A munkából hazafelé egy fekete-fehér lapot sodort elém a szél. Meglehetősen gyűrött volt, a festék pedig elmázolódott rajta, ennek ellenére mégis kivehetően olvastam rajta Lisa nevét. Egy mosolygós, kedves fotót nyomtattak mellé. A városban nagy felbolydulást keltett a lány halálhíre. Önmagában nem kellett volna, hogy ez számomra gondot jelentsen, hiszen semmilyen bizonyíték nem utalt rám, azonban nem segített, hogy éppen Jeffrey bukkant rá. Ráadásként Erin húgával, meg annak valami ágról szakadt barátjával tette mindezt.  

Miféle elcseszett vicc ez?

Szívesen feltettem volna az első őszinte kérdést az öcsémhez, ami eszembe jutott, de hamar elvetettem. Jeff nem sejtheti, mit tettem, vagy mit nem. Amennyire eddig kiderült, nincs különösebb képessége a gondolatolvasáshoz, tehát ilyesmitől nem kellett félnem. Persze mit sem érdekelt. Pokolian dühös voltam a városra, az öcsémre, a nyakunkba szakadt nyomozóra, Lisára, amiért nem zabálták fel elég hamar az erdei állatok, és magamra. Körültekintőbben járhattam volna el. Vagy nem? Alapvetően nem kételkedtem a tetteimben, most viszont többről szólt az egész. Ebbe Jeff is belekeveredett, holott nagyon nem így terveztem.

Vereség ízét éreztem a számban, amikor a rendőrségről hazamentünk. A nyomozó egyértelműen gyanakodott, igaz, nem ránk. Valamiért fel sem merült benne, hogy Jeff vagy én akár bármiről tudnánk, ugyanakkor a városba érkezésünk felé igencsak komoly érdeklődést mutatott. Túlságosan makacs akarata volt, így amikor megpróbáltam sugalmazással elterelni a gondolatait, nem lehettem biztos benne, tartósan sikerült-e. Néha tényleg rohadt hasznos, ha ért ilyesmihez az ember.  

- Szerintem azt a furcsa srácot gyanúsítja – mondta később Jeff. Ügyetlenül próbálta leplezni zaklatottságát. Megállás nélkül a pulóvere zsinórját piszkálta.

- Miért? – vetettem fel. Nem maradt időm ilyesmiket kifigyelni. Jobban aggasztott a saját problémánk.

- Beszélt valamit arról, hogy a tettes visszamegy a tetthelyre… Végül is ő vitt oda minket. A semmiből toppant elő az erdő közepén, mint valami mesében.

- Meg sem lepődnék, ha az lenne – morogtam az orrom alá.

- Mit mondasz? – kérdezett vissza.

- Semmit, folytasd.

- Szóval lehet benne valami. Mit keresett volna ott? Állítólag a legutóbbi egy évben semmi nyomát nem látták a városban, és azelőtt se sokat, csak alkalmanként. Olyan, mint valami szellem.

Ez csak errefelé volt különös, egy ekkora közösségben, és belegondolva, hogy mi sem vagyunk mások, azért nem dobódtam fel. Máskülönben egy nagyvárosban senkinek nem számított volna, legfeljebb megvonják a vállukat. Na és? Mi van, ha két idegen felbukkant? Semmi.

Miller mindenesetre nem nyerte el a tetszésem. Ameddig más után szimatol, nem fontos, de ha előtérbe kerülünk nála, vagy rendszeres látogatásokat tervez hozzánk, bajok lehetnek. Talán ideje lenne sietősre fogni ittlétünk okát.

*

Miután Peter pár napra elutazott, több szabad időm jutott őseink kutatására. Nem hagyhattam ki az alkalmat, elvégre legutóbb nem sikerült előrébb jutnom. A levéltár ajtaja gyászosan nyikorgott, amint lenyomtam a fényesre nyalt kilincset. Hamar megcsapott a száraz, poros papírszag. Csend honolt a hosszú sorok között, lépteim zaját elnyelte a padlót borító, vastag szőnyeg.

Tétován néztem szét, támpontot keresve a kezdéshez. Egy alacsony, fekete hajú, szigorú arcú nő köhintett a bejárattól távolabbi pultban, háttal az ablaknak. Úgy nézett ki a penészzöldre mázolt falak között, mint egy rosszkedvű dementor. A lehető legszebb mosolyommal léptem hozzá, miközben nem kellett tettetnem, hogy rettentő tanácstalan vagyok. Azonnal éreztem, nem nyertem el a szimpátiáját. Miután köszöntünk, tekintete nem is olyan feltűnésmentesen átsuhant a falra kitett rendszabályzaton – nyilvánvalóan nekem címezve a felhívást.

- Segítene eligazodnom, merre találhatok bármilyen iratot az itteni boszorkányüldözésekkel kapcsolatban? – Kérdésemre felvonta a szemöldökét, majd pár pillanattal később az előtte lévő számítógépen kezdett kopácsolni. Parfümje termőföld szaggal ölelt körbe.

- Pontosan mire lenne kíváncsi?

- Családfakutatást végzek. Minden érdekel, amiben szerepel a Willard családnév.  

- Értem – közölte szenvtelenül. Kis papír fecnit tépett le egy tömbről, majd ráfirkált valamit. – Itt a jegyzékszám – nyújtotta át hosszú, szürke kis ujjai között. – Arrafelé keressen, persze az abból az időből származó iratok jelentős része valószínűleg a zárolt részlegben van a sérülékenységük miatt. Jelenleg mi őrizzük őket.

- Nem lehetne utánanézni valami katalógusban? – A nő erre felhorkant, talán nevetni próbált. 

- Már csak ideiglenesen vannak itt, amíg átszállítják egy nagyobb múzeumba állandó kiállításra. Ugyanis kifejezetten értékes, mondhatni páratlanul ép állapotú dokumentumokról van szó. Majd ott készítenek róluk részletes katalógust, a megfelelő gondossággal. Akár meg is várhatja, csak hónapok kérdése az egész, de ha addig is hozzájuk szeretne férni, lesz szíves minimum hivatalos engedélyt hozni – figyelmeztetett szigorúan, aztán megint végigmérte a kávézó logójával díszített pólómat a széthúzott kabátom alatt. Ezzel nagyjából el is árulta, szerinte mekkora esélyem van beszerezni bármilyen hivatalos engedélyt. 

- Rendben – mosolyogtam, elrejtve csalódásom. Előre sejtettem, ha valami igazán hasznos akad, azt kizárt, hogy nyilvánosságra tegyék. Ráadásul, ezek szerint így is kész szerencse, hogy még itt vannak.

Mialatt a sorok felé indultam, oldalt egy túlságosan modern üvegajtó szúrt szemet, mindenféle halállal fenyegetve azt, aki jogtalanul lép be. Meglepően hatott egy ilyen komoly biztonsági rendszer az egyébként múlt századi, olcsó berendezésű épületben, de egyelőre nem foglalkoztam vele. A polcokon régi, néhol idegen feliratú gyűjtemények sorakoztak. Csodálatra méltó rend és tisztaság mindenhol. Az a nő nem véletlenül figyelt úgy, mintha akármikor kivégezhetne, ha rossz helyre teszek vissza valamit. Ugyanis tuti megtenné. Rajtam kívül egyetlen alak keresett itt valamit, és ő éppen elmélyülten olvasgatott az egyik asztalnál. A férfi vastag keretes szemüvege az orra hegyére csúszott közben, mellette a könyveken jól láttam, egy beléptető kártya hevert.

Szép reményeim dédelgetve, addig is zavartalanul kikereshettem a megfelelő dokumentumokat. Öreg újságokat fogtak egybe; mindegyikben feldolgozták az egykori boszorkányüldözések témáját, több esetben épp Emilia Willard történetét felhozva példaként. A nő egy gazdag farmer neje volt, és keresztény szellemben nevelték fiúkat. Amikor kitört a káosz, sokakkal együtt őt is elhurcolták, megkínozták. A szomszédjai vádolták meg azzal, hogy biztosan tudják, több szeretőt tart, és ezek asszonyait az ördöggel szövetkezve, az őrületbe kergette. Mindükön ugyanolyan „tünetek” jelentkeztek: férjeikre támadtak féktelen dühükben, majd másokat és egymást is bántalmazták valamiféle transzszerű állapotban. Ez utóbbit már a cikk írója fogalmazta meg ennyire tudományosra faragva. A boszorkány hatalma elmúlt, miután kivégezték.

A többi írás is ugyanezt fogalmazta meg kissé másként, egyértelművé téve, egy azon anyagból dolgoztak, vagy egymásról koppintottak néhány év különbséggel. Jeffrey egyelőre még ennyit sem tudott kideríteni a könyvtárból. Persze nem számítottam másra. Ha valahol találunk részletesebb leírást, az a korabeli feljegyzésekben lesz. És azok ott vannak az őrzött részen.

Kilestem néhány könyv felett a pult felé. A levéltáros elmélyülten tanulmányozott valamit a számítógépen, az asztalnál ülő pasi viszont eltűnt. A könyveket ugyanott hagyta, rajta a kártyával. Kapva a lehetőségen, közelebb lopóztam, elvettem a kis műanyag kártyát, majd a védett, hermetikusan lezárt üvegajtóhoz siettem. A sorok tökéletes szögben takartak. Szerencsémre nem pusztán a mosdóba ment, hanem egyenesen az aszott levéltáros elé járult, és a hangokból ítélve, elhúzódó nézeteltérésük támadt valamin.

Nem kellett több kínálkozó alkalom, azonnal lesurrantam a kopott neonfényű pincébe. Odalent hűvös volt, és különös vegyszerszag keveredett a penész aromájával. Alighanem állandó szélmalomharcot vívtak egymással. A fehér megvilágításban tisztán csillogtak a vitrinek, mögöttük leginkább egészen málló félben lévő könyvek sorakoztak. Azonban nekem nyilván nem ezek között kellett kutatnom. A pince másik végében egy asztalon fehér dobozok sorakoztak, rajta több múzeum címével, és minden más információval, ami kellett, hogy most megtaláljam a megfelelő dokumentumokat. A fent talált cikkekből kiderült, melyik dátumot keressem, így nem volt nehéz dolgom. Fentről halk neszek szűrődtek le – eszerint egyelőre nem jutottak megegyezésre, bármiről is lehetett szó.

Egy tapétavágót találtam az egyik doboz mellett, majd végighúztam az áttetsző ragasztószalag alatt, és a karton halk surranással nyílt ki óvatos ujjaim között. Kapkodva leszedtem a felső borítást, és megpillantottam a korabeli vádiratokból, valamint jegyzőkönyvekből készült gyűjtemény gerincét. Levegőt sem vettem, miközben kihúztam az egyiket a helyéről, majd a fémasztalra tettem. A lapok megsárgultak; akadt, amint viasznyom ütött foltot, esetleg kiborult tinta, vagy más, beazonosíthatatlan anyag. Por szállt fel lapozás közben. Egyre idegesebb lettem, mihelyt rájöttem, mennyi idő kellene ennek az egésznek az áttanulmányozásához. Igaz, mindent névsorba rendeztek a jobb felső sarokban, viszont akkor is túl sok… Újabb kötetet vettem elő. Hirtelen vissza akartam fordulni, hagyni a fenébe, mielőtt lebukom, de ekkor az egyik néven megakadt a szemem. Willard.  Igaz, nem Emilia, hanem Elizabeth. Előbbi név csak utána következett. Ilyen a tolvajok szerencséje.

Mindkét esetben táblázatba rendezték a vádlók nevét és címét, több oldalon cirádás betűkkel részletezték feltehetően a bűneiket, vagy a kivégzés módját. Nem volt időm olvasgatni, épp elégnek tartottam, hogy megtaláltam.

Tehát mégiscsak igaz!

Bár hosszú ideje nem kételkedtem, tudatom mélyén azért ott élt a bizonytalanság, hátha csak én bolondultam meg, és semmi sem igaz az egészből. Ez azonban egyértelmű bizonyítékként szolgált a múltra. A feszültség oly régóta először enyhült a testemben. A zajok erősödtek fentről, lépnem kellett innen. Mélyen benyomtam a tapétavágót, de a papír olyan régi volt, hogy magától is könnyen engedett volna. Kivágtam a nekem fontos részeket, majd a ruhám alá rejtettem őket. Nem is látszott a hiányzó lapok nyoma.

Mindent visszarendeztem, ahogy eredetileg volt, gondosan visszasimítottam a ragasztót, és még azelőtt eltűntem, hogy a levéltáros figyelmét lekötő vita rendeződött volna.

*

Diadalittasan teregettem ki Jeff elé a konyhaasztalra a barna iratokat. Öcsém szeme felcsillant a kutatás örömétől, bár úgy véltem, boldogabb lenne, ha ő találta volna. Ellenben nem firtatta, hogyan szereztem. Sosem jártunk még ennyire közel a minket sújtó átokhoz, és semmi nem számított. Mindent elkövettünk eleinte, hogy tisztességes úton derítsünk ki róla bármit, hiába. Összesen annyit tudtunk, ide kell jönnünk, és vakon bíztunk a folytatásban. Na, ez nem volt felesleges. Ujjait végighordozta a tintával írt szavakon. Érezte a jelentőségüket, ugyanakkor megakadt Elizabeth Willard neve mellett.

- Ő ki lehetett? – kérdezte, de főleg magának szánta. Tűnődön öklére támasztotta fejét, és rám nézett. Elégedetten állapítottam meg, hogy egész ügyesen sikerült lenyírnom a haját tegnap, ami már nagyon bosszantott.

- A születési dátuma megvan?

- Igen – felelte átfutva a bejegyzéseken. – Lehet a nővére, vagy a nagynénje. Ő szerintem nem szokott szerepelni az álmainkban.

- Attól még fontos lehet.

- Alig tudom kivenni ezt a régi írást. Mintha idegen nyelven íródott volna.

- Add ide – kértem. Percekig bogarásztam a szavakat rajta a homályos lámpafényben. – Azt hiszem, arról szól, hogy a nő őrült volt. Megszállta a gonosz… Itt részletez valamit. Vagy a gonosz rokona? Akárhogy is, őt felkötötték. Annyira féltek Emiliától, hogy inkább megölték a rokonait is? Alapos népség.

- Nem kizárt – felelte Jeff. – Nála az áll, több tucat módon megkínozták a vallomásban bízva, de itt semmilyen vallomás nincs. Mit gondolsz, mennyien élhetnek a vádlók örökösei közül?

- Most nem különösen izgat – válaszoltam. – Derítsük ki előbb, kik miatt gyötrődünk minden éjjel. Mit írtak a kivégzés után? Milyen büntetést szórt rájuk? Biztos megörökítették.

- Lehetetlen rendesen elolvasni – állapította meg Jeff. – Tessék, nézd. Elázott a nagyobbik része.

Jól mondta. Az utolsó sorok a semmibe vesztek, és a többi is túlontúl homályos volt. Azért nem aggódtam. A céljaink ettől mit sem változtak. Még vagy egy órát rááldoztunk a papírok tanulmányozására. Jeff precízen összefoglalta az egyik füzetébe, amit megtudtunk. Elizabeth talán a nővére lehetett Emiliának, legalább is ebben egyeztünk meg öcsémmel.

- Tesó, mi lesz, ha kiszúrják, hogy eltűntek ezek az iratok? – hozta fel vacsora közben. Az egész kupacot a nappali közepére, a szőnyegre tettük, és most úgy dudorodott ott az a halom, mint valami rettentő fenyegetés.

- Szerintem addigra nem leszünk már itt. És különben is, nem hagytam feltűnő nyomot. Állítólag hónapokig tart archiválni az egészet, ha pedig mégis hamarabb végeznek, jó idő lesz kitalálni, honnan hiányozhat valami. Ne tobzódj ezen.

Úgy tűnt, megelégszik ezzel a válasszal. Épp felálltam volna az asztaltól, amikor a mellettem lévő székről leborult Jeff táskája. A fiú sietve ugrott oda, feltehetően attól félve, hogy meglátok valami roppant személyeset a cuccai között. Két kézzel kapkodta össze a füzeteit és egyéb papírjait, azonban egy túlontúl színes lap a lábam elé suhant. Mielőtt öcsém elkaphatta volna, felvettem. A tavaszi fesztiválra szóló belépőt tartottam magam előtt. A legtöbb suliban, ahol megfordultunk, az ilyesmi elég nagy készülődés övezte.

- Ezt csak úgy kaptuk a suliban.

- Aha – bólintottam hitetlenül. – Az ilyet csak úgy ingyen osztogatják? Lehet nagyot változott a világ, mióta én is suliba jártam – méláztam gúnyosan. Azt nem tettem hozzá, hogy minden fillérre szükségünk lenne.

- Lehet – morrant a felelet. Megpróbálta kikapni a kezem közül, de a hátam mögé rejtettem.

- Te meghívtál valakit? –néztem meglepettséget szimulálva.

- Most gúnyolódsz?

- Pusztán tudományos céllal érdeklődöm – öltöttem fel a mézvigyort. – Tudod, hogy szeretem az ilyesmit. Megfigyelni a ritka élőlények viselkedését különböző élethelyzetekben.

- Pont ezért nem akartam említeni. Éreztem, hogy belekötsz – vágott vissza.

- Csak azt hittem, nem szereted az ilyen népünnepélyeket.

- Az emberek változnak.

- Nyilván. Na, de azt áruld el, sikerült-e elhívnod?

- Semmi közöd hozzá – húzta fel magát, majd tüntetőleg kivonult a konyhából, és pár pillanattal később, még azt is hallottam, ahogy bevágja maga mögött a szobája ajtaját. Amennyire ismertem, meg sem próbálta.  

*

Kora reggel riadtam fel. Egy a ház előtt elhajtó autó zaja ütötte meg a fülem, ahogy meglepő éberen átfordultam az ágyban. Az jutott eszembe, nem sokan járnak ezen a környéken, és hirtelen képtelen voltam elűzni a gondolatot magamtól, hogy az a nyomozó figyel minket átható szemével. Baromság. Nem várakozik odakint a fagyban, Rooney! Olyat a normális emberek nem csinálnak. De előfordul, hogy az ember az álom múltával is rabjává válik néhány pillanatra egy valótlan képnek. El fog múlni.

A takaró melege nyugtató selymességgel ölelt körül. Mint mindig, ha az embernek hamar kell felkelnie. Szinte árulónak éreztem magam, amiért olyan ridegen lerúgtam magamról ezt a kedvességet, azonban tisztában voltam vele, rég nem érdemlem meg az ilyesmit. Kissé megszédülve ültem ki az ágy szélére, lábujjaim az extra vastag, pihe-puha szőnyegbe túrtak. A mobilom az éjjeliszekrényen várakozott. A felébredő kijelző fénye bántó világossággal törte meg a szoba sötétjét. Egy percig zavartan néztem a gombokat. Végigpörgettem magamban, mit fogok mondani, próbáltam felkészülni az összes lehetséges kérdésre. New Yorkban is reggel volt még, de már nem bántóan korán, hogy udvariatlan vagy feltűnő legyen egy telefonhívás.

Beütöttem a számokat, amik egy közepes színvonalú kórház pszichiátriai osztályához tartoztak. Idegességemet enyhítendő, ellenőriztem, hogy Jeff mélyen alszik a szomszédban, majd lementem a nappaliba. A papírhalom továbbra is fenyegetően domborodott az öcsém szétnyílt táskája mellett. Megpróbáltam nem foglalkozni vele.

Nagy levegőt vettem, mielőtt lenyomtam volna a hívás gombot. Háromszor is kicsengett, és végül egy szigorú női hang beleszólt a vonalba. Emilia Greed néven mutatkoztam be. Bíztam benne, a nagynéném rögtön tudni fogja, ki hívja valójában. A nő egy percet kért, miután Sarah Willard után érdeklődtem. Láttam magam előtt, ahogy a telefonhoz hívja.

Még Jeff sem tudta, hogy él az apai nagynénénk. A szüleink sosem beszéltek róla, és mikor kicsi koromban a többiek népes családját látva rákérdeztem a rokonainkra, dühösen terelték el a témát. Később azt hazudták, mind meghaltak, holott apám húga nagyon is életben volt. Nagyjából tizenöt lehettem, amikor egy számlára bukkantam, amit valami kórházból küldtek a szokásos havi költségekre. Hetekig gyűjtögettem a bátorságom, mire felhívtam őket, és kiderítettem, mi az igazság. Pár hónappal később sikerült meglátogatnom. Sovány, nyílt tekintetű, alapvetően csinos nőnek látszott, és amit a legkülönösebbnek véltem, hogy azonnal megismert. A rokonlelkek már csak így vannak ezzel, állította. Mindent elmeséltem neki, ő pedig elárulta, miért zárták be egy messzi kórházba, és miért titkolják a létezését is. Ugyanazok az álmok tehettek mindenről. Végül Sarah indított el az úton, ami mindünk megváltását elhozza – ő beszélt nekem először Wolfvalley-ről, bár erről Jeff sem tudott.

Amikor beleszólt a telefonba, a hangja kedves volt, mégis bizonytalan.

- Megtaláltuk, amit kerestünk. Emilia itt élt, ahogy mondtad – közöltem halkan, nehogy az öcsém felébredjen.

- Ez remek, Rooney – felelte Sarah álmatagon. – Tudtam, hogy így lesz.

- Igen. – Röviden összefoglaltam, amit kiderítettünk. Sarah mind inkább önmagára talált szavaimtól. Ez is csak azt jelezte, bármi történjen, ez mindig összeköt majd minket. – Azt nem tudjuk, ki lehet Elizabeth – állapítottam meg végül csalódottan.

- Minden családnak megvannak a maga titkai. Ő legalább olyan fontos része annak, ami velük történt. Egyetlen halál sem maradhat megtorlatlanul, még ha a vér is áll közéjük.

- Ne aggódj, Jeffrey nem akadályoz majd meg – feleltem, bár nem értettem, mire céloz pontosan.

- Még mindig nem ébredt fel a képessége?

- Azt hiszem, nem. Mondta volna.

- Apád sem rendelkezett ezzel az erővel – sóhajtotta a vonal túlsó felén Sarah. – Ezért is félt annyira tőlem, hogy bezáratott ide. Aki nem rendelkezik felette, csak rettegni tud tőle. – Hangok szűrődtek a háttérből, valószínűleg sürgették, hogy fejezze be a beszélgetést. – Könnyebb lenne a testvéreddel, de egyedül is képes leszel rá. Eljött az ideje, hogy megmutasd nekik, mi vár rájuk – állapította meg végül. Egészen izgatottnak tűnt. Tisztában voltam vele, mennyire vágyik arra a bosszúra, amit ő nem adhat meg. 

- Mire gondolsz?

- Adj nekik kis ízelítőt. Minden bűn elnyeri a méltó büntetését, és te angyalként hozod meg a békét, Rooney. – Tényleg így lenne? Megláttam a kanapéra hajított meghívót. A tavaszi bál, ahol mindenki részt vesz.

- Azt hiszem, máris van egy ötletem – mosolyogtam.