Aznap délután háromszor harsányabban rikítottak körülöttem a színek. Minden benyomás élénken és kitörölhetetlenül rögzült az emlékezetemben.
A pláza parkolójában az autók ablakai vakítóan verték vissza a napsugarakat, a betonperzselő hőség izzadtságcseppekkel gyöngyözte a homlokomat. Párafolt jelent meg a szemüvegem sötét lencséin. Le akartam törölni, de akkor megpillantottam Őt.
Valami megfoghatatlan érzés hozzá láncolta a tekintetemet. Lassan közeledett felém, hosszú, világosbarna haján táncot járt a fény. Gesztenyeszínű íriszei már-már csillámporszerűen ragyogtak, pisze orra alatt bájos mosolyra hajlottak az ajkai. Bő ruhái mulatságosan mutattak törékeny alakján – egy manó benyomását keltette bennük.
Odaért hozzám, csupán egy lépés választott el minket. Alaposan szemügyre vehettem az arca minden részletét, az apró szeplőktől kezdve a vékony, íves szemöldökig.

Drámai egy jelenet, mi? Ha ezt egy filmben vetítik le, nyomban kimenekülök a moziból. Megszenvedtem ám vele, mire a nagy találkozás leírását a hozzá illő mesésen nyálas köntösbe öltöztettem. Sajnos pocsékba ment a munkám. Amint bemutattak minket egymásnak, elillant a varázs.
Mindig megtéveszthetetlen irányadónak hittem az első benyomást, csakhogy ezúttal feleslegesen kapaszkodtam belé. Nina Kadlec a lehető legtávolabb állt a lánytól, akinek képzeltem. Nem olvastam a könyvet, mégis a fejemet tettem volna rá, hogy Shakespeare makrancos hölgye kispályás hisztérika a csajhoz képest. A tündéri pofi és az apró termet igazi hárpiát takart, rossz modorral, választékos szókinccsel a káromkodáshoz és iszonyat kíméletlen sípcsont-rúgási technikával.


– Dögölj meg, te geci! – sziszegte finoman és nőiesen Nina. A pisztolyt kinyújtott karral szegezte a képernyőn vánszorgó zombira. Szegény élőhalott végleg a túlvilágra vándorolt a százötven centis agresszióbomba jóvoltából. Kadlec határozott fellépése elterelte a figyelmemet. Ahogy visszafordultam már lendült felém az oszladozó ellenség kaszája.
A GAME OVER felirat gúnyosan világított a pofámba.
– Gratulálok Jamie, megint elbasztad – vettette oda nekem Nina. Mióta Luke és Ashley összeismertettek vele, egyetlen kedves szóra sem méltatott. Én meg szerettem követni a bevált elveket; szemet szemért, fogat fogért.
– Pardon, lefoglalt a borzongás. Ritkán látni kerti törpéket lőfegyverrel a kezükben. – Keskeny vonallá szűkült össze a szeme. Rühellte, ha a magasságával cukkoltam. Sértetten felhúzta az orrát, és kiviharzott a játékteremből, úgy tűnt, még a lófarka is dühösen himbálózik mögötte.

Letelepedett a szökőkút szélére a szőke duó mellé, és magára öltötte a jó kislány álarcát. Mindenki más előtt adta a zabálni való tüneményt, kizárólag velem bunkózott, noha semmi okot nem adtam rá.
Ráérősen odakullogtam hozzájuk.
– Mikor kezdődik már az a koncert? – morgolódtam. Luke előkotorta a telefonját.
– Még negyed óra. – Meggyötörten lerogytam mellé, minél messzebb Kadlectől. Ashley másik barátnője valami garázs bandában énekelt, az ő fellépésükre vártunk. Nem égtem a vágytól, hogy meghallgassam, viszont Luke valamiért ragaszkodott a jelenlétemhez. Talán nem akart egyedül szenvedni.
Haveromra tereltem a pillantásomat, a képén bamba vigyor terpeszkedett. Eleve nem áldotta meg jelentős agykapacitással a sors, ez a barátnő dolog meg végképp a bárgyúság feneketlen gödrébe taszította.

Ashley Nelson híre a város minden gimnáziumába eljutott, köztük az enyémbe is. Szóbeszédek keringtek a milliomos apjáról, a fellengzős viselkedéséről, a pasi-ügyeiről és így tovább. Esetenként elég csúnya dolgok kaptak szárnyra, sokan ráaggatták miattuk a ribanc címkét. Próbáltam nem látatlanban ítélkezni, ám közben minden irányból záporoztak rám a kétes jellegű információk. Nehéz így megőrizni a pártatlanságot.
Aztán Luke egyszer vele együtt állított be hozzám, és kerek-perec közölte, mi a szitu. Akkor értettem meg, miért viselkedett a szokottnál is furcsábban. A szerelem végképp kiölte belőle a koncentrációs képességet. Egy hét alatt háromszor tolatott neki ugyanannak a villanyoszlopnak; végül az anyja elkobozta a kocsi kulcsot.

Luke egy röpke, értelmes pillanatában azt mondta nekem, Ashleyt nem elég felületesen ismerni. Utólag igazat adtam neki. A lány szókimondósága kívülről félreértően hatott, ráadásul a kihívó öltözködése meg a festett szőke haja sem segített a megítélésén. A többrétegnyi sminkről inkább ne is beszéljünk…
Ash-t tipikusan annak a csajnak tartottam, akiről mindenkinek határozott véleménye van. Vagy utálták, vagy kedvelték – átmenet nem igazán akadt.

A párocska ránézésre nem vitte túlzásba a romantikázást, egyszerű barátoknak gondolhatta őket az ember. Üldögéltek egymás mellett, cseverésztek kicsit vagy éppen szótlanul nézelődtek. Az egyetlen árulkodó jel a két egymásra tett kéz és az összefonódó ujjak voltak.
– Basszus! – szakította meg az elmélkedésem fonalát Nina. Felugrott, idegesen szorongatta a mobilját. – Teljesen elfeledkeztem a karate edzésről – jajveszékelt. – Tom most írta, hogy az edző nagyon pipa rám.
– Menj csak! – biztatta egy mosollyal Ashley. – Luke hozott kamerát, majd felvesszük.
A törpe hezitált még egy darabig, mielőtt sűrű bocsánatkérésekkel távozott.
– Ami azt illeti… – Luke zavartan vakargatta a tarkóját. – Otthon felejtettem a kamerát. – Ash a fejét csóválta, de nem látszott rajta neheztelés.
– Számítottam rá. Ezért hoztam el az enyémet – húzta elő a táskájából a gépet.


A koncert egy érzelgős dallal indított, és bennem akaratlanul is felvillantak az első találkozásom képei Kadleckel. Egyszer hagyom ott a realitást, és adom meg magam a rózsaszín vattacukornak, az idióta első látásra szerelem szarságával, akkor is ez lesz belőle.
Bármilyen szórakoztatónak véltem néha a parázs vitáinkat Ninával, nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy valami nincsen rendjén. Nem stimmelt az egész. Nem tettem semmit, épphogy kiejtettem a számon a nevemet, ő máris sugározta felém az ellenszenvet.

Nagyon elkalandozhattam, Luke már a tenyerét lóbálta előttem.
– Minden rendben, Jamie? – kérdezte. A kocsim felé meneteltünk. A horizonton narancssárgán csüngött a napkorong, az idő kezdett elviselhetőre lehűlni
– Semmi gáz, csak elgondolkoztam.
– Luke említette, hogy régebben a Garden streeti cukrászda környékén laktál – hozta fel váratlanul Ashley. – Nináék lakása is arrafelé van. – Egykedvűen bólintottam.
Túl gyakran terelte a szót a barátnőjére. Talán amolyan csajos szokás lehetett lépten-nyomon adatmorzsákat elszórni a másikról.



Luke az egész nyaramat betáblázta a hülyeségeivel. Másnap mindjárt jött a következő zseniális programmal: éjszakai piknikezés a parkban.
Az apró üzletektől és sorházaktól zsúfolt környéken meghonosított a várostervezés egy kevés zöldet. A fák egy füves területet különítettek el az utcáktól, ha az ember vigyázott a meglepetésekkel, amiket a kutyák és a gondos gazdáik hátrahagytak, egész kellemesnek bizonyult a hely. Nappal öregasszonyok tanyáztak a padokon, és kiskölykök zaklatták az ivókutakra telepedő madarakat, éjjel azonban egy árva lélek sem bóklászott arra.
Bár a levegő viszonylag hűvös volt, így is fülledtnek és kellemetlenül töménynek éreztem. Az utcai lámpák fénye csupán foltokban szüremkedett át a fák lombkoronáin, a látásviszonyokon a telihold javított.

Középtájt, egy kiterített pokrócon bukkantam rá Ninára. Lehunyta a szemeit, és az ég felé tartotta az arcát. Zsebre tett kezekkel battyogtam mellé.
– A többiek? – Nem sikerült megijesztenem, nyugodtan fordult felém.
– Még nem értek ide. – Elterpeszkedtem mellette, és közelebb húztam magamhoz a fonott kosarat. Gyanakodva vizsgáltam át a tartalmát. Háromszögformára vágott szendvicsek sorakoztak benne pár szelet pite valamint alma társaságában. Lelki szemeim előtt kirajzolódott a konyhában szorgoskodó Kadlec bizarr látványa. Beleremegett a szám széle a visszatartott vigyorba.
– El sem hiszem, hogy Ashley rávett erre – sóhajtott fel. Félig leeresztett szemhéjai alól az égen tanyázó halvány csillagokat kémlelte. – Ez a piknik dolog tízévesen még vicces, és pároknak biztos baromi hangulatos, de haveri társaságban szimplán szánalmas. – Egyet kellett értenem vele.
– És te lennél az utolsó, akivel nekiállnék romantikázni – szaladt ki belőlem akaratlanul. Nina kétségtelenül átragasztotta rám a veszekedésekhez való kezdeményezőkedvet.
Felém sandított a válla felett, ajka lenéző fintorba rándult. Hátravetette hosszú fürtjeit, és így szólt:
– Az érzés kölcsönös. Érdekes tény a nőkről: – vett fel tárgyilagos hanghordozást – nem olyan srácokról álmodozunk, akiknek hatévesen is cumi kellett az elalváshoz. – Az ősrégi sztori felhánytorgatását gyerekes próbálkozásnak ítéltem a provokálásomra. Ettől függetlenül érzékeny pontra tapintott.
Szitkok garmadáját szórtam Luke-ra, amiért pofátlanul kiteregette az ezeréves szennyesemet. Lesheti, legközelebb mikor osztok meg vele bármi személyeset – fortyogtam magamban.
– Érdekes tény a férfiakról: szeretjük, ha egy lány már nem a gyerekosztályon vásárol, és nem úgy viselkedik, mint egy lázadó kissrác – vágtam vissza keményen. Kadlec nem adta fel. Rühellte, amikor nem lehetett övé az utolsó szó, olyankor bevágta a durcit, majd faképnél hagyott. Ezt aligha tehette meg, miközben az pokrócán tehénkedtem.
– Aha, szóval a férfiak. Ezek szerint ez rád nem vonatkozik. Te aligha nevezheted magad annak – ömlött belőle a gúny. – Tudod, a felnőtt férfiaknak megvan az a dicséretes tulajdonságuk, hogy átgondolják a dolgokat, mielőtt megszólalnának, vagy valami hülyeséget csinálnának. Mondjuk, nem fekszenek össze olyan csajokkal, akikről tudják, hogy van pasijuk. – A példa vasököllel csapódott a mellkasomnak. Képzeletben éleztem a pengét, amivel elnyisszanthatom Luke és Ashley nyakát. Ezeknek semmi sem szent?

Kadlec ellenben magasan túlszárnyalta az érzéketlenségével a dilis párost. Meg sem fordult benne, hogy talán megbántam, és sokkal jobban zavar az eset, mint őt valaha is fogja?
Való igaz, nem egyszer sodort bajba az éljünk a mának felfogásom. Hiába, a spontaneitás gyakran balul sül el. Mindenesetre a csajnak semmi joga nem volt kérdőre vonni engem. Pár hete ismert, alig tudott rólam valamit, és máris ítélkezett felettem. Felment bennem a pumpa.
– Mert a te kétszínűséged viszont bocsánatos bűn, ugye? – Ádázul meredtem rá, megkeményítettem a vonásaimat, és felemeltem a hangomat. – Mindenkinek teszed a szépet, aztán amint valaki kicsit is unszimpatikus, cseszegetni kezded. Állandóan a hiányosságaimmal traktálsz, mialatt a sajátjaidról tudomást sem veszel! Bunkó vagy, többet káromkodsz, mint egy utolsó csöves, és a legkisebb sértésen is felkapod a vizet – soroltam egy szuszra.
Nina kiskutya szemeibe szomorúság költözött, ujjai a pokrócot gyűrték. Belém mart a bűntudat.
Kadlec telefonja rezegni kezdett a kosár mellett. Vontatott mozdulatokkal, lassított felvételben nyúlt utána. Egy darabig közömbösen bámulta a kijelzőt, aztán hanyatt dőlt. Világos tincsei hullámosan terültek szét körülötte.
– Ashley azt üzeni, mégsem jönnek – jelentette ki szárazon. – Jobb, ha most hazamész.

Kiadtam magamból a haragomat az utolsó cseppjéig, mindössze a lelkiismeret-furdalás és valami megnyugtató üresség maradt utána. Egy tiszta lapot láttam magam előtt.
Hátradőltem, kezeimet összekulcsoltam a tarkóm alatt.
– Amikor először megláttalak – kezdtem békésen –, megfogott benned valami. – Nina felém fordult, a tekintetében csodálkozás villant. – Aztán szépen alulmúltad az elvárásaimat. Az összeset – közöltem széles vigyorral, amire ő kislányos grimasszal felelt. – Ha nem bánsz velem olyan elutasítóan, és nem robbantasz ki állandóan felesleges vitákat, száz százalék, hogy máshogy alakult volna. – Szótlanul fürkészett engem.
– Nem, Jamie – rázta meg a fejét. – Ha te a jelenen kívül elvétve a jövőre és a múltra is koncentrálnál kicsit, akkor alakult volna másképp. – Szemöldök ráncolva emésztgettem a szavait, újra és újra átrágtam rajtuk magamat, mégsem nyertek értelmet.
– Fogalmam sincs, mire gondolsz – láttam be végül. – Én csak arra akartam kilyukadni, hogy igazán adhatnál nekem egy esélyt.
– Jó lenne… – Komótosan feltápászkodott. – Csakhogy kifelejtetted a negatívumaim közül a makacsságot – közölte. A kosárral a kezében nézett le rám. – A pokrócot megtarthatod. – Azzal gyorsan szedve a lábait eltűnt a színről, távozását idegesítően drámaivá varázsolta az éjszaka sötétsége és a hosszú hajzuhatag lobogása. Kadlecnek sokszor akadtak ilyen filmbe illő pillanatai. A hideg futkosott tőlük a hátamon.


Az indulat hazáig várt a sorára, majd forró lávaként bugyogott elő belőlem.
A csaj szívfájdalom nélkül félresöpörte a kibékülési szándékomat. Odanyújtottam neki békejobbot, ő meg harciasan kettétörte. Lazán áttrappolt a méltóságomon.
Attól hogy más-más megfogalmazással tudatosítottam magamban a megaláztatást, még inkább felforrt az agyvizem. Vissza kellett vágnom, kerüljön, amibe kerül.
Semmiben sem lehettem igazán biztos Ninával kapcsolatban, egyedül a női hiúságára apellálhattam. Az köztudottan ott szunnyadt minden lányban. Rögtön beugrott a csaj, akivel nemrég összefutottam egy bulin – Nina tökéletes ellentéte. Előhalásztam a cetlit a fiókomból, rajta a számával, és tárcsáztam.
– Halló! – csendült a vonal másik végén.
– An?
– Igen. Kivel beszélek?
– Szia! Jamie Page vagyok, nem tudom emlékszel-e még. Cindynél találkoztunk.
– Hát persze! – vágta rá derűsen. – Mi újság? – Ravasz mosolyra kunkorodott a szám széle.
– Pár haverommal beülünk holnap egy cukrászdába. Nincs kedved velünk tartani?




Büszkén szambáztam végig a Garden Streeten, az oldalamon Annel. A bevonulásunk meghozta a várt hatást. Nem csupán Kadlecnek, de Luke-nak és Ashleynek is üvöltött a képéről a döbbenet. Utóbbi olyan lendülettel pördült felénk, hogy kis híján asztalostól, székestül felborult. Amint visszaszerezte az egyensúlyát belefogott Luke fixírozásába. Nem a megszokott gyengédséggel vizslatta őt, hanem asszonyi szigorral, amiről egy bedühödött anyatigris jutott eszembe.
– Nem tudtam, hogy hozol valakit – motyogta Luke. Ashley valamiért kiterjesztette rám a fenyegető auráját.
– Hirtelen jött az ötlet – kapott el a mentegetőzhetnék. – Szólnom kellett volna? – A gyilkos némaságba nyikorgás hasított.
– Dehogy – állt fel Nina. Az ábrázatán nem tükröződött többé se meghökkentség, se más érzelem. Műmosolyt rántott magára, és kezet nyújtott Annek.
– Nina vagyok. Örülök, hogy találkoztunk.
Ég és föld – állapítottam meg. Míg Nina alkata egy tízéves kislányéra hajazott, addig Ant kifejezetten formás domborulatokkal ruházta fel a természet. A szoknya és a mély dekoltázsú póló tökéletesen passzolt rá, rövidre vágott frizurája rendezetten keretezte az arcát. Mégis a kettejük közötti magasságkülönbség szúrt szemet a legjobban. Kadlec alig ért a vállamig, ezzel szemben An maximum egy homloknyival maradt el az én száznyolcvan centimtől.

A jég a bemutatkozást követően sem tört meg. Állítólagos barátaimból kiszállt minden jókedv és tapintatosság, levegőnek nézték Ant. Nekem kellett ellensúlyoznom az utálatosságukat, így egész végig a szellemességemet fitogtattam, és lelkesen alakítottam az összekötő szerepét.
– An egy ideig talajtornázott – újságoltam. A karomat átvetettem a lány vállán. – Hát nem menő? – Ash furcsa nyögést hallatott mellettem, nehezére esett megtámasztani a fejét, lassan teljesen kinyúlt az asztalon. Nem törődtem a szenvedésével, lefoglalt, hogy Nina reakcióját analizáljam, lehetőleg ne túl feltűnően. Kadlec a harmadik háromgombócos adagját fogyasztotta, és továbbra is ugyanazzal az enervált pofával lapátolta magába a fagylaltot. A csalódottság konok elszántsággal ötvöződött bennem. Addig nem megyek sehova, amíg nem csikarok ki belőle valami értékelhetőt – fogadkoztam.

Ahhoz képest, hogy szembesítettem a szomorú valósággal, Kadlec elég jól állta a sarat. A túljátszott rajongásom és az Anről zengett ódáim sem gerjesztettek benne féltékenységet. Kezdtem feladni.
– Mióta is ismeritek egymást? – érdeklődött An barátságos hangnemben. Senki nem törte magát, hogy válaszoljon.
– Luke-kal általános harmadik óta barátok vagyunk. Akkor költöztünk a szomszédjukba. Ashleyt úgy két hónapja mutatta be – daráltam le minden lelkesedés nélkül. Kadlecre vándorolt a pillantásom. Alig észrevehetően összeszorította az ajkait, és meredten bámulta a kehelyben olvadozó fagyit. – Ninát pedig lényegében pár napja ismerem csak. – Az említett felkapta a fejét, egyébként is hatalmas szemei még nagyobbra tágultak. Meghűlt bennem a vér. Fogalmam sem volt mitől, egyszerűen ledermedtem. Nina el sem köszönt, fogta magát, és kényelmes tempóban kisétált az utcára.

Besaccolni sem tudtam mennyi idő telt el fojtogató mozdulatlanságban – lehettek másodpercek, de akár hosszú percek is. Ashley térített magamhoz.
– Utána kellene menned – javasolta. Nem akadékoskodtam, nem kértem rá okot, miért tegyem. Hagytam, hadd vigyenek a lábaim, amerre akarnak. Szaladtam, mint az őrült.
A sorházak utolsó tömbjénél kiszúrtam Ninát. Éppen készült bemenni.
– Nina! – ordítottam utána. Megtorpant a lépcső tetején. – Nina Kadlec, te – vágtam bele határozottan. A mondat itt megakadt. – Nina Kadlec – suttogtam magam elé elhűlve. – Bolha! – tepert le a felismerés. A lány háta megfeszült.
– Sokáig tartott rájönni – jegyezte meg keserűen. Mielőtt teljesen feleszmélhettem volna a sokkból, berohant a lépcsőházba.

Nem bírtam felfogni, hogy lehettem ekkora barom. Egy sík hülye idióta. A kirakós darabkái végig az orrom előtt hevertek, némelyiket egyenesen a képembe nyomták. Elkínzottan idéztem fel újra a megannyi árulkodó jelet.

– Jamie, ő itt Nina Kadlec – intett az akkor még angyalian mosolygó lányra Ashley, aztán leszótagolta, mintha Luke-hoz hasonló retardáltnak tartana: – Ni-na Kad-leck.
– Jamie Page. Örvendek! – Nina sokáig ugyanolyan vidáman pislogott rám, majd a derű nyomtalanul elpárolgott róla.
– Szintén – dünnyögte.


– Ninának kiskorában volt egy beceneve – húzta elő a cilinderéből a random témát Ashley. – Mi is? Valami bogárféle. – Segélykérően Luke-ra sandított.
– Tetű? – tippelte a srác. Kiszakadt belőlem a nevetés. Ash elnézően megpaskolta a combján nyugvó kézfejet.
– Nem hinném, szívem.
– Szerintem találó! – böktem ki két röhögéshullám között.


– Luke említette, hogy régebben a Garden streeti cukrászda környékén laktál. Nináék lakása is arrafelé van.


– ... Érdekes tény a nőkről: nem olyan srácokról álmodozunk, akiknek hatévesen is cumi kellett az elalváshoz. – Említettem ezt valaha Luke-nak? Egyre inkább úgy rémlett, a válasz nem.


– Nem, Jamie. Ha te a jelenen kívül elvétve a jövőre és a múltra is koncentrálnál kicsit, akkor alakult volna másképp.

És mind közül a legárulkodóbb jel: a vattacukros találkozásunk. Leesett végre, miért láttam őt különlegesnek. Mert pontosan tisztában voltam vele, hogy az, csak éppen elmosódtak róla az emlékeim. Az agyam nem ébredt rá, de – el sem hiszem, hogy ez a nyáladzás akár gondolatban végigment bennem – a szívem igen.
Undorral mustráltam a tükörképemet otthon a fürdőben. Egy pillanat erejéig eluralkodott rajtam a vágy, hogy a vécékagylóba fojtsam a srácot, aki visszanézett rám – egyrészt a lányos érzelgése, másrészt a Luke-ét is túlszárnyaló hülyesége miatt.

A múltat fedő köd fokozatosan oszlott fel előttem.
A környéken mindenki ismerte Ninát, az óvodában is igazi unikumnak számított. Furcsán keveredtek benne a feminin és a férfiasabb hajlamok, ezt tökéletesen szemléltette kedvenc játéka: kommandósoktól ellesett mintákat festet a Barbie babák pofijára, ejtőernyőt eszkábált nekik, és a legkülönbözőbb helyekről útjukra bocsátotta őket – nem egyszer ártatlan járókelők sínylették meg a hadi gyakorlatot.
Nonstop pörgött a kis csaj, nem állt meg egy pillanatra sem. Az állandó izgés-mozgás és az alacsony termet kivívták neki a Bolha becenevet, gyakran a szülei is így emlegették.
Különböző általános iskolákba iratkoztunk be, mégsem emiatt szakadt meg közöttünk a kapcsolat. Emlékszem, másodikban még heti rendszerességgel lógtunk együtt.

Bolha szobája hűen adta vissza a személyisége kettősségét. A rózsaszín virágokat ábrázoló falmatricák elől itt-ott képregényes és akcióhősös poszterek foglalták el a helyet. A szívformájú kispárnák egy pókemberes takarón hevertek.
– Nézd, nézd, nézd! – ugrándozott Nina. A matrac szenvedő nyögésekkel tiltakozott a megterhelés ellen. – Ma kaptam! – Előrántott a háta mögül egy citromsárga karate övet, és büszkén a dereka köré kötötte, nem törődött vele, megy-e a kék nyári ruhájához.
– Eddig nem ugyanilyened volt? – Akárhogy vizsgáltam a szerzeményét, semmi újat nem fedeztem fel rajta.
– Nem! – nyújtotta el a szócskát. Leszökkent a földre, apró lábai könnyedén huppantak a szőnyegen. – Ezen kettő csík van. Látod? – Nagy szakértelemmel mutogatott a vörös vonalakra.

Az a nap nem kizárólag Kadlec sporteredménye miatt nyert jelentőséget. Akkor jelentettem be a költözésünket. A hír hallatán Ninának azonnal elment a kedve az ünnepléstől, totális apátiába süllyedt. Előregörnyedt háttal rogyott le az ágya szélére.
– Akkor nem is fogunk többet találkozni – szipogta.
– Dehogynem! – Közelebb csúsztam hozzá, törökülésben ültem előtte. A tekintetemet az övébe fúrtam. – Biztosan találkozunk. Csak a város másik felébe megyünk, nem az északi sarkra.
– De nem fogunk! – biggyesztette le durcásan a száját. – Ne hazudj nekem, Jamie! Találsz új barátokat, és rólam meg elfeledkezel. Ahogy a játékaiddal szoktad meg a háziállataiddal.
– Azért ez más tészta – hebegtem szerencsétlenül. Soha nem tudtam mit kezdeni a hisztijeivel.
– Nem, ez tök ugyanaz! – Megingatott a határozottsága. Soha nem erőltettem meg magamat, bármit könnyedén elengedtem, ha kellett. Még emberek iránt sem alakult ki bennem igazi ragaszkodás. Kedveltem Bolhát, mégsem mertem megesküdni rá, hogy később fel fogom keresni.

Nina totális beleéléssel bőgött, kifejezetten rondán festett sírás közben. Megragadta az egyik fonását, és azzal törölte le a könnyeit.
– Biztosan látjuk még egymást… – Az ígéretemből sütött a bizonytalanság.
– Mégis mikor? – hüppögött.
– Valamikor. Majd ha nagyra nősz és a hajad már a derekadig ér – rögtönöztem. Bolha visszanyelte a zokogást, és összepréselte az ajkait.
– De nehogy elfeledkezz rólam! Különben… – a végét elharapta, és vészjósló pillantást lövellt felém.
– Különben mi?
– Különben büntetésből megcsókollak! – Azt a korszakomat éltem, amikor minden ilyen kontaktus a lányokkal borzasztó gusztustalannak hatott. Lesápadtam Nina fenyegetésétől. Ő élvezte a fölényét, és csücsörítve hajolt felém. Villámgyorsan menekülőre fogtam.


Képtelen voltam lenyelni, hogy egész eddig mindez elveszett a memóriámból. Ekkora gyökér is csak én lehettem. Kadlec jogosan háborodott föl. Ki tudja? Előfordulhat, hogy anno belém zúgott, és a reakcióm összetörte az évekig dédelgetett álmait. A lányok érzékeny lelkületének nem tesznek jót a hasonló fordulatok.
Abba az illúzióba ringattam magamat, hogy Nina rontotta el a jó kis cukorszirupos egymásra találásunkat, pedig az egész odakozmált vattacukor az én lelkemen száradt. A két gyerekkori barát tíz év után viszontlátja egymást, tini románc effektus, aztán boldogan tengődnek, amíg meg nem unják a banánt. Simán felülmúlta volna az első látásra szerelmet a történetünk, ha nem cseszem el a happy endet.

Hagyhattam volna ennyiben az ügyet, hiszen egy teljes évtizedet kibírtam Kadlec nélkül, azonban valami azt súgta, most nem viselném olyan derekasan a hiányát. Tehát, eljött az idő, hogy előadjam a modern kori herceg vezeklését.
Fehér ló vagy motor híján a sötétkék kocsimba pattantam, és Nináékig száguldottam.
Nyár esti félsötétség ereszkedett a városra, a lámpákat már felkapcsolták. A sorház melletti, kis füves részen ácsorogtam, az adrenalin-töltettől nem bírtam nyugton maradni. Testsúlyomat másodpercenként egyik lábamról a másikra helyeztem, és ide-oda járattam a tekintetemet Nina ablaka és a felé nyújtózó faág között. Ezt vagy ötvenszer megismételtem, mielőtt megérett bennem az elhatározás.

A famászást kölyökként sem soroltam a specialitásaim közé, ráadásul a minimális rutinom rég elveszett a történelem süllyesztőjében. Némi lehorzsolt bőr és a földre pottyant mobilom árán felküzdöttem magam a célig. Felderengett bennem pár eset, amikor ezen az útvonalon látogattam meg a szobafogságban raboskodó Bolhát. Akkoriban mintha a talaj és köztem még nem húzódott volna egy emeletnyi üres tér.
A küldetés húzós része még teljesítésre várt. Felemelkedtem, a karjaimat két oldalra kitartottam, úgy araszoltam előre egy akrobata ügyességével és egy amatőr rettegő káromkodásával.
Egy méter választott el csupán a párkánytól. Égett a villany, odabent papírlapokkal teleszórt íróasztal állt, a fal mentén könyvespolc húzódott. Balsejtelem ébredt bennem.
– Nina! Bolha! – szólongattam. Váratlanul előlépett oldalról egy nő, a kezében ronggyal és egy flakonnal. Az üvegen túlról tompán érkezett el hozzám a sikoltása.
– Betörő! – Hirtelen kitárta az ablakot, eltökélt ábrázattal kihajolt, és a meglepettségtől elkerekedett szemeimbe spriccelt a tisztítószerrel. Elviselhetetlen égetést éreztem. Azonnal odakaptam. Ez bőven elég volt hozzá, hogy elveszítsem az egyensúlyomat.
A következő pillanatban megkövülten, összeszorított szemhéjakkal feküdtem a gyepen. Megkíséreltem pislogni egyet, ám nem értem el vele sokat, pusztán több liternyi könnyet produkáltam. A látószerveim haldoklása legalább elvonta a figyelmemet a többi sajgó testrészemről.

– Nyisd ki a szemedet! – utasított az ismerős hang. Engedelmeskedtem. Egy vödörnyi hideg víz zúdult rám.
– Mi a… – háborogtam. Fokozatosan visszanyertem a látásomat, és beazonosítottam a mellém térdelő homályos pacát. – Kösz, Nina. Pont ez hiányzott.
– Bő vízzel kell kiöblíteni, úgyhogy ne reklamálj! – Lágyan formálta a szavakat, szinte duruzsolta őket. Egy tubusból óvatosan a szemembe csöppentett. Garantálta, hogy javul majd tőle az állapotom.
– Még jó, hogy nem talált telibe… – mormoltam az orrom alatt. Nina felsóhajtott.
– Annyira szerencsétlen vagy. – A sarkára ereszkedett. Két fonásba rendezett tincsei a hasáig lelógtak. – Számíthattál volna rá, hogy átrendeződtek kicsit a dolgok tíz év alatt. Mázlid volt. Ha apámat találod ott, ő stukkert ránt, nem portaszítót.

Némán mustráltuk egymást. Lassan leolvadt róla a közönyösség, és egy elnéző mosoly vette át a helyét. Előre dőlt, a haja a nyakamat csiklandozta.
– Szóval, megfogott bennem valami – elevenítette fel a vallomásomat csintalanul. Elvigyorodtam.
– Titokban mindig buktam a kerti törpékre. A szomszédomnak van pár csinos példánya, unalmas perceimben távcsővel kukkolom őket. – Kadlec csilingelő kacagásától engem is elöntött az öröm. Félszegen leheveredett mellém, és miután nem utasítottam vissza a közeledését, a mellkasomra helyezte a fejét.
– A végén még féltékeny leszek. – Szaggatottabban vettem a levegőt, a szívverésem maximális sebességre kapcsolt. Régen gyakorolt rám ilyen hatást egy lány.
– Nincs miért. A szeretetet nem megosztani, hanem megsokszorozni kell.
– Jaj, ne! – szörnyülködött. – Ezt abból az idióta műsorból vetted?
– Mit idióta? Tudod, mennyit lehet belőle tanulni? A pasinak négy felesége van. Azért ilyesmit nem kis munka ám elérni. – Nina felkönyökölt, a mosoly még mindig ott bujkált a szája szegletében.
– Igazad van. Tökéletes ismeretterjesztő – ironizált.
Megfogtam az egyik hajfonata végét, és szórakozottan csavargattam az ujjam körül.
– Akkor mégis megkapom azt az esélyt? – kérdeztem.
– Igen, de csak mert kegyes vagyok. – Visszafeküdt, tenyerével finoman végigsimított a pólómon. – Kár, hogy Ashley és Luke nem kezdtek el korábban járni. Akkor előbb hallok rólad, és hamarabb túlesünk ezen a szeretlek utálni szakaszon.
– Szeretlek utálni szakasz – mondtam vissza elismerően. – Találó meghatározás. Amúgy meg mit számít? Rengeteg időnk lesz még behozni a lemaradást.
– Ami azt illeti, ősszel Floridába megyek. Felvettek egy ottani egyetemre.

Valami kábel elsült az agyamban, elsötétedett a világ. Hirtelen ültem fel, Nina riadtan követte a mozdulatot.
Végre kitisztult előttem a kép, minden jóra fordult, aztán tessék, újabb pofoncsapás. Príma!
– Ezt nem hiszem el. Miért éppen Florida? Valami közelebbi főiskolát nem találtál? Igazából élvezed, hogy kínozhatsz, ugye? Mit… – Kadlec belém fojtotta a panaszáradatot. Ajka puhán tapadt az enyémre, ujjaival a tarkómat cirógatta.
Megszeppenten bambultam rá.
– Megígértem, nem? Ez volt a büntetés, amiért megfeledkeztél rólam. – Az összes gondolatom kirepült a fülemen keresztül, megbűvölten és roppant bárgyún vigyorogtam rá. – Barátkozz meg a távkapcsolat gondolatával, mert úgy tervezem, megfordítom a jutalmazási rendszert. – A homlokát az enyémnek döntötte, lehelete langyosan csapódott a bőrömre.
– Szóval, te voltál az Jamie – konstatálta valaki jókedvűen. Kisebbet ugrottam ijedtemben. Fent Mrs. Kadlec támaszkodott a párkányra. – Tudtam én, hogy visszatalálsz. Megyek, szólok a férjemnek, hogy elvesztette a fogadást – kiáltotta kajánul. – Oh, és bocsi a félreértés miatt. – Azzal elsietett.
Ninát hidegen hagyta az értetlenkedésem. Magyarázkodás helyett visszadöntött a fűbe, és elszántan kijelentette:
– Nem mész te sehova. Le kell még rónod a tartozásodat. – Szünetet tartott, ajka széle pajkosan görbült felfelé. – El fog tartani egy darabig – suttogta a fülembe.