A tavasz első napsugarai lágyan ömlöttek be a tanterem ablakain. A padom tetején helyezkedtem el, és élveztem, ahogy az arcomat simogatják. Nina és Katy feleslegesen jártatták a szájukat, túlzottan lekötötte a figyelmemet az elém táruló, mesébe illő látvány. Luke közvetlenül előttem ült, sötétszőke haját aranyra festette a napfény. Valahogy még a feje búbját is elképesztően vonzónak találtam. Csábítást éreztem rá, hogy előrenyújtsam a karomat, és végigsimítsak rajta. Sajnos epedezésem idilljébe belerondított néhány gyökér.
Abe és a pribékjei a kosárlabda csapatban tevékenykedtek, így az iskolai kasztrendszer tetején élvezhették a magaslati levegőt. Fennhordták az orrukat, miként az a menő csávó titulushoz illett. Emellett előszeretettel beszéltek vissza a tanároknak, és verték laposra az alsósokat. Soha nem tudtam eldönteni, a bunkóság tanult viselkedési forma-e náluk vagy esetleg veleszületett adottság.

Őméltósága, a gimi királya rám villantotta fogorvosa vakító munkáját, a hátsóját Luke asztalának támasztotta. A bútordarab meglódult a súlyától.
– Mi a helyzet, Abe? Sokáig hagytad fenn a fogfehérítőt? – Aberrált röhögéssel díjazta a sziporkámat. Tőlem soha senki nem vett fel semmilyen sértést. A szőke hajfesték, a márkás göncök és a nagyszájúságom berántottak a „népszerűség” sűrűjébe, valamint a nyakamba aggattak egy csomó sztereotípiát. Általánosságban: a fél a suli hülye lotyónak tartott. Hiába győzködtem volna őket az ellenkezőjéről, ha ezek egyszer eldöntöttek valamit, nem tágítottak az elképzelésük mellől. Akik tényleg ismertek, azoknak úgysem kellett magyarázkodnom.

Abe levetette izmos testét a szomszéd pad mögé, kifejezetten élvezte a mellette ácsorgó Katy megilletődöttségét. Nina elfintorodott, és egy hosszú, összetett mondatban szépen kiosztotta a faszfejet franciául, mielőtt elvonult. Az említett nyelvnek nagy hibája, hogy a kurva anyádba legalább olyan szépen hangzik, mint a szeretlek. Bicepsz uraság meghatottan köszönte meg a bókáradatot. Érthető, a saját anyanyelvét is törte. Apró darabkákra, aztán áttaposott rajtuk. Komolyan, amikor ő beszélt, három nyelvész fordult meg egyszerre a sírjában.

Odahajolt hozzám, az izzadt tenyerével megpaskolta a combomat. Kimondhatatlanul sajnáltam, hogy anno zongoraórák helyett nem kezdtem inkább karatézni. A srác már rég repült volna kifelé az ablakon.
Harci tapasztalat híján egyszerűen lesöpörtem magamról a nedves mancsot. Abe szokás szerint nem vett tudomást a célzásról.
– A hétvégén bulit tartok. Gyere el! – Semmi nincs kedved beugrani, vagy ráérsz, esetleg egy légy szíves. Az ő harmatgyenge szókincse megrekedt egy hároméves gyerek szintjén. Nem is, visszavonom. A kiskölykök jóval gyakrabban használnak udvariassági formulákat.
– Nem érek rá – utasítottam vissza morcosan.
– Mégis mi dolgod? – A kérdésével kis híján kikergetett a világból. Ordított belőle, hogy szerinte az ő buliján való részvételt leszámítva semmi érdemleges elfoglaltságom nem lehet.
– Vigyáznom kell az öcsémre.
– De gáz… – Konkrétan mindenki tudta, hogy egyke vagyok. Ebből is látszott, mennyire érdekeltem Abe-et. A kíváncsisága a nyakam és a hasam közötti területre korlátozódott, és pusztán akkor váltott hatósugarat, amikor hátat fordítottam neki.
Izompacsirtánk rég elhatározta, hogy bejut a bugyimba. Nem adta fel egykönnyen.
– Akkor mit szólsz a szombathoz? – Kidülledt szemekkel meredtem rá. Vajon tényleg nem érzékelte a szombat és a hétvége közötti szoros kapcsolatot? Már-már fizikális fájdalmat okozott a retardáltsága.
– Inkább Luke-kal mennék randizni. – Nem kerteltem, még finoman meg is érintettem kiszemeltem vállát. A szőke herceg rám emelte zöld íriszeit.
– Miért mennénk randizni? – Őszintén nem értette. Egyrészt ideges lettem, amiért megint ennyire lehangolóan reagált, másrészt olyan halálosan aranyos volt, amikor hülyén meredt az emberre, hogy képtelenség lett volna huzamos ideig haragudni rá.

Nina barátnőm – másokkal egyetemben – nem tartotta sokra Luke-ot. Amikor anno kifaggattam róla, tömören és diplomatikusan azt felelte: a srác kívül-belül szőke. Még a jóhiszemű, mindenkivel kedves Katy is elejtett egyszer egy megjegyzést, miszerint szerelmem tárgya sötét, akár egy száz méter mély verem alja.
A fiú talán kissé lassú felfogással rendelkezett, azonban én egyszerűen imádnivalónak láttam minden porcikáját. Sokáig ködösítve igyekeztem tudtára adni az érzéseimet, miután ez nem jött be, átváltottam egy kevésbé visszafogott stratégiára. Úgy festett, feleslegesen. Továbbra sem haladtam egyetlen millimétert sem előre, csak egy helyben toporogtam, a nyálamat csorgatva.

Felsóhajtottam, jó hangosan, és lecsusszantam a pad tetejéről. Miközben Luke értetlen pillantásokat lövellt felém, sokadjára határoztam el: nem erőlködöm tovább. Ha nem, hát nem. Lajhár felfogásból nem lesz Ferrari, én pedig nem szerettem volna beégetni magamat valami csöpögős vallomással.
Pont lehuppantam a helyemre, amikor beballagott a terembe Donald, a földrajz tanár. Fiatal pályakezdő lévén még lazán kezelte szent hivatását. Fütyörészett, a kezét a zsebébe mélyesztette, és aznap a lezserségét egy hatalmas napszemüveggel emelte új szintre. Hawaii virágmintás inge szinte lüktetett a sok színtől és egymásra halmozott növénytől. Elképzeltem egy szörfdeszkát a hóna alá – egyáltalán nem ütött el az összképtől.
Donald beleragasztotta a napszemüvegét a haját rögzítő zselétengerbe, majd így szólt:
– Szerveztem az én drága földrajzcsoportomnak egy jó kis ottalvós kirándulást. – A táblára felnyikorogta a szükséges felszerelés egy részét. Olyanok szerepeltek köztük, mint a popcorn és az alkohol.
Tapsolt egyet, a krétapor felhővé sűrűsödött a levegőben, aztán az első sorban ülő Sue-ra ereszkedett. A lány fuldokolni kezdett, mire Donald elnézően rá mosolygott, és erőteljesebb hangon folytatta. Felnyögtem az apai törődés láttán.

A végzősök privilégiumait élvezhetjük, nekünk kijár a szórakozás és a többi. Donald minden lehetséges közhelyet felsorolt, hogy megindokolhassa a tökéletesen abszurd tervét.
A szombati napot teljes egészében, reggelestül, éjszakástul felölelő kempingezés nem kapott tudományos keretet. Az egyetlen tantárgy, amihez legalább egy morzsányi köze lehetett az a testnevelés volt. Az elénk vetített túra és párnacsata legalább a tagjainkat megmozgatta.
A felelősségteljes tanár úr röpke fél óra alatt elregélte az elképzeléseit, majd egy jóllakott óvodás mosolyával fogadta a kérdéseket.
Végig Luke tarkóját bámultam áhítatosan. Nem tehettem ellene, ismét felvillant bennem a remény halovány fénycsóvája. Naivan abban bíztam, végre esélyem nyílik megértetni vele, hogy vonzódom hozzá.
Kockahas Abe zengő basszusán közbenyögött – a mutálás súlyos károkat okozott a hangszálaiban.
– Ashley nem ér rá. Az öccsére vigyáz – tájékoztatta segítőkészen Donaldot. A felspanolt férfi felvonta bozontos szemöldökét.
– Ashley, neked van testvéred?
– Nincs – feleltem. Abe döbbent csücsörítéséről egy majom ugrott be.
Nem, ő ezt sem vette zokon. A zombik nyögdécseléséhez hasonlítható zajokat idézett elő nála a jókedv. Hatalmas jóindulattal úgy is fogalmazhattam volna, hogy röhögött.
– Megin’ átverté’! Vicces vagy. – Közelebb álltak hozzá a tőmondatok. Így legalább kevesebb nyelvi hibát vétett.



Szombat reggel a megbeszéltek szerint indult el a társaság a közeli hegy felé. A buszúton Donald tett pár gyenge kísérletet a közös kornyikálás kiharcolására, végül csalódottan feladta. Abe a dalolást helyettesítendő bömböltette a zenét a mobilján. A szám annyira gépiesítetten recsegett és nyikorgott, mintha egy mixet mixelt volna meg a kedves lemezlovas. A fülhallgatómmal kíséreltem meg kizárni a zajokat.
Hátul ücsörögtem, az üveghez préselt homlokkal. A hátsófertály köztudottan a diákság krémjét illette, alias a görényeket. A fiúk szépen összegyűltek egy helyen, mellettem gazdátlanul árválkodott az ülés. Akárhonnan néztem, engem tartottak számon a csoport ribancaként, akitől minden lány ódzkodott, és akit még a legjámborabbak is bűntudat nélkül ócsárolhattak. Ugyanakkor méltánytalanul nagy érdeklődés övezett a részükről. Különös faj a nőké.

Csodás kilátás nyílt a hegy lábánál elterülő városra. Megkíséreltem belefeledkezni a nézelődésbe, és az éles kanyarok hullámvasút hatásába. Nem jártam sikerrel.
Előttem páran arról tárgyaltak, miért kentem magamra két kiló vakolatot egy egyszerű campingezéshez, nem mintha a szarvasokat fikarcnyit is érdekelné.
Az ablakban tükröződő száj széle lekonyult. Valóban kozmetikumokkal segítettem rá a természet munkájára, viszont nem a négylábú emlősök előtt terveztem tetszelegni.
Tekintetemmel felkutattam Luke bársonyos fényű, szőke hajzuhatagát. Megnyugtatott a látványa.


Körülbelül az út háromnegyedénél gyaloglásra kényszerültünk, lévén a célállomásig már nem építettek ki betonutat a járművek részére. Lógtak a nyelvek, és izzadtak a hónaljak mire megérkeztünk.
A táborhelyet magasra törő, széles törzsű fák zárták körbe. Egy nagy, központi faépületből, és az azt körülálló kisebb házikókból tevődött össze. Donald a négyes számú viskóba irányított két vonakodó leányzóval együtt. Az emeletes ágyak egyikét szabadon hagyták nekem, és udvariasan kivárták, amíg távozom, mielőtt összesúgtak.
Körbekémleltem. Tűzrakó hely terült el a nagyobb ház mellett, a távolban egy apró forrásból csordogált a víz. Minimális civilizációnktól jó messze bűzös mellékhelyiségek hívogatták a legyeket.
Vissza a természetbe… Kétlem, hogy Rousseau így képzelte.

A szomszédos fatákolmányból előbotorkált az én éjsötét hercegem. Rám tévedt a pillantása, ám hiába biggyesztettem csinos mosolyt az arcomra, fapofáján nem sikerült faragnom. Csüggedten kullogtam oda Donaldhoz. Murisan mutatott kantáros nadrágjában, alatta a kockás inggel – kifogástalan favágó feeling. Egy öklömnyi nagyságú csengőt lóbált, azzal hívta össze a gyűlést. A ricsaj hatására megrezdült egy bokor, a benne lapuló szerencsétlen állat nekiiramodott, hogy mentse a bőrét. Pusztán egy világos foltot vettem ki a bozótosban tovasuhanni.

Hamar elszállt az idő. Elhivatott földrajz tanárunk gondoskodott a szenvedésünkről, illetve az ő meghatározásával élve a szórakozásunkról. Idiótábbnál idiótább játékokat és teljesen abszurd feladatokat eszelt ki. Változatos körülmények között dobálóztunk vízzel töltött lufikkal, tojásokkal, egy ízben még gyanús eredetű, romlott zöldségekkel is. Később a lefolytatott sorsolás áldozatainak agancsot kötöttek a fejére, és mi paradicsomlével töltött vízipisztollyal eredhettünk a nyomukba.
Minél jobban igyekeztem Luke közelébe kerülni, annál messzebb sodródott tőlem. Végig üldözött vadként menekült, noha eszembe sem jutott fegyvert szegezni rá.
A csajoknak a buszon igazuk volt. Ez a szarvas aztán magasról szart a mesés sminkemre.

Deprimáltan stíröltem a vonzerőmnek makacsul ellenálló fiút a csillagos ég felé nyújtózó lángcsóvákon keresztül. Barna pólóján méretes, piros folt éktelenkedett, elöl a tojás összeragasztotta az egyik hajtincsét, a héjából is ott fityegett egy darabka. Bármilyen hihetetlen, így csupán még dögösebbnek találtam őt.
Hiába bámultam igen intenzíven, észre sem vett. Csevegett, és felszabadultan nevetgélt. A nagy kacagás közben legurult a farönkről, hasát fogva terült ki a földön.
Betömtem a számba a mályvacukrot, és feltápászkodtam. Belül végig ott bujkált bennem a tudat, mennyire szánalmas vagyok, ám egész addig nem foglalkoztam vele. Ahogy a talajra festett árnyékokat analizáltam, hirtelen mégis erőt vett rajtam a szégyenérzet. Emésztő düh gyulladt bennem saját magammal szemben.
Ellejtettem a forrásig, és vizet lögyböltem a képemre. Jó alaposan átdörgöltem a bőrömet. Barnás alapozó, fekete szempillaspirál és rózsaszín szájfény színezte át a fehér zsebkendőt. Hiúságom bizonyítékát az útba eső szemetesbe hajítottam.

Visszaérkezésemkor a sütögető bagázs körül izzott a levegő, még a korábbinál is nagyobb vidámság kerítette őket hatalmába. Szemügyre vettem a változásokat, és megállapítottam Donald hiányát, továbbá az előkerült piás üvegeknek a jelenlévőkhöz viszonyított aránytalanul nagy számát. Hangos sóhajtás szakadt fel a torkomból, ahogy visszarogytam a helyemre. A szomszédomban tanyázó Bonnie igencsak feloldódott az alkohol hatására, vidáman kínálgatta nekem az émelyítő szagú löttyöt. Tapintatosan visszautasítottam.

A hangulat hamarosan elérte a maximumot. Abe felpattant, lerántotta a pólóját, és meglóbálta a feje fölött.
– Bátorságpróba! Mint az öreg szép időkben! – kiáltotta totál helytelen szóhasználattal. Dörmögése felrázta az éjszakai neszezést. Az emberek lassan elszállingóztak, majd zseblámpákkal és újabb adag szesszel tértek vissza. Ábrázatukon részegesen elvetemült vigyor terült szét.
– Te is, Ashley! – eresztette rám halálos leheletét a félmeztelen őrült. Megragadta a karomat, és addig ráncigált, amíg elegem lett.
– Nincs kedvem! – fakadtam ki.
– Na! – Mintha őfelsége Izomagy nem lett volna elég, Sue is rákezdett.
– Jönnöd kell, csak úgy lennénk párosan. – Értelmetlenül morogtam az orrom alatt, és ellenállásom jeléül karba fontam a kezeimet. – Mehetsz Luke-kal. – A szememben felcsillant érdeklődéstől Sue ajkai ravaszkás mosolyra szaladtak.
Az említett felé fordultam, majd vissza. Ezt megismételtem párszor, mielőtt egy mindjárt indulhatunk felkiáltás kíséretében elrohantam a hátizsákomért.


A fák sűrű lombkoronája szitaként szűrte át a telihold ezüstös ragyogását. A néhol nedves aljnövényzeten csillámporként játszott a gyenge fény. Végighúztam az ujjamat egy fa mohába burkolt, nyirkos kérgén.
A romantikus és az ijesztő idillien keveredtek az élőnek tetsző rengetegben. Az ágak vézna ujjakként nyúltak felénk a keskeny ösvényen, a sziklák földön kuporgó manókat idéztek, ahogy a zseblámpa árnyékot rajzolt nekik.
A sárga fénycsóvák egymás útját keresztezték előttünk. Luke-ra sandítottam. Kíváncsian szemlélte a minket körbeölelő természetet.

Egy bagoly huhogása hasított a dermedt némaságba. Ijedtemben belecsimpaszkodtam kísérőm karjába. A hűvös időben a bőre forrón simult a tenyeremhez, hosszan élveztem a melegét. Ő várakozóan mustrált engem. Nem siettem el semmit, ráérősen szedegettem le az ujjaimat róla, szépen, egyesével.
Feljebb húztam a kardigánom cipzárját.
– Nem fázol? – kérdeztem, hogy megtörjem a kínossá váló szótlanságot.
– Nem – vetette oda. A minden társaságban könnyen feloldódó Luke velem kettesben tartózkodó és zárkózott lett. Kellemetlen szorítást éreztem a mellkasomban.
Sietősen eltereltem a gondolataimat.
Elméletileg rég össze kellett volna futnunk pár kísértetet alakító dilissel, azonban a lépteink zörejébe a leghalkabb reccsenés sem vegyült. Egyedül voltunk. Úgy éreztem, egy teljesen elhagyatott erdőben bóklászunk a végzetet, vagy egy a lábszárunk után kapó, foszladozó kezet várva.
Közelebb somfordáltam Luke-hoz, és bájosan megrebegtettem a pilláimat. Váratlanul megtorpant.
– Forduljunk vissza. – Csalódottan bólintottam.

Hosszú léptekkel haladt előre, alig bírtam követni. Ötpercnyi hajsza után belefáradtam a kocogásba, inkább hagytam, hadd nyargaljon. Tisztes távolságból lépdeltem a nyomában.
Az ajkaimat harapdáltam. Luke széles vállainak és hátának az éjszakába olvadó képe azt üzente elmém egy eldugott zugának, hogy itt az idő, a soha vissza nem térő alkalom. Tudtam, hogyha most nem szólalok meg, később sem fogom megtenni.
– Kedvellek – suttogtam magam elé bemelegítésként. – Kedvellek – ismételtem normál hangerővel. Meg sem rezdült, így hangosan felkiáltottam: – Kedvellek!
Luke hátra fordította a fejét, kényszeredett mosoly ült a szája sarkában, talán egy kevés undorral átitatva. Hatalmasat nyeltem. Éreztem, hogy a szemem égni kezd, már gyűltek is a könnyek, noha meg sem szólalt még.
– Tudom. – Annyira lesajnálóan és élesen csengett a szó, mintha a szívembe kést a dobhártyámba pedig tűt döfött volna. Elejtettem a zseblámpámat. Oldalra gurult, majd megindult lefelé. Hosszas útját halk koppanással zárta.

– Tudod? – kérdeztem vissza. Remegett a hangom.
– Ennyire azért nem vagyok hülye. – Szóval, tényleg voltak határai az emberi ostobaságnak. Luke nem a lassú felfogása miatt hárította a közeledésemet, hanem mert egyszerűen nem érdekeltem.
Visszaidéztem a szemeibe költöző megvetést. Nem is arról volt szó, hogy szimplán nem tetszettem neki – egyenesen viszolygott tőlem. Akárcsak a többiek. Pontosan ugyanúgy viszonyult hozzám, mint a szobatársaim vagy bármelyik másik lány a csoportból. Utálta a mesterkélt ribancot, akinek elkönyvelt.

Legördült az első sós csepp az ajkamra. Hátráltam egy lépést, és hisztérikus, fojtott kacagásban törtem ki. Mégis mire számítottam? Hiszen néha még én is rühelltem saját magamat.
– Egyszerűen visszautasíthattál volna. – Felkészületlenül érte a kibukásom, döbbenetében gyökeret eresztett a földbe. A sírástól egyre fátyolosabban észleltem a környezetemet, Luke lassan kontúrtalan pacává homályosult.
Őszintén örültem, hogy korábban eltávolítottam a festékréteget a pofámról, legalább nem bőgtem fekete csíkokat. Letöröltem a könnyeimet.
– Oké, rendben. – Mélyeket lélegeztem, próbáltam minél higgadtabbnak látszani. – Akkor békén hagylak. Ha korábban szólsz, nem zargattalak volna. – Szerencsétlenül hátráltam, akár egy részeg, aki képtelen a vonalon maradni. Egyszer csak elfogyott a talaj a lábam alól. Feleslegesen kalimpáltam, nem találtam kapaszkodót. Sikoltani sem tudtam a sokktól.

Gurultam a zseblámpám után, apró kavicsok és gallyak fúródtak az oldalamba, valami éles a nyakamat is felkarcolta. A meredek lejtő aljánál nagy kupac kőnek ütközött a lábam. Egy méretes darab a bokámra zuhant. Fájdalom kúszott végig a csontjaimon.
Luke ijedt kiáltásai távolinak hatottak. Dermedten feküdtem.
– Ashley! Ashley, jól vagy?! – Hallottam, ahogy aláereszkedik. Rémült ábrázattal térdelt le mellém.
– Azt hiszem, eltört a bokám – panaszoltam élettelenül. Minden porcikám sajgott, annyira éreztem magamat fittnek, mint egy kétszáz éves öregasszony.


A korábbiak után semmi hajlandóságot nem mutattam Luke segítségének elfogadására. Visszafojtottam a nyögéseimet, hogy ne legyen annyira egyértelmű a szenvedésem, és fél lábon ugráltam fától fáig. Óvakodtam a további megaláztatásoktól, az önértékelésem nélkülük is rég mínuszba süllyedt.

Kimerültem, minden végtagom tropára ment, ráadásul fogadni mertem volna, hogy csapzottabban festek, mint egy kóbor kutya vihar után. Fogalmunk sem volt, merre járunk. Letértünk az útról, amin elindultunk, a térerő pedig messzire elkerülte az isten háta mögötti őserdőt. Luke némán menetelt, néha megpróbált meggyőzni róla, jobban járnék, ha engedném, hogy vigyen. Csökönyösen ellenálltam.
– Már fél egy van – olvastam le a telefonom kijelzőjéről. – Úgy fest, itt kell töltenünk az éjszakát.
A tájat nem jellemezte túlzott változatosság, úgy véltem, mindegy melyik fánál telepszünk le. Találomra kipécéztem egyet, és a törzse mentén fenékre ereszkedtem, bele egy hegyes ágba. Ingerülten halásztam ki a fakardot a hátsóm alól.
Az ölembe kaptam a hátizsákomat, és átvizsgáltam a tartalmát. Egy csomag ropi és chips közül választhattunk, amennyiben nem terveztünk éhen halni, ezeken kívül mindössze fél liter narancslé állt rendelkezésünkre. Nem a legpraktikusabb túlélő felszerelés.
Luke járkált egy darabig, majd kidőlt velem szemben. Könnyedén leolvastam az arcáról az aggodalmat még a szegényes fényviszonyok mellett is.
– Holnap reggel tovább megyünk – nyugtattam meg. Beigazítottam a fejem alá a táskámat, és igyekeztem nem törődni a talaj hepehupásságával.
– Ashley – szólított meg bizonytalanul.
– Hmm? – Perceken keresztül fontolgatta, mit mondjon. Némán imádkoztam valami váratlan fordulatért, ami a horror sztorimat tündérmesébe fordítja át.
– Semmi. – Az utolsó szende kis ábrándjaim is szertefoszlottak.
– Jó éjt… – A könnycseppjeim patakként csörgedeztek. Attól tartottam, reggelre kiszáradok, és csupán egy összeaszott holttest marad utánam.
Önsanyargatással ringattam magam álomba, újra és újra összefoglaltam kínom okait.
A srác, akit éveken keresztül istenítettem, feltehetően szánalmas lotyónak tartott. Eltévedtem egy erdőben, késő este, bónuszba még az egyik csülkömet is kivontam a forgalomból.
Összességében addigi tizennyolc évem legramatyabb napját zártam a lehető legramatyabbul.


Reggel összeragadt szemhéjakkal ébredtem. Megtapogattam feldagadt látószerveimet, és megállapítottam, hogy a bőgés valószínűleg nem tett jót a megjelenésemnek.
Az orromat füstszag ütötte meg. Félálomban felkutattam Luke-ot a keskeny résen keresztül, amin még kiláttam. Komikus jelenet játszódott le előttem: a fiú egyetlen szem botra tűzött gombát forgatott az apró tűzrakás fölött. Gondosan megtapogatta, és megszaglászta, átsült-e. Kótyagosan pislogtam rá.
A szájához emelte a reggelit.
Végre kapcsoltam, a reflexeim rögtön aktivizálódtak. Egy mesteri mozdulattal kicsaptam a kezéből a nyársat.
– Hé! – hőzöngött.
– Idióta vagy?! Az a gomba mérgező! – Vádlón szegeztem a mutatóujjamat a kárba veszett élelemre. A nagy túlélő gyermeteg döbbenettel bámult a porba hullott gombára.
Dünnyögve visszakúsztam a cuccomig, és a szőkeség fejéhez vágtam a ropit. Üdvözült ábrázattal csomagolta ki.
– A pasik és a fene nagy gyomruk – morogtam magamban.

Amíg Luke a rágcsálnivalót fogyasztotta, megvizsgáltam az előző nap beszerzett sérülést. Legalább kétszeresére dagadt a bokám, és a bőröm szépen kezdett színt váltani. Még a nagyban falatozó Luke részvétteljes pillantását is kiérdemeltem a szerzeményemmel. Félrehúzta a száját, és felszisszent.
– Elég ronda. Egy ideig még biztos fájni fog – jósolta teli szájjal.
– Na, ne mond! – motyogtam gúnyosan. Addigra a türelmem jócskán fogytán volt. Megkíséreltem talpra küzdeni magamat, ám minduntalan visszazuhantam a popómra.
Életemben nem éreztem még magam annyira tehetetlennek. Üveges tekintettel meredtem lefelé, a könnyeim elfogytak, teljesen dehidratálódtam.
Egy árnyék úszott be a látóterembe. Luke magasodott fölém, ajka széle barátságos mosolyba kunkorodott. A huncut gödröcskék az arcán először jelentek meg nekem.
– Majd én viszlek. – Féltérdre ereszkedett, és én méltóságom morzsáit siratva belekapaszkodtam a nyakába.
– Könnyebb vagy, mint amilyennek látszol – konstatálta a próbakört követően.
– Ezt most vegyem úgy, hogy kövérnek tűnök? – kérdeztem vissza szórakozottan. Nem felelt, de mintha elvigyorodott volna.


Nem terveztem csevegésbe bonyolódni, és még apróbbra zsugorodni Luke szemében. Megelégedtem a kezdeti mennyiségű ellenszenvével.
Meneteltünk már egy ideje, mire összeszedtem magamat. Miután megemésztettem, hogy rosszabb úgy sem lehet, mert ez már a legalja, elmúlt a gátlásosságom. Könnyed hanglejtéssel megtudakoltam, miért áraszt magából rózsaillatot.
– A nagymamámnál voltam indulás előtt. Az egész ház úszik a rózsaillatban – magyarázta. A baleset óta kímélt attól a lekezelő stílustól, amivel azt a tudomot a mellkasomba döfte.
– Gyakran mész hozzá? – A fürtjei az arcomat csiklandozták. Megkísérelt magasabbra tornázni a hátán, a keze feljebb siklott a combomon. Szerencsére nem láthatta a pírt a képemen.
– Szinte minden hétvégén. Nyáron heteket töltök ott. – Hátravetette a fejét. – Istenien főz. – Ismét igazgatni kezdett engem, mint valami puttonyt.
– Letehetsz ám. – Elengedte a füle mellett az ajánlatomat.
– Te nem szoktad meglátogatni a nagyszüleidet?
– Nincsenek nagyszüleim – válaszoltam. Eltűnődtem rajta, vajon, ha ismerem őket, sok időt töltök-e velük.
– Apám szülei meghaltak, mielőtt megszülettem, anyáméira pedig nem emlékszem, mert kicsi voltam, amikor egy balesetben életüket vesztették. – A tárgyilagos, már-már mesterkélt fogalmazásmódom mögött keserű szájíz bújt meg.
– Ó… Sajnálom.
– Ne tedd! A szüleim teljesen elkényeztetnek, hogy a hiányukat pótolják.

Valahogy elkeveredtünk egy kis tóig, aminek a létezéséről sem tudtam. Lemásztam Luke hátáról, és elsántikáltam a partig.
– Ez rajta sincs a térképen… – jegyezte meg csodálkozva. Előkapott a zsebéből egy méretes lapot.
– Hoztál térképet?! – Hevesen bólogatott. Legszívesebben kupán vágtam volna. Ez a srác egyedül életképtelen lenne – állapítottam meg. Őszinte részvét támadt bennem a szülei iránt.

Mialatt Luke a tájékozódással küzdött, én a kacsázással kísérleteztem. Soha nem sikerült. Habár tökéletesen lapos kavicsokat szereztem, amit én elhajítottam az mind kivétel nélkül azonnal a vízfenékre süllyedt.
Egy idő után abbamaradt a papírzörgés. A szőke kiscserkész előregörnyedt vállakkal vetette le magát mellém. Ő persze elsőre megtáncoltatta a kavicsot a víz tükrén.
– Megnézhetem a térképet? – Lomhán átnyújtotta nekem. Elég volt félig széthajtanom, már adtam is vissza neki. – Nem is ez az erdő van rajta. – Eltakartam az arcomat, nehogy észrevegye, mennyire hülyének tartom. A srác mintha minden erejével azon lett volna, hogy megcáfolja a korábbi megállapításomat, miszerint az emberi degeneráltságnak is vannak határai.
– Így már érthető! – világosodott meg.

Szótlanul sütkéreztünk a ránk záporozó napsugarakban. Néha óvva rá sandítottam. A fűbe kellett markolnom, nehogy a füle mögé tűrjek egy-egy kósza hajtincset.
Furcsa – gondoltam. Részben azért kezdett el érdekelni Luke, mert közömbösnek tűnt. Úgy viselkedett, mintha nem foglalkoztatná a sok pletyka. Nem bánt velem lekezelően, és nem szegezett rám vádló pillantásokat, ahányszor megjelentem a színen.
Azonban még ha mindez meg is dőlt, a kellemes melegség, amit kiváltott belőlem nem illant el.
– Bocsi, ha idegesítettelek – mondtam gyengéden. A kék égbolton egy delfin formájú, fodros felleg lebegett el. Kinyújtóztattam a lábaimat, és előre hajoltam rájuk, onnan pillantottam fel Luke-ra.
– Tegyünk úgy, mintha a tegnap esti meg sem történt volna, jó? – javasoltam biztató mosollyal. – Persze nem felejtettem el, mit ígértem. Komolyan leszállok rólad. – Azt reméltem, lebeszél róla. Úgy fürkészte az arcomat, mintha valamit nagyon meg akarna osztani velem. Beleremegtem annyira szorítottam érte, hogy azt mondja, nem zavarom, maradjak továbbra is a közelében.
Zavaromban hátra sodortam az összekócolódott, szőke sörényemet a vállam mögé.
Bármi nyomta Luke lelkét, végül visszanyelte.
A szerelmi életem hivatalosan vakvágányra futott.
– Most jut eszembe! – kiáltott fel Luke a semmiből. – Donald mintha említette volna, hogy a táborhelytől keletre van egy kis tó. – Örömömben megragadtam, és magamhoz szorítottam.
– Megmenekültünk! Nem kell mást tennünk, mint nyugatra tartani! – Miután eleget ölelgettem őt, gyorsan eleresztettem. Megszeppenten bambult rám.
– Bocsi… – nyögtem.

Előkaptam a telefonomat, és úgy tettem, mintha sürgős elintéznivalóm lenne.
– Né! Ugyanilyenem van – mutatta fel a saját mobilját Luke. A háttérkép felkeltette a figyelmemet. Egy csinos kis házikót ábrázolt, amelynek falán végig zöld növények futottak fel. A terasz fehér korlátjáról málladozó festék és a kopottas lépcsők régies benyomást ébresztettek ugyan, mégsem csúfították el az épületet.
– Megnézhetem? – Készségesen a kezembe nyomta a készüléket. A ház megmagyarázhatatlanul hívogatónak tűnt a csinos, boltíves ablakaival, és a virágokkal díszített teraszával.
– Itt lakik a nagymamám.
– Egyszer szívesen megnézném élőben. – Láttam már extravagáns kúriákat és ultramodern villákat, de ez más volt. Olyan… mesebeli.
– Ha… – Egy mély ordítás Luke-ba rekesztette a szót. Az ismerős basszus a nevemet ismételgette.
– Ez Abe! Minket keresnek! – Izgatottságomban elfeledkeztem a sérülésemről. Ha Luke nem kap el, belepottyantam volna a tóba. Egy pillanatra megfagyott az idő, miközben a karjai közt tartott. Egy röpke, boldog pillanatra.


Donald holtsápadt képére megkönnyebbültség telepedett, amikor meglátott minket. Izomagy azonnal megrohamozott, és a hős megmentő szerepét alakítva követelte, hogy átvehessen. Valósággal lekapott Luke hátáról, és királykisasszonyként cipelt a központi épület irányába. Közben azt ecsetelte, mennyire bepánikoltak az eltűnésünk miatt, és hogy kis híján összeszarta magát.
– Remélem, időben eljutottál a vécéig – fűztem hozzá némi undorral. Vizuális alkatnak lenni néha igen megterhelő.
A fél szememet Luke-on tartottam, akit a többiek könyörtelenül letámadtak a kérdéseikkel. Összeakadt a pillantásunk, de a mosolyomat ezúttal sem viszonozta. A mi közös kis kalandunk semmin sem változtatott, ő már letette a pontot a történet végére. Rájöttem, miért a sok happy end az esti mesékben. Azért, mert a reális zárlatok azonnal elvennék a kölykök kedvét az élettől.



A szobatársaim meglepően rendesnek bizonyultak. Érdeklődtek a hogylétem felől, és figyelmesen végighallgatták a sztorimat. Noha még az is meglepetésként érte őket, hogy tisztában vagyok a nevükkel, nem hagyhattam ki az ennél jóval sokkolóbb vallomásos részt a beszámolómból. Valakivel muszáj volt megosztanom.
July a végén közölte, hogy szerinte Luke jól járt, amiért nem egyedül veszett el, máskülönben tuti kinyírta volna magát. Ebben mindhárman egyetértettünk.
– Bocsánat, amiért olyan bunkók voltunk – szabadkozott Becky szégyenkezve.
– Semmi baj. Tudom, hogy megy ez. A sztereotípiák meg minden.
– Talán Luke is ezért volt olyan szemét. Nem túl okos, nem lát a dolgok mögé – próbált jobb kedvre deríteni. Csakhogy én felhagytam a kifogások gyártásával. Luke egyáltalán nem akart megismerni engem. Esélyt sem adott rá, hogy megmutassam neki, ki vagyok.

A lányok magamra hagytak, mivel Donald kint már javában sürgette a társaságot az indulásra. A cuccaimat elő sem vettem, nem kellett bajlódnom a csomagolással. Tanácstalanul ültem az ágy szélén.
Már a gimnázium első évében szemet vetettem Luke-ra, lehetetlennek tűnt ezeket az egyoldalú érzelmeket varázsütésre száműzni. Hiába volt muszáj, hiába ígértem meg neki, hogy leszállok róla. Nem ment az olyan könnyen.
Egyre csábítóbbnak tartottam az érettségi és az egyetem ötletét. Egy jó messzi főiskola, és egy új románc. Szép remények.

A zsebemben rezegni kezdett a mobil. Megrökönyödve meredtem a kijelzőre. A beérkezett üzenet hátterében Luke nagymamájának háza zöldellett. Tisztességes lánynak neveltek, nem lestem meg az SMS-t. Az ilyesmivel különben is könnyen le lehet bukni. Szóval, igazi hölgyhöz illően a kevésbé privát tartalmak környékén kutakodtam.
Semmi világrengetőre nem számítottam, a fotókat tartalmazó mappa megnyitásakor ellenben leesett az állam. A legelső képen én voltam, ahogy a tó partján üldögélek. Nem tudhattam, jelentett-e ez bármit. Esetleg egyszerűen a háttér miatt örökítette meg a jelentet, én meg éppenséggel ott szarakodtam a kavicsokkal. Nem mertem bízni a csodában. Az események kiölték belőlem az optimizmust.

Felszállás előtt egyszerűen visszacseréltük a telefonokat. Ő nem kérdezett semmit, én is kussoltam. A jelenet drámaiságát tovább csökkentették a mankóim. Gyakran előfordulhattak hasonló balesetek arrafelé, ugyanis meglepően felszerelten fogadott az orvosi szoba.
July és Becky a szomszédos helyekre ültek, és szóval tartottak az úton. Meghatott a szolidaritásuk.


Még messze jártunk az iskolától, amikor a busz megállt. Az ablak túloldalán a kertváros egyik rendezett utcácskája húzódott. Az értetlenkedésből a vállamra nehezedő kézfej zökkentett ki.
– Leszállunk – tájékoztatott Luke. Döbbenten tátogtam, akár a partra vetett hableány. A srác nem várta meg, amíg magamhoz térek, átvetette a karomat a vállán, járósegédleteimet a hóna alá kapta, és letámogatott a járdára.
Sokáig engedelmesen sétáltam mellette, közben a profilját csodáltam. Aztán nagy nehezen összeraktam magamban egy értelmes mondatot.
– Hova megyünk? – Nem volt szükség válaszra. A sarkon befordulva ott termett előttünk a mesebeli házikó.
Luke szembe fordult velem.
– Nem vagyok beléd szerelmes. – Kis híján felpofoztam. Azért rángatott el idáig, hogy ezt közölje?!
– Csodás! – szűrtem a fogaim között. Tüntetőleg kihúztam magamat, és a magasba emeltem az orromat. A tekintélyességemen rombolt egy keveset, hogy kénytelen voltam megkapaszkodni Luke-ban. – Ez kölcsönös. – Jó, egy kicsit füllentettem, viszont lássuk be, a szituáció és a megmaradt, kevés önbecsülésem megkívánta.
Luke nem foglalkozott a reakciómmal, rendületlenül folytatta.
– Viszont nem utállak. Egyáltalán nem. – Hosszasan meredt rám. Nem reagáltam. A kedvellek és a nem utállak között még mindig mérföldes szakadék húzódott.
– Azt mondtad, szeretnéd élőben látni. – Hüvelyujjával a háta mögött álldogáló épületre bökött. – Meghívlak ebédre.
Nem értettem a srácot. Még annyira sem, mint korábban. Egy fekete lyuk volt, aminek a mélyére az én lámpám fénye nem ért le.
Visszatulajdonítottam a mankóimat, és emelt fővel előre bicegtem.
– Mi lesz? Nem jössz? – szóltam neki vissza. – Mindjárt éhen halok.

Az én hercegem annyira szőkének született, hogy valószínűleg azt sem fogta fel, akkor az erdőben mennyire megbántott. Talán dunsztja sincsen az olyan dolgokról, mint a szerelem, és lehet, hogy később is megforgatja még párszor a tőrt a szívemben anélkül, hogy tudna róla. Viszont egy sugallat arra sarkallt, ne adjam fel. Felfedeztem egy apró szikrát Luke tekintetében, ami azt ígérte, hogy ez a herceg egyszer még visszahozza az üvegcipellőmet.

A bejárat előtt felvillant előttem a fénykép a mobiljában. A bensőségesebb hangulatnak köszönhetően fel mertem hozni.
– Véletlenül láttam egy különös fotót a telefonodban. – A jelzőt szándékosan kihangsúlyoztam. – Miért csináltad? – Mielőtt megmukkanhatott volna, kitárult az ajtó. Ősz hajú, idős hölgy fogadott minket, széles mosollyal. Mély ráncok redőzték a szeme sarkát. Ugyanaz a rejtélyesen barátságos aura lengte körbe, mint a házat.
Ezzel a kérdéssel üdvözölte az unokáját:
– Luke, mitől ilyen vörös a képed, drágám? – Saját magam is meggyőződtem az állítólagos vörösségről. Kibukott belőlem a kacagás, és benne ott csengett a megkönnyebbültség.
Nem is kellett már olyan sokat várnom arra a cipőre.