Doris York nevét egy egész iskola rettegte. A csaj több küzdősportban remekelt, mint amennyit én akár hírből ismertem. Ehhez ráadásként egy kosárlabdázókéra hajazó alkat és döbbenetesen fiús stílus társult. Egyszer kiköpött ugyanabban a szerelésben jelentünk meg a suliban. És vajon kire nézve számított ez gáznak? Hát persze, hogy rám! Dorist nem véletlenül hívták Terminátornak; még szép, hogy senkinek eszébe sem jutott egyetlen rossz szót szólni az öltözékéről. A végén a focicsapat kapitányához hasonlóan végezték volna: félholtra verve, fejjel előre egy cserépnyi földben.
És ez… ez a brutális állat volt az én gyerekkori barátom.

Yorkék nyolcéves koromban költöztek a városba. Torzonborz, neveletlen porontyuk azonnal a helyi kölykök kegyeibe férkőzött. Gusztustalanabb csínyeket eszelt ki bármelyik korabeli srácnál, és a lányokat is aktívabban szekálta. Ismeretségünk alatt döbbentem rá, hogy Isten közel sem tökéletes. Dorisnál legalábbis baromira elszúrta az összeszerelést, amikor középtájékról kifelejtett egy fontos alkatrészt.
Szépen felcseperedtünk én maradtam én, a túl szókimondó srác, aki minden második embernek böki a csőrét, Doris meg Doris. Illetve nem, Dorisból Terminátor lett, de ezen kívül nem sok minden változott.
Kilenc évvel később mégis megkukulva ültem az ágyamon, velem szemben az egyik legjobb haverommal, és az elém tárt fejleményeket emésztgettem.
Parkernek becslésem szerint negyed órát kellett várnia a reakciómra.

Talpra pattantam, a történelemtankönyvemet a padlószőnyeghez vágtam. Ilyen helyzetben senkit sem kötött volna le a második világháború.
– Hívom a diliházat – közöltem Parkerrel, képemen totális aggodalommal. – Sürgősen segítségre van szükséged. – Nem díjazta a kitörésemet. Összefonta maga előtt a karjait, egészen komolyan meredt fel rám. Fogadni mernék, hogy legalább két árnyalatnyit sápadtam, ahogy véglegesen tudatosult bennem: az imént nem viccelt. Visszarogytam a matracra.
– Esküszöm neked, hogy meg fogom találni a gyógyírt az ízlésficamra – nyugtatgattam őt. Ábrázatomra szent elhivatottság ült ki az ügy iránt.
Hiába próbáltam a humorommal felülkerekedni a helyzet abszurdságán, nem jött össze. Fanyar vigyorra kényszerítettem a számat.
Parker elrugaszkodott, és székestül hátrébb gurult pár métert. Kiborította a tartóból a tollaimat, azokkal kezdett szöszmötölni. Felteszem, valami értelmes megszólalásban reménykedett.
– Szóval, belezúgtál Dorisba – ismételtem a korábban már elhangzott kijelentést. Bólintott, közben szemeivel jelezte, hogy nem tart igényt a sziporkázó hozzászólásaimra. Hátravetettem a fejemet, és felsóhajtottam. Még a plafon is értetlenül meredt rám vissza.

Tekintetemet Parkerre tereltem. Alaposan áttanulmányoztam őt, mintha most találkoznánk először. Egy időre félretettem az ellenérzésemet vele szemben, amit a túlzottan előnyös külseje váltott ki. Szőke haja hullámosan burjánzott a feje tetején, az íriszeinek színe különös átmenetet teremtett a zöld és a kék között. Valahol a tenyérbemászó és a helyes határán egyensúlyozott meglepően ügyesen. Már-már túlzottan telt ajkai az előbbi felé vonták, ugyanakkor karakteres orra a másik irányba terelgette.
Kezdtem megint ideges lenni. Mindig ez történt, amikor túl sokáig néztem őt. Parker már csak ilyen volt. Mást nem kellett tennie, pusztán elsétált előttük, és a lányok húzták is le a bugyijukat. Kinek ne forrna fel az agyvize egy ilyen fickótól?

Egész hamar beletörődtem a katasztrófa bekövetkeztébe. Őszinte együttérzés gyulladt bennem barátom iránt, aki a horrorisztikus szörny, a szerelem áldozatául esett.
Elképzeltem magam előtt Dorist az edzőteremben, mindkét kezében egy-egy tíz kilós súlyzóval, és kirázott a hideg. Megtudtuk, hogy a jelenség nem csupán vak, de morzsányi félelemérzet sem szorult belé.
– Nem találom a szavakat. – Az ilyesmi ritkán fordult elő velem, így szükségét láttam annak, hogy tudtára adjam.
– Meg sem kérdezed, miért mondtam el?
Eltűnődtem rajta, érdekel-e. Száz százalék, hogy nem igényelte a segítségemet. Hiába ragaszkodott hozzá mindenki, hogy márpedig én ápolom a legszorosabb kapcsolatot Dorisszal, Mr. Szépfiúnak aligha lett volna szüksége a támogatásomra.
– Igazából nem esz meg a kíváncsiság – vontam vállat.
– Te tudod – hagyta rám. – Akkor most megyek. – Felkapta a vállára a táskáját, és ruganyos léptekkel elindult az ajtó felé. Már a kilincset szorították az ujjai, amikor kiszökött belőlem:
– El fogod mondani Dorisnak? Mikor? – Egy pillanatra felém fordult, a szája széles vigyorra szaladt.
– El. – A második kérdés megválaszolásával nem fárasztotta magát.

Aznap éjszaka nem sikerült sokáig gyakorolnom a nyugodt alvást. Életemben nem töprengtem annyit, mint abban a pár órában. A fáradtság egy idő után egészen extrém oldalát élesztette fel a fantáziámnak. Képzeletemben felbukkant többek között Parker és Doris, amint az oltár előtt várnak a papi áldásra. A csók elcsattanásánál görcsbe rándult a gyomrom.

Reggel karikás szemek köszöntöttek a tükörben. Még a fésülködéshez sem éreztem magamban elég energiát, szimplán az égnek meredő, barna tincsek közé túrtam. A zombiszerű ürge előttem egyre kevésbé tűnt ismerősnek.
Levánszorogtam a földszintre. A tengernyi csipa elhomályosította a látásomat, nem sok hiányzott hozzá, hogy elhasaljak az utolsó lépcsőfokon. A konyhában, a nehezen leküzdött küszöb mögött megterített asztal és az én irritálóan üde kishúgom fogadott.
– Ramatyul festesz – hízelgett Dolly. Teletömtem rántottával a képemet, úgy mosolyogtam rá. – Fúj! Gusztustalan vagy! – nyávogta. Enyhe elégedettséggel átjártan folytattam utamat a kijáratig.
A cipőfűzőim kígyókként tekeregtek a földön, én hagytam nekik kiélvezni a szabadságot.
Erőteljes szélfúvás fogadott kint, amit egy majdnem bekövetkező szívroham spékelt meg. Doris a semmiből szökkent be a látóterembe. Nagy, világoszöld szemei élénken ragyogtak rám a felhők szűrte, fátyolos napfényben – bár lehet, hogy csak előttem borult minden félhomályba. Ősz volt és reggel, egyszóval a Terminátor a legrosszabb alkalmat választotta a vizithez.
– Jó reggelt, Scott! – köszöntött túláradó boldogsággal. Válaszként odadörmögtem neki valamit. Finoman arrébb tessékeltem az utamból, hogy tovább bukdácsolhassak.
– Ki van kötődve a cipőfűződ.
– Tudom – nyögtem megviselten. York rögvest elém került, fel sem fogtam, mi folyik körülöttem, ő már a cipőmnél ügyködött. Beletörődően letelepedtem a lépcsőre.

Doris elsőre az ártalmatlanság látszatát keltette. Fekete, sűrű hullámokban az arcába lógó hajával és napbarnította, sötét bőrével egzotikus hangulatot árasztott magából. Kicsit mint egy fekete bárány – állapítottam meg. Még a láthatóan kidolgozott izmok sem rettentették el azonnal a szemlélődőt. Amint a gondolatmenettel párhuzamosan a pillantásom lejjebb vándorolt rajta, hátrahőköltem.
– Szoknya van rajtad! – kiáltottam fel döbbenten. Doris addigra csinos masnit rittyentett a lábbelimre.
– Mert a mai nap különleges – suttogta bizalmaskodva. Sebesen pásztáztam végig rajta. A rövid ruhadarab csekély anyagmennyiségét egy combig érő zoknival igyekezett ellensúlyozni – viszonylag kevés sikerrel. Az elmaradhatatlan magas szárú dorkót nem cserélte le. Néha eltűnődtem rajta, leveszi-e valaha. Lehetségesnek tartottam, hogy hozzánőtt a lábfejéhez, és alvásközben is viseli.
– Különleges nap? – vontam fel a szemöldökömet. A sejtés birizgált belülről, de nem tudtam elképzelni, hogy egy csapásra minden felforduljon körülöttem.
– Parker és én mostantól járunk.

York mondata sokáig visszhangzott a fejemben. Egész nap nem voltam a toppon. Abszolút képtelennek bizonyultam a társalgások színesítésére; nem hogy nem szikráztam, még egy nyamvadt parázs sem pattant ki belőlem. A mókamester visszavonulót fújt.
Haverjaim megelégelték a bamba bámulásomat, ebéd közben kíméletlenül provokálni kezdtek.
– Emlékszel még az összetűzésre Scott és a focicsapat kapitánya között? – kérdezte fennhangon Dick.
– Ó, igen! Szegény Scottnak még a karja is eltört – kontrázott rá lelkesen Josh. Lassan éledeztem a kómás állapotból.
– Aztán egy hónappal később Doris simán ellátta a srác baját. – Kezdtem felélénkülni, már a nyelvemen csücsült az ütős riposzt. Ekkor egy ismerős hang hozzátette:
– Még csak meg sem izzadt. – Parker állt mögöttem, Dorisszal kéz a kézben, értetlen tekintetek gyűrűjében.
Onnantól kezdve Dick hiába igyekezett kihozni a sodromból. Minden kísérlete kudarcba fulladt. A kialvatlanság kétségtelenül a depresszió szélére sodort. Mondják, hogy nem tesz jót a közérzetnek, ám ezt azért erős túlzásnak éreztem. A hangulatom zuhanórepülésben közeledett a kőkemény föld felé.
Az újonnan összeállt páros nem volt tekintettel a letargiámra, szerelmesen duruzsoltak. Dick még öklendezést is mímelt, az sem állította meg őket a romantikázásban.
– Igaz is, anyukád meghívott hozzátok vacsorára – újságolta Doris. Miután Parker nem reagált, leesett, hogy hozzám dumál.
– Mikor beszéltél te anyámmal? – Visszahelyeztem a tálcára a félig elrágcsált pizzámat.
– Reggel be akart hívni, de mondtam, hogy inkább megvárlak kint. Kijött, és váltottunk pár szót. – Érdeklődve Parkerre sandítottam. A srácon a féltékenységnek semmi nyoma nem mutatkozott.
– Remek – sóhajtottam fel. Javában evickéltem az önsajnálatban.


A családom rajongott Yorkért. Rejtély, miért. Dolly ájtatos tekintettel figyelte minden mozdulatát, úgy stírölte, mintha a jövendőbeli férjére bukkant volna benne. Néhanapján felülkerekedett a zavarán is, olyankor különböző önvédelmi trükkök felől érdeklődött. Ezeket rendszerint rajtam mutatta be a Terminátor, majd ismételtette meg lelkes nebulójával. Húgom tizenegy éves létére meglepően jó erőnlétnek örvendett.
Apám és Mr. York ugyanott dolgoztak, ráadásul velem ellentétben Doris betéve ismerte őse munkásságának minden részletét. Olyan eszmecseréket folytattak le a faterral, hogy mi, laikusok a negyedét sem értettük.
Anyám meg… Hát, ő tipikus anyukaként viselkedett. Valami nem létező szerelmi szálat sejtett kettőnk között a háttérben. Saját feltételezése érthetetlen módon teljesen felvillanyozta, és minden erejét bevetette, hogy előtérbe hozza ezt az állítólagos kötődést.

York látogatása nem okozott meglepetést, a szokott módon zajlott. A kimondhatatlan nevű küzdősportok fogásai miatt majdnem lebénultam, utána következett a vacsora, amely során szüleimnek köszönhetően vagy halálra untam magamat, vagy a szégyenemben a képemről lepörkölődő bőrt sírtam vissza. Mind szellemileg, mind testileg leamortizálódtam, mire oda jutottunk, hogy visszavonulhattam a szobámba. Doris nem kímélt, oda is követett.
Nem kellet biztatni a csajt, otthon érezte ő magát anélkül is. Kényelmesen elhelyezkedett, elhasalt az ágyamon, a képét a párnámba temette. Rosszallóan ingattam a fejemet, de fáradt voltam hozzá, hogy illemre tanítsam. Lehuppantam a székbe.
– Nem kellene már haza menned? – vetettem föl. Doris belehümmögött a vánkosba, majd felém fordult.
– Nincs kedvem. Holnap úgysincs suli. Maradok. – Addigra elpárolgott a maradék éberségem, az akkumulátorom sürgős feltöltést igényelt. Lagymatagon eldülöngéltem Yorkig, és megböködtem az oldalát. Az ujjam majdnem beletört a kidolgozott izomzatba. Tuti, edzőtermet rejtegettek otthon a pincében.
– Menj haza! – utasítottam. – Aludni akarok. – Szó nélkül feljebb tornázta magát, és a sarkaira nehezedett. Kísértetiesen világos, szinte áttetsző zöld szemeit rám függesztette.
A hideg maratont futott a hátamon, mialatt ő szüntelenül engem fürkészett. Nem mozdult egy centit sem. Végül hatalmas sóhajtás kíséretében lekecmergett az ágyról. Szép álmokat kívánt, és kifelé menet segítőkészen lekapcsolta a lámpát.
Azt hittem, egy pillanat alatt beájulok majd. Nem így történt. Fogalmam sincs, meddig feküdtem a sötétben azon merengve, vajon mit akarhatott még mondani Doris.


Úgy délben a telefonomból csöpögő, nyálas pop zene vert fel. Remek – gondoltam. Ennivaló kistestvérem megint a mobilommal kötötte le magát irdatlan mennyiségű szabadidejében. Mindent elkövettem, hogy minél előbb beszüntessem a nyivákolást. A telefon sem adta fel könnyen a harcot: lecsusszant az éjjeliszekrényről, egy egész enyhe legyintéstől aztán az ágy alatt folytatta a kalandozásait. A genyó énekes tovább szirénázta, mennyire szereti a csaját, és mennyire képtelen lenne élni nélküle. Végül csak utolértem az árulót.
Törökülésben emeltem a fülemhez a készüléket. A kijelzőre egy pillantást sem pazaroltam
– Mi van? – Nem lelkesedtem a kora reggeli dumaparti ötletéért.
– Szombat – hangzott az elmés felelet. Félholtan is beazonosítottam Parker hangját.
– Igen, és nekem éppen ezért kellene még legalább három órát tespednem a takaró alatt – recsegtem rekedtesen. Noha haverom békésen látott volna neki a felvilágosításomnak, valaki nem értett egyet a módszerrel. Viszolyogtató üvöltés rázta meg a dobhártyámat.
– Gyere át! – Az utolsó szótagot jól elnyújtotta az elmebeteg illető.
Rövid huzavona és a háttérből átszűrődő kiáltások szórakoztattak, amíg a mobil vissza nem került a tulajdonosához.
– Bocsi – mondta.
– Ki volt ez? – Ujjammal simítottam el a homlokomon egyre mélyülő ráncokat. Ez a banda elintézi, hogy idő előtt megőszüljek – fordult meg bennem.
– Dick. – Ki más? – Megtalálta a kulcsot a bárhoz. Pár percre hagytuk magára, most meg ez van. – Élesen hallottam Dick szerenádját, amelyben a szobanövény iránt táplált őszinte és mélységesen mély érzelmeiről tett vallomást. A matracra támaszkodva álló helyzetbe toltam magamat. Erről nem maradhattam le.
– Számítottam rá, hogy elfelejted. Megbeszéltük, hogy ma bulit tartunk – avatott be Parker. Nekifeszültem a szekrénynek, és kirángattam a pólómat egy kupac ruha legaljáról.
– Nincsenek otthon a szüleid?
– A hétvégére elutaztak. Ezt is említettem már, mellesleg.
– Nemsokára ott leszek. Viszek utánpótlást – jelentettem ki. Parker nem győzött hálálkodni.

A nejlonszatyrok fülei kétszeresükre nyúltak, a sok üveg minden lépésemnél egymásnak koccant. Fantasztikusan festhettem két kezemben tetemes rakomány szesszel, az erős széltől kipirosodott orral. Mielőtt befordultam Parkerék utcájába, valaki hátulról egy könnyed mozdulattal elcsente tőlem a muníció felét. A másik adagot kis híján a betonra pottyantottam ijedtemben.
Doris remekül mulatott a képemen kirajzolódott döbbeneten. A szatyrot nem adta vissza. Nagyokat lépett, szinte ugrándozott, emellett még fütyörészett is. Nem tehettem róla, de a jelenet meg a vörös, kapucnis pulcsi Piroskát juttatták eszembe. Szerető szüleim gondoskodtak róla, hogy ne maradjanak ki a gyerekkoromból az esti mesének álcázott horror sztorik.
– Csak nem a nagymamához mész? – tudakoltam csalóka félmosollyal. York lelassított, és megvárta, amíg mellé szegődöm.
– Honnan tudtad? – Színpadiasan a szája elé kapta a kezét. – Viszek neki… – Megvizsgálta a zsákmányt. – sört és konyakot – fejezte be bizonytalanul. – Alkoholista az öreglány. – Fehér fogsora világított kreol bőre mellett.

Menet közben fél szemmel Yorkot kémleletem. Könnyedén lóbálta maga mellett a csomagot, az üvegek veszélyesen csörrentek össze. Szabad kezével a kapucnija kötőjével babrált. A profilját vizsgálva szemet szúrt, hogy hátrafogta a frufruját egy hullámcsattal, így széles homloka fedetlenül maradt. A szoknyán meg sem lepődtem. Meg kellett barátkoznom a ténnyel, hogy Doris lány, és akárcsak bizarr fajának összes többi tagja, ő is próbált a kiválasztott fiú előtt tetszelegni. A teóriámat szintén igazolta az ajkaira kent szájfény.

Dick kitartóan udvarolt a szobanövénynek. Megérkezésünkkor még mindig azt ölelgette. Csoda, hogy szerencsétlennek nem rohadtak le a levelei; a srác lehelete mérföldekről bűzlött az alkoholtól. York hátba veregette a hős szerelmest. Nem kellett volna. Dick száján nyomban kibukott a róka. Egy szép, megtermett példány.
– Mégis mennyit ivott? – kérdeztem Parkert méla undorral.
– Mindent. – A nappaliban álló bárszekrény felé mutatott. Üres üvegek sorakoztak benne, előtte a szőnyegen még látszott pár nedves folt.
– Estig kijózanodik – jósolta Josh. Nagy tál szendvicset egyensúlyozott a karján. – Aztán persze megint a pohár aljára néz. – Erre fogadni mertem volna.


Az alsó szinten kitört a balhé. Dick megtalálta a piát, amit hoztam, és azonnal nekiveselkedett az elfogyasztásának, mint később rájöttünk, zöldfülű barátnőjével is megosztott pár kortyot. Végül a mellékhelyiségben találtak rá a randalírozóra. Josh ingerülten oktatta ki a srácot, amíg Parker lebonyolított pár hívást. Közben beállított Josh csaja, puszipajtása, alias az exem társaságában. Bölcsebbnek láttam felmenekülni az emeletre.
Parker szobájába vonultam el, azonban nem csak nekem hiányzott a magány. York megelőzött. Az asztal előtt ült, és a házigazda laptopján vizslatott valamit. A könyökén támaszkodott, lomha mozdulatokkal húzogatta az egeret fel-le. Mögé osontam. Azon ritka lehetőségek egyike tárult elém, amikor végre én hozhattam rá a frászt és nem fordítva.

Nem ment minden a terv szerint. Ismét engem ért a sokk. A monitoron Parker csókolózott egy ismeretlen csajjal. Arrébb löktem az útból Dorist. A dátum sárgán rikított a kép sarkában, és kellő táptalajt biztosított a dühömnek. A fotó alig négy napja készült.
Dorishoz fordultam. Elkerekedett szemekkel bámult rám.
– Scott… Én annyira hülye vagyok – nyöszörögte. Elképzelésem sincsen mi ütött belém, de nem őrjöngtem, nem rohantam le agyonverni Parkert, egyszerűen kitártam a karjaimat. Doris egész törékenynek tűnt, ahogy hozzám bújt. A homlokát a vállamhoz préselte. Az én Terminátorom még akkor sem hullatott egyetlen nyamvadt könnycseppet sem.
Percekig álltunk így, majd a folyosón léptek dobbantak.
– Doris! – szólongatta Parker a karjaimban szuszogó lányt. – Hol vagy? – Szétrebbentünk. Meg sem mukkantunk; ő bólintott egyet, én viszonoztam. Egyszerre nyúltunk a laptophoz, hogy lecsukjuk.
– Szóval itt voltatok – toppant be az ajtón Parker. Viszketett a tenyerem, nagyon szeretett volna közelebbről megismerkedni a szőkeség pofájával.
– Mindjárt megyünk – mosolygott rá Doris. Parkernél egy vaknak is élesebb a látása – könyveltem el. A fiú szó nélkül elvonult, fel sem tűnt neki, hogy az aktuális barátnőjének és a haverjának a hangulata nem éppen idilli. Én gyanút fogtam volna a helyében, de az ő elferdült szemszögéből biztos máshogy festett a szituáció.
Újra magunkra maradtunk. Doris sokatmondó pillantást lövellt felém.
– Bosszú? – kérdeztem tömören.
– Bosszú – vágta rá vérszomjasan. Nem ellenkeztem. Tapasztalataim alapján Doris revánsa háromszor jobban fájt az enyémnél. Ezzel a focicsapat kapitánya is egyetértett volna.


A hűvös idő sem rettentette vissza a vendégeket a medencétől. Néhányan alsóneműre vetkőztek, a kevésbé bátrak a lábukat mártóztatták meg a jéghideg vízben. A pancsolóktól nem messze iszogattam a sörömet. Elterpeszkedtem a padon, és grimaszba torzult ábrázattal kísértem figyelemmel, miként tette a szépet Parker Dorisnak. A terasz korlátján turbékoltak, szó szerint a figyelem középpontjában.
York elméletén rágódtam. Logikusnak hatott az előadásában, mégis abszurdnak. Abszurd volt, mert nehezemre esett elhinni az egyik legjobb barátomról, hogy ekkora gyökér.

Dorisnak sem rémlett a smárolós tyúk. Miután jobban elmerültünk a témában, rádöbbentünk, hogy Parker eddig egyik barátnőjét sem mutatta be nekünk. Talán túl összekovácsolódott csapatnak tartott minket, és nem akarta, hogy a csaj kellemetlenül érezze magát. Talán más oka volt rá. Nem igazán számított. Hamar félre is tettük a dolgot.
York arra jutott, ő az eszköz hozzá, hogy Parker féltékennyé tegye a szőke libát. A kérdésemre, hogy mégis miért pont a Terminátorra esett Mr. Szépfiú választása egy gyilkos pillantáson kívül más feleletet nem kaptam. Annál maradtam, hogy a megtorlás után megtudakolom az illetékestől – már ha beszédképes lesz még.

Doris tündérien alakította az elvakult szerelmest, Parker ellenben kissé feszengett, kezdetben alaptalanul. Később indoka is lett rá. A fényképről ismerős tyúk egy órával a parti kezdetét követően megjelent a színen, tekintetével zavartan cikázott a vendégek között. Naprakészen fogadtam a felbukkanását, és elé siettem.
– Szia! – köszöntöttem. Előkotortam a repertoáromból a legcsábosabb mosolyomat. Elmormolt egy hellót. Nem kötöttem le különösebben a figyelmét, lefoglalta, hogy pipiskedve átkukucskáljon a vállam felett.
– Parkert keresed? – Hevesen bólogatott, azt hittem, a csinos buksija mindjárt lecsúszik a nyakáról. – Gyere, odakísérlek hozzá. – A kis naiv gyanútlanul követett. Fel sem merült benne, vajon honnan veszem, hogy éppen Parker után kutat. Esetleg ennyire bizalomgerjesztőnek talált? Hát, tévesen ítélt meg.
Útközben leadtam a jelet Yorknak.

Doris és Parker már előttünk megérkezett a medence széléhez. A srácot hatalmas érzelemhullám terítette le. Megbűvölten fixírozta a szőkeséget az oldalamon. Amikor York vizsgálgatására tért volna át, a Terminátornak mindössze a hűlt helyét csodálhatta. A harcos amazon felugrott a közeli asztalra, a figyelem felkeltése végett a földre rúgott néhány üveget és tálat.
– Remélem, jól szórakoztok! – kezdte. A környéken hirtelen elhalkult a hangzavar. – A következőkben a Terminátor… – A némaságot mindössze egy szélfúvás törte meg. – Igen, tudom, hogy így hívtok a hátam mögött. – Lesajnálóan nézett végig a közönségen. – Tehát, én Doris York, a Terminátor csak a ti kedvetekért különleges bemutatót fogok tartani. – Azzal leugrott a rögtönzött színpadról.
Moziban éreztem magamat, a vetített műsornál érdekfeszítőbbet elképzelni sem tudtam.
Pusztán egy nagy vödör pattogatott kukorica hiányzott a teljes élvezethez.
A Terminátor előretört. Parker fel sem eszmélhetett, Doris cipőjének orra már az ágyékába mélyedt. A szőke ex felsikított mellettem. Aggodalmában majd lerágcsálta a körmeit, mégsem avatkozott közbe. York egy öklössel kedveskedett a pasijának, utána kicsavarta a karját, sziszegett valamit a fülébe, és átvetette őt a vállán, egyenesen be a medencébe. Pár pillanatig tartott az egész.
A mellettem toporzékoló liba rikácsolása eszméletlenül idegesített. Nem bírtam tovább türtőztetni magamat.
– Ha ennyire félted, menj utána! – vetettem oda neki ingerülten. Gyengéden útjára indítottam Parker felé.
Élvezettel néztem a csapzott gerlepár süllyedését és fuldoklását. Gyönyörködtem volna még bennük egy darabig, de Doris megragadta a csuklómat, és elráncigált a tetthelyről.

Rohantunk az utcán, vissza sem néztünk. York hajából kihullott a csat, a fekete lobonc a léptei ritmusára pattogott a fején. Valahol a házunk közelében fékezett le.
– Parker egy féreg. – Ki kellett mondanom, hogy tudatosítsam magamban.
– Hétfőn talán még megmutatom neki, mit élt át Greg. – Nem vettem volna rá mérget, hogy Parker addigra kiheveri a sérüléseit.
– Ki az a Greg? – kérdeztem értetlenül.
– A focicsapat kapitánya. – Felkacagott. – Eltörte a kezedet, és még a nevét sem tudod?
– Szelektív memória.
Mosolyogva pislogott rám, az arcán megjelentek az ismerős kis gödröcskék. Kétség sem fért hozzá: kemény fából faragták. Kétkilónyi hagymától sem fakadt volna sírva. Mégis megsajnáltam. A felhőtlen vigyora felidézte bennem a rengeteg időt, amit együtt töltöttünk; a sok csínyt, menekülést, később a röhögésbe torkolló lelkizéseket – utóbbiakat jellemzően én kezdeményeztem.
Engedtem az érzelgősségnek, és hátra tűrtem Doris haját a homlokából. Számítottam rá, hogy nem kezd sipákolni, amiért tönkre vágtam a frizuráját, ahogy Dolly tette volna, viszont arra nem, amire végül vetemedett.
Megragadta a dzsekim nyakát, közel vont magához, és szájon csókolt. Hirtelen levegőt sem kaptam. Amikor riadt őzikeként levált rólam, és elrohant, egyetlen idióta gondolat motoszkált bennem: a Terminátor a hírnevéhez méltón csókol.



Egy egész nap állt rendelkezésemre a mesteri stratégia kidolgozására, amellyel kihúzhatom Dorisból az igazságot. Hétfőn felkészülten léptem be az iskolába. Két méterrel odébb rögtön bele is ütköztem a célszemélybe. Épp hogy szóra nyitottam a számat, ő már mentette is a bőrét.
– Hirtelen felindulásból követtem el – mondta szárazon, mintha egy nyomozóval gyűlt volna meg a baja, aki mindenáron rá akar bizonyítani egy gyilkosságot.
– Aha. Tiszta ügy. – Hitetlenkedve hunyorítottam rá. Doris körbekémlelt. Nem tervezgetett sokat, lekapta az első arra járót, azaz a harmadnapos, kókadt Dicket. Minden figyelmeztetés nélkül megismételte vele a szombat esti mutatványt.
– Látod? – intett fölényesen a meghökkent áldozatra. Dickkel mindketten kővé dermedtünk. Doris nem röstellte kihasználni az alkalmat, hogy megszökjön.


Az ebédlőben századszorra lehettem fültanúja Dick túlzottan résztelekbe menő, kissé kiszínezett beszámolójának. Josh szimplán hülyének nézte haverját, egy szavát sem hitte el.
– A sok piálás azt a kevés agysejtjét is elintézte – súgta oda nekem.
– Szerintem York agysejtjei fogyatkoztak meg vészesen – dünnyögtem magam elé. Lefolyattam a kanálról a gusztustalan, darabos trutymót, amit főzelékként tálaltak elénk. Amúgy sem volt étvágyam, ahhoz a kotyvalékhoz meg végképp nem.
– Egyébként mi történt tegnap? – szállt le végre közénk a magas lóról Dick. Egy csaj lesmárolta, és ő máris menő csávónak képzelte magát. – Kicsit ki voltam ütve, nem emlékszem. Mindenfélét pletykálnak. Szóval, mi is volt?
– Majd Parker barátunk beavat – sziszegtem villámokat szórva a közeledő srác felé.
Mr. Szépfiú a szeme körül díszelgő csodás monoklitól eltekintve nem mutatta jelét megviseltségnek. Kihúzott háttal szambázott oda hozzánk. A kezem egyre jobban vágyott rá, hogy kontaktot teremtsen a pofazacskójával.
– Scott – Jelentőségteljesen ejtette ki a nevemet. –, beszélnünk kell.
– Valóban? – Annyi gúnyt passzíroztam a szóba, amennyi csak belefért.
– Becsengetés után gyere a lelátóhoz. – Egy darabig farkasszemeztünk egymással.
– A szimmetria híve vagy? – érdeklődtem nyájasan. – Kisegíthetlek még egy lila folttal. – Nem vette szívére a fenyegetést. Megpördült, és tovaballagott.
– Ez meg mi volt? – Némi főzelék kicsordult Dick száján. Bárgyúságával magasan átívelte az ingerküszöbömet.
– Semmi! – csaptam az asztalra. A mocsárlé a tálamból a tálcára áramlott.


Én sem értettem miért, de elmentem a találkozóra. Esetleg köze lehetett hozzá az akkor esedékes töri dolgozatnak.
A sportpályára az érkezésemmel egy időben vonult ki egy csapat lány. Parker egy kevésbé szembetűnő helyen ácsorgott, higgadtnak tűnt, amitől én egyre agresszívabb lettem.
Méltóságteljesen, keresztbe font karokkal fúrtam a tekintetemet gyökér haveroméba.
Parker felsóhajtott, a háta előregörnyedt.
– Tudom, hogy láttátok a képeket. Azt is értem, miért vagytok dühösek. – Zavartan hátrafésülte ujjaival a szénakazalt a kobakján. A gesztusai félszegségről árulkodtak, de nem dőltem be a színjátéknak. Vöröslött a képem az elfojtott indulatoktól.
– Most jön a de? – fintorodtam el. Parker lazán lerázta magáról a belőlem áradó gyűlöletet.
– De megvolt rá az okom, hogy ezt csináljam. Esküszöm, én csak segíteni akartam. – Ennyi bőven elég volt. Elpattant egy ér az agyamban. Tisztességes gyerek módjára betartottam az ígéretemet, és elintéztem egy újabb monoklit a seggfejnek.
Parker megtántorodott, hátrált egy lépést. Szemeiben döbbenet tükröződött.
– Jó, rendben – nyögte ki végül. – Mondjuk azt, hogy ez kijárt nekem.
– Ne szerénykedj! Több is kijárna.
– Most már befejezhetem a mondókámat? – Kelletlenül bólintottam. – Kezdésképp tisztázzuk Doris és Greg legendáját.
– A focicsapat kapitánya? – kérdeztem rá a biztonság kedvéért.
– Igen. Doris ugyebár egy hónappal azután intézte el őt, hogy a srác helybenhagyott téged. Még aznap délelőtt, amikor mi kikotyogtuk, hogy Greg tehet a kartörésedről. Véletlen egybeesés lenne? Nem hinném. – A távolba révedt, pillantásai a köröket rovó Yorkon állapodtak meg.
Eltűnődtem, szememmel végig a fáradhatatlanul előre rohanó Dorist követtem.
– Igaz. Ő határozottan jobb barát nálad – szűrtem le a tanulságot. Parker felnyögött, mintha verbálisan kínoztam volna.
– Nem erre céloztam. Doris szerelmes beléd, te sík hülye!
– Te csak ne hü… – Bennem rekedt a szó. – Hogy mi? – A szemöldökeim a homlokom közepére vándoroltak.
– Azt hittem, talán te is rájössz, hogy bejön neked, ha elhalásszák az orrod elől. Amúgy is féltékennyé akartam tenni Roxyt, gondoltam, két legyet ütök egy csapásra. – Tőle szokatlanul gyorsan beszélt, valósággal hadart. – Meg sem fordult a fejemben, hogy Dorist ennyire érzékenyen fogja érinteni. Hiszen beléd szerelmes, mit érdekelné, nem? – Valami azt súgta, magát akarja nyugtatgatni, nem engem.
– Nem – szűrtem a fogaim között. – Baromi könnyű elfelejteni, de Doris is nőből van. És a büszkeségről hallottál már? Lehet, hogy meglep, de az ilyen megaláztatás nem tesz jót neki. – Célt ért a szentbeszéd. Parkerben legalábbis látszólag el kezdett dolgozni a lelkiismeret. Faképnél hagytam, hadd eméssze magát.

Bolyongtam egy keveset, majd letelepedtem egy fa tövébe.
Doris belém van habarodva – ismételgettem magamban. Utólag valamiért totálisan természetesnek hatott. A Terminátor belém zúgott. Miért is ne? Ideje az volt rá. Közel tíz év.
Mégis elkezdett randizgatni Parkerrel – emlékeztettem magamat minimális csalódottsággal. Érthető. Női szemmel nézve biztos rohadt nehéz visszautasítani őt. Talán ez nem az a Rómeó és Júlia fajta halálosan mély románc. Hát aztán?
A magam részéről érzelmek terén sehogy sem tudtam dűlőre jutni. Viszont akadt két dolog, amit sikeresen elkönyvelhettem fix kiindulópontként. Nem akartam hamis reményeket ébreszteni Dorisban, a Parker-mizéria után különösen nem, úgyhogy arra jutottam, csak ezeket osztom meg vele.
Ráérősen indultam el teljesíteni a küldetést.

Megjelenésemmel sikerült kisebb felbolydulást keltenem a női öltözőben. A Terminátor megőrizte higgadtságát – ezzel egyedül volt. Odaléptem hozzá, a mancsaimat a zsebembe süllyesztettem.
– Kedvellek, és eszméletlenül jól csókolsz – közöltem könnyedén a két tényt, amit korábban ügyesen tisztáztam magamban. York pislogott kettőt, majd hangosan felnevetett.




Doris kis majomként csimpaszkodott a karomra. Angyali mosoly ragyogott az arcán. A hátunk mögött egy megviselt srác köpködte és prüszkölte kifelé a testnyílásaiból a földdarabokat. A képe lenyomata ott díszelgett Gregé mellett. Szerencsétlen flótás hatalmas hibát követett el: vette rá a bátorságot, hogy belém kössön.
– Megérdemelte – sandított vissza Doris. Egyetértően mosolyogtam.
Gondoltam egyet, és félre vontam őt, el a folyosón áramló tömeg útjából. A megzabolázhatatlan, fekete tincsek közé túrtam, mire gazdájuk automatikusan a nyakam köré fonta a karjait. Kedveltem ezt a reflexét.
Kaján vigyor költözött az arcomra. Jogosan terjedt rohamtempóban a szenzáció, miszerint megszelídítettem a Terminátort.
Doris ajkai a számtól váratlanul a fülemhez siklottak.
– Ne bízd el magad, messze vagyok még a szelídtől – lehelte. Mutatóujját végighúzta az állam alatt, és megpaskolta a fejemet, mintha valami kölyökkutya lennék.
Megkövülten álltam a fal mellett, derekán nyugtatott kezeim már csak a levegőt markolták. Doris búcsút intett, és elindult az órájára. Fürgén szedte hosszú, rövid szoknyával fedett lábait. Dick nemsokára már ott lihegett a nyomában, egyszerűen képtelen volt feladni. A démon megbabonázta őt.
– Dick, szállsz le a csajomról, de rögtön! – üvöltöttem a ficsúrnak.