Zuko legalább olyan eltökélten indult neki az álmában látott nő felkutatásának, mint annyi évvel korábban az avatárénak. Akkor a becsülete volt a tét, még úgy is, hogy később megtapasztalhatta, mennyire nem így van. Most pedig talán még fontosabb volt, hogy sikerrel járjon: ezúttal a józan esze forgott kockán.

Nagybátyja egy nappal az után tért haza, hogy a Tűz ura levelet küldött utána. Már esteledett, amikor a hajdani tábornok belépett a palotába. Appa a főváros szélén tette le, ahonnan vissza kellett gyalogolnia. El is fáradt az egész napos utazás alatt, így aznap már nem volt értelme Zuko álmának részleteivel terhelni.

Másnap annál figyelmesebben hallgatta végig Zuko beszámolóját. A Tűz ura szóról szóra, részletről részletre mondott el mindent. Még arra is felkészült, hogy nagybátyja hirtelen félbeszakítja és közli vele, hogy a jós felkeresése túl kockázatos, de ez nem történt meg. Iroh megértően bólintott, majd elkezdték megtárgyalni, mit is vigyenek az útra.

Már a fővárosból sem volt könnyű észrevétlenül kijutni. Zukót majdnem egy órán át sminkelték a szolgálók indulás előtt, hogy bőrszínű festékkel eltüntessék Tűz uraként védjegyévé vált sebhelyét. Iroh esetében ugyanolyan hatásosnak gondolták a fekete hajfestéket, minek következtében a hajdani tábornok mintha évtizedeket fiatalodott volna. Ez az álca pedig elég volt hozzá, hogy a kapuőrök ne figyeljenek fel rájuk.

Immáron harmadik napja voltak úton. Végig dél felé haladtak, többnyire sík vidéken. Zuko minden egyes kis településen megkereste a magukkal hozott térképen, merre is járnak. Lassan közeledtek a kontinens déli partvidékén végighúzódó hegyvonulatokhoz, ahol sejtése szerint egy elvonultan élő jós meghúzhatta magát.

Estefelé értek be egy újabb kis falucskába. Éjszakára kivettek egy szobát a helyi fogadóban, ahogy az elmúlt két alkalommal is. A fogadós, egy őszes hajú, görnyedt hátú férfi alaposan végigmérte őket, mielőtt beírta a vendégkönyvbe a Lee és Mushi neveket, ahogyan álruhában már-már megszokásból szólították egymást. Zuko fejében az is megfordult, hogy felismerték őket, és ahogy felmentek a szobájukba, hogy letegyék a cuccukat, láthatta, hogy nagybátyjának is hasonló aggodalmai voltak. A Nyugat Sárkánya szinte azonnal leült egy asztali tükör elé, majd előrehajolva vizsgálgatni kezdte a hajszínét.

– Még tart a festék – állapította meg. – És őszintén szólva egyre jobban tetszik. Lehet, hogy végül megtartom. A fiatalkoromra emlékeztet. Katonai sikereim korára…

– De aztán jött Ba Sing Se – fejezte be helyette Zuko. – A legnagyobbak sem maradnak veretlenek örökké.

– És akik tényleg a legnagyobbak közé akarnak tartozni, azok ezt el is fogadják – tűnődött Iroh, majd nagyot sóhajtva hozzátette: – Köszönöm, Öcsi, hogy emlékeztetsz erre.

– Mire? Én csak annyit mondtam, hogy… – kezdte Zuko, de végül jobbnak látta ejteni a témát. – Inkább menjünk le vacsorázni… Éhes vagy?

– Ennyire már ismerhetnél – válaszolt Iroh, miközben felállt a székből, megpaskolta a hasát és szélesen elvigyorodott. – Én mindig az vagyok.

Az ebédlő egy tágas, kör alakú helyiség volt, amely az előtérből nyílt, közvetlenül a fogadós pultja mellett. A terem közepén egy hatalmas asztal állt, melyhez mind a négy oldalán legalább hárman, de akár négyen is kényelmesen leülhettek. Ezen kívül a fal mentén végig kisebb, két-háromfős asztalok sorakoztak, válaszfalakkal elkülönítve egymástól.

Zukóék az egyik ilyen kétfős asztalhoz ültek le. Miután leadták a rendelésüket egy középkorú felszolgálólánynak és megbizonyosodtak róla, hogy senki sem hallja őket, a Tűz ura szólalt meg:

– Az igazat megvallva csodálom, hogy még egyszer sem próbáltál meg lebeszélni erről az útról. Hogyhogy még egyszer sem mondtad, hogy vissza kéne fordulnunk? Hiszen figyelmeztettek, hogy veszélyes lesz.

– Eddig semmi veszéllyel nem találkoztunk – jött a válasz. – És úgy vélem, jót is tehet neked ez az utazás. Így például olyan problémákkal is találkozhatsz, amelyek egyébként sosem jutnak el a palotába.

– De én nem problémákat keresek, hanem…

– Két kacsasült! – szakította félbe a felszolgáló, mindkét kezében egy-egy megrakott tányért tartva, amiket egyesével a vendégek elé tett. – Egészségükre!

– Köszönjük – biccentett felé Zuko, majd amikor a lány távozni készült, egy hirtelen ötlettől vezérelve utána szólt: – Várjon! Egy kérdésünk még lehet?

– Természetesen.

– Hallott egy jósról, aki a közelben él? Aki képes megjelenni mások álmában?

– Egy jós? – gondolkodott el a lány. – Hát, a földek túloldalán, a szomszéd faluban lakik a vén Zisto, de az csak egy öreg kuruzsló. Bolond vénember, ha engem kérdeznek…

– Mi egy nőt keresünk.

– Nőt? Jósnőről még csak nem is hallottam a környéken. Sajnálom.

– Semmi gond – szólalt meg végül Iroh is. – Azért köszönjük.

Az utazók jóízűen elfogyasztották a vacsorájukat, de Zuko egész idő alatt azon tűnődött, merre induljanak tovább.

– Holnap reggel délkeletnek fordulunk – jelentette ki hirtelen két falat között. – A hegyek között egy ilyen elvonultan élő jósnő könnyen meghúzhatja magát. Ha pedig nincs ott, akkor már csak a Déli-sark jut az eszembe.

*

Újabb négy nap telt el, mire a Tűz ura és főtanácsosa beért a hegyek közé. Itt már szinte minden településen kérdezősködtek a jós után, kevés sikerrel. Hiába tették fel ugyanazt a kérdést egyre izgatottabban, mindenhol értetlenül rájuk meredő falusiakkal találkoztak.

Ötödik nap rátértek egy hegyi ösvényre, amitől Zuko azt várta, hogy egy tengerparti kikötővárosba vezeti őket. A meredeken emelkedő kavicsos úton viszont lassan haladtak, ráadásul a nap folyamán kétszer is jobbnak látták, ha megállnak pihenni.

Már kezdett sötétedni, amikor Zuko az ég felé kanyargó füstcsíkot vett észre néhány kanyarral előttük. Hátra is fordult nagybátyjához, hogy még egy kicsit ösztönözni tudja a továbbhaladásra.

– Nem messze innen tüzet gyújtottak – mondta. – Most nem fogunk megállni. Majd ott lepihenünk.

Az éjszaka beállta után néhány órával érték el a füst forrását. Egy kis hegyi falvacska közepén égett a jókora tábortűz, amire Zuko felfigyelt. A település házait átfújta a szél, a hevenyészett munkával összetákolt deszkák között szemmel látható lyukak éktelenkedtek. A lakók egyelőre nem is a kunyhóikban tartózkodtak, hanem egytől egyig a tábortűz körül üldögéltek nyársra tűzött vacsorájukat sütögetve vagy egyszerűen csak a lángok közé bámulva és saját magukat melegítve. Zukóéknak jóformán nem is kellett megszólítaniuk őket: ahogy a falusiak meghallották, hogy vendégek érkeztek, hátrapillantottak a válluk fölött, majd néhányan odébb csúsztak az egyik padként használt fatörzsön, hogy helyet szorítsanak nekik.

– Milyen vendégszerető társaság – jegyezte meg Iroh, miközben leült és elfogadott egy nyársat, amit az egyik helybéli nyújtott át neki. – Mindenkit ilyen szívélyesen fogadtok?

– Szívesen segítünk az erre tévedt utazóknak – érkezett a válasz a tűz túloldaláról. Az egyik idősebb férfi előredőlt, hogy szavai tisztábban hallhatóak legyenek a tűz ropogásának ellenére is. – Élelemben nem szűkölködünk, és szívesen megosztjuk másokkal is, akik erre tévednek.

– És információt is megosztotok? – szólt közbe Zuko, immár ő is egy nyárssal a kezében. – Egy öreg jósnőt keresek, aki pár hete megjelent álmomban. Azt mondta, hogy délen megtalálom. Esetleg tudtok róla valamit?

– Egy öreg jósnő? – a férfi kérdő tekintettel nézett végig a többieken, de azok csak a fejüket rázták. – Attól tartok, nem hallottunk róla.

Zuko kis híján a tűzbe dobta a nyársat mérgében.

– Ezt nem hiszem el… Hogy létezik, hogy senki nem tud róla semmit?

– Várj egy kicsit! – csitította Iroh. – Lehet, hogy végig rosszul kérdeztünk. Említettél valami sötétséget is.

– Igen, hogy hozzá az út a megtestesült sötétségen keresztül vezet. Erről sem…

Zuko szava elakadt a szeme elé táruló látványtól. A tűz körül ülő falusiak egy emberként húzódtak el a közeléből, rémült tekintetük magáért beszélt.

– Miért keresitek a megtestesült sötétséget? – kérdezte az öreg, de szavait nehézkesen lehetett érteni társai felélénkült sustorgásától.

– Rendkívül fontos, hogy megtaláljuk azt a jósnőt. És a sötétségen keresztül visz az út hozzá.

A falusiak ismét összenéztek, mielőtt az egyikük motyogni kezdett:

– A sötétségből még senki nem tért vissza. Az egy elátkozott hely… ami felmorzsol és elpusztít mindent, ami betéved oda.

– Odalent megelevenednek a rémálmok – tette hozzá egy másik, szintén motyogva. – Fentről csak a sikolyok hallatszanak.

Most az utazókon volt a sor, hogy összenézzenek.

– És merre találjuk ezt a helyet? – kérdezte Zuko néhány kínzóan hosszúra nyúlt másodpercnyi szótlanság után.

– Menjetek tovább az úton! – mutatott az öregember a hegycsúcs felé. – Az egyik nagyobb barlangban találtok egy lépcsősort a hegyek gyomrába. Ahogy leértek azon a lépcsőn, már a sötétség birodalmában vagytok. De jól gondoljátok meg még egyszer, hogy le akartok-e menni oda!

Több szó már nem esett a tábortűz körül. Zukóék némán majszolták a vacsorájukat, miközben magukban a hallottakat emésztették. Vacsora után pedig felállítottak egy sátrat, ahol nyugovóra térhettek. Zuko épp belebújt a hálózsákjába, amikor végül meghallotta nagybátyja hangját:

– Emlékszel, néhány napja emlegetted, hogy még csak meg sem próbállak lebeszélni erről az útról. Talán itt az ideje…

– Ne is folytasd, bácsikám! – szakította félbe Zuko, majd az oldalára fordult és már aludt is.

*

A nap már túl volt a delelőjén, amikor Zukóék megtalálták a keresett barlangot. Meglepetésükre az üreg, még ha csak szegényesen is, de be volt rendezve. Az egyenetlen falakra fáklyákat szereltek, amik arról tanúskodtak, hogy a helyiséget valamikor rendszeresen használták. A barlang hátsó részében még állt valami, aminek innen alig lehetett kivenni a körvonalait.

– Szerinted mi lehetett itt? – kérdezte Zuko a nagybátyjától, miközben meggyújtotta a hozzá legközelebb lévő fáklyát.

– Azt nem tudhatom. De ha találgatnom kéne, azt mondanám, hogy egy rövidebb út lehetett a hegyek alatt. Bár nagy valószínűséggel nem használták mostanában. Bizonyára a pletykák miatt.

Zuko a fáklyát a magasba tartva indult el a barlang belseje felé. Néhány lépés megtétele után fény vetődött az üreg hátsó falára és arra a bizonyos valamire, aminek eddig csak a sziluettje sejlett fel a homályban.

Egy majdnem szabályos kör alakú lyuk tátongott a földben nem sokkal a fal előtt. Közvetlenül mellette egy kőemelvény állt, dísztelen és töredezett. Zuko egyetlen érdekességet látott rajta, mégpedig két bemélyedést az oldalán, kicsit derékmagasság felett. Az emelvényen pihent valami, de a vastag portakaró miatt lehetetlenség volt kivenni, mi lehet az. Zuko már éppen indult volna, amikor Iroh kiáltása megállította:

– Zuko, nézz a lábad elé!

Zuko döbbenten látta, hogy csonkig égett gyertyák gyűrűjében áll, amiket egy bonyolult alakzatokat magába foglaló kör mentén helyeztek el.

– Turistajelzés? – fordult bácsikájához.

– Kétlem. Egyre kevésbé hiszem, hogy valaha gyakran használt útról lenne szó.

Iroh beszéd közben elhaladt Zuko mellett és kíváncsian szemlélni kezdte az emelvényt.

– Oltárnak tűnik – jegyezte meg a Tűz ura, miközben nagybátyja mellé lépett. – És van is itt valami…

Zuko felemelte a kövön pihenő tárgyat, de hamar meg is bánta. A felkavaródó porfelhőtől mindketten köhögni kezdtek, a roham pedig hosszú percekig is eltartott. Amikor végre alábbhagyott, Zuko végre szemügyre vehette, mi van a kezében. Egy kis könyvecske volt az, bőrkötésű, megsárgult lapjain számos szakadással. Zuko lassan kinyitotta az első oldalon, de közben látta, hogy nagybátyja még mindig az emelvényt vizsgálja.

– Látsz valamit? – kérdezte.

– Igen. Írást – válaszolta Iroh, miközben végighúzta az ujját a kőbe vésett szövegen. – „A remény még a legnagyobb sötétben is fényesen világít”…

– Nagyszerű – mosolyodott el Zuko. – Újabb gyöngyszemmel gyarapodhat a közmondás-gyűjteményed – amikor viszont Iroh felemelte a kezét az emelvényről, a felszedett por alatt Zuko egy második sor tetejét pillantotta meg. – Várj egy kicsit! Mintha folytatódna.

Iroh ezúttal ráfújt az emelvényre, hogy megtisztítsa a portól, majd felolvasta a második sort is:

– …„de idelent még az is kialszik.”

Kísérteties csend telepedett a barlangra. Újabb percek teltek el, mielőtt a hajdani tábornok megszólalt, megpróbálva oldani a feszültséget.

– Így már nem hangzik közmondásnak, igaz? Sokkal inkább figyelmeztetés.

Zuko nem szólt semmit, inkább visszatért a könyvecskéhez, amit az emelvényről vett le. Az első oldalon, ahol kinyitotta, egyetlen mondat díszelgett:

– „Maradjon ez itt intő példaként mindazoknak, akik a megtestesült sötétség birodalmába szándékoznak belépni!” – olvasta fel hangosan.

Miközben lapozott, a szeme sarkából látta, hogy Iroh mellé lép. Innentől közösen olvasták el a sebtében leírt oldalakat. A betűkről Zuko még azt is meg tudta állapítani, hogy a szerzőnek nagyon remeghetett a keze.

– „A kilétem nem lényeges, talán jobb is, ha a nevem nem marad fenn” – folytatta Zuko. – „Egy csapatnyi kalandvágyó kincskereső bérelt fel, hogy vezessem őket ide. Abban bíztak, hogy itt, a hegyekben, ahova a riogató szóbeszédek miatt senki sem merészkedik, korábban fel nem fedezett kincsekre bukkannak. Fel is hoztam őket ide, ebbe az ősi szentélybe, ahol azonnal rátették a mancsukat a két rubinra, amiket az oltárból vágtak ki. Ezt követően lementek az alagutakba, nekem pedig meghagyták, hogy várjam meg őket. Így hát vártam. És vártam. De aztán jöttek a hangok…”

Zuko vetett egy oldalpillantást a nagybátyjára. Sejtette, mi következik, de Iroh egyelőre csak a fejét rázta.

– Furcsa is volt, hogy ha senki sem tért vissza az alagútból, honnan tudnak annyit róla…

– „Rémálomba illő kiáltások, halálhörgés és valami rekedtes, sátáni kacaj hallatszott odalentről. Elképzelni sem merem, mit élhettek át azok a szerencsétlenek. Némely sikoltásról azt sem tudtam megállapítani, hogy a rettegés vagy az elszökő lélek váltja-e ki. Ahogy ezek a hangok elhaltak, egy alakot pillantottam meg zihálva felrohanni a lépcsőn. Annyira igyekezett maga mögött hagyni a barlangot, hogy kis híján orra bukott, amikor megbotlott a legfelső lépcsőfokban. Akkor ismertem fel. A kalandorok vezetője volt, szakadt ruhában, vértől és kosztól mocskosan. Olyasmi tárult a szemem elé, amit utazón korábban soha nem láttam: egész testében remegett, két kezével a fejét markolta, tág pupillájú kidülledt szemei pedig megállás nélkül cikáztak minden irányba. Lassan akartam megközelíteni, nehogy még jobban ráijesszek, de ez lehetetlennek bizonyult. Amint meglátott, vádlón rám mutatott, ordítozott valamit, és hátrálni kezdett. Már nem tudtam megállítani. Megcsúszott a peremen, majd végigbucskázott a lépcsőn. Mire eltűnt a szemem elől a sötétben, már nem nyögdécselt minden puffanás után…”

A szöveg további része már nem folytatta a történések leírását, helyette egy ömlengős rész következett, amiben a szerző részletesen kifejtette, mennyire megbánta, hogy idehozta a kalandorokat. Zuko erre már nem volt kíváncsi, ezért gyorsan becsukta a kis könyvecskét és visszatette az oltárra. Néhány percig néma csendben álltak egymás mellett. Végül egy nagy sóhajtást követően Iroh szólalt meg:

– Azt hiszem, itt az ideje, hogy kimondjuk: ennyi volt.

– Visszafordulnál? Ilyen közel a célhoz?

– Fogalmunk sincs, mi vár minket odalent. Mert biztos van odalent valami, ami egy kalandvágyó kincskeresőből rövid idő alatt egy emberi roncsot csinált. Te megtetted, amit az a jós elvárhatott tőled…

– Nem – vágott a szavába Zuko, mélyen nagybátyja szemébe nézve. – Innen már nem fordulok vissza. Végigcsinálom, bármilyen veszélyes legyen is. Az egyetlen kérdés, hogy velem jössz, vagy sem.

Iroh nem válaszolt azonnal. A Tűz ura szinte látta, hogyan birkózik benne a lojalitás és a túlélési ösztön. Kis idő után viszont hosszan kifújta a levegőt.

– Rendben – mondta. – Veled megyek.

*

Ha nem hallotta volna a pletykákat és nem olvasta volna az oltáron talált könyvecskét, Zukónak eszébe sem jutott volna, hogy ez a barlang bármilyen szempontból különleges lenne. Bár kivilágításnak nyoma sem volt, a szabálytalan, természet alkotta sziklafalak és a kígyóként kanyargó járat ugyanolyanok voltak, mint bármelyik barlangban, amit élete során látott. Az idelent uralkodó síri csendet egyedül a magukkal hozott fáklya lángjának ropogása és aláhulló vízcseppek valahonnan mélyebbről felszűrődő hangja törte meg.

Iroh és Zuko igyekeztek minél kevesebbet szólni egymáshoz, és azt a keveset is igyekeztek minél halkabban tenni. A Tűz ura őszintén hitt benne, hogy sikerülhet észrevétlenül végighaladniuk a járaton.

Az első meglepetés jó néhány kanyar megtétele után érte őket, ahol a járat kétfelé ágazott. Nem is annyira az elágazás miatt torpantak meg, sokkal inkább azért, mert ahogy Zuko az egyik továbbvezető folyosóról a másik felé pillantott, halvány karcolatot vett észre a kettőt elválasztó falon. Ahogy közelebb lépett, két külön rajzot sikerült kivennie: az egyik egy kicsit szabálytalanra sikerült kör, ami számos bonyolult alakzatot foglalt magába, a másik pedig egy balra mutató nyíl közvetlenül a kör alatt.

– Mi az? – kérdezte suttogva Iroh.

– A jel a fenti barlangból. Valaki megjelölte az utat.

– És azt, amelyik nekünk kell?

– Mi mást? – vetette hátra Zuko, és mielőtt nagybátyja válaszolhatott volna, elindult a bal oldali járatban.

Újabb hosszas séta következett, de Zukóék már nem tudták felbecsülni, mennyi ideje lehetnek már lent. Kevés elágazással találkoztak, ráadásul kis odafigyeléssel mindegyiknél találtak útbaigazító jelet.

Az egyik kanyar után azonban Zukónak valósággal földbe gyökerezett a lába. Néhány méterrel arrébb úgy tűnt, mintha egy vörösen csillogó szempár nézne vissza rá az alagút sötétjéből. A Tűz urának hirtelen eszébe jutottak azok a fénypontok, amik álmában egymás után sorra bukkantak fel és vették át a feketeség helyét. Amint átfutott ez a gondolat az agyán, szabad kezével szinte reflexszerűen küldött felé egy tűzgolyót, de csak annyit ért el vele, hogy a vörös csillogás egy pillanatra felerősödött, majd ugyanolyan intenzíven fénylett tovább.

– Zuko! – szólt rá nagybátyja, ezúttal feledve a minél halkabb áthaladást. – Mit csinálsz?

– Én… Ez…

Ahogy Zuko közelebb lépett, döbbenten vette tudomásul, hogy amit előzőleg szempárnak vélt, nem más, mint két ökölnagyságú rubin. A Tűz urát annyira megbabonázta a drágakövek látványa, hogy beletelt egy kis időbe, mire a mellettük heverő csontvázat is észrevette. Riadtan hőkölt hátra, kis híján felborítva bácsikáját.

– Az… Az lenne az egyik kalandor? – mutatott a csontokra, és talán még jobban megrémült remegő keze láttán. – Aki kifeszítette a rubinokat a fenti oltárból?

– Úgy tűnik. De hogyhogy nem…

Halk, vészjósló morgás fojtotta Iroh-ba a szót. Mindketten vadul kapkodták a fejüket, várva, hogy valamelyik oldalról támadás éri őket. Hosszú percek is eltelhettek eseménytelenül, mire egy kicsit megnyugodtak.

– Ennyit az észrevétlen áthaladásról – mondta végül Zuko. – Csak jussunk ki minél előbb!

*

A következő fél órában már gyorsabban haladtak. Zukót már az sem érdekelte, hogy megszaporázott lépteik visszhangot vernek a barlangban. Fogalma sem volt róla, milyen messze van még a kijárat, de nem is kezdett el töprengeni rajta. Egyetlen gondolat járt most a fejében: minél hamarabb maguk mögött hagyni ezt a kihaltnak tűnő, föld alatti világot. Leginkább azon lepődött meg, hogy még mindig nem érte őket támadás, miközben valahol nagyon is tisztában volt vele, hogy bármi tanyázzon is idelent, nem fogja őket csak olyan simán kisétálni.

A hűvös levegő és a libabőr tanúsága szerint már mélyre juthattak a hegy gyomrában. A Tűz urának olyan érzése támadt, mintha nem is látna olyan messzire, mint korábban, ezért magasabbra akarta emelni a fáklyát, hogy nagyobb területet tudjon vele megvilágítani. Akkor vette észre, hogy már így is teljesen nyújtva volt a karja, noha emlékei szerint nem is olyan rég még csak fejmagasságban tartotta a fáklyát.

– Ez egyre kevésbé tetszik – fordult bácsikájához. – Mikor emeltem fel a karomat?

– Nem is figyeltem.

– Mintha egyre kevesebb fényt adna a tűz. Lehetséges ez egyáltalán?

– Tudod, vannak olyan helyek, ahol teljesen más törvények uralkodnak, mint amiket ismerünk.

– Nem hinném, hogy a Szellemvilágban lennénk…

Újabb morgás hallatszott a járatban, de akárcsak az előzőnél, ennél sem lehetett megállapítani, melyik irányból érkezett. Ezúttal viszont a morgást beszéd is követte: egy testetlen hang, mély, rekedtes és vérfagyasztó, amit Zuko ezer közül is felismert volna, noha mindössze másodszor hallotta.

– A fény, amit lehoztatok, bántja a szemünket. Oltsátok el!

Szavaira mintegy válaszképpen vörösen izzó szempárok hada fénylett fel az alagút sötétjében, mindkét irányban. A látvány visszaidézte Zukóban azt a bizonyos álmot, amikor hasonló helyzetben cserbenhagyta az ereje.

– Bajban vagyunk – szólt oda bácsikájának, miközben egymásnak vetették a hátukat. – Meg sem tudom számolni őket.

– A számbeli fölény nem feltétlenül jelent erőfölényt is. Ha ezeket tényleg bántja a fény…

Nem tudta befejezni, ugyanis az egyik vörös szempár tulajdonosa sziszegő hangot hallatva vetette rá magát a Nyugat Sárkányára. Iroh egy jól irányzott tűzgolyóval válaszolt, de Zuko nem látta, mi történik a háta mögött. Figyelmét a vele szemben csoportosuló fényekre összpontosította, akik mintha lassan közeledtek volna hozzá.

– Ezek meg mégis mik lehetnek? – hallotta bácsikája meglepett hangját.

A sziszegés egyre hangosabb lett, támadóik pedig kisvártatva bemerészkedtek a fáklya fénykörébe. Zukónak az álla is leesett a látványtól: mintha életre kelt árnyékok vették volna körbe, akik körül folyamatosan gomolygott valami finom, fekete füstfelhő, ami elhomályosította testük körvonalait. Nem lehettek sokkal magasabbak, mint Zuko dereka, de a minden irányból hallatszó sziszegés azt sejtette, hogy tömve van velük a folyosó.

Zuko próbaképpen körívesen meglendítette a lábát. Nagy megkönnyebbülésére valóságos tűzfalat indított útjára, ami végigsöpört a járaton, több tucatnyi útjába kerülő vörös fénypárt kioltva.

– A fény a szemetekben egyenesen sértő ránk nézve! – szólalt meg ismét a testetlen hang. – De mi majd lezárjuk őket.

Újabb vörös szempárok jelentek meg Zuko előtt, átvéve az előző lények helyét. Az árnyékok látszólag félelem nélkül közelítettek feléjük, cseppet sem törődve vele, hogy az imént vesztették el számos társukat.

– Itt nem maradhatunk – szólt hátra Zuko. – Én utat török közöttük, te maradj a nyomomban és védd a hátunkat!

– Meglesz.

A Tűz ura szorosan megmarkolta a kezében tartott fáklyát, majd egy határozott mozdulattal az árnyéklények közé hajította. Ahogy azok elhúzódtak a lángok elől, szinte futva indult el a járatban, tűzgolyókat küldve a hozzá legközelebb állók felé. A dühösen sziszegő lények nem bizonyultak túl ellenállónak, Zuko tüzének már az érintésétől is füstként oszlottak el. Iroh mögötte szaladt, három irányba szórva a lángokat és távol tartva a támadókat.

Mivel mindketten folyamatosan tűzzel bombáztak, az alagutat is jól látták. Néhány kanyar megtétele után az árnyékok fogyatkozni kezdtek, de mint kiderült, csak azért, mert elérték a folyosó végét.

Az alagút, amit eddig követtek, egy hatalmas terembe torkollott. A tető repedésein át napfény szűrődött be, kísérteties félhomályba vonva az egész barlangot, de Zuko már a természetes fénynek és a friss levegőnek is örülni tudott. Amikor viszont lenézett a terem talajára, jókedve azonnal alább hagyott: a folyosó kijárata nagyjából két méter magasan volt.

– Előre megyek – fordult vissza nagybátyjához. – Talán nem olyan vészes, mint amilyennek látszik.

A Tűz ura leguggolt a sziklaperem szélére, rátámaszkodott az egyik kezére, és ugrott. Leérkezés előtt még egy becsapódást tompító bukfencre is felkészült, de a talaj egyszerűen besüppedt alatta, ahogy földet ért.

– Jöhetsz! – kiáltott vissza. – Laza a talaj!

Szinte hallotta, ahogy bácsikája néhány mély levegővel felkészül az ugrásra, de a felélénkülő sziszegés megakasztotta. A fenti folyosóban néhányszor fény gyulladt, ezt követően viszont Iroh kiáltozni kezdett, majd az ő hangját is elnyomta egy újabb: mély és rekedtes kacaj, ami megfagyasztotta Zuko ereiben a vért.

*

– Bácsikám! Bácsikám!

Zuko nem is tudta, mennyi ideig szólongatta nagybátyját a folyosó kijárata alól, de mindeddig nem kapott választ. Kétségbeesve kezdett el továbbvezető utat keresni, amin keresztül megtalálhatja. Miután körbejárta a barlangot és csak egy tényleges alagutat talált, elindult megkeresni Iroh-t és rejtélyes elrablóját.

Egy kicsi lángot idézett meg a tenyerében, hogy a barlang félhomályát elhagyva is lássa maga előtt az utat. Viszont alig tett meg a járatban néhány lépést, amikor a testetlen hangot hallva kis híján el is hajította.

– Hagytad, hogy elragadjuk. Nagy szívességet tettél nekünk…

– Hol vagy? – kiáltott közbe Zuko. – Mutasd magad!

– De te is ezt akartad, nem igaz? – folytatta a hang, figyelmen kívül hagyva Zuko közbevetését. – Csak visszatartott téged, ezért azt akartad, hogy szenvedjen… Hogy eltűnjön…

– Elég!

Zuko kezében a láng hirtelen erőre kapott és felcsapott egészen a barlang mennyezetéig, ahogy a Tűz ura kiadta magából a kétségbeesett düh okozta feszültséget. Minden elővigyázatosságot feledve, futva indult tovább, egészen addig, amíg újra sziszegést nem hallott.

Újabb csapatnyi árnyék állta el az útját, de Zuko nem állt meg. Mindössze lelassította lépteit, hogy ne rohanjon be közéjük, és hogy még biztos távolságból indíthasson el feléjük egy lángfüggönyt. Még így is akadt néhány olyan lény, amelyik közvetlenül a Tűz ura mellett, szinte a semmiből jelent meg és vetette rá magát a gyanútlan fiúra. Zuko hirtelen azon kapta magát, hogy hárman veszik körül, mindkét karjukkal kapkodva felé. Bármelyiket vette célba, a másik kettő mindig odakerült mögé. Míg az egyik érintésén semmi különös nem érződött, miközben elkapta a karját, amelyikkel tüzet akart idomítani, a másik érintése inkább olyan volt, mint egy jeges penge, ami felhasítja a ruháját és felszínes vágást ejt a bőrén is.

Hirtelen érezte, hogy a háta mögött két árnyék mindkét kezét lefogja, védtelenné téve Zuko felsőtestét a szemből érkező támadással szemben. Zuko fellökte magát a földről, ránehezedve két ellenfelére, majd mindkét lábával a harmadik felé rúgott. A talpából előtörő tűzgolyó eloszlatta az árnyékot és a másik kettőt is megzavarta. Ahogy Zuko lába ismét a talajon volt, egyiküket sikerült átdobnia a vállán. Keze kiszabadult a szorításból, így egy újabb tűzgolyóval még egy ellenfelet tudott ártalmatlanná tenni. A harmadik árnyék ez alatt felocsúdott meglepetéséből, és amíg Zuko a társával volt elfoglalva, a nyakába ugrott és fojtogatni kezdte.

Zuko a nyakához kapott, majd hátrált néhány lépést, amíg a háta a járat falának ütközött. Érezte, ahogy az árnyék szorítása gyengül, úgyhogy ellépett a faltól, majd egy helyben megfordulva még egy tűzgolyóval vetett véget a harcnak. Mire azonban az árnyék eloszlott, már csapatnyi társa vette körbe a Tűz urát. Ahogy Zuko körbenézett a vörös szempárok tengerén, egy gúnyos kacaj tette visszhangossá az alagutat.

– Ne küzdj ellenünk! Tudom, hogy te is vágyod már az ürességet. Fáraszt az utazás, az a rengeteg teher… Csak add át magad nekünk!

Zuko mindezt csak háttérzajként hallotta. Figyelmét a hullámokban érkező árnyékok kötötték le, akik ha lassan is, de kezdték megtalálni a lyukakat a fiú védelmében. Ennek ellenére Zuko rendületlenül tartotta magát, egyik tüzes csapást küldte a másik után, amíg ellenfelei látszólag elfogytak. Zuko végignézett magán, bosszankodva méregette szakadt ruháját és a számos felszínes vágást, amit az imént szerzett. Ahogy viszont újra elindult a járatban, a testetlen hang hamar feledtette vele mindezt.

– Vajon mivé válik a hús, ha sötétség szállja meg a lelkét?

– Hagyd békén a bácsikámat! – üvöltötte magából kikelve Zuko és ismét rohanni kezdett. Szavainak visszhangja sokáig csengett a fülében. – Ha egy ujjal is hozzá mersz érni…

Nem fejezte be a mondatot. Nem jutott eszébe semmi, amit elég fenyegetőnek érzett volna. Néhány kanyaron keresztül még gondolkodott a megfelelő befejezésen, teljesen feleslegesen.

Az alagút egy tágas barlangba torkollott, ahol Zuko tenyerében a láng váratlanul erőre kapott. A teremben félhomály uralkodott, az áporodott levegő helyére pedig friss szellő áramlott be. Zuko látta is a kiutat egy rövid, egyenes járat végén, ami kivezetett a szabadba.

Nyöszörgésre lett figyelmes. Nem messze tőle egy a föntihez hasonló kőemelvényt látott, amin nem más feküdt, mint nagybátyja. Iroh egész testében remegett, de valami meggátolta, hogy felkeljen az emelvényről. Iroh mellett, Zukónak háttal első látásra egy újabb árnyék állt, de ez embermagasságú volt, görnyedt hátú és jóval több füst gomolygott körülötte, mint kisebb társai körül. Jobb kezét Iroh feje fölé tartotta, de Zuko nem tudta kivenni, mi célból.

– Engedd el! – szólt rá a Tűz ura. – Vége a játéknak.

– Valóban?

Az árnyék lassan Zuko felé fordult, rászögezve nagy, vörösen izzó szemét. A fiú szinte azonnal útnak indított egy tűzgolyót, ami egyenesen ellenfele fejét vette célba. Az elhajolt a támadás elől, és mire Zuko egyet pislogott, már közvetlenül előtte állt, karjával az arca felé kapva. Zuko hátrálni kezdett, amíg meg nem pillantott még egy vörös szempárt maga mellett. Lehajolt egy oldalról érkező támadás elől, majd egy újabb lángcsóvával szétoszlatta a kisebbik árnyékot. A nagy viszont már ismét ott volt a másik oldalán, és karjának egyetlen lendítésével félrelökte a fiút.

Zuko az esést is elfelejtette tompítani, annyira meglepődött. Végigcsúszott a termen, szétszaggatva a hátán a ruhát, míg végül a falnak nem ütközött. Pár pillanatig fekve is maradt, meredten bámulva közeledő ellenfelére. Ez a lény csak kinézetre hasonlított az árnyékokra, akiken eddig átverekedte magát. Ennek fizikai teste volt, csak a fekete bőr és a körülötte gomolygó felhők tévesztették meg a szemét.

Mire feltápászkodott, a lény már megint ott volt mellette. Elkapta Zuko torkát, és talpra rántotta a fiút.

– Ugye a szeretteidre gondolsz? – kérdezte gúnyosan, de Zuko nem látott az arcán szájat, ami mozgott volna. – Hogy sosem látod őket viszont?

A Tűz ura igyekezett ellenállni a torkát szorító kéznek. Kétségbeesésében a lény feje felé ütött, és őt is meglepte, hogy lángokba borult ökle célba is talált. A lény fájdalmasan felüvöltött, elengedte Zukót és elhátrált a közeléből.

– Ezért még meglakolsz – hangjából sugárzott a gyűlölet és bár Zuko csak az egyik szemét látta, az is szikrázott a féktelen dühtől. – Talán nem most, de egyszer elkaplak. Ha kell, a halálból hozlak vissza, de ezt még megjárod.

A lény lassan beleolvadt a sötétbe. Zuko még pár pillanatig arra a pontra meredt, ahol a vörösen izzó szem eltűnt előle, majd az emelvényhez sietett, ahol továbbra is Iroh feküdt, nyöszörögve, egész testében remegve. Ahogy Zuko közelebb ért hozzá, meg is értette az okát: Iroh szemét valamilyen fekete, ragacsos anyag terítette be.

– Bácsikám! Mi történt?

– Zuko? – kérdezett vissza a Nyugat Sárkánya, miközben unokaöccse felé fordította a fejét. – Nem látok… Nem látok, Zuko!

– Maradj nyugton! Mindjárt leszedem ezt rólad…

Zuko már nyúlt is, hogy lekaparja a fekete anyagot, de amikor az ujja hozzáért és megpróbálta lehúzni nagybátyja szeméről, Iroh felkiáltott.

– Ne! Hagyd abba, ha nem akarod a szememet is kikapni vele együtt!

Zuko elrántotta a kezét. Megpróbált más módszert is kitalálni, de semmi sem jutott az eszébe, hogyan segítsen a bácsikáján. Ennek ellenére igyekezett nyugalmat erőltetni a hangjára.

– Nyugodj meg! Kiviszlek innen és keresünk segítséget. Valaki biztos tud majd segíteni rajtad.

Talpra segítette nagybátyját, majd elindult a kijárat felé. Iroh, bár még mindig remegett, ott lépdelt mellette. A kijárathoz érve viszont újra meghallották a testetlen hangot:

– Azért nehogy azt hidd, hogy elmenekülhetsz előlünk. Ez a világ a miénk. És vissza fogjuk venni.

A barlangból kiérve egy hegyek között elterülő sivatag fogadta őket. Zuko és Iroh egy homokdűne tetején álltak, ahonnan a Tűz ura csalódottan nézett végig a sziklák által felosztott homoktengeren.

– Ezt nem hiszem el – motyogta maga elé.

– Mi az? – kérdezte Iroh. – Mit látsz?

– Sivatagot.

– És mekkora az a sivatag?

– Nagyon nagy. Nem is látom a végét.

– Az baj. Nem fogom bírni.

– Tessék?

– Csak megöletnélek. Nélkülem kell tovább menned.

Zuko már épp ellenkezni akart, amikor Iroh ellökte magától. A Tűz ura elvesztette az egyensúlyát, és lebucskázott a dűnéről. Miután földet ért, beletelt egy kis időbe, amíg össze tudta szedni az erejét, hogy újra talpra álljon. Bosszankodva kaptatott vissza a dombra.

– Ezt meg mégis hogy gondoltad? – förmedt rá nagybátyjára. – Nehogy azt hidd, hogy itt foglak hagyni!

Azzal megragadta Iroh karját, és az egykori tábornokot maga után vonszolva vágott neki a sivatagnak. Egyedül a felhős ég nyugtatta meg kissé. El nem tudta képzelni, hogy bírná ki bármelyikük, ha még tűzne is rájuk a nap.

Épp egy újabb dűnére másztak fel, amikor ismét meghallotta a sziszegést. Jóformán még megfordulni sem volt ideje, amikor valami hátulról nekiugrott és ledöntötte a lábáról. Zuko arccal érkezett a homokba és nagyjából tíz métert gurult a domboldalon, mire megállt. A hasán feküdt, arra viszont már nem maradt ereje, hogy talpra álljon. A fejét is nehezen sikerült felemelnie, így azonban látta, ahogy két árnyéklény ott köröz nagybátyja körül, időről időre odasziszegve neki, amitől a hajdani tábornok rendszeresen összerezzent.

– Hagyjátok békén! – próbált odakiáltani Zuko, a hangja viszont olyan erőtlen volt, hogy még a saját füléig is alig jutott el.

Hirtelen arra lett figyelmes, hogy két láb kerül a látómezejébe. Nem is hallotta a közeledő lépések zaját. Azt viszont már hallotta, ahogy az idegen megszólal – és tágra nyílt a szeme, amikor felismerte a hangját