Pusz­ta­vég falai arany­fény­ben csil­log­tak, az élet­adó tüzes korong bevi­lá­gí­tott min­den zugba, fény­lett min­den ember ruhá­ján, akár nemesi öltö­zék­ben, akár paraszti ron­gyok­ban voltak.

A király várá­nak kert­jé­ben töl­tötte a reg­gel óráit, a feje fölé ért nap­ko­rong heve elől a közé­pütt álló tölgyfa koro­nája alá húzó­dott. Szé­ke­ket és gyü­möl­csök­kel meg­ra­kott asz­talt paran­csolt magá­hoz, a szol­gá­lók seb­ti­ben pakol­ták a drága étke­ket uruk elé.

Aztán a nyu­ga­lom ült rá, és elbá­jolva figyelte a tölgy leve­le­i­nek suho­gá­sát. Meg­pa­ran­csolta hír­ho­zó­i­nak és tiszt­je­i­nek, hogy ne zavar­ják őt soha a kert­jé­ben. Az csakis az ő helye volt, nem akarta a biro­da­lom gond­jait odavinni.

Maga marad­ha­tott.

-          Király uram! Meg­za­var­ha­tom nyu­gal­ma­dat? – szólt hozzá várat­la­nul egy ked­ves hang. Az egész város­ban a legkedvesebb.

-          Kér­lek, Veru­lias, fog­lalj helyet mel­let­tem. – Meg­várta, míg a férfi leült az asz­tal másik olda­lára. – Egyél ezek­ből a gyü­möl­csök­ből, a déli tar­to­má­nyok­ból hozat­tam. Van köz­tük édes, van sava­nyú, s van, ami­ben mind a két íz egy­szerre meg­van. Iga­zán kellemes.

-          Köszö­nöm, meg­kós­to­lom. – Veru­lias bele­ha­ra­pott az egyik narancs­sárga gyü­mölcsbe, de fanya­ron köpte azt ki a mar­kába, miután néhány­szor megrágta.

Naxosz fel­ka­ca­gott, hogy a könnye is majd kicsordult.

-          Veru­lias, hát nem tud­tad, hogy a héját elő­ször le kell venni? Ez nem alma, ami­nek min­den részét megeheted!

-          Uram, elő­ször veszek a kezembe ilyen ételt! – A férfi magá­hoz vett egy kést és seré­nyen hán­tani kezdte vele a naran­csot. Csönd­ben maradtak.

-          Mi szél hozott erre? – kér­dezte végül Naxosz zöld­szín sze­mé­nek suga­rát a fér­fira vetve.

-          Az a hír járja, hogy a Teremtőt Kék­vérű Arin sike­re­sen oltalma alá vonta. Bizo­nyára te is hallottad.

-          Hallottam-e? Két sze­mem­mel lát­tam azt a kor­csot, amint a Kék­vérű piszok mögé buj­do­sott elő­lem. – Naxosz arcá­ból és hang­já­ból tiszta gúny és meg­ve­tés világlott.

-          Nem is emlí­tet­ted ezt nekem!

-          Nem is talál­koz­tunk azóta. Este az álmá­ban jelen­tem meg, hogy pró­bára tegyem. De Arin megakadályozott.

-          Csak nem meg­ölni akar­tad? – Veru­lias für­késző tekin­te­tétől a király lesü­tötte sze­mét, mintha apja fedné meg éppen.

-          Dehogy, sosem ten­nék ilyet!

-          Ismer­lek, te komisz gyer­mek! Meg­sza­ba­dul­tál volna tőle, mielőtt még bárki tudott volna róla!

Veru­lias alig néz­he­tett ki negy­ven éves­nek, mégis min­den sza­vá­ból az öreg böl­cses­ség és tudás hang­zott. Nevelője volt Naxosz­nak, de még az ő összes fel­menő­jé­nek is. Évszá­za­dos múlt­ját az Alvi­lág­gal kötött szerző­dés­nek köszönhette.

-          Most már mind­egy, vál­lal­ko­zá­som siker­te­len volt. Mos­tan­tól csak imád­koz­ha­tom azért, hogy valaki elpusz­títsa helyettem!

-          Bolond beszéd! – Legyin­tett. – Nem ilyen­nek ismer­lek. Őseid között is meg­for­dul­tak már ígé­re­tes Pusz­tí­tók, sőt, Teremtők is. Őket is magam nevel­tem, s mégis mind elbuk­tak. De te nem tehe­ted! Ural­ko­dó­nak szü­let­tél, bölcs­nek és igaz­sá­gos­nak! Min­den meg­van ben­ned ahhoz, hogy az Új vilá­got te kor­má­nyozd. Nem ez a szí­ved vágya?

-          Nem tudom, mire vágyom iga­zán. – A király szo­mo­rúan haj­totta le a fejét, maka­csul bámulta a zöld fűszá­la­kat. – Anyám az, ki ezt akarja. Nekem a tiszta bol­dog­ság is elég lehetne. Ha sze­gény halász­ként is meg­kap­hat­nám, inkább len­nék akkor az, mint dicső, gaz­dag király!

-          Jaj, Naxosz, úgy beszélsz, mint a dacos gyer­me­kek! Te több vagy annál, mint­hogy mást akar­jál, mint ami vagy. – Veru­lias sze­líd sza­vai min­dig erő­sek voltak.

A tölgy nyi­kor­gott a szél­ben. Naxosz és sokat meg­élt nevelője csend­ben figyel­ték az öreg növényt.

-           Még apám ültette gyer­mek­ko­rá­ban. Mikor is?

-          Van annak fél­száz éve is, ha nem több. Nekem már össze­foly­nak az évti­ze­dek és ember­öltők. De inkább mesélj a lányról!

-          Szép.

-          Szép? Ez kissé szűk­szavú leírás! – Neve­tett Veru­lias, s újabb naran­csot vett a kezébe.

-          Iga­zá­ból a kül­seje nem annyira – javí­totta ki magát Naxosz ráérősen.

-          Fel­vág­tad volna, hogy lásd a bel­se­jét, igaz?

-          A szeme szép. Barna, mint a gesz­te­nye – foly­tatta a férfi, meg sem hallva nevelője gúnyos megjegyzését.

-          Barna a szeme. Hát a haja? Ha már ennyire rész­le­te­sen megvizsgáltad…

-          A haja is gesz­te­nye­barna, szé­pen omlik a vállaira.

-          A vál­la­ira, értem. Naxosz, nem akar­lak kine­vetni, de olyan vörös a képed, hogy már attól tar­tok, lázat kaptál.

-          Valami nagyon fur­csa benne… – Meg se hal­lotta nevelő­jét. – Mintha ismerném.

-          A bor­dély­ban sok a barna szemű és hajú lány. Ágya­said között is volt pár ilyen.

-          Azok nem ilye­nek! Azok néz­nek rám, de nem látnak…

-          De hát a lány bizo­nyára nem örült annak, hogy meg akar­tad ölni.

-          Igaz, nem kife­je­zet­ten nevez­ném öröm­nek, de ami­kor rám nézett. Nem tudom, hogy csak én kép­ze­lem úgy, hogy meg­lá­tott engem. Engem.

-          Ebből nem sokat értek, de te bizo­nyára jól tudod. Gye­rek vagy te még… – Ezt már csak sutyo­rogta, s még egy ideig elnézte Naxoszt, amint emlé­ke­i­ben elmé­lyedve bámult fejéből kifelé. Mosoly­gott rajta. Mosoly­gott, kicsit gúnyo­san, de mégis megértőn.

Tudta, hogy a Teremtő és a Pusz­tító egy­más­nak szü­le­tett, az embe­rek ezt igaz sze­re­lem­nek neve­zik, de ez a kap­cso­lat e két hatal­mas erő között mégis más. Több.

-          Mi is volt a neve? Arin Lau­rá­nak szó­lí­totta. Milyen fur­csa név… Latin szó­ból ered, ha jól emlék­szem: lau­rus. Babér… Kül­hon­ban a dicső­ség, a győ­ze­lem jele. Talán jele annak is, hogy győ­zel­mes­kedni fog felet­tem? Képes lenne rá? Még nagyon gyenge.

-          De Arin mel­lett erőssé válik. Ami­att aggód­nod nem kell – szólt bele gon­do­la­tá­nak mene­tébe Veru­lias, mire Naxosz fel­bá­mult rá.

-          Igen, tudom. Arin a leg­jobb, akit magá­nak kíván­hat a lány. Bár meghalna…

Bár nem lenne útban!

Meglőve érez­tem magam a fölém maga­sodó prob­lé­ma­ten­ger­ben. Olda­la­mon Arin a lehe­tet­len ruhá­i­ban, övéről kard lógott, a tró­pu­so­kon élő para­di­csom­ma­dár a hát­tér­ben nézelődött.

Szé­les vigyort eről­tet­tem az arcomra, így néz­tem elébe a hazu­do­zás­nak. Kudarcra volt ítélve min­den pró­bál­ko­zá­som, anyám­nak sosem tud­tam hazudni. Min­den rez­dü­lé­se­met ismerte.

Nevetni fog raj­tam. Ahogy én nevet­tem Arinon.

Ráadá­sul a mosást sem intéz­tem el.

Min­den a fiú hibája.

-          Szia! – bukott ki belő­lem azon nyom­ban, hogy érdeklődve pil­lan­tott rám, s szó­lásra nyi­totta volna szá­ját. – Ő a hagyo­mányőrző bará­tom – mutat­tam Arinra, aki értet­le­nül össze­vonta a szem­öl­dö­két. – És izé, meg­mu­tatta a kard­ját, meg minden!

Ne, Laura, hagyd abba! Ettől csak rosszabb lesz.

Aka­do­zott a han­gom, de azért csak foly­tat­tam, erős illú­zióm volt, hogy kibe­szél­het­tem a fur­csa helyzetet.

Anyám lepa­kolta a szaty­ro­kat, egy hétre előre bevá­sá­rol­ha­tott, pedig nem szo­kása. Mosoly­gott, vilá­gos­barna sze­mei fel­ra­gyog­tak, s érdeklődve figyelte buk­dá­csoló mon­da­ta­i­mat. Báto­rí­tóan bólogatott.

-          És ez az ő madara!

-          A nevét megtudhatom?

-          Ó, hát, A… And­rás! – szinte fel­ki­ál­tot­tam, mert anyám bel­jebb lépett a nap­pa­liba, hogy maga köszönt­hesse. Szí­vem a tor­kom­ban dobo­gott, fejem­ben üres és nehéz moraj­lás lett úrrá. Kész, nem tud­tam töb­bet mondani.

-          A… And­rás? Az Arin job­ban illene ehhez az arc­hoz, nem?

Vigyor­gott, s régi ismerős­ként kacsin­tott rá. Le kel­lett üljek. Most már mind a ket­ten rám moso­lyog­tak. Hát tény­leg csak egy vicc volt az egész! Anya ter­velte ki, s hama­ro­san a TV-ben lát­ha­tom ezt a sze­ren­csét­len­sé­get! Szédültem.

-          Mi folyik itt? Te hon­nan isme­red? Kik vagy­tok? – habog­tam zavartan.

-          Laura, min­den rend­ben… – Anyám csi­tít­ga­tott, de kitép­tem magam a kar­ja­i­ból, s Arin­nak ron­tot­tam. A képébe üvöltöztem:

-          Hazud­tál min­den­ről, ez csak egy vicc volt! Én meg bevet­tem! Mennyi pénzt kapsz ezért, he?

A méreg elön­tötte az agyam, ütle­gel­tem a mell­ka­sát, hisz­tiz­tem, de egy pil­la­nat alatt min­den erőm elfo­gyott, s elsö­té­tült a világ, fejem olyan nehéz lett, mintha követ rak­tak volna bele. Arin elka­pott, mielőtt össze­rogy­tam volna. Tuda­tá­ban vol­tam min­den­nek, s igye­kez­tem meg­tar­tani magam.

Leül­tet­tek.

-          Laura, kis­lá­nyom, nem hazu­dott neked, min­den szava igaz, te kivá­lasz­tott vagy és ő meg­véd téged!

Anya átölelt, szőke hajá­ból áradt az édes par­füm­il­lat. Bénán áll­tam az öle­lést, bágyad­tan pil­lan­tot­tam fel a fiúra.

-          Meg is ölte­lek volna. – Ajkaim csak for­mál­ták a sza­va­kat, de Arin így is meg­ér­tette, aztán elkapta rólam tekin­te­tét. Nem hitte volna, hogy ennyire meg­ha­rag­szom rá, ami­ért nem szólt anyámról.

-          Pár napja járt nálam a fiú, elő­ször nevet­tem rajta – mondta anya kun­cogva, majd elmor­zsolt egy könny­csep­pet. Büsz­ke­ség és némi féle­lem öntötte el. – Tudod, én min­dig is hit­tem az ilyes­mi­ben, de ami­kor szem­be­sül­tem vele, nagyon megijedtem.

-          Hát még én – szi­szeg­tem Arin felé, emlé­kez­tetve őt Naxosz megjelenésére.

-          Ez a Naxosz figura nagyon veszé­lyes­nek hang­zott, annyira meg­ijed­tem, mikor mesélt róla! Sze­ren­cse, hogy ez a ked­ves fiú meg­ta­lált téged, és vigyáz rád!

-          Ó, hát, per­sze, vigyáz rám, de még milyen jól! – Szé­les moso­lyom­ból anya nem vette észre, hogy mind­ez­zel Arint pocs­kon­di­á­zom. Ő maga mondta, hogy meg­ölne, ha más­képp men­né­nek a dolgok…

A fiú csak állt ott mel­let­tünk bénán, kukán. Sze­méből sugár­zott felém a meg­ve­tés. Nem ked­velt, de muszáj volt úgy ten­nie, hogy anyá­mat meg­nyug­tassa. Nem volt szük­sége egy aggódó, dühös szülőre. Elég vol­tam neki én is.

-          És ez a madár az egyik raj­zod, ugye? – Anya könnyezve figyelte a mada­rat, ami oda­szár­nyalt a köze­lébe, a másik kar­fára, és hagyta, hogy óva­to­san meg­si­mo­gat­hassa. – Az én lányom…

-          Jaj, anya, ne sírj, min­den rend­ben lesz! – pró­bál­tam magam is nyug­tatni, de nem tud­tam eldön­teni, hogy örö­mé­ben sír-e vagy bána­tá­ban. Vég­tére is lehet, hogy mind a kettő miatt.

-          Jó, jó, mind­járt abba­ha­gyom! – Kifújta az orrát. – Tudod, mit? Főzök valami finom ebé­det nek­tek! Addig is, segí­tesz kipakolni?

-          Per­sze, anyu­kám! – Már ugrot­tam is a konyha felé, hogy vala­mi­vel lefog­lal­jam gon­do­la­ta­i­mat. A pako­lás és főzés épp jó erre. Kon­cent­rálj a hagyma sze­met égető csí­pé­sére, észre sem veszi senki, hogy nem csak ami­att sírsz. Min­dent magamba fojtottam.

-          Köz­ben Arin­nak is hoz­tam pár itteni ruhát, bizo­nyára hasz­nára válik. Remé­lem, elta­lál­tam a méretedet.

-          Nagyon köszö­nöm, asszo­nyom! – Hálá­san meg­ha­jolt anyám­nak, aki kacagva neve­tett rajta. Nem a meg­haj­lá­son, hanem az asszonyomon.

-          Nem kell így szó­lí­ta­nod, nem nézek én ki asszony­nak! Hívj csak Lau­rá­nak. – Anyá­nak igaza volt abban, hogy nem nézett ki min­den­na­pos házi­asszony­nak és anyá­nak. Alig negy­ven éve­sen bárki meg­iri­gyel­hette volna tőle fia­ta­los külsejét.

-          Laura? Magá­nak is ez a neve?

-          És kér­lek, tegeződ­jünk. A közép­kor­ban bizo­nyára más­hogy men­nek a dol­gok, de ez itt a huszon­egye­dik szá­zad! Az itteni sza­bá­lyok érvé­nye­sek rád is, Arin.

-          Értet­tem, Laura, a nagyob­bik, köszö­nöm! – Zavar­tan köszön­ge­tett, meg akart hajolni, de anyám szú­rós tekin­te­tére meg­fa­gyott, kiegye­ne­se­dett, és segít­sé­gért könyö­rögve nézett rám.

-          Igen, nehéz lesz, mivel máris két Laura van a ház­ban. Egyik rosszabb, mint a másik – súg­tam kacé­ran Arin­nak, ő erre nagyot nyelt.

-          Tes­sék, itt van­nak a ruhák! – Anya még azelőtt a kezébe nyomta a szaty­ro­kat, hogy elkezdte volna a főzést. – Kell segít­ség az öltözködéshez?

-          Azt hiszem, egye­dül is menni fog – vigyor­gott a fiú.

-          A cím­ké­ket már kivág­tam belő­lük, neked csak fel kell ven­ned őket. – És már tolta is befelé a nap­pa­liba, majd becsukta az ajtót.

-          Na, akkor áll­junk neki főzni!

-          Anya…

-          Mondd. – A lába­so­kat pakolta, kereste a meg­fe­lelőt, majd pis­logva nézett rám.

-          Akkor most ő itt marad velünk? Hol fog aludni? Bír­juk mi ezt szű­kös pénz­ügye­in­ket tekintve? – Hely­zet­hez illő kér­dé­seim zápo­roz­tak felé, ő nyu­god­tan állta, majd mikor abba­hagy­tam, foly­tatta a pakolást.

-          Emi­att ne aggódj, jól tudja, hogy az itteni elhe­lye­zése költ­sé­gek­kel jár, ezért hozott magá­val pénzt.

-          Mégis milyen pénzt? Az otta­ni­val nem megyünk sokra!

-          Nem hülye ez a fiú, na! Mondta, hogy a Vörös Rend itteni külö­nít­mé­nye min­dent elin­té­zett neki. Hiva­ta­los papí­ro­kat kapott, itteni pénzt, min­ket is ellát, ami a saját költ­sé­geit illeti.

-          De jó, hogy erről nekem egy szót se szólt! – duz­zog­tam a sze­me­tes fölött hagy­mát hámozva. Anya sürgött-forgott a kony­há­ban, nagy ebédre készült. De ha a Vörös Rend pén­zéből megy, akkor nem is baj. Men­jen csak. Nekik úgyis sok van, nekünk meg kevés.

A csa­lád… nos, a csa­lá­dom bonyo­lult. Ebben a kor­ban a házas­sá­gok hamar meg­szü­let­nek és hamar tönkre is men­nek. Ha gyer­mek van, az még nehe­zebb hely­ze­tet hoz. Nálunk két gyer­mek szü­le­tett két apá­tól, s mind a kettő külön éle­tet él. Anya egye­dül maradt az öcsém­mel, és nem könnyű az élete. Az sem segít rajta, hogy én a művé­sze­tek­nek szen­tel­tem volna magam, amiből manap­ság ebben az ország­ban senki sem él meg. De ennek is vége már, Arin meg­je­le­nése min­dent felborított.

Anya egyelőre nem dön­tötte el, hogy jó vagy rossz irányba… Ha min­den igaz, anya­gai prob­lé­má­ink meg­ol­dásra kerül­nek, de olyan veszé­lyek árán, melyek mind­annyi­unk éle­tét fenye­ge­tik. Más dolog az, hogy válasz­tá­sunk nincsen.

Ez van, ezt kell szeretni.

Anya hamar elfo­gadta, én még dacol­tam, ahogy a fia­ta­lok szok­tak. Az út azon­ban ki volt kövezve előt­tem. Nem mehet­tem más úton.

-          Meg­old­juk, Laura, ahogy eddig min­den mást – szo­mor­ká­san, bele­törődve mondta ezt a lábos­nak. Fel­da­ra­bolta a hagy­má­kat, s csön­de­sen főzni kez­dett. Robot­szerű moz­du­la­tai arról árul­kod­tak, hogy fejét kiürí­tette, s ilyen módon min­dent feledve cselekedett.

Magam is hason­ló­képp hámoz­tam a többi zöld­sé­get, répát, krump­lit. A kel­le­mes üres­sé­get egy dolog zavarta csak meg – valaki ide­ge­sen kopo­ga­tott az ajtónkon.

Gon­dol­tam, csak rosszul hal­lot­tam, de akkor újra kopogtak.

-          Kinyi­tom – sóhaj­tot­tam, mire anya hüm­mö­gött. Tér­deim rop­pan­tak egyet. Las­san botor­kál­tam az öreg ajtó­hoz, köz­ben nyögve szól­tam is, hogy közeledem.

Kinyi­tot­tam.

Nem is kíván­hat­tam volna rosszab­bat: egy régi barátnőm lihegve támasz­ko­dott neki az ajtó­fél­fá­nak, úgy lát­szott, sie­tett. Mi oka lett volna arra, hogy ilyen sietve meg­je­len­jen? Rég­óta nem beszél­tünk akkor már egy­más­sal… Nem lát­tam az összefüggést.

-          Szia! – Bökte ki végül, majd nagy levegőt vett és még utol­jára kifújta magát. Tekin­te­té­vel bent kuta­ko­dott, anyá­nak intett és mosoly­gott. Eláll­tam az útját.

-          Hát te? Mi ez a nagy siet­ség? Talán valami baj van?

Izga­tott topor­zé­ko­lása alább maradt, türel­met­le­nül mosolygott.

-          Ó, nem, semmi baj! Csak erre jár­tam, gon­dol­tam, bené­zek hozzád.

-          Futva jöt­tél… miért érzem azt, hogy más oka is van ittlétednek?

Erre zavar­tan meg­fa­gyott, de a vála­szát már nem kel­lett meg­ad­nia. Várat­lan kitá­rult balo­mon a nap­pali ajtaja, és fel­tűnt benne Arin szá­zad­hoz illő öltö­zék­ben. Sze­ren­csére így sok­kal könnyebb bemu­tat­nom a fiút bár­ki­nek is, bár beszéde még min­dig fur­csá­nak tartható.

De nem kel­lett meg­szó­lal­nom, amint a lány meg­látta a fiút, bol­dog kaca­gás­sal bújt át karom alatt, hogy aztán Arin nya­kába vet­hesse magát. Egy pil­la­natra a léleg­ze­tem is elállt, s csak bámul­tam a szem­ben lakó szom­széd ajta­ját, mint borjú az újkaput.

-          Jaj, Arin, de jó, hogy itt vagy! Előre lát­ta­lak, csak nem tud­tam, hogy biztos-e! Olyan rég lát­ta­lak, de olyan rég! Hogy van­nak a Köz­pont­ban? Ugye Ophe­rius még sokáig meg­ma­rad? El sem hiszem, hogy itt vagy!

A fiút várat­la­nul érte a roham, bénán állt, és nem tudott mit kez­deni a lánnyal. Arcára zavart mosoly ült ki, s mikor a kér­dé­sá­ra­dat­nak vége sza­kadt, öröm­mel vette, hogy lemá­szott a nyakából.

-          Na, akkor tes­sék legyen szí­ves elma­gya­rázni nekem, hogy mi a szent szar folyik itt már megint! Anyá­mat értem, de te hon­nan isme­red? – Itt a fiúra mutat­tam, aztán becsap­tam az ajtót. – Nehogy azt mondd, hogy te is benne vagy!

-          Nos, ami azt illeti – kezdte kissé meg­szep­penve –, de benne vagyok. Nya­kig… a szar­ban, ahogy elné­zem a fejed.

-          Bizo­nyára vörös a dühtől!

-          Jaj, de szép madár! – A para­di­csom­ma­dár kire­pült a nap­pa­li­ból és Arin vál­lára szállt. A lány elbű­völve néze­gette, velem mit sem törődve. Beval­lom, kicsit hebe­hur­gya volt min­dig, de ilyen­kor azért elvár­tam volna némi… figyelmet.

-          Rixal, nyu­ga­lom! – csi­tí­totta Arin a lányt, akiről én addig úgy tud­tam, hogy Mer­cé­desz­nek hív­nak. Olybá tűnt, hogy csak itteni fedő­név volt az, amin éve­kig szólítottam.

-          Ó, Laura, ha előre lát­tam volna, szól­tam volna, tény­leg! De saj­nos nem látok messzire, még sokat kell gya­ko­rol­nom. – Pat­to­gott tovább előt­tem, magá­hoz rán­tott, ugrált. Értet­le­nül pil­log­tam Arinra, ő csak a vál­lát vonogatta.

-          Talán szem­üveg kéne neked, hogy nem látsz?

-          Jaj, milyen vic­ces vagy! – legyin­tett. – Dehogy, én jövő­be­látó vagyok!

-          Bassza meg, Merci! – Hörög­tem hal­kan, hogy anyám meg ne hallja. – Akkor ezért a ren­ge­teg hibát­lan dol­go­zat és fur­csa jöven­dö­lé­sek! Hát még hány ember van a kör­nye­zet­ben, akik tud­tom nél­kül hasz­nál­nak varázserőt?

-          Te hasz­nál­tad az erő­det? Enge­dély nél­kül? Önös érde­kek­ből? – Arin fel­szívta magát az előb­biek hal­la­tán, s Mer­cé­desz­nek ron­tott sza­va­i­val. – Tudod, hogy ezért bün­te­tés jár!

-          Ugyan, ugyan! – Védőn maga elé emelte kezeit. – Elég nekem Laura dühe is, nézz csak rá! Sosem lát­tam még ilyen­nek, biz­tos kapok majd érte rendesen!

-          Jól van, fel­adom. – Betrap­pol­tam a szo­bámba, és az ágyamba vetet­tem magam. Sze­ret­tem volna sírni, tom­bolni. Becsap­tak egész éle­tem­ben, ennél fáj­dal­ma­sabb fel­is­me­ré­sem nem volt sosem. Úgy vágott fejbe az egész, hogy alig bír­tam tal­pon maradni köz­ben. Ele­gem volt min­den­kiből. Nem akar­tam töb­bet tudni a buj­dosó mágia­hasz­ná­lók­ról. Még a végén kide­rülne, hogy min­denki raj­tam kívül jól tudott ezekről!

-          Hé, ne szívd mellre! – Mer­cé­desz tola­ko­dott be, vál­lán ott ült a mada­ram. – Ha jól átgon­do­lod, rájössz, hogy nem tehet­tem mást, mint elhall­gatni elő­led igazi énem. Nem tud­tuk, hogy te ki vagy, nem fed­het­tük fel magunkat!

-          Tudom – sír­tam a pár­námba. Elfoj­tott han­go­mon a lány mosoly­gott, leült mel­lém az ágyra.

-          Inkább örülj annak, hogy nem vagy egye­dül! Tudom, Arin néha goromba és kőszívű­nek tűnik, de egy igazi angyal. Na, jó, ez nagy hazug­ság, de tud jó ember is lenni.

Elne­vet­tem magam. Nem hit­tem volna, hogy Arin tud jó is lenni. Egy­ál­ta­lán az milyen lehet? Inkább hát­bor­zon­gató, mint kellemes…

-           Csak tudod – szi­pog­tam –, rosszul esik ez az egész. Mi régen olyan jó bará­tok vol­tunk, min­den tit­kun­kat meg­osz­tot­tuk egy­más­sal, s erre kide­rül ez. Meg még mi min­den fog! Félek előre.

-          A mi barát­sá­gunk nem volt hamis, ha erre gon­dolsz. Rixal… ő valami más ben­nem. Ő az, aki ennek a cso­dá­la­tos világ­nak a része, amibe te éppen csak bele­csöp­pen­tél. Most őt is meg­is­mer­he­ted, ahogy a töb­bi­e­ket is.

-          Na, ne, van­nak töb­biek is? – Most már kínom­ban nevet­tem ezen. Ha már lúd, legyen kövér, nem?

-          Van­nak bizony! Az osz­tály­ban, de még a tanári kar­ban is! Elég sokan, ami azt illeti, meg­lepődsz majd, milyen képes­sé­geik van­nak, s juj, vív­ha­tunk közö­sen! Arin a leg­jobb kard­for­gató a világon!

Kétes öröm­mel hall­gat­tam ujjon­gá­sát. Min­dig is ilyen volt, nem lehe­tett sose leál­lí­tani. De mégis valami elbújt a bol­dog­sága mögé. Lehet, hogy nem volt ott semmi, csak az én szí­vemre húzó­dott a szürke köd, ami nem enge­dett bol­do­gan fogad­nom eze­ket az újdonságokat.

Ez nem én vagyok.

Sok más idő­ben élnek az egy­szerű embe­rek elől meg­bújva a mie­ink. Jobb élet remé­nyé­ben kiköl­töz­tek a Köz­pont­ból, az iste­nektől kapott aján­do­ko­kat eltiltva maguk­tól. Mi csak Kül­ho­ni­ak­nak nevez­zük őket, eze­ket a korcs fél­em­be­re­ket, hisz végül mind­egyi­kük elveszti szü­le­tési jogon kapott áldásukat.

A Vörös Rend főhá­zá­ban, Vörös­völgy­ben kapuk szá­zai enged­nek utat a kiván­dor­lók szá­mára. A közös sza­bad­ság ára ez, ami lassú kipusz­tu­lás­hoz vezet.

Ezek a Kül­ho­niak egy dolog­gal tar­toz­nak csak szülő­vi­lá­guk­nak, ha vezető­jük szó­lítja őket csa­tába, azon­nal meg kell jelen­niük igaz hazá­juk­ban, külön­ben a vissza nem von­ható halál terhe sújtja őket.

Sokan ezért még elő­lünk is elbuj­dos­nak, mintha csak szé­gyell­nék mivol­tu­kat. Meg­ve­tendő faj ez, nem érde­mes egyi­kük sem az isteni kegyelemre.

Az álla­mok vezetői igye­kez­tek meg­aka­dá­lyozni az eszét vesz­tett kiván­dor­lá­so­kat, bezár­ták a kapu­kat, enge­dé­ke­nyeb­bek csu­pán meg­szab­ták az elköl­töz­hető csa­lá­dok számát.

Egy legen­dás király, Vörös­kői Dimi­tius, első ezen a néven, csu­pán olya­no­kat enge­dett át, akik­nek varázs­ereje szü­le­té­süktől fogva csö­kött volt. Rossz népek szava azt han­goz­tatja, hogy való­sá­gos kito­lon­co­lás vette kez­de­tét az ő és fiai ural­ko­dása alatt. De ez olyan régen tör­tént, hogy mára már senki sem tudja, mi az igaz, s mi nem.

Tud­juk, hogy a pol­gári sza­bad­ság vilá­gá­ból a nemes vér elcsör­ge­dez, s las­san meddővé válik a biro­dal­muk, míg az erős kirá­lyi hata­lom keze alatt élők virágba borulnak.

A kró­nika meg­írá­sá­nak éve­i­ben élt egy olyan vezér, akit Rubint­szemű Ophe­ri­usz­nak hív­tak. A Vörös Rend negy­ven­he­te­dik válasz­tott főve­zére ő. Ez az ember képes volna min­den­kit elen­gedni, amerre csak vágyaik húz­zák őket. Hiva­ta­lo­kat enged fel­épí­teni az elköl­tö­zöt­tek vilá­ga­i­ban, s segíti beil­lesz­ke­dé­sü­ket. Senki sem tudja, miért ez a nagy­lel­kű­ség tőle. Talán ezek­ben találta meg az ellen­sé­get elpusz­tító fegyvert?

Adják az iste­nek, hogy minél hama­rabb meg­aka­dá­lyozza valaki ezt az őrültet!

Lefelé haj­lott már a nap az égen, s Pusz­ta­vég népe már a más­napra készülő­dött. A mes­te­rek letet­ték szer­szá­ma­i­kat, az asszo­nyok vacso­rát tálal­tak mun­ká­ból haza­térő ura­ik­nak. Még sok suhanc viho­gott az utcá­kon, vagy a vár­fa­lon túli mező­kön. Hama­ro­san a vár­ka­puk bezá­rul­nak, és nem enged­nek se ki, se be sen­kit külön enge­dély nél­kül. Így szól min­den város tör­vé­nye a vidéken.

Pár óra, majd min­den fény kihuny, min­den pilá­csot elol­ta­nak, és mély álomba szen­de­rül­nek az embe­rek. Kivéve a várost védő kato­ná­kat és a foga­dók zajos népeit. Ők még tovább mula­toz­nak, ha futja ugyan miből.

Az ifjú király az egyik ilyen zajos kés­do­bá­lóba igye­ke­zett korona, díszes öltö­zék nél­kül és csuk­lyá­ban, nehogy út köz­ben bárki fel­is­merje. Sze­re­tett volna a nép embe­rei közt lenni, hall­gatni a duhaj dalo­kat, meg­csó­kolni egy-két szép leányt a közeli bor­dély­ból, akik kun­csaf­to­kat keres­tek alkalomadtán.

Fogadó a Vidám Kupá­hoz. Nomen est omen, mor­molta Naxosz az orra alá, mikor meg­hal­lotta a mala­csi­ví­tás­hoz hason­la­tos röhe­je­ket. Mosoly nyúlt el az arcán, szíve ifjonti erő­vel ver­de­sett tudva, hogy tilos­ban jár­kál. Veru­lias sose engedte volna egy ilyen hely köze­lébe. Rossz képet fes­tene az ural­ko­dó­ról, mondta mindig.

De őt akkor nem érde­kelte ez. A korona nagy teher, kell egy kis szórakozás!

Belé­pett a dohos, gyer­tyák­kal meg­vi­lá­gí­tott fogadó tágas ter­mébe. Meg­csapta a borgőz, hogy szinte az ajtó­fél­fá­nak esett tőle. Senki nem vette észre, ez pedig nagyon ked­vére volt. A ven­dé­gek nem fog­lal­koz­tak a csuk­lyás alak­kal, ettek, ittak tovább, vagy éppen a sarok­ban nya­lo­gat­tak egy-két kacér höl­gyet, mellbimbót…

A foga­dósné a pult­ban töröl­gette a kor­só­kat, tála­kat, mit sem törődve a körü­lötte lévők­kel. Komó­to­san, álmos sze­mek­kel tette a dol­gát. Elvi­selte, hogy a fér­fiak meg­pas­kol­ták a fene­két vagy a mel­leit. Hiszen nő volt, neki a tűrés volt a dolga és a takarítás.

Naxosz las­san oda­lép­delt az asszony­hoz, a pult­nak támasz­ko­dott, és a csuk­lyája árnyé­ká­ban mosoly­gott. Elő­vette erszé­nyét, majd kipen­ge­tett egy aranypénzt.

Az asszony sze­mei kike­re­ked­tek, talán egész éle­té­ben elő­ször látott ilyet, majd mohón ráve­tette magát és a fogá­hoz verte. Mikor meg­bi­zo­nyo­so­dott róla, hogy igazi arany, szé­le­sen vigyor­gott a vendégére.

-          Mivel szol­gál­ha­tok, uram? – Nyá­jas moso­lya mögül kivil­lan­tak rossz fogai, amire a ven­dég iszo­nyodva hát­rébb húzódott.

-          Elő­ször is, foga­dósné, adjon nekem egy kupát a leg­jobb borá­ból! Másod­szor pedig készít­sen a leg­ne­me­sebb bor­jú­hús­ból olyan sül­tet, hogy szinte meg­szó­lal! Har­mad­szor pedig ma este min­den­ki­nek ebből a pénz­ből jár­jon a sör és a bor, amed­dig ki nem hányja a sarokba!

Ezt aztán meg­hal­lotta egy közel­ben ácsin­gózó része­ges, s elkur­jan­totta magát:

-          Ma min­den­ki­nek ingyen jár az ital! Hoz­zuk föl a pin­céből a hor­dó­kat és ver­jük csapra mindegyiket!

Nem is kel­lett több, csa­pa­tos­tul indul­tak neki a hor­dók­nak, a foga­dós csak pár pil­la­na­tig üvöl­tö­zött velük, de az asszo­nya meg­nyug­tatta, s meg­mu­tatta a mel­lei közé rej­tett arany­pénzt. Akkor az ura arca a bol­dog­ság­tól lett piros, s mivel a rej­té­lyes ven­dé­get nem merte, az asszo­nyát csó­kolta össze. Később már ő maga is segéd­ke­zett a hor­dók kiürítésében.

Elkezdő­dött a viga­da­lom, éne­kelni és tán­colni kezd­tek azok, akik még nem hány­tak, s hány­tak azok, akik már nem bír­tak éne­kelni és tán­colni. Naxosz a bor­jú­sült mellől figyelte a tán­cot, a ricsajt. Nem akart csat­la­kozni, de már az is bol­dog­ság­gal töl­tötte el, hogy az ő szeme ilyet lát­ha­tott. Ha tud­ták volna, ki is ő, lábai előtt hever­né­nek napo­kig és csó­kol­nák csizmáját.

A más izgal­makra vágyó fér­fiak nem töl­töt­ték meg gyom­ru­kat ital­lal, hogy aztán böfögve elalud­ja­nak. Fel­haj­tot­tak egy-két kupa sört, aztán a pén­zért gyö­nyö­rö­ket áruló höl­gyek­hez for­dul­tak – bát­rab­bak a söté­tebb sar­kok­ban, sze­mér­me­seb­bek az istálló falá­nak dőlve.

Naxosz mohón nézte a fel­for­du­lást, szíve ugrált, vére csa­pon­gott, de meg­álljt paran­csolt magá­nak. Éne­kelt a tömeg­gel, majd báto­rí­tóan üvöl­tö­zött a vere­kedők egyi­ké­nek, mási­ká­nak. Evett, ivott, de aztán meg­lá­tott vala­kit, éppen belé­pett a kocsma ajtaján.

A lány meg­lepődve nézett végig a meg­va­dult embe­re­ken, s már éppen for­dult volna vissza, de akkor már Naxosz elállta az útját.

A férfi nem tudta, hogy mit csi­nál. Teste tag­jai magá­tól vit­ték oda a lány­hoz, szé­les vál­lai árnyé­ká­ban meg­szep­penve nézett fel rá az igen szellő­sen öltö­zött lány.

-          Ked­ves uram, mivel szol­gál­ha­tom? – kér­dezte szem­le­sütve, s köz­ben kecse­sen simo­gatni kezdte Naxosz mell­ka­sát. Moz­du­la­tain azon­ban lát­szott a gya­kor­lat­lan­ság. Új lány volt, s nagyon fiatal.

-          Légy a tár­sa­sá­gom­ban erre az estére! – buk­tak ki aka­rat­lan a sza­vak szá­ján, s magá­hoz ölelte.

Egy pil­la­natra agyába vil­lant valami, ami miatt még vadab­bul szo­rí­totta a töré­keny tes­tet. A Teremtő arcá­nak képe vérét pezs­dí­tette, átvette az ural­mat rajta ez a lük­te­tés. Kezei között a rémült lánnyal, átve­re­kedte magát a töme­gen, és a hátsó ajtón a hűvös levegőre kilé­pett. Még pár lépést meg­tett, hogy elül­jön mögöt­tük a zaj, és sötét­ségbe burkolózhasson.

Neki­nyomta egy desz­ka­fal­nak, hogy mi volt annak a másik olda­lán, egy per­cig se érde­kelte. Vadul letépte a lenge ruhá­kat, ijedt sikoly követte moz­du­la­tait. Naxosz a lány szá­jára tapasz­totta kezét, hogy az ne kiál­toz­zon, majd ágyé­kát oda­nyomta a cson­tos derekához.

Mámor öntötte el egy röpke pil­la­natra, de az elmúlt, s így töb­bet akart. Bele­csó­kolt az íves nyakba, harap­dálta, sza­bad kezé­vel a fej­let­len mel­le­ket fogdosta.

-          Nem fog­lak bán­tani, ha nem kiál­tasz segít­ség után! – súgta a fülébe, mire a válasz remegő bólo­ga­tás volt.

Elen­gedte a szá­ját, az levegőért kap­do­sott, de egyéb­ként mered­ten állt, s tűrte a csa­pá­so­kat, hogy egy isme­ret­len férfi a fal­nak dönti, s azt teszi vele, amit csak akar. Elnyelte könnyeit. Ez az ő élete.

Naxosz vadul csó­kolni kezdte, bele­ha­ra­pott az ajkába is, a lány érezte saját véré­nek ízét. Tűrte.

Ahogy azt is, hogy comb­ját föl­emelte, teret engedve az erő­szak­nak, a dur­va­ság­nak, a pusztításnak.

Nem tar­tott sokáig.

Amire Naxosz elő­ször vissza­em­lé­ke­zett, az a lány kihűlt, mez­te­len teste volt. Ajkai meg­fa­gyott kiál­tásra tátva, szeme üve­ge­sen meredt a csil­la­gos égre. Lába közét és comb­jait vér fes­tette pirosra.

A férfi meg­hök­kenve nézett le rá. Elő­ször nem hitte el, hogy az ő műve lett volna, de senki más nem tehette. Lába­i­ból kifu­tott a vér, s térdre kény­sze­rült. Gyom­rát fel­ka­varta a lát­vány, de bün­te­té­sül azért se vette le róla a tekintetét.

Remegve hát­ra­tolta kócos haját, tel­jes tanács­ta­lan­ság lett úrrá rajta. Hagyja ott? Leg­ké­zen­fekvőbb meg­ol­dás. Aztán meg­nyo­mo­rítja a lelkiismerete.

-          Ami meg­tör­tént, az meg­tör­tént. – A sem­miből támad­tak neki a sza­vak, a meg­le­pett­ség­től Naxosz a sárba csú­szott. – Ezen nincs mit szé­pí­teni, meg­öl­tél egy kislányt.

-          Ki a fene vagy? – kér­dezte az árny­tól szinte üvöltve, de aztán ész­re­vette, és vissza­fogta hangját.

-          Nem ismersz meg? – gúnyo­san kine­vette a lócit­rom­ban és húgy­ban ülő Naxoszt. – Tükörbe szok­tál nézni?

Kilé­pett a hold­fénybe a gya­nús alak, s akkor a király fel­fe­dezte saját magá­nak pon­tos mását.

-          Az nem lehet! Téged… Te már nem léte­zel! – Rémül­ten üvöl­tözve muto­ga­tott rá, mintha nem hinne saját sze­mé­nek, köz­ben a seg­gén csúszva hát­rált a mocsokban.

-          Én? Ugyan! Engem te nem tudsz csak úgy elhes­se­getni. – A hason­más légi­e­sen lép­ke­dett Naxosz nyo­má­ban. – Ott vagyok ben­ned, csak a meg­fe­lelő időre vágyom. Leg­kö­ze­lebb sze­ret­teid köze­lé­ben rob­ban­ta­lak fel, s tal­pig vér­ben ébredsz! Mint akkor, két éve… emlékszel?

Naxosz üvöl­tött, s ami­lyen gyor­san csak bírt, fel­tá­pász­ko­dott a sár­ból. A büszke király, akire min­den alatt­va­lója fel­né­zett, állig szar­ban mene­kült önmaga elől.

Elő­tört a pusz­tít­hat­nék. Mos­tan­tól semmi sem ugyanaz.

Az ebé­det jóízűen és több­nyire csen­de­sen fogyasz­tot­tuk el. Rixal is velünk evett, ő fejezte be leg­később, mert muszáj volt beszél­nie, ára­doz­nia, eset­leg kér­dezős­köd­nie. Én mor­co­san hárí­tot­tam, Arin kész­sé­ge­sen vála­szolt. Anya érdeklődve figyelt min­dent, őt job­ban érde­kelte az új világ, mint engem.

Rossz száj­íz­zel köze­lí­tet­tem meg a témát. S senki nem beszél­he­tett rá arra, hogy néz­zem a napos olda­lá­ról. Nincs napos oldal. Itt nincs.

-          Meg­be­szé­lek vala­mi­lyen össze­jö­ve­telt a töb­bi­ek­kel, mit szólsz? – Rixal búcsúzó sza­vai még kevésbé adtak okot arra, hogy örül­jek. Még több fel­fe­de­zés, még több hazug­ság nap­vi­lágra kerülése.

-          Már alig várom! – köszön­tem el tőle egy hamis mosollyal.

-          Örül­nöd kéne. – Arin karba tett kezek­kel, kissé meg­vető modor­ral beszélt hoz­zám. Anya a kony­há­ban mosogatott.

-          Könnyebb volna, tudom – val­lot­tam be –, de nem megy. Idő kell még hozzá.

-          Kapsz.

Ezzel leren­de­zett­nek tekin­tette lelki vál­sá­go­mat. Öröm volt vele szót vál­tani. Foga­mat csi­kor­gatva men­tem be a szo­bámba, magamra csuk­tam az ajtót, majd ebéd utáni alvásra haj­tot­tam a fejem.

Álmom­ban a világ­min­den­ség ten­ge­ré­ben úsz­tam. Enyém volt a világ, és én a világé vol­tam. Mell­ka­so­mat szét­fe­szí­tet­ték a külön­böző érzé­sek. Fényt árasz­tot­tam magam­ból, s rájöt­tem, hogy én maga a Nap voltam.

Éle­tet adtam.

Az öröm és a sze­re­tet kül­dötte vagy, ne légy a szo­mo­rú­ság és a gyű­lö­let hordozója!

De ki vol­nék én mindez mel­lett? Van-e én vagy csak mi vagyunk?

Min­denki van.

Léte­zem. Én. Létezem.

S te min­dig léte­zel. S mi min­dig létezünk.

És nincs vége? És nincs kezdete?

Min­den a jelen­ben van.

Hát a múlt? A jövő? Azok nem is léteznek?

Emberi lép­té­kek. A mi sze­münk magas­ból tekint.

Onnan az igaz­ság is látszik.

Te vagy az igaz­ság. Mi vagyunk az igazság.

Egyek vagyunk.

Pusz­tí­tás! Halál, gyöt­re­lem vagyok! Ki volna az, aki engem befo­gadna szívébe?

Nincs jó és rossz. Csak a léte­zés van.

Hogyne lenne! Az ember sír, az ember nevet!

Mert ember.

S te ki vagy?

Min­denki és senki.

Ért­he­tet­le­nek a szavaid.

Ember vagy.

Ember vagyok. Igaz. S min­dig az leszek, amíg itt vagyok. S majd vissza­té­rek a forrásba.

Hoz­zánk.

Egyek vagyunk.

Örökre.