk meg a válaszát.

Odakint a szabad ég alatt aztán felelősségre vonhattam Hannát. Combközépig sáros volt, szőkés haja nyirkosan tapadt arcára. Nem különösebben látszott rajta, hogy hullára lelt az erdőben. Luka hasonlóképp festett.

- Némileg szótlanok vagytok ahhoz képest, hogy tudom, lenne mit mesélnetek. Ha élhetek a javaslattal, kezdje el egyikőtök magától – javasoltam.

- Mondtam korábban, hogy lesz egy iskolai feladat, amiben az erdőt kell járnunk – szólt a húgom.

- Úgy rémlik, ennyire nem fejtetted ki a dolgot.

- Kijelölt ösvényen mentünk, fotóztuk a növényeket Jeffrey-vel, aztán megjelent Luka. Elvezetett egy mezőre, és ott rábukkantunk Lisára.

- Mit kerestél te ott? – nyögtem a srácra pillantva. – Papírjaid vannak legalább?

- Ne kezelj úgy minket, mintha taknyos kölykök lennénk – morgott. - És igen, minden igazolványom megvan. A zsaru alaposan átvizslatta őket.

- A társaddal mi van? – tértem vissza Hannához. – Jeffrey-nek hívják?

- Aha.

- Ő lehet Rooney öccse.

- Ezek szerint – vont vállat Hanna. Kedvetlenül figyeltem, hogy vizesen szállnak be a kocsiba.

- Pontosan ki találta meg a lányt? – szóltam már a volán mögé huppanva. Az ablakok belülről gyorsan bepárásodtak, és perceken belül igazi dunsztban ültünk. Hazáig tán megérünk.

- Én vettem észre a sapkáját – jelezte Hanna hátul. Épp a kabátját hámozta le magáról. – Aztán a körvonalait. Nem voltam túlzottan kíváncsi rá, szóval Luka ment oda.

- A hideg miatt bármennyi ideje ott feküdhetett – mondta az említett.

- Hetekkel ezelőtt tűnt el.

- De nem szükségszerűen halott azóta. Farkasként megtaláltuk volna. Így nem látszott rajta túl sok állatnyom. Csak ő tudja, mit keresett az erdőben. Ismertétek?

- A kávézóban láttam már – feleltem, és Hannának is onnan rémlett. – Most Rooney dolgozik ott helyette.

- Ez már most zavaros – sóhajtotta Luka.

- Egy ekkora városban mit vártál? – néztem rá. – Megint rólunk fognak pletykálni – jegyeztem meg halkan.

- Sejtem – dohogta Hanna. Fejét az ablaknak támasztva unatkozott, amíg visszaértünk Mary üzletébe. Egyikünk sem hozta fel, de anélkül is egyértelmű volt.

Miller nyomozó mindent megint felhoz majd Elise halálának körülményeiről.

¤

Még mindig korán sötétedett. A kertünkben mostanában őzek és nyulak kutatták át a veteményest ehető reményében. Már lassan tőlünk sem zavartatták magukat. Ilyen idill közepette hihetetlennek tűnt, hogy valaha létezett egy elcseszett életem Chicagóban is. Innen nézve, nem szerettem ott élni, azonban Wolfvalley sem bizonyult a paradicsomnak.

Mary a kikezdhetetlen optimizmusával hallgatta végig Hanna újból előadott történetét. Aggódott az erdőben talált halott lány miatt, de fele annyira sem tartott Miller nyomozó vájkálódásától, mint én. Ez kezdett önmagában is félelmetessé válni. Felmerült bennem, talán épp azért ilyen derülátó, hogy mi se görcsöljünk. Ugyanakkor a nyugalom számomra távol állt a valóságtól egy ilyen szituációban. Egyre csak az járt a fejemben, Elise mit tenne a helyemben? Semmi nem jutott eszembe.

Vacsora után mindannyian csendben ültünk a nappaliban. Mary hamarabb lefeküdt, miközben a kölyök és Heine hazajött végre. Valami állati vicces film ment a DVD-n, és valószínűleg egyedül Naska szórakozott rajta. Hanna a száját rágcsálva ült az egyik fotelban, Luka a másikban aludt. Heinével a kanapét foglaltuk el, de nehéz lett volna eldönteni, melyikünk a fáradtabb. Kényelmesen a srác ölébe dőltem, keze hol a derekamon, hol a hajamban járt. Örültem, amiért Mary elnézően kezelte kapcsolatunk, és nem tiltotta meg, hogy Heine nálunk maradjon éjszakára is. Vagy legalábbis ez eddig nem jutott eszébe. Nem mintha mehetett volna máshová.

A kölyök a földön ülve mulatott, és hallgatásunkat félreértelmezve, lelkesen magyarázta a poénokat. Azt hittem, sosem ér véget az este. Rövidesen mégis arra eszméltem, hogy Heine a karjában cipel fölfelé, ami bár romantikusnak tűnhetett volna, közel sem volt olyan kényelmes. Tiltakozásomból persze valamiféle elfojtott, összefüggéstelen nyöszörgés lett.

- Mondani akarsz valamit? – érdeklődött a srác, mikor végre letett az ágyra.

- Nem – mondtam elégedettebben kinyújtózva a puhaságban. Még éreztem, amint Heine bebújik mellém, aztán mindent betöltött a sötétség.

Helyette tűz fénye lobbant fel előttem. Nehezen jöttem rá, hogy valójában fáklyákat látok. Tucatnyi, szigorú tekintetű ember nézett rám, de hamar észrevettem, nem engem, hanem egy nőt figyelnek, akárcsak ezelőtt megannyiszor. Haját lenyírták, ruhája szakadtan lógott róla, testét sebek borították. Élettelennek gondoltam, ahogy mereven állt egy fakorlát mögött, a szeme viszont dühösen csillogott. Nagyon is eleven volt. 

Megvető kiáltások hangzottak, de egyetlen szót sem értettem. Később láncon fogva, egy emelvényhez vezették, majd egy oszlophoz kötözték. A tömeg szitkokat szórt. A félelem valóságosan hasított szívembe. Menekülni akartam bármi áron, ennek ellenére testem nem mozdult, mintha engem is leláncoltak volna. A lángok pedig felcsaptak. Megcsapott a forróság, lassan nyalogatva bőrömet. A fájdalom kibírhatatlan volt.

A saját hangomra ébredtem fel. Heine riadtan nézett rám, keze a vállamon. Rájöttem, valószínűleg ő próbált lefogni. Riadtan simultam hozzá, remélve, így eltűnnek a borzalmas képek.

- Semmi baj – súgta. Szoros ölelése biztonságot adott, a megkönnyebbüléstől könnyek peregtek végig arcomon. Az újra és újra visszatérő álom mind gyakrabban gyötört, és egyre durvábbá, részletesebbé vált a sötétből kibontakozó történet. Mégsem szóltam róla senkinek, hátha magától is elmúlik, akárcsak egy betegség. A kimerültség viszont előbb-utóbb úgyis legyőz. – Mióta tart ez? – kérdezte Heine komolyan. Már este a vacsoránál is gyanakvó szemmel figyelt. Sejtettem mit lát, hiszen én is találkoztam a tükörképemmel. Ezzel a jelenettel pedig már nem rejthettem el semmit. Nincs mit szépíteni.

- Néhány hete – hüppögtem. Eltolt magától, és ujjaival törölte le könnyeim. – De nem minden éjjel…

- Mutasd meg – kérte arcomhoz hajolva, azonban megráztam a fejem. A többiekkel ellentétben ő legalább olyan jól hallotta a gondolataimat, mint én az övét. Ugyanakkor nem szerettem volna, ha Heine is átéli. Inkább nagyvonalakban elmeséltem neki.

- Nem ismerős az a nő valahonnan? – vetette fel a végén. Néhány percbe telt, amíg átgondoltam. Senkire sem hasonlított, akit valaha ismertem.

- Nem.

- Sok asszonyt kivégeztek itt, nem csak Virginiát. Bár nem hinném, de az is lehet, hogy éppen ő az.

- És miért álmodnék róla? – kételkedtem. – Az átka…

- Kiteljesedett – fejezte be helyettem Heine.

- Hogy érted ezt?

- Ilyen hamar elfelejtetted a Holdat figyelni? – Hát persze! Hiszen a telihold nemrég múlt, mégsem változtak vissza. Azonban nem csodálkoztam túlzottan. Erre vágytam, amikor emberré tettem őket. – Senkinek sem szóltál róla, igaz? – kérdezte aztán.

- Igaz – morogtam kelletlenül, mire megadóan magához vont.

- Nem kell ezt tenned. Nem vagy egyedül – állította. – Sajnálom, hogy túl sokáig maradtam távol.

- A béta dolga – mosolyogtam mellkasához fúrva arcom. Leginkább ember szaga volt: szappan és ruhaöblítő. Majdnem hangosan felnevettem, amiért ilyen átlagossá vált, de ekkor keze pólóm alá siklott. A levegőm bennrekedt egy pillanatra, ahogy eközben harapós csókjai nyakamon kezdtek sétálni.

- Igazából ez már nem számít olyan sokat – védekezett elfoglaltságában.

- Akkor most keresnem kell egy másik vezért – tűnődtem. – Így már nem vagy az esetem.

- Ez sajnálatos hír – válaszolta, és zavartalanul folytatta, amit elkezdett. Szívem hangosan dübörgött, ahogy egyre merészebben érintett, de azért továbbvittem az elképzelést.

- Lehet, más is el van itt varázsolva az erdőben. Most következhetnének a szarvasok, rozsomákok vagy a mosómedvék. Mit gondolsz, van azoknak egyáltalán főnökük?

- Fogalmam sincs. Sosem jöttünk ki velük. Túl gyanús az a csürhe.

- Nekem bejön a banditaálarc, és szeretem, ha egy pasi házias – merengtem.

- Ha csak ezen múlik? – sóhajtotta, majd mielőtt tovább elmélkedhettem volna, csókkal fojtotta belém a szót.

Hamarosan minden rossz álom emlékét kisöpörte a fejemből.      

¤

Másnap hazaérve patyolat rend fogadott. Heine elégedetten olvasott a kanapén egy szakadt borítójú regényt, miközben mellette Hanna magyarázott Naskának valamit. Gyanítottam, mindennek a hátterében a fehér hajú áll.

- Luka merre jár? – tudakolta Mary később a konyhából. Naska válaszolta meg a rejtélyt.

- Állást kapott.

- Hol? – csodálkozott nagynénénk.

- Patrick járt itt délután. Szerelt, meg minden, és Luka kérdezgetni kezdte. Tudtátok, hogy valami vállalkozása van? Mindenfélét megjavít.

- Persze – feleltük szinkronban Hannával. Mary sejtelmesen elpirult, ahogy Patrick szóba került.

- Igen, de nem volt elég embere. Viszont Luka szívesen vállalta, és Heine is – nézett rá Naska.

- Ez remek hír! – kiáltotta Mary.

- Az még jobb, hogy Patrick megint rendszeresen a közelben lesz – mondta Hanna közömbösen, azonban Maryt akarta húzni. Az utóbbi hónapokban rettentően meguntuk, hogy állandóan kerülgetik egymást, mégsem jutnak egyről a kettőre. Sok mindent kipróbáltunk a „véletlen” kettesben hagyástól kezdve a nyílt megjegyzésekig, sőt. Hannának egészen merész elképzelései is akadtak volna a vízvezetékrendszerünk szándékos szabotálásával, amiről csak nehezen tudtam lebeszélni. Végül nem is számított volna, minden hasztalannak bizonyult. Nagynénénk fals indokokra hivatkozva vonakodott, hiába rajongott a jóvágású szerelőnkért.

- Ja, a boltban amúgy is akadna dolga – jegyeztem meg ártatlanul. – Csöpögnek a csapok, huzatos az ablak, meg rosszalkodik a fűtés. Ráadásul Sheeba is szeretne valami kényelmesebb lakrészt, ha már pusztítja az egereket – céloztam legújabb, hosszú fekete szőrű macskahölgyeményünkre. Szó, mi szó, napok alatt sikeresen megritkította az állományt. Kicsit talán túl szadistán is.

- Ilyen mostoha körülmények között dolgozni… – méltatlankodott együtt érzőn Hanna. A fiúk kíváncsian figyelték játékunk. – Mit gondolsz, Mary?

Nem nyilatkozott, inkább valamit mormogva eltűnt a konyhában. Csendben mosolyogtunk össze a húgommal.

Rövidesen autó hangja hallatszott, majd Luka jelent meg. Meglepően ápoltnak hatott borotváltan, sártól mentes öltözékben, kezében slusszkulcsot pörgetve felvágósan. Heine gyanakodva ment az ablakhoz, hogy felmérje a járművet. Követtem a példáját. Sötét színű, platós terepjáró állt a veranda mellett. Evakuálni is bátran lehetne vele a méretei alapján.

- Honnan szerezted? – firtatta a béta Lukától.

- Holnaptól meló. Nem gondoltad, hogy gyalog fogunk közlekedni! – háborodott fel a másik. – Máskülönben ne fogalmazz úgy, mintha loptam volna. Nem szereztem, hanem Patrick adta a munkához. Nemrég pofozta ki a jószágot, és miután olyan sokat dicsértem fafaragó képességedet, lepasszolta nekünk, hogy önállósodjunk. Mit szólsz? – vigyorgott végül.

- Remek – vont vállat Heine, és visszaült olvasni.

- Neked aztán könnyű a kedvedre tenni – dohogta Luka. – Ja, ez a tiétek – szólt oda nekem, és két jegyet csúsztatott a kezembe. – Na, ezt szereztem.

- Mi az? – lépett mellém Hanna.

- Belépő a tavaszi fesztiválra – közöltem. – Eddig sem vágytam, hogy menjek.

- Ugyan, jó buli lesz – lelkesített Luka.

Hanna vidámságát látva, nem mertem ellenkezni.