A tavasz a maga valójában olyan észrevétlen finomsággal lopakodott be közénk, hogy mialatt a hétköznapok apró gondjai kötöttek le, a fákon máris új, apró levelek bújtak elő. A kopasz táj egyszerre megtelt élettel, a levegő illatokkal, az erdő állatokkal. A vadak már nem törtek be a hátsó kertünkbe, és az is kiderült, hogy valójában Mary etette őket lelkesen, ahol mi nem láttuk. Úgy festett, a világ minden élőlényéről gondoskodni akar. Persze amint kiderült az ég, és melegebb lett, már sokkal inkább a kert és a növényei kezdték érdekelni. Egyikünk sem úszta meg munka nélkül.

Hétvégén kora reggel kiparancsolt minket Hannával az ágyból, és mielőtt legalább a kávénkat megihattuk volna, máris ásót és gereblyét nyomott a kezünkbe. Két évvel ezelőtt azt sem tudtam volna, mire használjam ezeket.

- Azt hinné az ember, a gyermekmunkát a törvény bünteti – jegyezte meg morogva Hanna, miután nekiálltunk. Próbáltunk a feláldozható ruhadarabjainkból magunkra ölteni, így viszont igen eklektikussá vált a szerelésünk. Húgom egy túlzottan is virágmintás, szűk cicanadrágot, és mellé egy különös tekintetű pónit ábrázoló pólót választott, egyébként érthető okokból. Ránézni is olyan volt, mintha LSD-t szopogattam volna. Én egy jóval szolidabb, ezer helyen szakadt farmert, és egy vakítóan citromsárga felsőt húztam, amire szinte fájt ránézni. Az apróbb bogarak nyilván nem így gondolták, hiszen rövid idő alatt rajban köröztek körülöttem.  Örültem, amiért a fiúk, és legfőképpen Heine halaszthatatlan javítanivalót kapott valahol a város másik végében, és nem látja ezt. Mary velünk ellentétben teljesen beleolvadt a környezetébe kopott kerti ruháiban, és egyúttal kedvessége is odalett, amikor úgy vélte, reménytelenül képzetlenek vagyunk a gyomlálás szempontjából.

Szigorúan instruált minket, nem törődve Hanna epés megjegyzéseivel. Egészen elfelejtette, hogy mi nemrég még a nagyvárosban éltünk, legfeljebb tévében látva ennyi gazt.

- Ha ilyen lassúak vagytok, jövő télig sem végzünk – mondta, majd elvonult valami szerszámot keresni a garázsban. Húgom nyűgösen nézett utána.

- Tudom, hogy a rokonunk, meg minden, de lehet, most kicsit utálom – állította. – Maradt még a benzinből az átváltozásról?

- Miért? – kérdeztem a vékony törzsű füveket tépdesve. Milliónyi volt belőlük, de nekünk akkor is fejenként két kezünk maradt.

- Igazából fel is gyújthatnánk az egészet. Még a vakondok, meg az összes ilyen izé kérdését is letudnánk – súgta terve részleteit.

- Sóval nem akarod behinteni a földet? Én meg majd elátkozom – javasoltam gúnyosan.

- Nem, mert a végén még sikerülne. Rólad van szó.

- Hát kösz.

- Különben is, szerinted…

Sosem tudtam meg, mi lenne szerintem, ugyanis Hanna egyszerre kiemelt valami tekergőzőt a talajból, és felmérve, hogy végül mégis rossz ötlet volt megfogni, azt természetesen sikoltva az én nyakamba dobta. Nekem sem kellett több, hozzá hasonlóan felkiáltottam, és vitustáncot járva dobáltam magam, ameddig úgy éreztem, rajtam mászik. Pedig eddig épp elégnek tartottam a halkan döngicsélő rovarkoszorút.

Mihelyt megnyugodtam volna, Patrick meglepett tekintetével találtam magam szemközt a verandánál. Nagyon nehezére esett visszafognia vigyorát, mialatt Hanna meg sem próbálkozott ilyesmivel.

- Tudtad, hogy a földigiliszták nem olyan vérmes állatok, hogy egy akkora prédával próbálkozzanak, mint amilyen te vagy – állapította meg. Szerencsére egyedül jött. Arca hanyag borostától sötétlett, egészen mélykék szeme barátságosan csillogott.

- Honnan veszed, hogy az volt? – húztam fel sértődötten a szemöldököm. Békítőn nyúlt a fejem fölé.

- Onnan – kezdte -, hogy nem sikerült letáncolnod magadról.

Mielőtt megmozdulhattam volna, egyetlen másodperc alatt leszedte a hajamról, és a földre térdelve, szabadon eresztette a szerinte megviselt lényt. Szúrós pillantást kapott hősies tettéért, mielőtt királynői tartással visszavonultam volna a munkámhoz. Hanna még mindig vigyorgott.

- Ügyes voltál – jegyezte meg vidáman. Szóra sem méltattam. A figyelme aztán hamar áttért rólam a garázsból előlépő Maryre és a felé induló Patrickre. Nagynénék arcszíne élénkebb árnyalatot öltött, amint a férfi mosolyogva kérdezett tőle valamit. Ahogy Mary idegesen félrenézett, Patrick a mellettem gereblyén támaszkodó Hannára tekintett egy észrevétlen szekundumig.

- Talán tudsz valamit, amit én nem? – érdeklődtem morcosan.

- Meglehet.

- Valamiféle államtitok, amiért lelőnek, ha elköpöd?

- Nem, de… oké, el ne mondd Marynek soha. Értetted? – fordult felém bizalmasan, és megragadva a karom, kissé messzebb húzott a kertben. – Kiderítettem, hogy lesz valami botanikai kiállítás Mountville-ben a tavaszi fesztivál idején. Nincs messze, de olyan közel sem, hogy megérje nekik még aznap visszajönni. Mi szabadok leszünk egy teljes estére, Mary pedig álmai pasijával kocsikázhat hosszú órákat, és meseszép kertekben sétálhatnak kéz a kézben éjszaka. Patricknek bejött az ötlet. – Oldalt kinéztem Patrick rozoga, piszkosfehér terepjárójára. Még hogy álmai pasija…  - Most ne nézz így! – tárta szét karjait húgom. – Neked talán van jobb ötleted, hogy miként vessünk véget ennek a tragikomédiának kettejük között?

- Miért küzdesz ennyire értük? – Hanna dacosan nézett rám.

- Csak.

- És a családunk titkai? Mary talán nem véletlenül fél. Lehet, Patrick nem értené meg – hoztam fel, és magam is hallottam, milyen gyenge érv ez. Nem sejtettem, Hanna mennyire felhúzza magát ezen.

- Jó, hogy megint itt tartunk. Miféle titok maradt? Nincs több átok, fogd már fel!

- Nem azért mondtam! De lehet mégis jobb, ha nem szólunk közbe. Mary tudja, mit csinál. – Erre Hanna a hülyéknek kijáró nézésével jutalmazott.

- Ezt nem mondhatod komolyan. Patricknek meg nem kell semmit megtudnia arról, ami nincs – suttogta visszafojtva hangját. – Talán segíthetnél, hátha Mary boldog lehet végre! Ennyit ő is megérdemel. 

Mielőtt válaszolhattam volna, Hanna dühösen elviharzott mellőlem, de nem értettem, mi lelte. Valahogy az az érzésem támadt, nem csak a nagynénékről beszélt, mégsem jutottam közelebb. Aztán lenéztem a mellettünk csillogó márványlapra, rajta Elise nevével.

Valamiért kezdett felderengeni egy megfoghatatlan emlék anyánk és Mary kapcsolatából…

¤  

Később bűntudatosan kopogtattam Hanna ajtaján. A lány fülhallgatóval a fülében ült a laptopja előtt, és kérdőn nézett fel rám, majd visszafordult a képernyőhöz. A szobájában édes parfümillat terjengett, és meglepően nagy rend volt. A falakat végül virágmintás tapétával fedtük le. Húgom le sem tagadhatta volna, hogy ez a lányos szoba az ő fejéből pattant ki. Az enyém ehhez képest mérföldekkel kopárabb volt.

Hanna tüntetőleg nem vette ki a füleseit, csak amikor csípőre tett kézzel, türelmesen álltam meg az ágya mellett.

- Mi van? – érdeklődött gyengéden, mint mindig, ha berágott rám. – Újabb érved van Mary és Patrick ellen?

- Nem. Arra gondoltam, elmehetnénk vásárolni. – Döbbentebb arcot nem vághatott volna.

- Ki vagy te? – suttogta hitetlenül.

- Semmi göncöm nincs arra a rohadt fesztiválra – tagoltam szép lassan.

- Belemegyek, ha kimondod, hogy szükséged van rám.

- Most komolyan szórakozol velem? – trilláztam.

- Különben elfelejthetsz, és majd mehetsz valamelyik szakadt farmerodban és agyonmosott pólódban. Nagyon vonzó leszel, nekem elhiheted. – Tűnődve néztem rá egy percig, mérlegelve, hogy komolyan gondolja-e. Sajnos úgy látszott, igen.

- Oké. Szükségem van rád, drága húgom. Te vagy az egyetlen ezen a világon, aki megmenthet egy ekkora égéstől. Nem is értem, miként dönthetnék bármiben, ha te nem állsz mellettem.

- Elég lesz – állított le. – Erősre sikerült az irónia, de hajlok rá, hogy segítsek. Ugyanis én jó testvér vagyok.

- Hát hogyne – fanyalogtam. – Holnap jó lesz suli után?

- Majd bemegyek érted a boltba – közölte, és kezével legyező mozdulattal intett. Ezzel befejezettnek tekintette a beszélgetést.

Megtisztelve távoztam a territóriumából.

¤

Heine nem sokkal ezután ért haza Lukával. A garázsba pakoltak néhány dobozt, mialatt Luka nagyban ecsetelte, milyen verhetetlen technikákat dolgozott ki a csajozásra. Heine közömbös arccal tűrte a szövegelését, de láttam rajta, egészen szenved. Naska vele ellentétben áhítatos képpel itta Luka szavait – annyira, hogy segíteni is hajlandó volt neki. Amint megjelentem köztük, Luka visszafogta magát, de azért nem nagyon. Messze állt tőle, hogy türtőztesse elsöprő sármját a kedvemért. 

Heine mindenesetre egy kajával teli papírzacskót nyomott a kezembe, majd ő két másikat felmarkolva, beterelt a házba. Mihelyst biztos távolba kerültünk a konyhában, kifakadt.

- Ha még egy percig hallgatnom kellett volna, kárt teszek valakiben.

- Miért, Luka pont nem volt kéznél? Egyáltalán minek vettetek ennyi mindent? – méregettem a cuccokat. A srác kissé szégyenkezve nézett félre.

- Kitalálta, hogy vásároljunk be, aztán elkezdett szövegelni, meg néhány csajjal flörtölni az üzletben. Mindent bedobáltam a kosárba, hogy hamarabb szabaduljak tőle! – magyarázta, mintha vádoltam volna. Mondjuk a négy üveg bébieledel tényleg felvetett bennem néhány kérdést.

- Milyen volt a meló? – firtattam inkább, és mindent szépen elrejtettem egy magasabb polcon.

- A fesztiválra építjük a pavilonokat – mondta, miközben fáradtan két ujja közé csípte ujjnyergét. Feltűnt a kezén néhány friss horzsolás. – Patrick viszont tényleg jól fizet.

- Veszem észre. Ez meg mi? – vettem kezembe egy doboz madáreleséget. Heine megvonta a vállát.

- Legyél kreatív.  

- Mert te az voltál, mi? – vontam fel a szemöldököm.

- Igazából épp erről jutott eszembe valami.

- A madáreleségről? – kérdeztem meglepve.

- Nem, hanem… Mindegy. Eddig nem vittelek el sehova – kezdte. – Mármint…

- Egy csomó helyen voltunk.

- Főként amikor farkas voltam – jegyezte meg sóhajtva. Láthatóan idegesítette, hogy csak félig figyelek rá, ezért felállt, és elvette előlem a további érdekességeket rejtő zacskót. Két karjával átfogta a csípőmet, és maga felé fordítva, háttal nekitámasztott az asztalnak. – Úgy értettem, rendesen nem vittelek el sehova, ahogy egy randihoz illene. Most már igazán eljött az ideje. Az emberek végül is így csinálják, nem? 

- Nem tudtam, hogy ennyire zavar – suttogtam közelebb hajolva. Ajkunk épphogy nem ért össze, erre Heine reszketve szívta be a levegőt. Szerettem ezt a játékot.

- Csak nem akarom, hogy elbizonytalanodj abban, mennyire komolyan gondolom kettőnket.  

A mellkasára tettem a kezem, és éreztem, amint a szíve épp olyan vadul ver, mint az enyém. Eszembe jutott, hogy pontosan itt, a konyhában mondta el, mik ők valójában. Mindezt azután, hogy végignéztem az átváltozását. Sosem láttam előtte őt olyan sebezhetőnek, és azóta is ritkán, már ha kettesben voltunk. Most pedig úgy tűnt, ez éppen az a perc. Szürke szemében azonban hamar bizonytalanság csillant, amikor néma maradtam. Mintha Rooney is valami hasonlóról beszélt volna. Válaszolni akartam, mégsem tettem. Gyomrom hirtelen liftezni kezdett, és először, mióta együtt vagyunk, úgy éreztem, mintha valamiféle felismerés lerántott volna a víz alá. És ezt Heine is pontosan látta a fejemben.

Luka semmivel sem törődve rontott be a konyhába, mire ijedten rebbentünk szét. Végül persze észrevette, hogy valaminek a közepébe csöppen, de egyetlen vállrándítással túltette magát a dolgon. Letelepedett az asztal túlsó végéhez, majd nekiállt enni. Legszívesebben a házból is örökre kidobtam volna.

- Ti nem kértek? – érdeklődött rövidesen.

- Nem – felelte Heine gyorsan, és kisietett az ajtón.

Tehetetlenül álltam, és fogalmam sem volt, mit tehetnék.

¤

A srác estére beköltözött a másik vendégszobába. Mindössze pár méter választott el minket, mintha mégis egy világ állt volna közénk. A hangulata egyszerre fagyossá vált, és erről kizárólag én tehettem, amiért szabad utat hagytam a kétségeimnek. Helyettünk azonban Mary és Patrick izgalmasabb és vidámabb témát szolgáltatott, pláne, miután nagynénénk kevés győzködés árán, beleegyezett, hogy elmegy vele arra a kiállításra. A részletek megtárgyalása a húgomra maradt, én inkább elbújtam a szobámban, amíg minden el nem csendesedett odalent.

Az asztalomon lévő rendetlenség hűen tükrözte lelkem zavarát. Tudtam, mi lenne a helyen, de azt is, hogy nem megy. Addig nem, amíg nem tisztázok mindent magamban, hiszen én legalább annyira nem sejtettem, mennyi kétely és félelem lakik bennem. Sosem gondoltam bele, lehet-e normális kapcsolatunk? Elvégre, amíg az elmúlt évben Heine farkasként járta az erdőt, elsőre minden órában attól tartottam, baja esik, később az a gondolat kínzott, örökre elveszítem. És ez az érzés azóta marta a szívem, mióta megismertem.

Távolságtartó és csendes volt, különösen akkor, ha titkolózott, netán bántotta valami. Megvédett, vigyázott rám, akkor is, ha nem tudtam róla, esetleg nem kértem belőle. Aztán megmutatta a másik oldalát, amitől rájöttem, milyen törékeny valójában, és arra, hogy a kezembe adta a hatalmat e fölött.

Talán épp ez lett végül a baj. Ugyanis közel sem ismertem a múltja részleteit, nem jutottam közelebb hozzá, enélkül viszont aknamezőn jártam a szívében. Egy normális kapcsolatban lett volna idő ezekre, lehetett volna sok kisebb vitánk, rájöttünk volna, mit szeret a másik és mit nem, de a kegyetlen kérdés ezzel máris ott lebegett felettem: vajon akkor is engem választott volna? Akaratlanul Rooney szavai visszhangoztak a fülemben. Bármilyen kegyetlennek tűnt a gondolat, és bármekkora bűntudat hasított belém, azon tűnődtem, lehet, mindkettőnknek ennyi rettegéssel, ennyi aggodalom közepette, és ennyi kétségbeesés ellenére volt kényelmes egymást választanunk. Most pedig, hogy mindez elmúlt, mi a következő lépés? A válasz ott suttogott valahol mélyen, amitől azt is tudtam, tévedek. Semmi nem számít, ameddig egyszer ott van velem, és ha ő rám bízta magát, én miért ne tehetném meg ugyanezt?   

Ezen töprengve aludtam el, és hiába rettegtem egyre jobban az álmaimtól, közel sem annyira, minthogy elveszítem Heinét a saját hülye hibámból. Erővel kellett csukva tartanom a szemem, szívem dühödten vert a súlyos sötétségben. Már nem is éreztem fáradtnak magam, csak reggel, amikor feladtam a pihenésért való küzdelmem, és addig gyötrődtem, míg el nem indultam Heine szobája felé. Ötletem sem volt, hogyan mondjam el neki, mire jutottam, és mennyire sajnálom, mikor halkan kopogtattam, majd benyitottam. Gyorsan kiderült, ez nem is fog gondot okozni. Heine ágya érintetlenül hevert.  

¤

- Azt mondod, lelépett? – kérdezte Hanna hitetlenül a boltban. Sheebát vakargatta közben, aki hálásan dorombolt, és néha finoman beleharapott a kezébe.

- Pontosan azt.

- Talán a táborukba ment – elmélkedett. – Persze minderre nem került volna sor, ha a sorsdöntő pillanatban, amikor megpróbál valamiféle szerelmet vallani, nem pánikolsz be.

- Kösz, ez rettentő sokat segít – fanyalogtam a pulton ülve. Mary épp kiment bevásárolni a vacsorához, amire kiderült, Patrick is hivatalos. Meg sem próbáltam követni Hanna mesterkedését, már ha egyáltalán köze volt ehhez.

- Azt hittem, minden oké köztetek. Úgy értem, már le is feküdtetek, meg minden, erre minden indok nélkül ilyen apróságon buksz ki…

- Hanna! – Éreztem, ahogy elvörösödöm. A húgom időnként túl szókimondó volt. Persze megszokhattam volna, de még mindig akadtak olyan pillanatok, amik felfedték az elmúlt évek hiányos foltjait testvéri viszonyunkban.   

- Akadtál volna ki ezen azelőtt, hogy megtörtént – legyintett.

- Én csak… nem is tudom.

- Mit? Hogy szereted-e? – nézett rám kérdőn.

- Persze, hogy igen! – csattantam. – De eddig nem lehetett szabad. Most viszont teljesen ember. Ez más.

- Te hülye vagy.

- Nem érted – sóhajtottam.

- Dehogynem. Talán ideje neked is komolyan venned, hogy ő a barátod, és nem csak holmi fiúcska a suliból, akinek tetszel. Voltaképp együtt éltek. Vagyis élünk mindannyian, ami így átgondolva egy kicsit azért beteges – tette hozzá. – Mary igazán megszigoríthatna néhány dolgot, hátha normálisabb családnak tűnnénk.

- Valószínűleg ő is sejti, mennyire elkésett lenne bármi ilyesmivel foglalkozni.

- Aha, ezt mondod, mert a barátod velünk él, és nincs okod ágálni. Semmi tabu. Mint a hippiknél. 

- Momentán épp azt ecseteltem, hogy Heine eltűnt – morogtam válaszként.

- Hagyjuk ezt, majd előkerül. Talán az ösztönei teszik. A kutyák is csinálnak ilyet, lelépnek pár napra, vagy nem?

- Ezt az elméleted azért ne hangoztasd a fiúk előtt – jegyeztem meg, mire Hanna vállat vont.   

Kitartóan vakarta a macskát, akin látszott, már közel sem tetszik neki annyira a húgom zaklatása. A lány azonban nem foglalkozott vele, és amikor Sheeba hasát csiklandozta volna, az állat váratlanul indaként tekeredett a csuklójára, hogy beleharapjon, mielőtt elmenekül. Hanna halkan szitkozódva dörzsölte meg karmolásoktól csíkos bőrét.

- Ha végzett az egerekkel, kesztyűt csinálok belőle – ígérte bosszúsan.

- Szerintem azt is szívesebben venné, minthogy megint megpróbálj haverkodni vele – nevettem.

Akárha végszóra, az ajtó halkan csilingelt, és Mary lépett be rajta merev arccal, nyomában a zacskókat cipelő Miller nyomozóval. Mi a fene? Ezúttal teljesen civilben állt előttünk, egyedül vonásai sugározták a szokásos ridegséget. Továbbra sem tudtam máshogy elképzelni, mint olyan embert, aki hazamegy, és mikrós kaját főz a barlangjában.  

- Lányok, a nyomozó beszélni szeretne Hannával – közölte hűvösen a nagynénénk, azonban hangulata nem nekünk szólt. Az is szokatlan volt, hogy Miller udvariasságot mutasson a vásárolt holmik behozásával. Lopva kérdőn néztem Maryre, aki csak a szemét forgatta. Hanna leugrott a pultról, kíváncsian szemlélve a boltot körbekémlelő zsarut.

- Miről lenne szó? – Miller hirtelen meglepve nézett rá.

- Ja, igen. A nyomozással kapcsolatban, amit Lisa ügyében folytatunk. Tudom, nem épp ez a hivatalos módja, de felteszem, nem bánják, elvégre így mégis barátságosabb. Csak megerősítésért jöttem, hogy a jegyzőkönyvben leírtak nem változtak.

- Ugyan miért változtak volna? – vetette fel Mary. Miller lefegyverzőnek szánt mosolyt villantott rá.

- Tudja, hosszú ideje vagyok már a szakmában. A kamaszoknál sokszor kiderül, hogy kifelejtettek egy-két fontos részletet. Talán menőzni próbálnak a társaik előtt…

- Úgy gondolja, hogy a húgom felvágna ilyennel? – vitattam.

- Továbbra is él az eredeti vallomásom – jegyezte meg Hanna. – Semmit nem titkoltam el.

- Erről az utóbbi időben már nem vagyok teljesen meggyőződve. Sok furcsaság és lezáratlan ügyhöz van közük. Talán nem kell felsorolnom őket.

- Netán azt hiszi, hogy a nővérem halálát is mi rendeztük meg? – fakadt ki Mary. Ez a mondat késként hasított belém, és ahogy elnéztem, Hanna hasonlóan érzett.

- Nem, persze, hogy nem – felelte Miller, a hangsúlya alapján viszont simán. – Még meg kell keresnem a másik két fiút is, Jeffrey-t, és Luka White-ot, aki önökkel lakik, ha nem tévedek. Amennyiben megerősítik a korábban elmondottakat, az ügyet ismét lezártnak tekinthetjük. Gondolom, ez megkönnyebbülés lesz mindüknek.

- Kit érdekel? – morogtam halkan. Már messze jártunk attól a viselkedéstől, amit más rendőr valószínűleg betartott volna. Elvégre ki tehetne ellene bármit?

- Ez az üzlet igazán megnyerő. Biztosan népszerűvé válik majd – bókolt nagynénénk felé, miközben látványosan feljegyzett valamit idegesítő kis noteszébe. Végül egyetlen sokatmondó bólintással búcsút intett nekünk.

- Hol talált meg? – vetettem fel Maryhez fordulva, aki már a zacskókban kotort.

- Az utcán a semmiből mellettem termett. Mielőtt kitérhettem volna előle, már el is vette a holmikat, és elkísért. Csak nem fújhattam le paprikaspray-vel.  

- Semmi gond – lépett közénk Hanna túlzott nyugalommal. Még a macska is hitetlenül leste a pénztárgép mellől. – Remélem, nem felejtetted el, hogy ruhát akartunk venni – figyelmeztetett.

- Ezek után…

- Pláne. Én így szeretem levezetni a feszültséget, úgyhogy induljunk már!

- Igyekezzetek vissza, vagy nélkületek megyek haza! – mondta Mary, amikor már a kabátunkat vettük.

- Ne aggódj – nyugtatta Hanna -, már rég eldöntöttem, mi kell nekünk. – Látva hitetlenné váló arckifejezésem, ravaszul elmosolyodott. – Bízz bennem, lesz miért hazajönnie a farkasodnak.