Az edzőteremben már szinte elviselhetetlenné vált a forróság. Ozai az egész délelőttjét itt töltötte, ahogy a legtöbb idejét, ha nem hű követőivel tanácskozott. Lángot idézett láng után, újra és újra ismételgetve a legegyszerűbb tűzidomár-mozdulatokat is, még ha nem is tűrte túl jól ezt a monotóniát.

Nem tartotta számon, meddig raboskodott a Forrongó Sziklán. Hosszú hónapokat, de az is lehet, hogy éveket töltött ott azzal a tudattal, hogy soha életében nem lesz képes tüzet idomítani. Most viszont kapott még egy esélyt, és ezúttal sikerrel fog járni. Az pedig semmiképp sem fogja meggátolni ebben, hogy a börtönben töltött idő alatt esetleg megkopott a tudása.

Már az elején, az első lángok megidézésekor kellemetlen fennakadásba ütközött: bármennyire is próbálta rábízni magát az ösztöneire, a mozdulatok nem jöttek maguktól. Sok fejtörést okozott neki, mi lehet a hiba forrása. Ennyire berozsdásodott volna?

Szívesen ráfogta volna, de valahol ott motoszkált a fejében, hogy más van a dolog hátterében. Az egyik legvalószínűbb, és egyben legbosszantóbb lehetőség az volt, hogy annak idején, gyerekkorábban nem tanulta meg rendesen ezeket a mozdulatokat. Gyorsan akart haladni, ezért amint úgy érezte, eléggé jól tudja már őket, elhanyagolta a további gyakorlásukat és a bonyolultabb, erőteljesebb mozdulatokra koncentrált. Sokkal valószínűbb, de egyben nehezebb is volt elfogadnia, hogy saját, gyerekkorában elkövetett hibái okozták végül a bukását.

De ezen már nem érdemes rágódni. Amíg a mozdulatai nem jönnek maguktól, amíg gondolkodnia kell rajtuk, addig nem állhat újra küzdőtérre. Harcban minden figyelmét a környezetre kell majd összpontosítania, a testének pedig magától kell reagálnia mindenre. Ez pedig nem fog menni, ha a következő lépésén töpreng.

Ezért volt most hajlandó hosszú órákat az edzőteremben tölteni, amíg patakokban folyt róla az izzadtság. Ha a trónját akarja, nem csak Zuko ellen kell kiállnia, hanem nagy valószínűséggel az avatárral is újra össze kell csapnia. Legutóbb látta, mire képes, sőt, a saját bőrén is megtapasztalta. Félelmetes volt, néha még most is összeugrott a gyomra, ha eszébe jutott. De amikor követői kihozták a Forrongó Szikláról, megfogadta, hogy ezúttal másképp fog végződni az a bizonyos összecsapás.

Sorjában már vagy az ötvenedik váltott ütést hajtotta végre, egy villámgyors jobb, majd egy ugyanolyan gyors bal egyenest állmagasságba, amikor Zhongot pillantotta meg az edzőterem bejáratában. Nem vett róla tudomást, zavartalanul folytatta az edzést, a kapitány pedig türelmesen várakozott, amíg Ozai újabb ötven váltott ütést csinált, majd levezetésként karkörzésbe kezdett.

A férfi csak akkor lépett közelebb, amikor Ozai már a falnál hagyott törölközőért indult.

– Bocsásd meg, hogy megzavarlak, felség! – mondta, miközben mélyen meghajolt Ozai előtt. – De van itt valami, amit feltétlenül látnod kellene.

Ozai el sem tudta képzelni, mit kéne látnia, de azért bólintott. Zhong el is indult a tanácsterem felé, nyomában az egykori Tűz urával, aki már séta közben törölte le arcáról az izzadtságot.

Zhong kisvártatva egy újabban kivájt folyosóra vezette. Ozai kíváncsian nézett végig rajta. Nem volt hosszú, és mindössze négy további üreg nyílt belőle. A jobb oldali falon három bejárat sorakozott egymástól egyenlő távolságra, míg a negyediket a középsővel szemben, a bal oldali falon vájták ki.

Ozai először a bal oldalon tátongó lyukhoz lépett, amely mögött egy újabb folyosó várta, mindkét oldalán újabb, kisméretű üregekkel. Az egykori Tűz ura leginkább hálóteremként tudta őket elképzelni, de hogy kik számára, arról fogalma sem volt.

Miután végignézett a két tömött sorban kialakított hálótermeken, megfordult és a másik három termet járta végig. Azokat jóval tágasabbra készítették, ráadásul már be is voltak rendezve. Az első leginkább egy tanteremre emlékeztette, tömve volt asztalokkal és székekkel, melyek mind a távolabbi fal felé néztek, ahol egy alacsony emelvényen egy valamivel nagyobb asztal állt velük szemben. A második terem berendezése mindössze egy hatalmas terepasztalból állt, rajta egy rendkívül részletes világtérképpel. A harmadikban falak mentén sorakozó könyvespolcok, középen pedig többszemélyes asztalok fogadták.

Zhong szótlanul, de tekintetéből sugárzó izgalommal várta Ozai reakcióját. Az egykori Tűz ura viszont nem volt benne biztos, mit is lát pontosan, így először a kérdései buktak ki belőle:

– Újabb hálótermek? Egy tanterem? És egy… – mutatott a harmadik terem felé, – egy… könyvtár?

– Igen, felség – bólintott Zhong. – De az egy tanterem igazából kettő. Egy elméleti és egy gyakorlati…

– Mégis miért?

– Mert a fiad elárult téged, felség. És bármennyire szeretnénk is, te sem tudsz az idők végezetéig uralkodni. Számos hű követőd ajánlotta fel gyermekét, hogy a szárnyad alá vedd, és egy nap átvehessék tőled a trónt.

Ozai szeme összeszűkült.

– Ha nem tudnád, van nekem egy lányom is – sziszegte összeszorított fogai között.

– Ez igaz, felség, de ne felejtsd el, hogy ő is elbukott a bátyjával szemben. Kérdéses, hogy továbbra is…

Ozai egy kézmozdulattal elhallgattatta a kapitányt.

– Azt mered javasolni, hogy mondjak le a lányomról, amikor egész életében sokkal jobban megfelelt Tűz urának, mint a bátyja bármikor? Hálát adhatsz bárminek, amiben hiszel: te szervezted meg a szabadulásomat a Forrongó szikláról, ezért most ezt az egyet elnézem neked. De ha még egyszer hasonló szentségtörést hallok vagy látok tőled, nem fog érdekelni, hogy mindeddig te vezetted az ozaistákat. Világos voltam?

– Természetesen, felség.

Zhong mélyen meghajolt Ozai előtt. Az egykori Tűz ura sarkon fordult, és visszaindult a saját hálóterme felé.

– És ezeket nem akarom még egyszer látni – vetette vissza Zhongnak.

A következő pillanatban viszont belebotlott egy nőbe, aki éppen akkor fordult be a sarkon, kezében egy összetekert levéllel.

– Zhong kapitány! – szólt, majd mikor megpillantotta Ozait, meghajolva folytatta: – És felséged.

– Mi az?

– Ez a levél most érkezett. Fekete szalagos üzenet. Egyenesen a kapitány kezébe.

Ozai már nyúlt volna a levélért, de mire észbe kapott, Zhong már mellette állt és kikapta azt a nő kezéből. Ahogy olvasni kezdte, intett a kezével, mire a futár távozott.

– A déli flottától jött – dörmögte, ahogy olvasni kezdte a szöveget.

– Találtak valamit a Déli-sarkon? – kérdezett vissza gúnyosan Ozai.

– Nem. A sarkot meg sem említik. Azt írják, kiszúrtak egy magányos, keletre tartó hajót – Zhongnak a következő pillanatban elkerekedett a szeme, és csak nehézkesen tudta folytatni. – És… És a Tűz ura is a hajón van.

– Micsoda?

Ozai egy villámgyors mozdulattal kapta ki Zhong kezéből a levelet, és ő is átfutotta a szöveget. Minden úgy állt benne, ahogy a kapitány elmondta: a délen állomásozó kalózflotta észrevett egy kelet felé tartó hajót, amit először meg akartak támadni, de utána észrevették a Tűz urát a fedélzeten. Pontos leírást adtak róla, szó sem lehetett félreértésről. A támadást lefújták, és az óta egy hajójuk diszkrét távolságból követi őket. A flotta parancsnoka mindenesetre további utasítást kért a teendőkről.

Töprengve tekerte össze a levelet. Semmi értelmét nem látta ennek az egésznek. Ha Zuko a déli vizeken hajózik a Föld Királysága felé, akkor nagy valószínűséggel Omashuba tart. De mi dolga lehet neki Omashuban? Egyáltalán mi dolga van neki a Tűz népén kívül?

– Ez nagy lehetőség lehet, felség – rángatta ki Zhong a gondolataiból. – Ezek szerint a királyi palota most védtelen. Simán besétálhatunk és visszaveheted a trónodat.

– Nem – válaszolta Ozai. – A nép nem fogadna el újra uralkodójának. Addig semmiképp, amíg le nem győztem Zukót.

– Akkor mégis mi legyen?

– Kövessék továbbra is! Tudni akarom, hova megy, mit csinál, mindent.

– Igen, felség.

*

A Kétpólusú sziget egy félreeső földdarab volt Kyoshi szigetétől délkeletre. Noha jogilag a Föld Királyságához tartozott, olyan messze volt a szárazföldtől és a birodalom többi részéhez képest olyan gyéren lakták, hogy már-már jelentéktelennek lehetett mondani.

Zukóék hajója a sziget nyugati csücskén kötött ki egy kicsiny település forgalmas kikötőjében. Ahogy helyet kerestek maguknak a mólóknál sorakozó könnyű építésű hajók között, a Tűz ura a kapitányhoz fordult.

– Hogyhogy ilyen zsúfolt? – kérdezte. – Több száz kilométerre lehetünk a Föld Királyságától.

– A sziget keleti csücskén van egy másik település, sokkal komolyabb iparral – hangzott a válasz. – Onnan hozzák át a fémeszközöket az itt termelt gabonáért cserébe. A két falucska létezése gyakorlatilag egymástól függ.

– És mindent hajóval szállítanak, hogy ennyi van itt belőlük?

– Igen, felség. A sziget belseje veszélyes környék. Azt mondják, szörnyek lakják azt a vidéket.

– Én úgy hallottam, sárkányok élnek ott – fűzte tovább a kormányos.

Zuko bosszúsan nézett fel a falucska mögött a messzeségben égbe nyúló hegyes csúcsokra. Tehát ez az oka annak, hogy most alig találnak helyet maguknak. Felelevenedtek benne a néhány nappal korábbi emlékek, amikor az álmában felbukkanó jóst kereste, és a hozzávezető „megtestesült sötétségről” szóló, hasonlóan baljóslatú szóbeszédek miatt alig talált olyan embert, aki segíteni tudott neki. A hideg futkosott tőlük a hátán.

Ahogy kikötés után leszállt a hajóról, a dokkokban szinte minden szem rá szegeződött. Így is volt ez rendjén. Az itteniek nem minden nap láthatnak egy hozzá hasonlóan magas rangú kívülállót a szigetükön.

Zuko már az óta nem foglalkozott a sebhelyét eltakaró festék megigazításával, amióta nagybátyjával maguk mögött hagyták a Tűz népének fővárosát. A jósnőnél tett látogatás után pedig ő és Iroh az első város fogadójában alaposan megmosakodtak. A Tűz urának arcáról nem csak az út porát mosta le a víz, hanem a festék maradékát is, így amikor hajót keresett, ami elhozná a Kétpólusú szigetre, szintén megannyi döbbent matróz dermedt mozdulatlanná a látványától. Akkor még csodálkozott ezen, de mostanra már hozzászokott a gondolathoz.

Zuko számos kereskedőt látott, akik mind a saját kis standjuk körül szorgoskodtak a kikötő mellett. Töprengve nézett végig a tömegen. Valamennyien szolgálhatnak hasznos információval. De melyiküknél kezdje a kérdezősködést? A Tűz ura végül egy maga korabeli lány mellett döntött, aki előtt még gőzölögtek a frissen sütött halak.

– Szia! Mit adhatok? – kérdezte a lány, amikor Zuko megállt a standja mellett.

– Szia! Tudod, keresek egy nőt… – kezdte Zuko, de a lány ezt hallva felkacagott, beléfojtva a szót.

– Sajnálom, de már foglalt vagyok – mondta, és felemelte a kezét. Ujján egy csontból faragott fehér gyűrűt viselt, melynek finom és aprólékos díszítése egy valódi mesterember munkájára vallott. Gondolatban Zuko is elismerte, hogy kevés ennél szebb gyűrűt látott életében.

– Nem, én egy bizonyos valakit keresek, aki évekkel ezelőtt jött ide a Tűz népéből. Van esetleg valami sejtésed, kiről lehet szó?

– Nekem sajnos nincs. Én is csak pár hónapja költöztem ide…

– Tényleg? Pedig úgy hallottam, ez egy roppant veszélyes hely. Mégis miért költözne egy fiatal lány pont ide?

A lány elmosolyodott.

– Amiért minden más butaságot képes elkövetni az ember. Egyébként sincs sok különbség, hiszen egy hasonló halászfaluban nőttem fel. Apámtól tanultam az alkudozás művészetét, aki kivételesen sikeres kereskedő volt. Kicsi korom óta az volt az álmom, hogy a nyomdokába léphessek, és beutazhassam az egész Királyságot…

– De ahogy elnézem, mégsem így lett.

– Hát nem. A falunkban minden évben versenyt rendeztünk, ahová a Föld Királyságának minden vidékéről érkeztek halászok, hogy megmérettessék magukat. Tavaly az egyik újonc versenyző pedig pont erről a szigetről érkezett.

– Beleszerettél?

– Fordítva volt. Ő első látásra belém szeretett, én viszont csak később kezdtem el viszonozni a vonzalmát, amikor már valamennyire megismertem. Kedves volt, megértő, rengeteg ajándékot kaptam tőle, még ha szerények voltak is. És végül meglepett ezzel. – A lány ismét felmutatta az ujját díszítő gyűrűt. – Ő maga faragta annak a halnak a csontjából, amivel hatodik lett azon a versenyen, ahol megismerkedtünk. Egyszerűen nem tudtam nemet mondani.

– Szép történet – bólintott Zuko. – És azt nem tudod, kihez fordulhatnék?

– Hozzájuk – mutatott a lány egy idős házaspárra, akik az övével szemközti standnál álltak. – Chang asszony és a férje már több, mint nyolcvan éve itt lakik. Ráadásul Chang asszony valahogyan mindenről tudomást szerez, ami a faluban történik. Kicsit ijesztő. De ha valaki tud valamit a nőről, akit keresel, az ő.

Zuko hálásan meghajolt, majd elindult a házaspár felé. Szinte azonnal feltűnt neki Chang úr ráncokkal barázdált, kínlódó arca, ami arról árulkodott, hogy nem éppen önszántából cipel vagy öt megrakott kosarat meggörnyedt hátán, és még kevésbé tetszik neki a hatodik, amit felesége éppen telepakol gyümölcsökkel és a többi mellé rak.

Ahogy az asszony magát kihúzva elindult, nyomában meggyötört férjével, aki hat teli kosárral a hátán alig bírta tartani vele a lépést, Zuko hirtelen elbizonytalanodott. Meg merjen szólítani egy nőt, akinek a férje jelen pillanatban leginkább egy málhás szamárra hasonlít?

– Várjon egy kicsit! – szólt oda inkább Chang úrnak, majd az öreghez lépve négy kosarat levett a hátáról. – Hadd segítsek!

– Köszönöm, fiam – nézett rá az öreg, miközben terhének nagy részétől megszabadulva valamelyest kiegyenesedett. – Hálásan köszönöm…

– Mi lesz már, apjuk? Ne maradj le! Még vacsorát kell főznöm!

Chang asszony kemény hangja olyan hirtelen harsant fel, hogy mindketten összerezzentek tőle. Az asszony karba tett kézzel, türelmetlenül állt tőlük néhány méterre. Zuko megszólalni sem bírt, azonban a mellette álló öregnek hamarosan megjött a hangja.

– Megyünk, megyünk… Nem kell így ránk mordulni…

*

Changék háza szegényesen volt berendezve. A ház ajtaja egyenesen a konyhába nyílt, ahol Zuko az asszony utasítása szerint letette terhét a konyhapultra, majd Chang úr unszolására helyet foglalt az étkezőasztalnál. Az öreg pipával a kezében ült le mellé, és miközben rágyújtott, megkérdezte:

– Most költöztél ide, fiam? Nem emlékszem, hogy korábban láttalak volna a faluban.

– Igen, csak délután érkeztem – felelte Zuko. – De nem szándékozom itt letelepedni. Igazából azért is szólítottam meg a piacon, mert úgy hallottam, önök segíthetnek nekem.

– Hát, mindjárt meglátjuk, tudunk-e segíteni. Miről volna szó?

– Keresek valakit. Egy nőt, aki több éve jöhetett ide…

– És miért keresed? – szólt közbe Chang asszony, el sem fordítva a tekintetét a zöldségekről, amiket a konyhapulton szeletelt.

– Az édesanyám volt – mondta Zuko rövid hallgatás után. – Száműzték a Tűz népéből, és egy jóstól úgy hallottam, hogy ide menekült. Ursának hívták, bár kétlem, hogy itt is ezt a nevet használta.

Chang úr gondolkozni látszott, a felesége viszont szinte rávágta a választ:

– Erre nem járt semmilyen Ursa. Sajnálom, fiam.

Zukónak az az érzése támadt, hogy az asszony válasza már-már túl gyorsan jött, de mielőtt szóvá tehette volna, a mellette ülő öreg is megszólalt.

– Miről beszélsz, anyjuk? Nem emlékszel arra a csinos kis teremtésre, akiért az öreg Wan Fu úgy odavolt?

– Öregszel már, apjuk – rázta a fejét az asszony. – Rosszul emlékszel.

– Ki ez az öreg Wan Fu? – vetette közbe Zuko. – Itt él a faluban?

– Csak élt – morgott a nő. – Egy éve meghalt a vén kujon.

– Az öreg Wan Fu volt a falu egyik legtehetősebb lakója – vette át a szót a férje Zuko értetlen arckifejezését látva. Azt teljesen figyelmen kívül hagyta, hogy felesége gyilkos pillantásokat vet rá. – Egy egész csapatnyi szolgálót foglalkoztatott a házában, akik vitték a háztartást. De jól is bánt velük. A szolgálók vele együtt laktak és osztoztak minden luxusban. Amikor egy Ursa nevű nő jött ide néhány évvel ezelőtt, őt is felkarolta és szállást adott neki, egészen addig, amíg… Ó…

– Igen, ó! – torkolta le az asszony. – Mert te sosem gondolsz végig semmit, csak járatod a szádat…

– Miért, mi történt? – kérdezte Zuko, mielőtt Chang asszony kifakadása teljesen lehetetlenné tenné, hogy visszatérjenek a témára.

Az asszony felsóhajtott.

– Lassan már hat éve, hogy valóban erre járt egy bizonyos Ursa. Wan Fu felvette szolgálónak, befogadta a házába, és ahogy teltek a hónapok, egész szoros kapcsolat alakult ki közöttük. Már ha érted, mire gondolok.

Zuko üveges szemmel meredt maga elé. Az édesanyja… a Tűz urának egykori felesége… egy egyszerű szolgáló? Az agya már ezt sem akarta felfogni, arra pedig már végképp igyekezett nem gondolni, mit ért Chang asszony „szoros kapcsolat” alatt. Mindenesetre bólintott.

– Csakhogy az öreg súlyos beteg volt – folytatta az asszony. – A vagyona nagy részét gyógyszerekre költötte, amiket rendszeresen hoztak neki a keleti faluból. De egyszer csak… a hajó nem érkezett meg. Valószínűleg elsüllyesztette egy kalózhajó, vagy ki tudja, mi történt vele. Wan Funak már nem volt elég gyógyszere, hogy megvárja a következőt. Ráadásul az esős évszak is a nyakunkon volt már. Neki sürgősen szüksége volt arra a gyógyszerre. Ursa pedig, hogy segítsen rajta, elindult a másik faluba gyalog…

– Gyalog? – kérdezett vissza Zuko, egy csapásra kizökkenve kábulatából. – A hegyeken át? De az nem életveszélyes?

– Nem is hallottunk többet felőle – zárta le a témát az asszony, és visszafordult a zöldségekhez.

Zuko az öregemberhez fordult.

– Tényleg sárkányok élnek arrafelé?

– Olyasmik – bólintott a férfi. – Tűz nélküli sárkányok.

Chang úr tekintete a semmibe meredt, Zuko pedig a beállt csöndet kihasználva igyekezett megemészteni a hallottakat. Tehát az anyja valóban járt erre, miután száműzték. Amikor utoljára látták, a sziget belsejébe ment. De hogy ott mi történt vele, azt csak akkor fogja megtudni, ha tovább követi.

*

A felkelő nap sugarai éppen csak megcsillantak a hegyek ormán, amikor Zuko ismét útnak indult. Ahogy átvágott a falut keletről körbeölelő földeken, meglepve tapasztalta, mennyien vannak már kint ezen a korai órán. Becslései szerint legalább a település lakosságának kétharmada vagy háromnegyede itt szorgoskodhatott.

Zuko megannyi nyugtalanító, fürkésző tekintetet érzett magán, miközben elhaladt a falubeliek mellett. A helyzet emlékeztette azokra a történetekre, amiket akkor hallott, amikor Ozai esti mese gyanánt elmondta őket Azulának. Ezekben szinte mindig volt kivégzés, amit a nép élvezettel és szórakozásból nézett végig. És ezúttal ő volt az elítélt.

A nyugtalanító érzés valamivel alábbhagyott, amint maga mögött tudta a földeket is és egy vékony, alig használt ösvényen elindult a hegyek lába felé. Ahogy viszont beért közéjük és az út emelkedni kezdett, szorongással vegyes félelem vette át a helyét. Mégis mi vár rá a hegyek között? Mi lesz, ha a másik oldalon sem találja meg Ursát, és teljesen felesleges kockázatot vállal ezzel az úttal?

Megrázta a fejét, hogy elkergesse a kétkedő gondolatokat. Most a feladatára kell összpontosítania. Át kell jutnia, és el kell érnie a sziget keleti települését. Ott majd ráér gondolkodni, hogyan tovább.

Az út sokáig meredeken emelkedett, és csak akkor lett lankásabb, amikor Zuko már közel volt hozzá, hogy a felhők között járjon. Végül egy többszáz méter magas hágó tetejére érve végre szétnézhetett.

A látvány, ami fogadta, egyszerre volt egyhangú és lélegzetelállító. Akár északnak, akár délnek, akár keletnek fordult, csak az égbenyúló hegycsúcsok tengerét látta, mögöttük pedig már az óceánt. Kicsit olyan volt, mintha ez a sziget eredetileg nem is egy, hanem két sziget lett volna, amik összeütköztek és felgyűrték volna egymást. Csakhogy a hegység keleti vége felé...

Füst. Fehér, ritkás, már-már átlátszó füst gomolygott az ég felé egy hatalmas kráterből. Bármennyire meresztgette a szemét, Zuko nem tudta pontosan megállapítani, mi lehet az. Annyit viszont látott, hogy a másik faluba vezető ösvény közvetlenül mellette halad el. Ezek szerint lesz még alkalma közelebbről is szemügyre venni.

Mivel csak egyetlen ösvényt kellett követnie és a rejtélyes füst is ott volt neki támpontnak, Zuko kifejezetten jó tempóban haladt. Az éjszaka mégis a hegyek között érte, így kénytelen volt egy nagyobb hasadékba behúzódni. Ahogy elhelyezkedett a lehető legkényelmesebb pózban és magában megállapította, hogy az út felét, vagy inkább kétharmadát már maga mögött hagyta, hirtelen fülsiketítő, másvilágian éles hangú rikoltást hallott. Amikor pedig kikémlelt a rejtekhelyéről, csak egy nagy, sötét, szárnyas alakot látott elsuhanni a csillagfényes égen.

Egy tűz nélküli sárkány.

*

Másnap Zuko tempóját nagyban csökkentette, hogy minduntalan megeresztett egy-egy pillantást az ég felé és már egy nagyobb testű madár láttán is fedezéket keresett magának. Miután éjszaka elrepült fölötte az a valami, alig tudott elaludni. Évekkel korábban már találkozott két sárkánnyal, két ősi tűzidomár-mesterrel, akiktől megtanulhatta a tűzidomítás eredeti, a gyűlölettől és pusztításvágytól mentes formáját. Valamiért kizártnak tartotta, hogy az itt élő sárkányok – már ha tényleg sárkányok – hasonlóan segítőkészek lennének, ha észrevennék.

Késő délutánig a puszta elővigyázatosságon kívül semmi sem hátráltatta. Mire a Nap elérte a nyugati horizont szélét, Zuko elérte a továbbra is füstöt eregető krátert...

Ami nem is kráter volt, hanem medence, ahol a környező hegyekből egy hatalmas tóba folyt a rengeteg víz, hogy aztán észak felé patakként távozzon, mindkét partján sűrű, zöld növényzetet táplálva. Amit pedig Zuko előző nap még füstnek vélt, csak a számos vízesés keltette vízpárának bizonyult. A Tűz urát egyszerűen lenyűgözte a látvány, és hosszú percekig nem is tudta levenni a szemét a zuhatagokról.

Egy éles hangú rikoltás zökkentette vissza a valóságba, aminek hallatán ösztönösen a fülére szorította a kezét. Földbe gyökerezett lábbal nézett körbe, miközben a tenyerén át is hallotta, ahogy egy második rikoltás válaszol az elsőre.

A medence átellenes, északi oldalán egy hatalmas lény szállt le a kiszögellő sziklákra. Zuko csak nagy jóindulattal nevezte volna sárkánynak: a törzse valóban hasonlított azokra a sárkányokra, akikkel évekkel korábban találkozott, de ennyiben ki is merült a kettő közti hasonlóság. Ennek a lénynek a testét színes pikkelyek helyett hamuszürke bőr borította. Erős hátsó lábai tökéletesen alkalmazkodtak a sziklás környezethez: mintha egyenesen markolásra és megragadásra tervezték volna. Denevérszerű szárnyain kívül, melyeket már megcsipkézett az idő vasfoga, nem voltak mellső végtagjai. Hosszú nyaka végén a testéhez képest kisméretű fej ült, melynek még apróbb szemei egyenesen Zukóra meredtek.

Zuko lábai előbb reagáltak, mint az agya. Rohanva indult neki az utolsó, rövid emelkedőnek, bízva benne, hogy a túloldalon leereszkedve nagyobb biztonságban lesz. A szeme sarkából még négy sárkányt látott odalent a vízparton, de azok nem foglalkoztak vele. Az ötödik viszont időközben elrugaszkodott a szikláról és a betolakodó felé vette az irányt.

A Tűz ura éppen felért az utolsó hegyre, amikor a sárkány utolérte. Hasra vetette magát, de még így is érezte, hogy éles karmok húznak el alig fél méterre a feje fölött. Amíg a fenevad leírt egy kört, felkészülve az újabb támadásra, Zuko feltápászkodott és újra futásnak indult a lejtőn.

Pontosabban indult volna, ha nem löki fel valami hátulról. Arccal előre ért földet, de szinte azonnal a hátára fordult, hogy szembenézzen a támadójával. Egy hatodik sárkány volt az, sötétszürke bőrrel, amit megannyi heg és forradás szabdalt fel. Megtépett szárnyainak egyetlen csapásával métereket repült előre, a következő pillanatban pedig Zuko fölé hajolva ért földet.

Zukót jóformán a földbe döngölte az újabb rikoltás, amit a felette álló lény hallatott. Csengő füllel fordult az oldalára, hogy kitérjen a felé kapó sárkány tűhegyes fogai elől, amikor pedig visszafordult, egy tűzgolyóval indított ellentámadást. Bár kevés esélyt adott neki, a tűzgolyó tisztán eltalálta a fenevad jobb szemét, megperzselve és feketére festve körülötte a bőrt. A bestia kínjában toporzékolni kezdett, közben pedig szárnyának egy íves, elnagyolt mozdulatával félresöpörte Zukót az útból, mielőtt az akár megmozdulhatott volna.

A Tűz ura métereket csúszott a sziklás talajon, majd átbukott egy törésponton, ahol az addig lankás lejtő meredekbe fordult. Ahogy akaratlanul gurulni kezdett, megpróbálta minél kisebbre összehúzni magát, de a tempóján ez mit sem lassított. Fogalma sem volt, meddig gurulhatott, a külvilágból mindössze annyit fogott fel, hogy végigbucskázik egy erdőn, ami a hegy oldalában nőtt, és egy végtelenségnek tűnő idő múltán valami fémből készült dolgon landol.

Ekkor végre megadta magát a boldog öntudatlanságnak.

*

Egy fehérre meszelt szobában ébredt, tetőtől talpig bekötözve. A vele szemközti ablakon keresztül látta a lenyugvó Napot. A szobában nem az övé volt az egyetlen ágy, még vagy egy tucat állt üresen a falak mentén.

Hamarosan nyílt az ajtó, és egy nővér lépett be rajta egy tállal és néhány tekercs kötözőanyaggal a kezében. Ahogy meglátta Zukót, barátságosan elmosolyodott és az ágyához lépett.

– Máris felébredtél? – kérdezte, miközben letette terhét az ágy melletti éjjeliszekrényre. – Még szívósabb lehetsz, mint gondoltuk.

– Te lennél az ápolóm?

– Igen. Hadd cseréljem ki ezeket...

Zuko higgadtan tűrte, ahogy a nővér eltávolította a régi kötéseket a testéről, majd a tál tartalmával bekente a sebeit és újra bekötözte őket. Közben kihasználta az időt, hogy összerakja a történteket. Célba ért. Túlélte a hegyeket. Csak a részletek voltak homályosak.

– Kik hoztak ide? – kérdezte, mikor a nővér ismét a tálért nyúlt.

– Két bányász, akik a napi munkájuk után indultak haza és észrevettek a sínen fekve. Még szerencse, hogy nem a csillével jöttek, különben most nem beszélgetnénk itt.

– Nagyon súlyosak voltak a sérüléseim?

– Tele voltál zúzódásokkal, de a körülményeket tekintve olcsón megúsztad. Ahhoz képest, hogy legurultál a hegyről, ez szinte semmiség. Ha továbbra is ilyen ütemben javul az állapotod, a hétvégére már a saját lábadon sétálhatsz. De ha már itt tartunk, kíváncsi vagyok... miért ugrottál le?

– Nem magamtól ugrottam. Valójában lelöktek onnan.

– Nem tetszettél a repülő rémeknek? Igaz, nekik senki sem tetszik, aki a kis oázisuk közelébe merészkedik. Bár általában megpróbálják felfalni az embert...

– Nem adtam magam harc nélkül. Az egyiküknek adtam egy szenes monoklit.

– Tényleg? Nem mondom, bátor vagy. És mit csináltál? Belenyomtál egy fáklyát a szemébe?

– Valami olyasmi.

– De miért a hegyeken keresztül jöttél? Akik a két falu között akarnak utazni, inkább hajóra szállnak.

– Édesanyám nyomát követtem idáig. Évekkel ezelőtt vágott neki a hegyeknek, amikor az öreg Wan Funak küldött gyógyszerek nem érkeztek meg.

– Csak nem a Hősies Ursáról beszélsz? – kérdezte a nővér elkerekedett szemekkel. – Az ő fia volnál?

– Az, de... Ezek szerint itt járt? Ő is átjutott a hegyeken?

– Igen. De sajnos... Ő nem volt olyan szerencsés, mint te...

Zuko minden fájdalmát feledve ült fel az ágyban.

– Tessék?

– Sokkal rosszabb állapotban volt, amikor megtalálták. Bizonyára őt is megtámadták a repülő rémek. Mindent megtettünk, de az is kevés volt. Mindössze egyszer ébredt fel, akkor adta át az üzenetet, hogy nem kapták meg a gyógyszereket. Viszont nem sokkal később...

A nővér nem fejezte be, de Zuko így is tudta, mi következett volna. Összeszorult a torka, az agyában egymást kergették a gondolatok és annyi érzelem rohanta meg őt egyszerre, hogy megszólalni sem tudott, csak meredt maga elé a levegőbe.

– Az udvarban temettük el – folytatta a nővér. – A főtéren pedig szobrot állíttattunk a tiszteletére. Egy hős volt, aki az életét kockáztatta egy másikért. Az ilyen nagy embereket sosem lenne szabad elfelejteni.

A Tűz ura még most sem bírt megszólalni. Egy egyszerű bólintást is csak nagy nehezen sikerült véghezvinnie.

– Ha jól sejtem, most szeretnél egyedül maradni – mondta a nővér, felkapta a tálat és kisietett a teremből. Az ajtóból még visszafordult. – Később majd benézek.

Amint becsukódott az ajtó, Zukóban mintha egy gát omlott volna le. Néhány másodperc múlva már alig látott valamit a szemében összegyűlő könnyektől, hamarosan pedig érezte, hogy azok a könnyek végigfolynak az arcán. Nem nyúlt utánuk, hogy letörölje őket. Egyszerűen felhúzott térdeire ejtette a fejét, és zokogni kezdett.

*

Ozai kényelmes tempóban sétált a hálóterme felé egy nyugtatóan forró fürdő után. A barlangrendszer mélyén rejlő meleg vizű források majdnem olyan élményt és kényelmet nyújtottak, mint a királyi palota fürdője, csak a környezet volt teljesen más.

– Felség! – szólította meg valaki a háta mögül. – Felség! Híreket hoztam.

Ozai hátrafordult és szembetalálta magát Zhonggal. A tábornok egy felbontott levelet tartott a kezében, amin az egykori Tűz ura egy fekete szalagot is látni vélt.

– Mi az? – kérdezte, miközben átvette a levelet.

– A kalózok jelentése. Rendkívül érdekes, ha engem kérdez.

Valóban az volt. Ozainak a szeme is elkerekedett, ahogy végigolvasta. Zuko nem a Föld Királyságába utazott, hanem egy mindentől távol eső kicsiny szigetre. Hogy mit keresett ott, azt nem tudták kideríteni, de volt benne más, ami nagyon is magára vonta a figyelmét. A jelentés sárkányszerű szárnyas fenevadakról írt, amik elképesztő pusztításra képesek.

Zhong türelmesen várakozott mellette, amíg végigolvasta a levelet. Amikor viszont Ozai felnézett rá, megkérdezte:

– Nos? Mi legyen, felség?

– Mennyi hajónk van?

– Mármint saját? Jelenleg egy se.

– Keríts egy flottát és szedj össze egy csapatot a legjobb embereinkből! A saját szememmel akarom látni ezeket a sárkányokat. És hogy mire képesek.

Folyt. köv.