Bármilyen lelkesen várunk is egy utazást, az utolsó pillanatban sokan megtorpanunk, hogy talán mégsem olyan jó ötlet ez az egész. Maryvel is valahogy így történt. Hanna terve úgy tűnt, összejön, amikor Patrick elhívta a nagynénénket, azonban a megvalósítás már keményebb diónak bizonyult. Hamar rájöttünk, Mary a kifogások avatatlan mestere. Eleinte örült, hogy Patrickkel lehet, még ha ezt nem is hangoztatta lépten-nyomon, később persze már gyűjtötte az indokokat, amivel bármi áron lemondhatja a hosszúra nyújtott randit, ahogyan Hanna titokban emlegette. Mire a fesztivál napja eljött, én is kezdtem feladni. Nem láttam értelmét, hogy Maryt erőszakkal rákényszerítsük az utazásra Mountville-be, különösen, miután úgy éreztem, éppen semmilyen módon nem értek a párkapcsolatokhoz. A húgom nyilván másként gondolta, és burkoltan érzelmi zsarolásba kezdett nagynénénknél. Ennek hála, kora délután Mary teli bőröndökkel búcsúzott tőlünk, miközben Patrick leparkolt a ház előtt. Le sem lehetett volna vakarni a mosolyt a képéről, amikor végre gázt adott, és elsöpörtek a napnyugati fényben.

Hanna elégedetten hajtotta fejét a vállamra, amíg hosszan néztük, ahogyan eltűnnek a poros út végén. Ennél vidékebb nem is lehetett volna ez a jelenet. Vajon miért jutott ez eszembe?

- Ideje készülődnünk estére – állapította meg a húgom álmodozón, mire egyetértően bólintottam.

A szobámban a szekrényajtóra akasztva várakozott a Hanna által választott ruhám. A legkevésbé sem tűnt kényelmesnek, de el kellett ismernem, a könnyed anyagú, vörös és narancs árnyalataiban pompázó öltözék tényleg szép volt, és ami még fontosabb, meglepően jól állt rajtam. Persze fogalmam sem volt, hogy akinek ezt az egész cécót szánom, ott lesz-e egyáltalán. Úgy döntöttem, nekifeszülök a szépítkezésnek. A fiúk mind a táborba mentek, miután kiderült, a falka több tagja is eljön a fesztiválra. Ettől egyszerűen nem lettem nyugodtabb. Mindenesetre a ház ránk maradt, és a két fürdőnket teljes valójukban vehettük egyszerre igénybe, mialatt nem kellett attól tartanunk, hogy bárki ránk törhet közben. Mire összeszedtem a sok kencét, amit Hannával innen-onnan előkotortunk, a húgom máris beköltözött az emeletre, tehát nekem maradt a földszint.

Nem szívesen használtam, különösen most, hogy minden apróság Heinére emlékeztetett. Ahogy lepakoltam, majd vizet eresztettem, felrémlett a nap, mikor a sráccal itt vitatkoztunk az átváltozása után. Innen nézve, meg sem lepődtem igazán rajta, lehet, épp a döbbenettől, pedig alaposan összeszőrözte a házat, és még neki állt feljebb. Akkor kezdődött a történetünk, mégsem éreztem, hogy sokkal közelebb kerültem volna hozzá. Elhessegettem az előtörő kétségeket, és végignéztem magamon a tükörben. Barna szemem fáradtan nézett vissza rám, rezes árnyalatú hajam pedig máris kezdett göndörödni a kádból felszálló párától. Megadóan sóhajtottam fel, és mihelyst elmerültem a meleg vízben, végre oldódott a gyomromat fojtogató állandó feszültség.

¤

- Mondtam, hogy hamarabb induljunk – morogtam, miközben reménytelenül kerestünk parkolóhelyet a fesztivál közelében, ugyanis a környező városokból is rengeteg érkeztek. Ráadásként minden irányból elterelték a forgalmat, és már régen messzebb jártunk a kelleténél. Ahogy lenni szokott, a békesség egészen az indulásig tartott ki, hogy aztán alaposan összevesszünk a húgommal. Hanna sértődötten hallgatott az anyósülésen, de nem is voltam rá kíváncsi, miután addig igazgatta a haját otthon, hogy teljesen elkéstünk a meghirdetett programokról. Megítélésem szerint ráadásul nem érte meg, de amint ezt szóvá is tettem, egyszerűen elnémult dühében. Legalábbis egy időre. 

- Legközelebb tuti nem jövök veled, ha annyira béna vagy, hogy a kocsit sem tudod letenni valahol. Egyáltalán nincsenek olyan sokan – szólalt meg végül fanyalogva. Eltűnődtem, ugyanazt a valóságot látjuk-e.

- Az jó, mert nem is fogok rád várni – tettem hozzá, mikor végre egy eldugott utcában megállhattam. Hanna sietve kiszállt, és lendületből bevágta az ajtót. Tudta, hogy utálom. Hátra sem nézve elindult, míg én a kulcsokkal bohóckodtam. Csinos zöld ruhája lobogott utána, de ebben a percben leginkább egy eltévedt démont láttam benne. Szívesen hagytam volna a fenébe, a jegyek azonban nála voltak.

- Állj már meg! – kiabáltam utána, ügyetlenül csámpázva utána a magas sarkú cipőmben. Persze Hanna nem lassított, de a jegyszedő standnál így is utolértem. Unott arcú, eklektikus frizurájú fiatal lány tépte le a belépők sarkát, majd mindkettőnk kezére egy piros karszalagot húzott. Ezzel is hozzájárultunk a jótékonyságra szánt bevételhez, pontosabban Luka, avagy az, akit lehúzott két jeggyel.

Amint még egy lépést tettem, rögtön az járt a fejemben, talán mégis jobb lett volna otthon maradni.  Ugyanakkor el kellett ismernem, tényleg szépen megcsinálták. Hatalmas, világos sátrak emelkedtek a résztvevők fölé, apró égősorokkal és rengeteg virággal díszítve, de azt tűzdeltek a fából készült bódékra is, amik előtt hosszú sorokban tolongtak az emberek. A táncparkettet fehér fakerítéssel vonták körbe, és látni sem lehetett, olyan sokan voltak rajta. Éppen élő zene szólt, valami helyi banda révén. A legtöbben kicsípték magukat, olyanok is, akikkel nap mint nap találkoztam, de sosem képzeltem volna, hogy képesek lennének közösségben megjelenni. Láttam néhány korábbi tanáromat, akik önfeledten piáltak, az egyik könyvtáros nő zavarba ejtően táncolt két pasi között, mialatt pár fiatal srác idétlenül próbált becserkészni egy csapat vihogó, láthatóan nagyon részeg lányt. Velem ellentétben, Hanna nem tűnt különösebben zavarodottnak, és hamar elindult a tömegbe, szó nélkül otthagyva engem. Pont, mint régen…

- Mi újság, kislány? – jelent meg helyette Luka. Meglepetten és valószínűleg ostoba kifejezéssel néztem rá, mire nevetni kezdett. Szeme egészen zölden ragyogott, haja kócos és dögös volt, fekete ingének felső gombjait pedig kigombolva hagyta. Valami észvesztő könnyedség áradt belőle, és amint körbekémleltem, ez nem csak nekem tűnt fel. Luka felé máris vágyakozó, felém gyűlölködő pillantások villantak.

- Ha sokáig itt állsz mellettem, testőrségre lesz szükségem a groupie-k ellen – jegyeztem meg felvont szemöldökkel. Luka értetlenséget színlelve körülnézett.

- Ugyan már, ne törődj velük! – tanácsolta rá sem hederítve. – Mindig ez van, ha kilépek az utcára. Ellenállhatatlan vagyok.

- Ráadásul még szerény is.

- Próbáltam az lenni, de nincs mire – állította szélesen vigyorogva.

- Még sincs partnered…

- Ki mondta, hogy nincs? – értetlenkedett. – Érkezési sorrendben bárki kaphat belőlem ma este.

- Úristen! – sóhajtottam lemondóan.

Nem válaszolt, mivel máris egy csinos, szőke lánnyal szemezett. Rosszallóan megráztam a fejem, és a tömegben Hannát kerestem, de közben több ismerős is előkerült. Néhány korábbi osztálytársam, köztük azok a lányok, akik egy időben Melissa oldalán villogtak, bár mióta Messa egy távoli egyetemre került, igencsak elárvultan festettek. Daniel szüleit is láttam, miközben valószínűleg a rendezvény támogatóival társalogtak, és reménykedtem benne, a fiúkkal nem futok ma össze. Őt ugyanis sehova nem vették fel. Még csak elégtételt sem éreztem emiatt. Néhány vásárlónk is integetett, ráadásul úgy nézett ki, egyikük épp felém indul, amikor mintha Heine bukkant volna fel az emberáradatban.

Szívem kihagyott egy ütemet, ösztönösen elindultam felé. Régen beszélnem kellett vele, és titkon bíztam benne, legalább ide eljön.

 Hiszen úgy terveztük.

- Heine – kiáltottam, mihelyst biztosan láttam, ő az, de nem vett észre. A falka néhány tagjával ácsorgott egy poharakkal teli asztal körül. Igen, már tisztán hallottam a gondolataik szűretlen egyvelegét is. A srác háttal állt, nevetgéltek, és amikor a társai kiszúrtak, a felőlük sugárzó hangulat egy csapásra megváltozott. Kíváncsiság és várakozás pendült a levegőben, mintha hirtelen valamiféle próba elé kellene állnom. Lépteim valahogy egyre nehezebbé váltak, mégis tovább mentem. Nem maradt más választásom. Aztán minden hihetetlenül gyorsan történt. Egy apró, csinos lány nevetve bukkant fel közöttük, és mintha semmi sem lenne természetesebb, Heine nyakába ugrott. Rémlett, találkoztam már vele korábban, ugyanakkor eddig nem figyeltem elég alaposan. Szeme vidáman csillogott, egészen hosszú, éjfekete haja selyemként folyt le hátán. Csuklóján épp olyan vörös szalag világított, mint az enyém, de abban a másodpercben mégis ő csókolta meg Heinét. Nem akartam, de képtelen voltam máshová nézni.

A testem egy percig végtelenül könnyűvé vált, akárcsak zuhanáskor. Az agyam már felfogta, a szívem még nem. Végül elérve a földet, becsapódásként ért a mellkasomba hasító hideg fájdalom. Egyszerre ott álltam a tömegben, és az őt ölelő idegent bámultam, holott egyértelműen én estem ki a pikszisből. Tehát tényleg valóságos.

Mint mikor egy ember leszakadt végtaggal, képes egyedül beautózni a kórházba. Vagy kívülről látni magát a műtőasztalon. A fejemben túl nagy lett a csend, mikor megszakadt valami.

Megfordultam, mielőtt Heine tette volna ezt, és elképzeltem, hogy láthatatlanná válok a tömegben. Bódék fénye vakított, fülemben a vér és a zene együtt dobolt. Egyre jobban siettem, ügyesen kerülgetve a mind részegebb embereket. Futni akartam, messzebbre és gyorsabban, mint valaha. Talán meg is tettem volna, azonban valaki a nevemen szólított. Annak a kávézónak a standja előtt álltam, ahol Rooney is dolgozott, és éppen ő integetett felém, mialatt egy srác morcosan törölgette az asztalokat előttük. Amint Rooney rám nézett, elém sietett, és széket húzott az egyikhez, elzavarva egy mogorva alakot.

- Ne aggódj, már túl sokat potyázott a kóstolókkal – magyarázta a takarító fiúnak, mielőtt az megjegyzést tehetett volna. – Mi történt veled? – fordult immár hozzám. Csendben meredtem rá. – Hűha, ide valami kemény kell.

- El kell mennem innen – motyogtam.

- Francokat. Inkább piáljunk – javasolta, és a pulthoz ment, hogy elővegyen alóla egy üveget. Büszkén tette le elénk. – Na, mármost erről senki nem tudhat. Ezt speciálisan kevertem erre az estére, hogy kibírjam. Ahogy elnézem, neked is szükséged van rá.

- Miből van?

- Ne kérdezd, amit nem akarsz tudni. Annyi elég, hogy félúton van az igazság szérum és a morfium között – állította. Elővarázsolt két poharat, majd töltött egy keveset. – Húzóra!

Minek tiltakoztam volna? Koccintottunk, és mire észbe kaptam, már a sokadiknál jártunk. Egyre nehezebben koncentráltam bármire, testem kellemesen elzsibbadt, miközben a gondolataim mintha nem is hozzám tartoztak volna.

- Szóval egy másik csajjal kavar, előtte meg neked akart vallomást tenni? – összegezte Rooney szédelegve az elmesélt történetem. Szükségem volt rá, hogy valaki végighallgasson, és egyre kevésbé érdekelt, ki az. Rooney emlékeztetett, milyen volt a nagyvárosban élni, távol a kutató pillantásoktól, békésen elmerülve az ismeretlenségben. Néha igenis voltak annak előnyei. Ott persze mindennapos volt, hogy az embert gyorsan cserélik, ha nem tart lépést.

- Igazából itt van egy másikkal, de nem tudom, mi van – javítottam ki.

- Aha. De attól függetlenül ez mocsok dolog. Basszus, minden pasi ilyen. A helyedben elküldeném a francba.

- Ő nem… Igazából csak nemrég lett emb... – elakadt a szavam, mielőtt kimondtam volna. Ijedten néztem Rooney-ra, de pont másra figyelt. Volt valami furcsa a tekintetében.

- Figyu, korai még az este. Szórakozhatnánk, bár nincs nagy felhozatal. Van kedved táncolni? Aztán meglátjuk, mi lesz.

- Te nem dolgozol?

- Azért van itt Matt. Majd csak kibírja egy kicsit nélkülem, és különben is nyomul rám, szóval bármit megtesz, amivel bevágódhat – súgta a végén. Oldalra kilestem a srácra, aki tényleg epekedő tekintettel figyelte Rooney-t. Feltámadt bennem a régi vágy, hogy semmivel sem törődve, végigbulizzak egy éjszakát, és elfeledhessek mindent, ami fáj. A következő percben már nevetve húztam magam után a lányt, és botladozva jutottunk el a tánctérig. Nem is figyeltem, milyen zene szólt, de mind többen vettek körbe minket. Szerencsére egyetlen néhai farkas sem került elém.

A fények vakítva villogtak, mindig más színt öltve. A valóság részletekben jutott el tudatomig, ugyanakkor élveztem a bizonytalanságot. Egyszerre nem rémlett, miért akadtam ki, csak valamiféle távoli keserűség maradt belőle. Persze sejtettem, milyen csúnya lesz, ha minden visszatér, mégis úgy éreztem, ráérek megküzdeni vele akkor. Rooney legalább ilyen önfeledten táncolt, vörös haja lángolni látszott, teste körül furcsa aura vibrált, a zene egyre vadabbá vált. Az ital tehet róla, véltem. Feltűnt, hogy a környezetünket méregeti, és követtem, vajon mi furcsát lát. Először semmi nem volt különös, majd hirtelen két fiú egymásnak esett tőlünk nem messze, miközben egy lány sikoltva próbálta megállítani őket. Senkit sem érdekelt. Mindössze egy rövid ideig nyújtottak látványosságot, majd mindenki megfeledkezett róluk. Aztán máshol is verekedni kezdtek.

Néhányan kiabáltak, mások távolabb vitatkoztak. Ennek ellenére nem törődtem vele, és Rooney sem. Vagyis úgy gondoltam, azonban amint visszafordultam felé, egyszerre sehol nem volt. Zavartan álltam meg körbenézni, hiába. Egyedül maradtam, és ekkor tudatosult bennem, mi a fene folyik körülöttem. Az emberek egymásnak estek, mintha megőrültek volna, mások menekülni kezdtek. Egy lány sírva futott felém, mikor húzást éreztem a vállamon, és egy idegen fiú kezdett rángatni, az arcomba üvöltve érthetetlenül. Pont felemelte a kezét, én az arcom elé kaptam védekezésként a sajátom, amikor Luka termett mögöttem Hannával, valamint Rooney öccsével. Mielőtt a srác megüthetett volna, Luka elkapta, és egyetlen mozdulattal néhány másik verekedő közé lökte.

- Tűnjünk el innen! – kiabálta. A zene már nem is szólt. Bólintottam, majd engedtem, hogy Luka vezessen.

Az órámra pillantva tudtam, éjfélre jár. Alakok rohangásztak el mellettünk, rendőrök siettek a verekedés felé, végül egyszerre mégis elhalt a zaj. Észrevettem, hogy Hanna támogat oldalról.

- Borzasztóan festesz – mondta halkan. Luka előttünk, Jeff mögöttünk kullogott.

- Úgy is érzem magam.

- Nézd, láttam, mi történt – felelte váratlanul. – Meg akartalak keresni, de eltűntél, utána meg egyedül voltál a csetepaté közepén…

- Rooney-val voltam – védekeztem.

- Biztos. Figyelj… - Sosem tudtam meg, mire figyeljek. Hanna elfojtott egy káromkodást, mikor Heine megjelent előttünk futva, roppant megkönnyebbült arcot vágva. Megtorpanva bámultam rá, és nehezen idéztem fel, miért vagyok zabos rá. Mikor viszont egyszerre kitisztult, az felért egy korai másnapossággal.

- Menjetek – kértem Hannát.

- Nem lesz baj?

- Nem. Ne aggódj. Mindjárt megyek én is.

A húgom utoljára bátorítón megszorította a kezem, majd Lukával együtt tovább mentek, de Rooney öccse már sehol sem volt.

- Hála az égnek, azt hittem… - lépett felém Heine, de arckifejezésem látva zavartan megállt. – Történt valami?

- Ne add a hülyét! – emeltem fel a hangom, ami visszhangzott a házak között. Az ital bátorrá és meggondolatlanná tett. A sötét utcában nem sok lámpa adott fényt, és ez most hűen illett ehhez a perchez. Egy macska szaladt be egy ház udvarába, megdöngetve az egyik kaput. Kihaltabb nem is lehetett volna. – Láttalak. A társaid is láttak. Csak te nem láttál.

- Miről beszélsz?

- Arról a lányról! Amelyik megcsókolt! – Heine lesápadt, ezt még a sötétség ellenére is észrevettem. Éreztem, kezdek kijózanodni a dühtől.

- Várj, az nem…

- Napokkal ezelőtt leléptél, hiába kerestelek. Abban reménykedtem, ma este találkozunk. Végül is, nem teljesen így képzeltem, de azért csak összejött – nevettem keserűen. – Fontos lett volna beszélnünk.

- Itt vagyok.

- Igen, itt vagy – ismételtem. – Pedig most tényleg szeretném, hogy máshol legyél! – kiabáltam. – Minek mentél el? Azt mondtad korábban, maradsz. Erre tessék! Az első alkalommal elhúztál.

- Gondolkodnom kellett – mondta feszülten.

- Pompás! Mire jutottál?

- Semmi értelme ilyen baromságokon vitatkoznunk, amikor képtelen vagy józanul gondolkodni – próbálkozott szelídebben, és közelebb lépett, de tovább hátráltam előle.  

- Meg ugyebár a partnered is vár.

- Te teljesen hülye vagy? Azt sem tudod, mi történt, azt meg pláne nem hagyod, hogy megmagyarázzam.

- Elég egyértelmű volt, hogy nem szájból szájba lélegeztet! – Hangom megremegett, pedig még erősnek és mérgesnek akartam tűnni. Azonban a sírás kerülgetett. Nem akartam, hogy Heine észrevegye, és azt sem, hogy sajnáljon, vagy bocsánatot kérjen. Ma utálni akartam és bántani, azért, amit tett. A sötét éppen kapóra jött, miközben a büszkeségem utolsó morzsáit használtam fel. – Fejezzük ezt be – váltottam gyorsan, nyugodtabban. – Legyen, amit akarsz. Gondolkodj, amennyit szeretnél. Eddig nem lehettél teljesen ember, most viszont szabadon dönthetsz az életedről. És persze rólunk is – tettem hozzá. Megfordultam, hogy Hanna után induljak, de Heine folytatta.

- Ne tegyél úgy, mintha csak én lennék a hibás!   

Ettől a kijelentéstől mindketten megakadtunk. Elhomályosuló szemmel néztem vissza rá, de nem vette észre. Igaza volt, hiába tagadtam volna. Valószínűleg tudott a kétségeimről, és semmit nem tehettem ellenük, bármennyire szerettem volna, ha eltűnnek. Mert mi van, ha tényleg nem én kellek neki? A társai is ezt sugallták, mostanra megértettem. Ők nem fogadtak el úgy, mert nem tartoztam igazán közéjük. Segítettem rajtuk, de ezzel a szerepem véget ért, és nem lettem több mint egy lány a millióból. Márpedig miért akarnának egy hozzám hasonlót, mikor maguk közül is választhatnak társat a vezetőjüknek? Heine után már csak én okozhattam több kárt a szívemben, miután most minden olyan könnyen összeállt. Nem akartam elveszíteni, de azt még kevésbé megvárni, amíg mindezt magától közli velem. 

Mielőtt megszólalhattam volna, kopogó léptek zaja ütötte meg a fülem. A gazdája is hamar megérkezett: az a fekete hajú lány. 

- Heine! – trillázta aggódva. – Már mindenütt kerestünk. A többiek elindultak haza… - Valahol itt esett le neki, hogy valamibe belecsöppent, nem mintha Heine gyilkos pillantása önmagában nem lett volna elég árulkodó. Mindenesetre már nem érdekelt.

- Talán jobb, ha én most megyek – válaszoltam a srácnak hűvösen, majd tényleg elindultam a kocsihoz.  

Holott jól tudtam, a düh nem jó tanácsadó. A büszkeség pedig még kevésbé.