Akárhogy is bizonygatta Rose, a szerelem nem jött könnyen. AJ-t rettentően izgatta, milyen érzés lehet.
– Jó érzés – szögezte le Rose, kissé türelmetlenül, mikor egy lepedőgyűrős tavaszi délután közepén századszor is felhozta a témát a fiú.
– De mégis… – makacskodott AJ. Eltolta az öléből a lányt, leszállt az ágyáról, és az apró lakás egyik sarkába vonult duzzogni.
– Ne légy már ilyen gyerek! – masírozott utána a pucér rokon. Magával húzta az ágytakarót, a földre dobta, és leült rá AJ-vel szemben.
A fiú a szemébe nézett.
– Te nem tudhatod, hogy nekem milyen nehéz.
– Ja, mert a többi embernek olyan könnyű, különlegeském.
AJ összevonta a szemöldökét. Rose tökéletesen tudta, mire gondol, de – finoman szólva – szart rá, hogy a fiú nem találja a helyét a világban.
– Figyelj, ezen mindenki átesik. Tizenöt leszel, vagy mennyi, elkezdtek érdekelni a csajok, tombolnak a hormonok…
– Nem a hormonok – szakította félbe unottan AJ. Hányszor hallotta már ezt az elcsépelt kifejezést? Alig volt benne igazság. Utálta.
– Ahogy akarod – fintorgott Rosamund.
– Nem én akarom így. – Bár nem kimondottan a hormonok miatt, AJ bensője valóban tombolt. De az agya volt az, ami követelőzött, nem a heréi vagy a mellékveséi. Persze a mirigyváladékok is megtették a magukét; AJ vetett egy pillantást széles mellkasára, karizma félholdjára és a lábai között ágaskodó jószágra, és sokadszor is nyugtázta, hogy a tesztoszteron valóban anabolikus szteroid.
– Az agyamra mégy – csóválta a fejét Rose, de elnézően mosolygott, és beletúrt a fiú izzadt sörényébe. Meghúzgálta az egyik tincset, rásimítva AJ szaglószervére. – Már majdnem az orrod aljáig ér – állapította meg.
– Nem is fogom tovább növeszteni – húzódott el AJ, felfortyanva kissé azon, hogy megint eltértek a tárgytól.
– Miért? – kérdezte Rose.

Folyton csak a miértek, gondolta a fiú. Miért? Csak.
Rosamund rengeteget kérdezett, pedig ő volt az idősebb, és AJ unta, hogy örökké csak válaszolgat neki. Tanulni akart tőle az életről, elvégre nem tehette könyvből. Rose azonban olyan tanár volt, aki jó gyakorlatot tart, de nem tudja átadni az elméletet.
AJ kinézett a szoba egyetlen ablakának egyetlen arasznyi függönytelen sávján, megcsodálta az áprilisi eget, s nagyot sóhajtott.
– Nem akarok úgy kinézni, mint egy zenész – adta meg magát. És persze apám is ellenezné.
Határozott hangon adta elő a hirtelen kreált választ, mintha tényleg számítana neki a többi ember véleménye. Valójában igen keveset adott rá. Saját kedvtelésére kezdett edzőterembe járni, és punktum.

Szerette ellenben elemezgetni és véleménnyel illetni a körülötte élők lényét. No nem úgy, hogy „rocker” vagy „kocka” vagy „emo” vagy „szűzkurva”, mint a kortársai tették. Megfigyelte a szokásaikat és személyiségjegyeiket, szortírozta fejben, majd képzeletbeli értékelő táblán összesített: negatív tulajdonság-félék balra, pozitívak jobbra. A végeredmény nem abszolút érték volt – hiszen élt olyan személy, aki bővelkedett tulajdonságokban, míg más oly egyszerűnek született, akár a faék –, nem mutatta egyértelműen, hogy jó vagy rossz-e egy ember. Csak egy arány jött ki, amely érzékeltette, mennyi a sötétség az alanyokban. Egy 55/2-es egyén nagyjából a gyermekgyilkos kategóriának felelt volna meg, 1/70 pontszámnál pedig már szentté avatás fenyegette volna a tesztelt illetőt – ha AJ használ kategóriákat. De nem tette. A nyers arányszám ideálisabb volt, mint a kategória, egyéni, mint az íriszrajzolat vagy a fogsor.

„Sötétségszint-mérés” helyett azt is számolgathatta volna, mennyi az embertársaiban a fény. Kereshette volna a tiszta lelket, a nulla per akármennyi-t, a tökéletesen jó embert. Mégsem tette, mert úgy érezte, a tökéletes és a jó messziről sem rokon fogalmak.

Ha magát próbálta besorolni, minden pozitív tulajdonságával szemben talált egy negatívat, és vice versa. Valahogy mégsem keseredett neki, sőt, épp ez segítette az önképe alakításában. 30/30 ugyanannyi volt, mint 40/40, 50/50, bármennyi per ugyanannyi… azaz 1.
Egy egész, jutott erről az eszébe. Talán az ember az által is lehet egész, ha egyenlő részt kap benne fény és árnyék. Bizarrságával együtt is vigasztaló gondolat volt. Ha merhette remélni, hogy ebben a se jó, se rossz állapotában is megfelelően funkcionáló lény lehet, egy esetleges lélek – számértéke, előjele ismeretlen! – nem is volt olyan kívánatos dolog.

A matematikai okfejtések mögött bujkáló AJ, ha rövid időre is, kiegyensúlyozott életforma volt… de nem a nehezen megingatható fajtából.
Ha valaki ekkor felvilágosítja róla, hogy fiatal felnőttként már csak a saját arányait strigulázza majd egy valóságos táblán, a bal oldalán „Meghalt”, a jobbon „Életben maradt” jelzők alatt, és örök kétség marja, hogy nem tudja majd mindig a perjeltől jobbra halmozni a számait…

…Akkor aztán hiába dugja az orra alá formás popsiját Rose, mondván, „Tedd bárhová, csak fejezzük már be, aztán vinnyoghatsz!”, hiába szereti az anyja és hiába csalogatja őt ezernyi megértendő csodával a tudomány, keres egy alkalmas fát és némi kötelet, és véget vet az egész baromságnak, mielőtt annyit mond az a kéretlen próféta, hogy „polyganglioradiculoneuritis”.

Később azt kívánta, bár a jövőbe látott volna tizenöt évesen. De akkor többnyire csak arra vágyott, mint bárki más, szerelemre, elfogadásra, az érzésre, hogy nincs egyedül.
És néha, mikor nagyon elkeseredett, magában azt kívánta, amit senki más: hogy pont olyan lehessen, mint a többiek, ha nem is örökre, de legalább egy hétre, vagy napra, vagy csak egy órára, hogy érezze, milyen az, normálisnak lenni.

 

– Velem bezzeg sosem történik ilyesmi – dohogott Charlie.
Az apartman-tömb parkolójában álltak, és Lex új autóját vizslatták. Valójában csak a nő számára volt új – tegnap még egy Alexander Cartwright nevű óriás tulajdonát képezte, és az anyósülésen lapuló, aláírt szerződés szerint egy dollárért cserélt gazdát előző délután.

Lex emésztő félelemmel markolászta a mellkasát. Alexander tegnapi látogatásakor nem tudta mire vélni, hogy a férfi kért tőle egy dollárt; mindenesetre ártatlan dolognak vélte. Akkor pirulva gondolt arra, hogy szívesen fizetne többet is az óriás látogatásaiért. Vele néha nem érezte, hogy kurva, majdnem olyan volt, mintha…
– Bambulsz – bökte meg Charlie.
– Bocs. – Azon kapta magát, hogy a kolléganőit elszállásoló formás épületek között kilesve a környező külvárosi kertes házak és kis parkok színes egyvelegét bámulja. – Mit mondtál?
– Hogy és nem szoktam autót kapni ajándékba – húzta össze a szemöldökeit Charlie. Aztán mosoly szaladt át az arcán. – Nyilván fenomenálisan szopsz.
– Nyilván – nyögte Lex. – Folyton a hülyeségen jár az eszed, hiába tanulsz szép szavakat.
– Most mér’, csak vicceltem!
– Nem jó vicc, és nem ajándékba kaptam. – Lex kézbe vette és még egyszer átfutotta a rövid szerződést. – Eladta nekem. – Sosem tapasztalt még tőle hasonlót, a lelke mélyén mégis jellemzőnek érezte a férfira ezt a húzást: jelképes árat kérni valamiért, hogy az ne legyen igazi ajándék.
Talán kevésbé kedvel, mint hittem. Alexis nem tudta, hogy örülnie kéne az egydolláros BMW-nek, vagy a lakosztályába zárkózni és zokogni. Valami nagyon, nagyon nincs rendben. Akkora űrt érzett a szíve helyén, amiben elfért volna egy tengerjáró hajó.
Charlie ezúttal már belecsípett a karjába.
– …de ide se bagózol! Kipróbálhatom?
– Mi? Ja, igen… igen. – Alig fogta fel, hogy a barátnője a fekete sportkocsiról beszél.
– Jó! Akkor lerendezem az ebéd előtti kuncsaftomat, és utána elmegyünk a jogosítványodért, meg kajálni a belvárosba!

Igaz is. Charlene már boldogan szaladt az apartmanjuk felé, mire Lex eszébe ötlött, hogy a jogosítványa két hete az egyik okmányirodában pihen, és csak arra vár, hogy magához vegye. Csak nemrégen tette le a vizsgát – korábban, utcai prostiként még egy közlekedési szabálykönyvre sem futotta volna –, és eddig nem volt sürgős, hogy érte menjen, lévén nem volt mit vezetnie. Igaz, szépen alakultak a megtakarításai, mégsem tartott még ott, hogy sportkocsit vásároljon.
De már van mivel furikáznom. Valamelyik találkájukon futólag említette az óriásnak, hogy befejezte a sofőrképzést. Most meg itt állt egy csillogó-villogó, polírozott-lemosatott, por- és ujjlenyomatmentes, könnyűfém-felnis csoda. Alexis biztosra vette, hogy még olajcsere is volt, mielőtt megkapta.
És mindez egy szavamba került… meg egy dolláromba. Talán sokkal jobban kedvelte őt a férfi, mint hitte, nem fordítva? Képtelen volt kiigazodni rajta. A lényed egy hatalmasra nőtt rejtély, édes.

A tudatalattijában kételyek és gyötrő gondok kergetőztek. A szorongató félelem nem engedett a mellkasában. „Hamarosan minden hibát jóváteszek”, mondta Alex nem is olyan régen egy telefonbeszélgetés közben, és a nő tudta, hogy komolyan gondolja.
De milyen hibákra célzott? Hogy hazugságra és csalásra kérte őt, ráadásul közben Lex Timothy perverz testőreinek markába került? Az utóbbi nem is Alexander hibája volt; nem közvetlenül. Lex gyomra felfordult azoknak az óráknak az emlékére, összegörnyedt, és hányt egyet – aznap már harmadszor. Szerencsére volt annyi lélekjelenléte, hogy elforduljon a BMW-től, nehogy összemocskolja a karosszériát. Hiába, még nem fogta fel teljesen, hogy az övé, hogy nem sért meg senkit, ha lerókázza a motorháztetőt…
Vagy azt érthette Alex hiba alatt, hogy kórházba került a kis szőke lány? Lex megrótta magát, amiért egy pillanatra is feltételezte, hogy az óriásnak benne volt a keze Adrienne Pauley koponyatörésében. Alexander nem bántotta volna a kicsikét. Nem, az teljesen kizárt.
Netán Kövér Tim ominózus fogdmegeinek megleckéztetésére esküdött volna? Lex ezt az ötletet is elvetette. Alexander túl jóban volt Timothyval, hogy kárt okozzon neki.

Az óriás fogadalmának nem volt megfogható értelme. Csak bűze, nyomasztó, orr- és lélekfacsaró, baljóslatú, valami-szörnyűséges-fog-történni szaga.

Charlene próbaköre előtt Alexis elegáns ruhába bújt, és retiküljébe süllyesztette a szekrénye mélyén dugdosott orvosi köpenyt meg kitűzőt. Beszélnie kellett a szőkével, és szüksége volt az álcájára, hogy zavartalanul tehesse. Hülyén érezte magát emiatt, de akkor is kíváncsi volt az ellenfelére.

– Csak óvatosan, Charlene. Kicsit háborog ma a gyomrom – figyelmeztette barátnőjét, mikor beültek az autóba. Ismerte már a lány vezetési stílusát. Évek óta volt jogosítványa, meg egy kis kék Toyotája, amit ritkán vezetett, mégis összetörte már párszor.
– Biztos túl sokat nyeltél egy bizonyos tápanyagból a reggeli kufirc végén – legyintett Charlie, és vigyorgott. – Vagy felkoppintottak? Nem hinném, múltkor csináltunk tesztet.
– Remélhetőleg nem – dörmögte Lex. – A minap vállalnom kellett némi gruppenszexet. Azt sem tudnám, ki az apja a négyből.
– Négy! – Charlie szeme felragyogott. – Nekem nem is szóltál! – emelte meg a szemöldökét tettetett felháborodással, majd a gázra taposott.
A motor visított, a két nő nemkülönben. Charlie izgalmában, Lex félelmében.

Eve aggodalmaskodó kedvében volt.
Jaj, Alex, nem lesz ez jó.
Ne károgj. Mindent alaposan kiterveltem.
Az óriás meghúzott egy csavart az utolsó felspécizett széken.
– Kész – mordult fel elégedetten.
– Nagyszerű – dünnyögte Andy. A szája cserepes volt a kiszáradástól, és véresre repedezett.
– Fogd be, Andy – vinnyogta halkan Rufus. – Meg fog ölni minket! – A fiatal fickó bal lába egyfolytában járt, halk zizegéssel festve meg a garázs csendjét. A tekintetébe szünet nélküli rémület költözött, sötétbarna írisze felett és alatt is kilátszott a szeme fehérje, a pupillái kitágultak. Úgy harminc órája nem aludt. Az ételébe kevert serkentők meghozták a kívánt hatást.
Brian esetében, aki altatókat kapott, szintén. A nap nagy részében békésen hortyogott, abnormális méretű, dudoros, kopasz feje horpadt mellkasára bukott, csak a kötelek akadályozták meg, hogy a székéről a földre pottyanjon.
A fülbevalós Caleb időnként közölte, hogy szédül, és olykor hányt egyet. Alex annyi carbamazepint tömött belé, hogy ha eloldozta volna, valószínűleg akkor sem jutott volna néhány lépésnél tovább. A beszédét alig lehetett érteni, a szemei össze-vissza ketyegtek, és gyakran bandzsított. A doktor biztos volt benne, hogy mostanra a vére nátriumszintje is erősen elüt az élettanitól, ami szintén nem tett jót az egyensúlyának.
Az is borítékolható volt, hogy az előző három mákvirág közül egyik sem lesz ura a mozgáskoordinációjának a nagy pillanatban. Egyedül a negyedik fickó, Andy volt veszélyes, aki először büntetésből szomjúhozott, majd megtagadta az evést-ivást, mikor látta a többieken kiütköző tüneteket. Mostanra az ő szervezete is legyengült, de az esze még vágott. Ez némi aggodalomra adott okot. Alex esetleg vénás drogokkal próbálhatta volna a befolyása alá vonni, de nem rendelkezett ilyesmivel, a kórházból nem hozhatott – mivel ott sem volt a célnak megfelelő szer, Adrienne ellenben még a betegállományt erősítette –, Timothy pedig már így is kérdezősködni kezdett, tehát az alvilági kapcsolatait sem használhatta.

Alex megfogta a széket, és a másik három mellé állította. Kicsit pihen, gondolta, és aztán megkezdi a vezetékek bekötését és az ülőrészekbe telepített mérlegek érzékenységének tesztelését. Néhány óra munka választotta el az utolsó fázistól, ami a robbanószerkezet és a székek szenzorainak összehangolása volt. Leendő áldozataira nézett. A négy halálra szánt úgy ült ott lekötözve, ahogy napokkal ezelőtt elrendezte őket, kivéve, hogy a szemük már nem volt bekötve. A béklyóik kioldhatatlanok voltak. Nem próbáltak szabadulni. Már a főnökük nevét sem emlegették.

Timothyról jut eszembe – szólalt meg Eve. Szóltál neki, hogy magával kell hoznia még valakit?

A LUCAS 2-vel volt egy kis gond. Az újraélesztő eszköz két részből állt, egy laposabb ívű pántból, amit a földön fekvő élesztendő illető háta alá kellett tenni, és egy domborúbb ívből, ami a mellkas fölött helyezkedett el. A két részt nagyjából a hónaljak alatt lehetett összepattintani, majd a felső ív közepében elhelyezett motor aljából kihúzni egy vécépumpa-forma dugattyúvéget és a halott mellkasára cuppantani. Ezután már csak be kellett kapcsolni a motort, és míg az akku bírta, a gépezet percenként százszor nyomta össze és engedte fel a halott mellkasát.
A kis gond pedig az volt, hogy Alex hatalmas méreteit nem érték át az ívek. Miközben Timothy kezeli a LIFEPAK 15-öt, valakinek nyomkodnia kell majd Alexander mellkasát. És óriás mellkashoz bizony erős ember kell.

Szóltam – emlékeztette az ördöglányt Alex. Ami azt illeti, te is hallhattad. Nem zártam le előtted az agyam. A tiéd viszont valahol messze jár, ahogy nézem.
Bocs. Szétszórt vagyok.
Észrevettem. Mi van, nem örülsz, hogy hazamehetsz?
Nem kimondottan – dünnyögte Eve. Azért vagyok itt, mert itt akarok lenni. Te is jártál az otthonomban, láthattad, mennyire sivár. Azt viszont nem is sejted, milyen évszázadokig ott élni és éhezni…
Éhezni?
Nem szeretem az emberlélekből készült eledelt, pedig egy ördögnek csak az jut vacsorára.
Fura egy ördög vagy te – mosolygott Alex.
Apám is ezt mondta. Szerinte anyámra ütöttem. Sokat tűnődtem, ki lehet az. Tudom, buta ötlet, de az jutott eszembe: mi van, ha emberi lény volt? Körül akartam nézni idefent.
Alex nem győzött csodálkozni.
Egyre érdekesebb oldalaidat feded fel most, hogy lassan elválni látszanak az útjaink.
Eve sóhajtott.
Nem győzhetlek meg, hogy ne csináld?
Nem. Sajnálom.
Én is… Akkor legalább áruld el, mikor tervezed.
Az óriás vetett egy pillantást a rendetlen garázs egészségtelen fényű lámpáira.
Holnapra szép időt ígérnek. Kifekszem a tengerpart egy szárazabb részére napozni defibrillátorral, detonátorral meg gyógyszerekkel felszerelkezve, és ha végül semmi jó nem jön össze, legalább nem leszek hullasápadt hulla.

Lex elnyomta a késztetést, hogy megcsókolja a szilárd talajt, mikor kiszállt Charlie mellől a kórház parkolójában.
A visszatérő émelygéstől tompult aggyal küzdötte fel magát a hetedikre. Még így sem tudta nem észrevenni, hogy Adrienne furcsán néz rá, mikor a szobájába lépett.
– Jó napot, Miss Pauley. Hogy vagyunk? – kezdeményezett beszélgetést.
– Remekül – mosolygott a lány. Egyértelműen volt valami a tekintetében. – Miller főorvos úr holnap hazaenged.
– Kitűnő – próbálkozott meg egy mosollyal Lex.
Olyan hamar? Zavarta, hogy a vetélytársa máris visszatérhet a normális életéhez. Amíg kórházban volt, jobban nyeregben érezte magát. Hiába volt a másik lány alacsony, közepesen szép arcú, apró mellű… Alexander látott benne valamit.
– Jut is eszembe, doktornő – húzta össze ravaszkásan a szemét Adrienne. – Erre járt ma reggel egy bizonyos Dr. Peter Miles a fül-orr-gégészetről, és maga felől érdeklődött. Azt mondta, évfolyamtársak voltak.
Alexis rögtön tudta, hogy csapda. Mit tehetett? Belesétált, de azért megpróbálta emelt fővel.
– Még mindig hosszú a haja? – rögtönzött. – Vagy már levágatta? Rég láttam. Hülyén nézett ki, mikor a homloktükrét használta hajpántnak – köhintett zavartan.
Adrienne nem értékelte a viccet. És a játékba sem ment bele.
– Peter Miles nem fülész – közölte. – Még nem is orvos. Medikus, aki a folyosón beszélgetett valakivel mellettem, és ismeri Dr. Alex Cartwrightot. Az igazit. Aki férfi. – Adrienne már nem mosolygott. – Ki a frász maga?!

Lex megalázónak érezte az egész helyzetet. Egy törpenövésű fehércseléd leckéztette, aki valószínűleg életében nem aludt még az utcán, vagy feküdt le olyannal, akivel nem akart, aki talán még soha nem hozott igazi áldozatot azért, akit szeret…
Kibírnál-e egy hosszú, non-stop csoportos erőszakot csak azért, hogy a szerelmed kedvében járj, aki egy másik nőhöz szalad? Tudod-e, hogy nekem csak röpke félórák jutottak a boldogságból, egy tonnányi szarságért cserébe, miattad?
– Alexander szeretője vagyok – húzta ki magát. Oda akart ütni. Oda bizony.
Azt várta, hogy Adrienne kapitulál. De nem így történt.
– Tehát él. – A szőke lány komoran nézett rá, majd a semmibe révedt, és fokozatosan átadta önmagát egy felhőtlenül boldog mosolynak. Behunyta a szemét, törökülésbe húzta lábait az ágyon, és lágyan ringatta magát előre-hátra. – Életben van… éreztem… tudtam… mindig tudtam.

Alexis elmorzsolt egy könnycseppet. Akármennyi gúnyt ültetett az előbbi mondatába, a kicsi lányt nem törte meg. Ott ült, és a tartásáról, a lélegzetvételeiről, de még az elaludt hajtincseiről és a görbe kis lábujjáról is üvöltött, hogy visszakapott valamit, aminek Lex soha nem volt igazán birtokában.
Adrienne egész lénye ragyogott a szerelemtől.