Vörös­völgy fölött szürke fel­le­gek gyü­le­kez­tek. Áldá­sos esőt vár­tak azok­ból a felhők­ből, hosszú ideig tar­tott a nyári szá­raz­ság, és így a várost körül­vevő erdők fáin a leve­le­ket meg­sár­gí­totta a tűző nap fénye.

A főté­ren vásár­nap volt, a biro­da­lom min­den szeg­le­téből jöt­tek embe­rek eladni por­té­ká­ju­kat, s a gyü­le­vész népektől a lehető leg­töb­bet meg­tudni az elmúlt és közelgő napok eseményeiről.

Sokan azt beszél­ték, hogy hama­ro­san hábo­rú­zik egy­más­sal a két szö­vet­ség, és rio­gat­ták egy­mást, hogy az egész ismert vilá­got fel­ége­tik a csa­ták­kal. Nem csoda hát, hogy a nagy nyüzs­gés köze­pette sokan jaj­gat­tak, mások azon­ban a min­den­féle utcai szó­ra­koz­tató ván­dor­szí­né­sze­ket és zené­sze­ket néz­ték nagy ámulattal.

A tarka nép­ség zaja méh­kas­ként zsi­bon­gott szét a város nyu­god­tabb utcáin, de a nyo­mor­ne­gye­dig már nem hang­zott semmi belőle. Ahogy az ott síró sze­gé­nyek hangja sem jutott el a főtérig.

Ebből a szor­gos kas­ból nőtt ki az a hatal­mas vár, amit min­denki csak Arx Rub­rá­nak hívott, azaz a Vörös Vár­nak. Maga az épü­let nem hor­do­zott ilyen szí­ne­ket magán, bel­se­jé­ben is csupa, mezí­te­len kőpil­lér és lépcső, ámde a ter­met, ahol a biro­dal­mat kor­mányzó Házak Taná­csa ült, min­den rész­le­té­ben az élet szí­ne­ként ismert vörös uralta. A leg­na­gyobb vezér tró­nusa mögött is egy hatal­mas főnix arannyal hím­zett alakja lógott a leg­ne­me­sebb selyemből, amiről azt beszé­lik, nemes szü­zek kezei által készült, és védel­mező ereje van.

Az abla­kok­kal sűrűn díszí­tett ter­met egy ellip­szisről for­máz­ták, mely­nek egyik végéből nyí­lott az a legen­dás ajtó, amin sok király és hős lépett már be, amibe a leg­ré­gebbi mes­te­rek bele­fa­rag­ták a világ­te­rem­tés történetét.

Azon a boron­gós napon töb­be­ket meg­lepő jelen­ség tette be a lábát az ajtón keresz­tül. A Házak Taná­csa köve­te­ket foga­dott a világ más nagy biro­dal­ma­i­tól meg­hall­gat­ván kéré­se­i­ket és aján­la­ta­i­kat. Éppen a messzi keletről érke­zett fur­csa ember még inkább fur­csa sza­vait figyel­ték, keres­ke­delmi ügyek­ben jött el olyan messzire hazá­já­tól, ami­kor nagy robaj­jal egy várat­lan ven­dég lépett be.

Felbő­szült moraj­lás lett úrrá a ter­men egy szem­pil­lan­tás alatt, a keleti ember riad­tan ugrott félre a sebe­sen köze­ledő ven­dég elől. A jöve­vény meg­állt a magas emel­vé­nyen ülő vezér előtt, aki akko­ri­ban maga Rubint­szemű Ophe­rius volt. Nem várta meg, hogy szó­lásra hívják.

-          Meg­van.

Ezt az egy szót aztán nagy pus­mo­gás követte, a vezetők, nemesi csa­lá­dok fejei mind fel­há­bo­rodva beszél­tek a meg­je­lentről, muto­gat­tak rá, és egye­sek til­ta­kozó módon kiál­tot­tak Opheriusnak.

A vezér kényel­me­sen fel­állt tró­nu­sá­ból, majd csendre intette a Házak Taná­csát, elég volt egyet­len kéz­moz­du­lat, hogy az indu­la­to­kat féken tartsa. A fehér hajú vezető végig­te­kin­tett az egybegyűlteken:

-          Vörös Rend leg­ki­vá­lóbb embe­rei, ti nem hiába ültök itt velem egy terem­ben! Mind­annyian jól tud­já­tok, mi a célunk. Mi védel­mez­zük az éle­tet, ezt a vilá­got, amit mások sötét­ségbe taszí­ta­ná­nak. Így az is fel­ada­tunk, hogy a min­den­kori Teremtőt oltal­maz­zuk és segít­sük útján.

-          Gya­lá­zat! – üvöl­tötte a terem köze­pébe egy csa­ládfő, szája szinte hab­zott a dühtől, akár­csak egy veszett kutyának.

A ven­dég meg se rez­zent, éppen csak irá­nyába for­dí­totta fehér arcát, hogy lássa, ki mert ilyen módon szólni róla. A maga­san ülő erre aztán kihúzta magát, és csend­ben mére­gette tovább a magas­ból kicsi­nek tűnő jöve­vényt. Azt a jeget metsző tekin­te­tet nem sokan bír­ták kiállni.

Ophe­rius türel­me­sen meg­várta, míg elmú­lik min­den moraj, kör­be­ve­zette szeme sugárát a ter­men és a sok nagy nevű főú­ron. A vezér jól tudta, mi az oka a ven­dég ilyes­fajta fogad­ta­tá­sá­nak, de beszélni róla senki sem szeretett.

-          Kék­vérű Arin meg­ta­lálta a Teremtőt.

Erre aztán egy-két pil­lan­tás ere­jéig meghűlt az ott ülők ere­i­ben a vér, ám ez éppen csak addig tar­tott, amíg az egyi­kük fel nem üvöl­tött az öklét Arin felé rázva.

-          Hogy meré­szel­tél te szám­ki­ve­tett korcs a Teremtő­höz járulni? A tör­vény­nek a feje­det kéne ven­nie mind­azért a gya­lá­za­tos tet­tért, amit a csa­lá­dod elkö­ve­tett! Az összes Kék­vérű­nek meg kéne halnia!

Sokan értet­tek egyet azzal az úrral, kivég­zé­sért kia­bál­tak, a mél­tó­sá­gos nagy­urak úgy har­sog­tak, akár­csak a piaci kofák. Arin szó nél­kül tűrte meg­vető sza­va­i­kat, bár áll­kap­csát meg­fe­szí­tette, nehogy dühe elve­gye ural­mát nyelve felett.

A vezér túl­ki­ál­tott a vásári zajon.

-          Uraim! Bár ti mind meg­bé­lye­gez­té­tek a Kék­vérűe­ket, majd kita­szí­tot­tá­tok ebből a teremből őket – ekkor egy hézagra muta­tott a főu­rak között –, gono­szul meg­gyil­kolt tag­jaik közül az utolsó még most is azért küzd, hogy vissza­fo­gad­já­tok házát az őt meg­il­lető helyére. Ugyan­ah­hoz az ügy­höz tar­toz­nak ők is, most pedig lehető­ség is nyí­lik előt­tük, hogy meg­mu­tas­sák ezt nek­tek. Arinra bíz­tam a Teremtő fel­ku­ta­tá­sát és védel­mét. Bár sok ember­öltő­vel ezelőtt nem sike­rült meg­vé­de­nünk a kivá­lasz­tot­tat, most más­képp lesz, mert a leg­jobb van a Teremtő mel­lett. Én vezető­ként bizo­dal­ma­mat belé­he­lyez­tem ebbe az ifjúba. Arra kér­lek ben­ne­te­ket, hogy tegye­tek így ti is, vigyük győ­ze­lemre ügyün­ket! Ezek szel­le­mé­ben foly­tas­sá­tok a biro­da­lom kormányzását.

A jobb­ján ülő fér­fi­nak bic­cen­tett, aki jól tudta, ez azt jelenti, hogy Ophe­rius távo­zik a teremből. A vezér még meg­ha­jolt a terem mél­tó­sá­gai előtt, aztán tró­nusa mögé lépve kisé­tált egy kisebb, hátsó kijá­ra­ton. Az ott mara­dot­tak több­sége gyű­löl­ködve figyelte Arint, amint meg­haj­totta kissé fejét, mielőtt az irigy­lésre méltó ere­jét hasz­nálva eltűnt a sze­mük elől.

Vég­te­len­nek lát­szó folyo­só­kon haladt Ophe­rius, körü­lötte gyor­san suhan­tak el a főnix­ala­kos zász­lók. A vele szembe jövők ijed­ten kap­ták össze magu­kat, illendően köszön­töt­ték, de a vezér nem fog­lal­ko­zott alatt­va­lók­kal. Saját ter­mébe igye­ke­zett, ami­nek jelen­ték­te­len­nek tűnő ajtaja előtt az ifjú lovag már várta.

-          Nagy fel­for­du­lást csi­nál­tál – mor­gott rá, miköz­ben kul­csa­i­val zör­gött. – Nem lehe­tett volna csak nekem bejelentened?

-          Nem.

Ophe­rius fel­né­zett a fiú kiis­mer­he­tet­len arcára. Semmi jelét nem mutatta meg­bá­nás­nak, de még öröm­nek sem, hogy az ő nevét gya­lá­zók előtt fölé­nye­sen mutat­koz­ha­tott. Ha nem ismerte volna jól, félne Arin­tól. Bár csa­lád­já­ból nem sok maradt, párt­fo­gói közül is töb­ben elhagy­ták, még min­dig hatal­mas­nak szá­mí­tott a Kék­vérű csa­lád utolsó ágacskája.

Belép­tek a kis zugba, dohos szag csapta meg orru­kat. A falat, ahol ugyan látni lehe­tett, gya­nús, zöld fol­tok díszí­tet­ték. Per­ga­me­nek szá­zai vára­koz­tak a szoba köze­pén álló asz­ta­lon, ami mögé a vezér leült, majd a kupac nagy­ját a földre söpörte. Ophe­ri­us­nak nem volt szük­sége sem­mi­lyen írásra, hogy emlé­kez­zék, kiváló esze min­dent meg­jegy­zett. Az a szoba csak az írno­kok fon­tos­ko­dá­sá­nak ered­mé­nye volt, ahova a sok ellen­jegy­zendő ira­tot vitet­ték. Más­kü­lön­ben csak tit­kos kihall­ga­tá­sokra hasz­nálta, ez az alka­lom is éppen ilyen volt.

-          Nos, Arin, figyel­mem a tiéd. – Összefűzte ujjait az asz­tal­la­pon. – Azt tud­juk, hogy a Teremtő meg­van, de kér­lek, mesélj róla.

A fiú kör­be­te­kin­tett a búto­ro­kon, ame­lyek­ből szerző­dé­sek és tér­ké­pek foly­tak szer­te­szét. Háta mögött össze­fogta kezeit, egy apró vonás jelent meg arcán, ami mutatta, ki nem áll­hatta azt a kis pat­kány­lyu­kat. Azt hitte, hogy őt fényűzőbb helyen fogadja majd, rang­já­hoz illően, de tudta, hogy mit sem szá­mít ez, ha csak ők ket­ten van­nak ott.

Nagy levegőt vett.

-          Az utolsó régi­ó­ban talál­tam rá, nem mutat­ko­zik rajta a Régiek vére.

-          Ó – adott csa­ló­dott­ság­nak han­got Ophe­rius és hát­radőlt szé­ké­ben. – Ez vár­ható volt. Sok lesz vele a munka.

-          Igen – nyug­tázta a fiú gyor­san. – Nem is beszélve arról, hogy mennyire ellenáll.

-          Te sem nyá­jas meg­kö­ze­lí­té­sedtől vagy híres – sóhaj­totta. – Az ereje?

-          A leány érintetlen.

-          Jó, az nagyon jó. Marad­jon is úgy, de ezt rád bízom. Nem tud­hatni, mikor kerü­lünk kri­ti­kus helyzetbe.

Arin aka­rat­la­nul is elmosolyodott.

-          Min derülsz annyira?

-          Semmi érde­kes, Laura még gon­dolni sem mer ilyes­mire. Nem ked­vel engem.

-          Nem is lénye­ges, hogy sze­res­sen téged. Neked sem. Ha kell, tudom, te meg­te­szed. – Legyin­tett. – Ez nem is fon­tos most, azt mondd meg, hogy meg­fe­lelő­nek látod-e.

Ha nem az, Ophe­ri­u­szon nem múlik, hogy már az ele­jén elpusz­títsa és egy job­bat keres­sen. Nem akart feles­le­ges erőt paza­rolni egy tehet­ség­te­lenre, hisz amíg a Kék­vérűek időugró képes­sége az ő olda­lán áll, addig kutat­hat, amíg akar, és addig is fog. A Teremtő élete Arin jóhi­szemű­sé­gén függött.

A fiú fél­re­te­kin­tett, a pad­lót pász­tázta tekin­tete. Nem hazud­ha­tott arról, hogy alkal­mat­lan­nak tar­totta a lányt, de nem akarta az esé­lyét sem így elvenni tőle. Biz­tos, hogy az idő vég­te­len ten­ge­ré­ben még sok Teremtő szü­let­het, de akarhatja-e annak az ártat­lan lány­nak a halá­lát? Nem ismerte iga­zán, hogy válaszolhasson.

-          Ígé­re­tes­nek tűnik, de még csi­szolni kell – mondta végül olyas­féle meggyőző­dés­sel a hang­já­ban, hogy már önmaga is elhitte.

-          Egyéb­ként sem ölet­he­tem meg, ha már beje­len­tet­tem a Házak Taná­csá­ban! – neve­tette derű­sen. – Mintha te mind­ezt előre sej­tet­ted volna. Meg­esett rajta a szí­ved, hiába mutat­ko­zol kőkeménynek.

Arin nem volt abban a pil­la­nat­ban ilyen szá­mító, nem a Teremtőre gon­dolt, hanem saját maga becsü­le­tére. Annyit tudott Ophe­ri­usz­ról, hogy min­den­ben az ered­mé­nyes­sé­get nézte első helyen, egyet­len ember­élet a sor­ban jóval hát­rébb volt szá­mára, de azt sose gon­dolta volna róla, hogy a kivá­lasz­tot­tal szem­ben is így tenne.

Milyen világba került bele az a leány?

-          Rám bíz­tad ezt a fel­ada­tot, a Teremtőt én oltal­ma­zom. Ha kell… tőled is meg­vé­dem. – Merően nézett vezé­rére, ami­kép­pen a véreb, ha védi terü­le­tét. S komo­lyan is gon­dolta, ezek után, hogy a világ is tudott róla, min­dent meg kel­lett ten­nie a lányért, ha nem akarta elbukni az utolsó esé­lyét is becsü­le­té­nek visszaszerzésére.

Ophe­rius vörös sze­mé­vel vígan figyelte a fiút, nehéz aranygyűrűk­kel díszí­tett kezét szája elé tar­totta, így kun­co­gott Arin komolyságán.

-          Mind ugyan­azért küz­dünk – mondta vissza­fojtva vigyo­rát, köz­ben szé­lesre tárta kar­jait, hogy töret­len és őszinte barát­sá­gá­nak jelét adja.

-          Nem – felelte fagyo­san a fiú, s már indulni készült –, te az úgy­ne­ve­zett ügye­dért, de én csa­lá­dom becsü­le­té­ért. De tudod mit? Iga­zad van, a célunk ugyanaz. Győ­ze­lemre vinni a Teremtőt.

A Vörös Vár­tól egy­hét­nyi lovag­lásra, Pusz­ta­vég falai között láz­ál­mok­ban gyötrő­dött a király, hogy ágya majd’ magába szívta hideg verí­té­kes tes­tét. Ter­mé­nek abla­kait elsö­té­tí­tet­ték, nehogy a nap­fénnyel együtt ártó szel­le­mek is beszi­vá­rog­ja­nak az ifjú lelkébe.

Fen­sé­ges ágya mel­lett rez­ze­nés­te­len egy sötét, vékony alak ült. Lomb­zöld sze­me­i­vel a vilá­got adó gyer­tyák láng­jait figyelte, amint fel­felé ágas­kod­tak és fal­ták a levegőt. Az egyik füs­tö­lögve elné­mult, s abban a pil­la­nat­ban kitá­rult a vasalt ajtó is.

Újabb sötét alak jelent meg, aki­nek lát­vá­nyára riad­tan pat­tant fel ültéből a másik. Még­sem beszél­tek. Mind­ket­ten hall­gat­ták a nehéz szuszogást.

-          Hagyj békén! – nyö­ször­gött föl álmá­ból a nagyúr, majd heve­sen kap­kodni kezdte a levegőt, míg­nem egy őrült kiál­tás­ban kitört.

A mel­lette lévő ala­kok meg­re­megni lát­szot­tak, keze­ik­kel már éppen lefog­ták volna Naxosz kar­jait, de a beteg meg­nyu­go­dott addigra.

Tanács­ta­lan sóhaj hagyta el a vir­rasz­tók ajkait.

-          Egyre rosszabb – sza­kadt ki végül a lomb­zöld szeműből. – Az elmúlt néhány órá­ban több­ször is rátör­tek azok a látomások.

A mel­lette lévő tál­ból kivett egy fehér kendőt, kicsa­varta belőle a vizet és sze­re­tet­tel­jes moz­du­la­tok­kal töröl­gette a király fehér hom­lo­kát. A másik alak sze­méből szik­rá­zott az undor.

-          Nincs neked jobb dolgod?

Erre a durva kér­désre a lomb­zöld szemű értet­le­nül pis­lo­gott maga elé, mert a magas, szi­kár úrnőre nem meré­szelt felnézni.

-          Nekem király­uram mel­lett kell len­nem, ez az egyet­len fel­ada­tom – vála­szolta aztán bátor­ta­lan hang­gal, keze reme­gett kissé.

Az úrnő dühö­sen kihúzta magát, nya­kát előre nyúj­totta kissé és össze­pré­selte peng­evé­kony, szá­raz ajkait.

-          Neked csak az ágyá­ban kell szol­gá­la­tot ten­ned, amire most semmi szük­sége. Kot­ródj innét! – Igye­kezte hang­ját vissza­fogni, nehogy a királyt fel­za­varja vele. Az ifjú mégis kinyi­totta sze­mét, bágyad­tan tekin­tett körbe termén.

Elő­ször nem ismerte fel a körü­lötte álló­kat, sem saját szo­bá­ját, aztán fel­emelte vizes fejét pár­ná­já­ról, hogy job­ban lát­hassa, mi tör­té­nik körülötte.

-          Anyám! – kezét kérőn nyúj­totta a szi­kár nő felé, de az nem nyúlt utána. Csak arcát for­dí­totta irá­nyába. – Kér­lek, ne küldd el!

A lomb­zöld szemű arca fel­ra­gyo­gott ezekre a sza­vakra, meg­könnyeb­bült mosollyal, és sírá­sát vissza­fojtva ragadta meg Naxosz kezét, simo­gatta fáradt arcát is.

-          Itt vagyok, ked­ve­sem, vigyá­zom álma­i­dat! – meg­csó­kolta a kezet, aztán hom­lo­ká­hoz nyomta. Riad­tan vette észre, hogy milyen hideg a király bőre.

-          Ez a leány rang­ban nem illik mel­léd, fiam. Nem képes a gyó­gyí­tásra sem, egyet­len­egy dolog­hoz ért csu­pán, hogy mikép­pen tes­sen a te testi gyö­nyö­rö­dért. – A cson­tos nő nem tudta és nem is akarta elfedni a hang­já­ból kihal­lat­szó lenéző modort.

-          Nem aka­rok itt maradni egye­dül vele! – Naxosz nem is figyelt anyja sza­va­ira, meg­gyö­tör­ten for­gatta fejét pár­ná­ján. – Megint gyil­ko­lásra kény­sze­rí­tett! – sut­togta vacogó fogai közül, arcára a ret­te­net is kiült, ami­kor újra és újra eszébe jutott az ártat­lan leány, akin erő­sza­kot tett, majd las­san megölte.

Mind­ket­ten fel­kap­ták erre a fejü­ket, de amíg a lomb­zöld szemű riad­tan pil­lo­gott elereszt­vén a nagyúr kezét, addig a másik nő öröm­te­lien mosolygott.

-          Ne aggódj, fiam, min­den rend­ben lesz! – sutyo­rogta elhaló anyai ked­ves­ség­gel, és gyer­meke hom­lo­kára tette rán­cos kezét. Naxosz vissza­zu­hant álma­iba. Az úrnő kifújta magá­ból a levegőt, elnézte pár pil­la­na­tig fia beesett arcát, majd gyors vál­tás­sal szik­rázó tekin­te­tét most a lomb­zöld szeműbe fúrta.

-          Mit tegyek, Kimi­rel úrnőm? – kér­dezte a lány halkan.

A nő önelé­gült vigyor­ral fogadta a leány rémült arcá­nak lát­vá­nyát, amitől az csak job­ban félni kez­dett, elhát­rált az ágy­tól, hogy minél messzebb lehes­sen mind­kettő­jüktől. A gyer­tyák meg­vi­lá­gí­tot­ták kecses alak­ját, kerek­ded for­máit, amik elkap­ták Kimi­rel min­denre ügyelő tekintetét.

Össze­vonta vékony szem­öl­dö­két és elmél­kedve nézett a lányra.

-          Mondd csak, mióta vagy Pusz­ta­vég városában?

-          Ami­óta csak esze­met tudom, úrnőm! – rebegte a választ értetlenül.

-          S mióta szol­gá­lod ágyá­ban a királyt?

-          Hat hónak ezelőtt küld­tek értem, hogy régi ágya­sá­nak helyébe lép­jek. – Sze­mét lesü­tötte, mintha szé­gyellné magát. – Elár­vul­tan, vagyo­nom­tól és eré­nyemtől erő­sza­ko­san meg­fosztva éltem más­fél évig kegye­lem­ke­nyé­ren atyám adó­sa­i­nál. – Elvö­rö­sö­dött az arca sza­vai köz­ben, keze­i­vel szok­nyá­ját gyűrte. – De ez sem tart­ha­tott örökké, így a kirá­lyi udvar­hoz for­dul­tam segít­sé­gért, hátha van hely a vár­ban egy írni, olvasni tudó hölgyre. A szol­ga­nép­ségbe kerül­tem, magam intéz­tem a király ruha­tá­rát és szo­bá­já­nak rend­jét, végül ágyába hívott. S most itt vagyok.

-          Ha jól veszem ki mon­dan­dód­ból, csa­lá­do­dat elpusz­tí­tot­ták két évvel ezelőtt. – Kimi­rel elmé­lyülve csü­csö­rí­tette ajkát.

-          Így van, úrnőm. Atyám a Vörös Rend­nek áldozta magát, emi­att érte be a vég­zet – mondta a lány meg­eresz­kedően, sűrű bólo­ga­tá­sok közepette.

-          Fur­csa, hogy mind­ezek elle­nére alá­za­to­san szol­gá­lod házad gyil­ko­sát. Tar­ta­nunk kéne attól, hogy veszé­lyes vagy…

-          Nem! – sikí­totta a lány. – Nem – mondta hal­kan, vissza­fogva magát. – Öröm­mel vagyok a király mel­lett, sze­re­tem őt. Sosem for­ral­nék bosszút ellene, eszembe se jutna.

Az anya fel­húzta szem­öl­dö­két, meg­for­dult, mintha távozni készülne a teremből, de alig­hogy kezét a kilincsre tette, hide­gen a követ­kezőt mondta:

-          Tudom, hogy szí­ved alatt az ő fattyú gyer­me­két hor­do­zod, Avi­nior. Légy óva­tos, miket teszel, átlá­tok raj­tad… Hiába hiszed, hogy Naxosz fel­emel majd téged. Őmellé a Teremtőt ren­delte a sors, belő­led soha­sem lesz királyné, ahogy iva­dé­kod sem lesz több egy nem kívánt hibádnál.

Kimi­rel meg sem várta Avi­nior vála­szát, bár szí­ve­sen leg­el­tette volna sze­mét a leány ijedt, keserű arcán, ám fiá­nak bűzös tes­tétől hány­in­ger kerül­gette és egyéb­ként sem volt már több mon­da­ni­va­lója, így elhagyta a király ter­mét. Fel­lé­leg­zett és szé­les mosolyra húzta ajkait. Min­den más anya ápolta volna gyer­me­két el nem hagyva őt láz­ál­ma­i­ban, de Kimi­rel tel­je­sen más volt, neki csak az szá­mí­tott, hogy Naxosz betel­je­sítse Pusz­tí­tói vég­ze­tét és ural­kod­jon az új világ­ban. Ehhez pedig az a másik Naxosz kell, akitől fia úgy tar­tott, aki hideg­vérű gyil­kos, aki végig­vi­szi aka­ra­tát, bármi lészen is az útjában.

Egyet­len dolog lehe­tett aka­dály ebben, ez pedig az a fattyú, aki ott nevel­ke­dett Avi­nior méhé­ben. Egy gyer­mek olyan könnye­dén vissza­té­rít­het vala­kit, a bölcs király, a jó király nem hagyná elve­szej­teni magát másik részé­nek ked­vére. Kimi­rel úgy érezte, vala­mit ten­nie kell, külön­ben nem az ő fia lesz az, aki Sili­nus helyébe lépve egy új világ­ren­det alkot.

Nem telt el sok idő, Pusz­ta­vég váro­sát egy rej­té­lyes üze­net hagyta el. A biro­da­lom távoli zugába indult, és a szi­gorú asszony meg­hagyta a mit sem sejtő kül­dönc­nek, hogy senki más kezébe ne merje adni, csak a keleti helyőr­ség, Alda­beia város urának.

Így tör­tént hát, hogy a messze­föl­dön hír­hedt Inep­tusz­ért kül­de­tett, kinek neve hal­la­tán min­den ember resz­ketve bújik meg. Inep­tus iga­zán kiér­de­melte ezt a hír­ne­vet, egy­maga egész váro­so­kat képes lerom­bolni, tíz embert tud egy­szerre lenyelni lévén, hogy egy sár­kány. Idő­sebb a biro­da­lom­nál, amit a varázs­erő­vel bírók épí­tet­tek, és meg­veti a rövid­életű embe­re­ket. Azon­ban az utóbbi évszá­za­dok­ban fur­csa­mód érde­kelni kezdte őt a Fekete Rend és a Pusz­tító. Senki sem tudja ennek az okát, nem is igen merik meg­kér­dezni tőle, de ha a Kígyó­vérű csa­lád­nak gondja támad egy másik csa­lád­dal vagy egy város­sal, min­dig Inep­tuszra bíz­zák a mun­kát, mert nem kér­dez, és min­dig elvégzi a munkát.

Óva­kod­jék min­den mezei halandó tőle, külön­ben könnye­dén a sár­kány gyom­rá­ban végezheti!

Alda­beia váro­sát kegyet­le­nül for­ró­sí­totta a maga­san delelő nap, min­den élő és kevésbé bár­gyú nép árnyas haj­lé­ká­ban húzta meg magát, vagy a gon­do­san leta­kar­ga­tott bódék sűrű­jé­ben adták és vet­ték egy­más por­té­káit. A város­tól nem messze szá­raz, köves pusz­ta­ság terült el, semmi élet nem volt benne, csak néhány kara­ván por­zott egyik város­ból a másikba. Ennek a kiet­len­nek lát­szó siva­tagi virág­nak volt az ura a ret­te­gett Inep­tus. A sár­kány nem gyak­ran mutat­ko­zott népe előtt, s míg azok ren­de­sen fizet­ték az adót, nem is nagyon kel­lett törőd­niük egymással.

Így Inep­tus min­den ere­jét egyet­len cél­já­nak meg­va­ló­sí­tá­sára irá­nyít­hatta. Évszá­za­dok óta ügy­kö­dött rajta, hogy végre mar­ká­ban tud­has­son egy ran­gos címet, mellyel ural­kod­ha­tott az embe­rek világa fölött. Ter­vei min­dig tisz­tán világ­lot­tak elmé­jé­ben, s ami­óta csak tudo­mása volt a halan­dók pró­fé­ci­á­já­ról, annak szol­gá­la­tába állí­totta magát. Nem érde­kel­ték őt az embe­rek ostoba cél­jai, a bol­dog­ság vagy a mágiát hasz­ná­lók véré­nek tisz­ta­sága, Inep­tus pusz­tán vágyott a hata­lomra. Ő akart lenni min­den idők leg­ha­tal­ma­sab­bika, s ebben a halan­dók pró­fé­ciái aka­dá­lyoz­ták. Holmi isten­sé­gek földi lényei, kik­nek teste hús és vér, elmé­jük pedig ugyan­olyan kicsi, mint a töb­bi­eké. A sár­kányt felet­tébb dühí­tette, hogy ilye­nek áll­hat­nak az ő útjába. Ezért igye­ke­zett a kettő isteni lényt min­den­áron egy­más tor­ká­nak eresz­teni, de hiába pusz­tult el mind­egyik, évszá­za­dok­ként újra és újra leszülettek.

Inep­tus hát újra­gon­dolta ter­veit, s a leg­kö­ze­lebbi alka­lom­mal, mondta magá­nak, min­dent más­kép­pen ren­dez el. A Teremtőt és a Pusz­tí­tót végig­vi­szi viszon­tag­sá­gos útju­kon, hogy majd az utolsó pil­la­nat­ban min­dent meg­sze­rez­hes­sen tőlük.

Éme­lyí­tette a gon­do­lat, hogy annyi siker­te­len­ség után most az övé lehet az embe­rek világa… csak az alka­lomra várt.

Az alka­lom éppen eme elmél­ke­dés köze­pette tűnt fel a sem­miből, körü­lötte a levegő úgy reme­gett, ami­kor a tűz láng­ja­i­val nyal­dossa azt. Inep­tus, bár sosem sze­rette mutatni, a halan­dók némely dol­gait igenis hasz­nos­nak vélte, így azt is, ami­lyen gyor­san képe­sek átutazni a vilá­got egy szem­pil­lan­tás alatt. A futárt jól ismer­ték már a várat őrző kato­nák, könnyű­szer­rel eresz­tet­ték be a vár nagy­ter­mébe, ahol az úr egyik szol­gá­lója várta. Ezt a szol­gát bízta meg Inep­tus a város min­den­nemű igaz­ga­tá­sá­val, szinte mond­hatni, Alda­beia ennek a nőnek a kezén volt. Töb­bet tudott min­den­ki­nél, de a sár­kányt csep­pet sem zavarta. Amíg őt illette min­den vagyon, addig akárki paran­csol­ha­tott helyette.

A nőt Kale­men­nek hív­ták, arcán rán­co­kat szán­tott az idő, bár nem volt vén, élete virá­gá­nak szir­mai az utóbbi évek­ben kezd­tek össze­fonnyadni. Inep­tus haj­da­nán az urát bízta meg a város ter­he­i­vel, de a férj hamar halá­lát lelte. Asszo­nyára maradt min­den gond, és ilyen jól ezen a váro­son még senki sem ural­ko­dott. Mikor jelen volt a város mulat­sá­gain, min­denki haj­bó­kolt előtte, de a háta mögött az a szó­be­széd járt, hogy a még min­dig szép nőt Inep­tus sem veti meg. Ki tudja, erről senki sem tudott töb­bet, mint holmi kósza szóbeszédet.

A futár meg­ha­jolt Kale­men előtt, és elbe­szélte neki, hogy csakis Inep­tusz­nak a kezébe adhatja át az üze­ne­tet. Az asszony csont­fe­hér arcán fáradt mosoly jelent meg, s további til­ta­ko­zást nem tűrő módon nyúj­totta kezét a kül­dönc felé. Az ifjú tanács­ta­la­nul egy hely­ben topo­gott, bele­ha­ra­pott ajkába és meg­rázta a fejét. Kale­men meg­vonta a vál­lát, csüg­ged­ten tekin­tett ki a távoli abla­ko­kon és nagyot sóhajtva mondta:

-          De ha leha­rapja a fejed, az ne az én gon­dom legyen!

Erre a mon­datra aztán nagyot nyelt a futár, s bár saját éle­tére is meg­es­kü­dött, hogy Kimi­rel úrnő kíván­sága sze­rint cse­lek­szik, inkább válasz­totta volna az ő általi kín­za­tást, mint­hogy­sem egy sár­kány gyom­rá­ban lel­jen halált. Legyő­zetve hát a féle­lemtől, átadta a per­ga­men­te­ker­cset, s aggódva nézte a fehér kezet, nehogy fel­törje a pecsé­tet saját szeme előtt. Az asszony látta rajta ezt, barna ajkai csú­fon­dá­ros vigyorra húzód­tak, de tekin­tete elárulta, hogy nincs, ami miatt úgy féljen.

-          Azon­nal roha­nok uram­hoz, te pedig mondd meg az úrnőd­nek, hogy levele cél­ját érte. De mielőtt még haza­in­dul­nál, élvezd ki eme város gyü­möl­cseit, s majd vígy aján­dé­kot a Pusz­tí­tó­nak a nevünk­ben! – Így szó­lott, s köz­ben intett egy szol­gá­já­nak, hogy rög­vest adja át a min­den külön­le­ges kinccsel meg­ra­kott dobozkát.

Kale­men még meg­várta a futár távo­zá­sát, majd azon nyom­ban Inep­tus ter­mébe vette útját. Könnye­dén fogta kezébe az üze­ne­tet, egyik ujjá­val mind­un­ta­lan az önma­gába teke­redő kígyós címert mutató viasz­pe­csé­tet dör­zsöl­gette. Vajon mi áll­ha­tott benne? De bár­mi­lyen kíván­csi is volt rá, nem lehe­tett enge­det­len a sár­kánnyal szem­ben. Nem akarta elvesz­teni azt a hosszú évek során elnyert bizal­mat, amit senki sem tudott magá­é­nak évszá­za­dok óta.

A sár­kány mélyen a vár bel­se­jé­ben rejtő­zött el a déli nap­su­ga­rak elől, szen­der­gé­sé­ben dédel­gette vágyait, s nem is sej­tette, hogy sorsa hama­ro­san új for­du­lat elé érke­zik. Kale­men kopo­gás nél­kül csapta be az arany­ve­re­tes ajtót, mire Inep­tus alig hall­ha­tóan morgott.

-          Remé­lem, nyo­mós indok miatt tör­tél rám!

-          Bocsáss meg! Pusz­ta­vég­ből kap­tál üze­ne­tet, Kígyó­vérű Kimi­rel küldte – rebegte az asszony, de bel­jebb nem lépett, csak ami­kor a férfi fel­állt ültéből.

Inep­tus nem sok dol­got tudott a mági­á­ról, sár­kány­ként a hosszú élet és a tűzo­ká­dás képes­sé­gén túl nem kapott mást, de volt valami, amit meg­ta­nul­ha­tott egy ősöreg faj­tár­sá­tól. Képes volt hatal­mas, pik­ke­lyes tes­tét halandó bőrbe vará­zsolni, ami ugyan­úgy öre­ge­dett, mint sár­kány­mi­volta. Emberi alakja így az élete dere­kán járó büsz­ke­ség­től ragyogó fér­fié volt.

-          A Pusz­tító anyja újabb fel­ada­to­kat ró rám – sut­togta orra alá hide­gen, majd kivette Kale­men kezéből az üze­ne­tet. A nő teste meg­fe­szült, ami­kor bőre Inep­tuszét érintette.

-          Ne aggódj uram, hama­ro­san elő­ke­rül a Teremtő, és nem kell már sokáig szol­gál­nod azo­kat a fenn­hé­jázó férgeket!

-          Úgy beszélsz róluk, mintha te nem is vol­nál hoz­zá­juk hason­la­tos. – Vörös sze­mé­nek lesújtó pil­lan­tá­sára Kale­men elszé­gyellte magát, tekin­te­tét a földre szegezte.

-          Magam is ember vagyok, tudom, de mel­let­ted… – „Sokat tanul­tam”. Akarta mon­dani a nő, de végül nem fejezte be. Elvégre mit is tanul­ha­tott volna Inep­tusz­tól? Hiába akarta meg­is­merni, a férfi nem osz­totta meg vele ter­veit, sosem beszél­tek egy­más­sal más­ról, mint a város ügye­iről. Kale­men csak sóvár­gott utána, évti­ze­dek óta vágyott a férfi tes­tére és szí­vére, de Inep­tuszt lát­szó­lag nem izgat­ták a halandó nők szol­gálta gyönyörök.

-          Elme­hetsz – uta­sí­totta a gon­do­la­ta­iba elme­rült Kale­ment, még fél­be­ha­gyott mon­data sem érdekelte.

Egy pil­la­na­tig még bénán állt a gyer­tya­fény­ben, sze­me­i­vel vizs­gál­gatta a viasz­pe­csé­tet fel­törő kecses kezet és ujja­kat, remény­kedve várta a pil­la­na­tot, ami­kor min­den ügyét fél­re­te­szi és az ő kegyeit keresi vagy erő­sza­ko­san a magá­évá teszi. A nőnek szinte mind­egy volt, csak elmond­hassa magá­ról: Inep­tus akarja. De foly­ton csa­lód­nia kel­lett vára­ko­zá­sa­i­ban, s már azt kívánta sok­szor, bár ne érezne így. Bár ne remény­kedne folyton.

-          A város ügyeit talán valaki más végzi? – A férfi szem­re­há­nyó mon­da­tára vissza­tért gon­do­la­tai vilá­gá­ból, zavar­tan meg­ha­jolt előtte, és egy szó nél­kül kihát­rált a teremből.

Inep­tus egye­dül maradt végre az üze­net­tel. Finom moz­du­lat­tal tekerte ki a per­ga­ment, amin nem volt semmi egyéb egyet­len szónál:

„Elkezdő­dött.”

Mere­ven bámulta az írást, majd leen­gedte kezét és magába szívta a szoba dohos sza­gát. Nem volt benne bizo­nyos, hogy Kimi­rel mire is ért­hette. Meg­ta­lál­hat­ták a Teremtőt, ez az egy szinte tel­jes­ség­gel biz­tos, és a lényeg is éppen ennyi volt szá­mára. Rész­let­kér­dé­sek nem fog­lal­koz­tat­ták, egy­szerű min­den, csak a Pusz­tí­tóra és a Teremtőre volt szüksége.

Végre nem kel­lett sokáig meg­ját­sza­nia az enge­del­mes szol­gát, már csak hóna­pok kér­dése, eset­leg néhány év, és azok ket­ten, bár­hogy is tölt­sék be a jöven­dö­lé­se­ket, végül meg­szűn­nek létezni. Akár a régiúj vilá­got, akár egy tel­je­sen új vilá­got hoz­nak létre, Inep­tus ural­kodni fog min­den élő­lény felett.

El kel­lett jut­nia Pusz­ta­végbe, és nem siet­he­tett bár­gyú eb mód­jára egy tér­ugró halandó tár­sa­sá­gá­ban, csakis saját szár­nyain, büsz­kén, félel­me­te­sen. Kimi­relt így napo­kig váratta, de Pusz­ta­vég vén­asszo­nya rövid leve­lé­ben nem sür­gette, Inep­tus meg­en­ged­hette magá­nak a késedelmet.

Pusz­ta­vég foj­to­gató falai közül éppen akkor indult útjára a dalos ifjú, Capu­tius, ami­kor Inep­tus a messzi kele­ten kitárta iszo­nyú szár­nyait. Bár a király ágyá­ban bete­ges­ke­dett, intézői jól tud­ták, mit ígért meg a bárd­nak. Lovat adtak alá, némi ara­nyat és sza­bad távo­zást. Még men­le­ve­let is a kirá­lyi pecsét­tel, hogy bebo­csá­tást nyer­hes­sen vala­mennyi nemesi udvarba, jó ellá­tás és szí­vé­lyes hall­ga­tó­ság remé­nyé­ben. Nem lehe­tett eléggé hálás a király­nak ezért, mély haj­lon­gá­sok kísé­re­té­ben ismé­telte meg ígé­re­tét, hogy ami­kor a Teremtő Pusz­ta­vég váro­sá­ban lesz, ő maga is azon­nal útra kel.

Amint a fala­kon kívülre ért, szí­vét ifjonti izga­lom töl­tötte el. Még sosem hagyta el a várost egy­maga, és hir­te­len az egész vilá­got be akarta járni. Meg sem állt volna a húzott szemű kicsi népek hazá­jáig, s onnan le egé­szen a délen élő fekete bőrű vadá­szok pusz­tá­ira ván­do­rolt volna. Meg­ta­nulni min­den tudást, dalo­kat éne­kelni és meg­is­mer­tetni művé­sze­tét min­den­ki­vel, hogy aztán halála után is emle­ges­sék a nevét.

Egy­va­la­mit már tudott, hogy olyan kró­ni­kát fog írni, amit még senki ember­fia nem olva­sott. Benne lesz majd min­den, ami meg­is­me­résre érde­mes, mondta magá­nak, az összes eddig élt nép­nek a his­tó­ri­á­ját meg­írja, a leg­szeb­be­ket dalba fog­lalja. Így lesz hal­ha­tat­lan a neve. Már el is tervezte.

A szé­les kapu­ban állva már csak azt kel­lett volna kita­lál­nia, a hal­ha­tat­lan­sá­gig vezető út hol kezdőd­jön el, lovát melyik irányba indítsa elő­ször? A Fekete Rend váro­sát már igen jól ismerte, s biz­ton állít­hatta magá­ról, hogy nem szol­gálta a szö­vet­ség ügyét. Nagyon vágyott látni az evi­lági föld leg­sza­ba­dabb orszá­gát, haj­dan véres kirá­lyok ott­ho­nát, Vörös­völ­gyet. Lovát nap­nyu­gat felé fordította.

Napo­kig tartó út elé nézett, de nem sie­tette háta­sát, hiszen az odáig elve­zető úton még annyi más várost néz­het meg magá­nak. Elkép­zelte, milyen öröm­mel fog­ják majd fogadni a váro­sok urai, a bor­dély­há­zak leá­nyai, hogy milyen finom éte­le­ket és ita­lo­kat kós­tol­hat. Alig tett meg néhány mér­föl­det, de már min­dent tudni vélt útjá­ról. Egyet­len egy dolog volt csu­pán, amit nem vett szá­mí­tásba… hogy a sors erős sze­lei merre fúj­ják majd Capu­tius kicsiny hajóját.

Ő csak egy ősrégi ver­set dúdolt, ami­nek csak az első néhány sorára emlé­ke­zett. Apró gyer­mek­ko­rá­ban ezzel csú­fol­kod­tak, egy gye­re­kevő sár­kánnyal rio­gat­ták egy­mást, fogócs­ká­zás köz­ben is éne­kel­ték: „Hogyha nem vigyá­zol, a sár­kány elfog téged; de ha ebédre meg­esz is, aggód­nod nem kell, senki sem sír érted!”

Meg­bor­zon­gott, ami­kor rájött, hogy ez a sár­kány Inep­tusz­ról szólt. Vissza­né­zett válla fölött, hogy látja-e még Pusz­ta­vég tor­nyait, de már olyan messze járt, hogy alig látott belőle vala­mit. Szíve össze­szo­rult egy pil­la­natra, mert tudta, olyan kicsi ember ő ebben a világ­ban, s mégis meg akarta hódí­tani azt magának.

A fene egye meg, nehéz fel­adat elé nézett, és akkor még csak nem is sej­tette, hogy milyen fon­tos sze­re­pet kap majd a két szö­vet­ség csa­tá­já­ban, amibe ő maga soha nem ártotta volna magát.

Aggód­nod nem kell, senki sem sír érted!