AJÁNLOM AZ OLDALT
Itt van a tél, itt van újra,
És elfogyott az ihletem,
Tudja Isten, mi okból,
Még sincs bennem félelem.
Kimegyek a kis teraszra,
Onnan nézek szerteszét,
S hallgatom a fák
Reszketeg hangjának torz neszét.
Vigyorogva néz a földre
A bolond Hold burája,
Mint fáradt munkás néz
A temérdek munkára.
És valóban, télen az ihlet
Csak elalszik, nem hal meg,
Bús szemén is látszik, hogy bár
Agresszív, de nem beteg.
Szertehányta új ruháit,
Dühösen levetkezett,
De fel már nem öltözik, míg
Egy jót nem szenderedett.
Aludjál hát, öreg ihlet,
Csak aludjál bármeddig,
S álmodj olyanokat, amiktől
Kicsi szíved megtelik.
Én karom erejével az
Arcodat meglendítem,
Altató dalod gyanánt cseng
Majd égzengő fülesem.
Ihletem, te drága lélek,
Ne légy soká szótlanul,
Térj vissza hozzám azonnal,
Amint a tél elvonul.
Ha felébredsz, ötleteid
Gyengéden add tudtomra,
Hogy újra rázendíthessek
A szendergő húrokra.
