Suzy

A kapcsolatom Eastonnal nem startolt zökkenőmentesen. Az első tanítási napon véletlenül kigáncsoltam, ő meg bezuhant a vitrinbe. Ripityára tört az üveg, behorpadt pár serleg, elgörbültek az oklevelek díszkeretei. Az igazgatói irodában kötöttünk ki.
Azóta eltelt közel két év és a közöttünk lévő bukkanók megszaporodtak, bitang nagy hegy emelkedett belőlük. Felszerelkeztem oxigénpalackokkal, mondván: majd én megmászom! Utam során csörgedezett némi vér, csontok repedtek meg – egy csukló, két boka –, bútorok és ablakok mentek tropára. Rohamtempóban gyarapodtak az igazgatónő ősz hajszálai. Azért egész jól összehaverkodtunk az öreglánnyal. Kilencedik végére betéve tudtam az összes ölebe nevét, az elhunytakét is beleszámítva.
A számtalan veszteség ellenére nem arattak sikert a módszereim. A hegy lábánál rekedtem.

Easton Doolan ridegsége alaposan kihatott a környezetére. Mindig megéreztem, amikor belépett az osztályterembe, hála az őt kísérő fagyos fuvallatoknak. A bátyám azt állította, ritka hüllőfétisben szenvedek. Pedig dehogy szenvedtem! Élveztem minden pillanatát. Eltökélten ostromoltam a jégherceg várfalait. Sajnos minduntalan visszapattantam róluk. Húsz hónapja lihegtem a nyakába, a srácban mégsem ragadt meg a nevem; Hebrencsnek hívott, már ha egyáltalán hívott valahogy. Többnyire csendkirályt játszott, védte a bajnoki övét.
A lelkesedésem az iskola berendezésével szemben töretlen maradt. Megadtam magam a sorsnak, hisz’ ő indította el a lavinát. Az első karamboljaimat Eastonnal a véletlen intézte, én csak hatásukra vettem át az irányítást, miután furcsa ragaszkodás alakult ki bennem a fiú iránt, akit heti rendszerességgel letaroltam.


Visszarévedtem az ábrándjaimból, és vetettem egy pillantást a kiszemeltre. A diri szobácskája előtt dekkoltunk, vártuk az ítéletet. Easton görögös sztoicizmussal kezelte a helyzetet, miként azt legelőször is tette. A falnak vetette a hátát, leeresztette a szemhéjait, és árasztotta magából a kissé hűvös, éteri nyugalmat. Dolgozott egy ideje az állva alvás technikáján.
Fekete hajára ezüstösen szitált a fény, megült a hosszú szempillák végén. Egyenes vonalú orra árnyékában felengedtek a szigorú ajkak. Öreganyós hevülettel nyúltam oda, hogy megcsipkedjem a pofiját.
– Hebrencs… – akadályozott meg a támadásban Easton karcolóan száraz baritonja. Az érzelmeket kispórolta a megszólításból.
– Igen? – Ártatlanságom teljes díszében döntöttem oldalra a fejemet. Az ezt követő relaxációs némaság kitartott egészen Mrs. Dicks felbukkanásáig.
A csupa mosoly tanárnő zord maszkot rántott a kedvünkért.
– Bejöhettek – tudatta.

Mrs. Bodenhagen az asztala mögött feszített, bűn ronda, virágmintás ingben. Megvizsgáltam a ráncokat a homlokán, és elöntött a büszkeség – a mi akcióink mélyítették őket miniatűr szakadékokká.
– Alaposan megtárgyaltuk a problémát Mrs. Dicksszel. – Az igazgatónő szemüvegének négyszög alakú lencséire fehér fénysáv vetült. Filmekben parancsolgató górék jutottak eszembe róla.
– Pár évvel ezelőtt földrengés rázta meg az épületet – vette át a szót Mrs. Dicks. – Mindössze fele akkora kárt okozott, mint ti két tanév alatt. Most pedig esélyes, hogy miattatok csúszik a szalagavató. – Elhúztam a számat, és megrovásban részesítettem a vállamra akasztott görkorcsolyákat.
– Ejnye!
– Suzan Vail, ez nem vicc! – förmedt rám Mrs. Bodenhagen. Attól tartottam, mindjárt elviszi egy szívroham, úgy felizgatta magát. – Most már elég! A kiváló tanulmányi eredményeid miatt elnéztük az randalírozásodat, de ez alkalommal szankciókra van szükség. – Elcsíptem az Eastonon átsuhanó ámuldozást. Közvetetten reakciót csiholtam ki a hóemberből! A sikerélményt csipetnyit megkeserítette a felismerés, miszerint a) eddig agyi nullának hitt, b) annyira tojt a kobakomra, hogy jóllehet tucatnyi órát szenvedtünk végig közösen, a jegyeimről halovány elképzelése sem volt.
– Nem maradhatok ma elzáráson – vetettem ellen.
– Ki beszélt itt elzárásról? – csodálkozott rám Mrs. Dicks.
– Holnap sem érek rá. Feltétlenül újra kell olvasnom a Bűn és bűnhődést – füllentettem csípőből.
– Hatodszorra? – A fiatal irodalom tanárnőt mérsékelt lelkesedéssel töltötte el a buzgalmam. Nagyon mérsékelttel.
– Ötödszörre.

A felnőttek szemezgettek, összhangban csóválgatták a fejüket, majd felsóhajtottak.
– Easton? – Csillantott fásult mosolyt örök tettestársamra a diri. – Te továbbra sem nyilatkozol? – Légyzümmögés és óraketyegés válaszolt. A csendkirály trónra ült. – Ugye tudod, hogyha nem mondasz semmit, ugyanúgy felelősségre vonunk, mint Suzant? – Mrs. Bodenhagen jó szándéka Easton flegmaságába ütközött. Ennyi erővel akár a szobanövénnyel is cseverészhetett volna.
– Ne fárassza magát! Kussolásban vérprofi a srác – karoltam föl és egyúttal át hallgatag diáktársamat. Az ábrázatok diplomatikusra formálódtak, bírói végzés kihirdetéséhez alapozták a hangulatot.
– Beszéltünk a szüleitekkel – melegített be az igazgatónő könnyed ijesztgetéssel. – Mindannyian úgy látjuk, a felelőtlenségetek és a kettőtök közötti konfliktus okozza a gondot, ezért programot szerveztünk nektek a hétvégére.
– Vécét kell pucolnunk?
– Talán. – Elborzadtam. – Közösségi munkát fogtok végezni. Szigorúan együtt, összedolgozva. – A csapatépítő tréning kereteibe foglalt klotyósuvickolás rögtön kellemesebben csengett. Megjátszott gyötrelemmel görnyedtem előre.
– Ne már! – szipogtam, hadd örvendjen a két pedagógus szadista lelke.


Eszeveszetten markolásztam a féket. A bicikli kerekei felsikoltottak alattam, fekete sávokat véreztek a betonra. A domb alján sikerült bekanyarodnom és időben leugrani a gyepet végigszántó kerékpárról. Otthagytam regenerálódni a roncsokat.
Doolanék hófehérre kikent házán vöröslöttek a tetőcserepek, a terasz korlátját hasonlóan vakító árnyalatúra színezték, rajta borostyán kacskaringózott. Felmerészkedtem a lépcsőn, a lábtörlő előtt a síkból kiemelkedő deszka hatalmas eséssel kecsegtetett. Diadalittasan léptem át felette. Majd elbotlottam a cipőfűzőmben, és homlokkal kopogtam be Eastonékhoz. Szitkok ezrei tolultak a nyelvemre, ám a kitáruló ajtó szétoszlatta őket.

Mrs. Doolan jobban nem is üthetett volna el a képzeletemben éldegélő, szeretnivaló háziasszonytól. A nő a valóságban az ötven-akárhányadik évét taposta, az arcát barna pigmentfoltok és repedésszerű ráncok csúfították, fakó, fekete kócsapkáját keresztül-kasul ezüsthímzéssel díszítette az öregedés. Világoskék szemeiben állandó mogorvaság fészkelt.
Kicsikartam magamból egy mosolyt.
– Jó napot! Suzan Vail vagyok, és… – Meg sem várta, hogy befejezzem, visszaslattyogott a házba. Én a küszöbön rekedtem, kettesben a bárgyúságommal. Karórám másodpercmutatója sorra sprintelte a köröket; a hatodik közepénél végre társaságunk akadt.
Easton úgy állt meg előttem, mintha közlendője lenne. A tekintete el-elvándorolt, de minduntalan visszatért hozzám. Végül eldörmögött pár szótagot, amiből egy betűt sem értettem – ugyanúgy lehetett kurta köszöntés, mint bocsánatkérés. Ezután visszaállt néma üzemmódba.

Mrs. Doolan fuvarozott el minket a csapatépítő tréning helyszínére; útközben meg sem nyikkant, rosszallását a visszapillantó tükörből szórta felénk. Javában a búcsúsoraimat szavaltam, amikor rálépett a gázra, és elporzott. Világossá vált: se az illedelmességemmel, se a mosolyommal nem fogom belopni magamat a szívébe.
Mialatt lesújtottan meredtem az autó után, Easton lelépett. Szerencsére szürke pólójában könnyen ráakadtam a narancssárga overálok között. Tettrekészséggel megtelve nyargaltam oda hozzá. Ő kezembe nyomta a munkaeszközöket: az egyenhacukát, a hulladékgyilkoló dárdát és a feneketlen szemeteszsákot, azzal letudta a büntetés szocializálódási részét.


A park szomszédságában óvoda üzemelt, az udvaron tomboló kiskölykök a kerítés rácsainak feszültek, onnan gyönyörködtek bennünk. Eastonnal a járdához közel böködtük a bokrokat, tartottuk a távolságot a kollégáktól valamint az őket rendszabályozó felügyelőtiszttől.
A jégherceg elmélyedt a meló örömeiben, szorgosan takarította az aljnövényzetet. Szája fura merevséget vett fel, szemöldökei közelebb csúsztak egymáshoz – baromira koncentrált.
Megszorítottam a szkafander ujjait a derekam körül, szorosabbra húztam a copfomat, és az összegyűjtött kukatöltelékkel a vállamon odabattyogtam hozzá. Arcomon bájvigyor ékeskedett, szempilláim nehézkesen rebegtek a festék alatt.
– Ha végeztünk nincs kedved elmenni fagyizni? – faggattam. Felegyenesedett, és a zsákba süllyesztette a nyársra húzott üdítős dobozt.
– Nincs. – Szinte fizikális fájdalmat okozott a nyílt visszautasítás, akárha képen töröltek volna. Easton ismét szóra nyitotta a száját, hangot ellenben nem adott ki.
– Vacsora? – próbálkoztam tovább. Ezúttal csupán fejrázásra futotta tőle.

Elszántan összepréseltem az ajkaimat, botommal a talaj felé döftem. A találat bevitele előtt valami útját állta a szúróeszköznek; egész pontosan a jobb lábfejem. Elfojtottam az ordítást, és felkaptam sérült végtagomat. A lendülettől egyensúlyomat vesztve a csendkirály mellkasának csapódtam. Két észrevétel fogalmazódott meg bennem a kobakomnak ütköző felületről: kemény és Easton illata van.
Galád terveket szőttem egy ölelésről, míg szívem jégcsapja elejét nem vette a merényletnek. Tenyereit két oldalról a karjaimra simította – kizárólag azért, hogy visszabillentsen a kiindulási pontomra. Ábrázata maga volt az eszményi közöny.
A baleseteink során sűrűn kerültünk testközelbe, egy jeles alkalommal még csókfélét is váltottunk. Normális hímegyedek kihasználták volna a helyzetet. Kár, hogy én egy hüllőbe zúgtam bele.

Röhögés zengett fel mögöttem.
– Atya Isten! – prüszkölte az ismerős hang. – Hol a mobilom? Ezt most azonnal meg kell örökíteni! – Bátyám háromszor körbejárt, megvizsgálta a szerelésemet. – Irtó dögös vagy, Suzy! – vetette át a karját a vállamon. Kétfős kísérete egyetértően vigyorgott, bár a lánynál kétségem támadt afelől, nem a fogát csikorgatja-e.
Tündéri maszkot öltöttem, és testvérem haverjára pillantottam.
– Cole, emlékszel még arra a halloween-i képre Nickről, amit említettem? Most megmutathatom, ha gondolod. – A fotómodell tejfölösre sápadt, keze visszapottyant a felsőteste mellé. Ezzel be is szüntettem a gúnyolódást.
Egyszeriben megjámborodott bátyám engesztelő kedvességgel mutatott be Cole barátnőjének. Egy éve az Amandáról szóló rémtörténetekkel traktált, így szinte hírességként tekintettem a lányra. Persze a gyanúm beigazolódott: Nick tényleg kicifrázta a sztorijait. Amanda az acélszürke, hideg íriszén és a vicsorgás-gyanús mosolyán túl nem látszott veszedelmesnek. Kicsit emlékeztetett Eastonra.
Visszapördültem fegyenctársamhoz.
– Easton. – Teleshop reklámokból ellesett gesztikulációval prezentáltam őt a többieknek. – Ők itt Cole, a barátnője Amanda és…
– Nick – nyújtott kezet testvérem.
Easton mizantrópiája hamar bekapcsolt. Színileg nem lett kevésbé közömbös, valami mégis azt súgta, rosszkedvű. Esetleg az aurájából olvastam ki.


Nickék rövidesen továbbálltak, nem úgy Easton feltételezett morcossága. Nem szólt hozzám, a lehető legtávolabbra húzódott tőlem, és gépiesen végezte a feladatát – mindez nem számított újdonságnak. A körülötte vibráló levegő annál inkább. A jégkék szemekben csendes vihar dúlt.
Meghánytam-vetettem magamban, mivel vívhattam ki a haragját, és arra jutottam, egyszerűen nem kedvel engem. Vélhetően csak tetéztem az ellenszenvét azzal, hogy kontaktusra kényszerítettem egy rakat idegennel, ráadásul negyedórára bojkottáltam a munkát a bátyámmal való cseverészés kedvéért. Konklúzió: sürgősen ki kellett őt engesztelnem.


A visszaszállítás szintén Mrs. Doolanre hárult. A házukhoz érve a vörös tetőcserepek a naplemente rózsaszínes-narancssárga fényében tündököltek. Kedvetlenül rángattam fel a fűből a bringámat.
– Hát akkor, én megyek… – Bánatos kölyökkutya módjára, lehajtott fejjel lépkedtem a járda felé. Mrs. Doolan rég bement, tőle hiába is vártam meghívást vacsorára; a nő vendégszeretete egy éti csigáéval vetekedett. Eastonhoz még ennyi reményt sem fűztem. Miért invitált volna be? Megfigyeléseim alapján éppen utálta az emberiséget, azon belül különösképpen engem.
– Hebrencs! – Felcsillant a szemem. – Nálam van a matekfüzeted. Nem viszed el? – Visszapördültem a fiúhoz, ő szenvtelenül, zsebébe mélyesztett kezekkel nézett rám.
– De! Elviszem!

Easton szobáját kórházi sterilitás jellemezte. A saját kuckóm meleg sárga falaihoz képest jégkamra hatást idézett a makulátlan fehérség. A takarón milliméternyi gyűrődés sem domborodott, szinte szégyelltem rápakolni a hátsómat; az ággyal szemközt a könyvek magassági sorrendben sorakoztak a polcokon; a CD-állvány rendezettségét bármilyen bolt megirigyelhette. Mindössze egy sötétkék notebook és egy naptár volt szem előtt az asztalon, minden mást elnyeltek a fényes felületű, fekete szekrények.
Lábammal előre-hátra gurítottam a széket, és hol a naptárral, hol a résnyire nyitott fiókkal kacérkodtam. Végül utóbbi tüzelte fel eléggé a kíváncsiságomat.
A mappa-halom tetejéről képkeretet húztam elő, rajta halványkék levélpapírral. Beazonosítottam Easton megnyúlt, balra dőlő betűit. A fiú két mondatot kanyarintott grafittal a vonalakra, alattuk és a címzett helyén heves radírozás nyomait őrizte a lap. Kisilabizáltam a szöveget.
„Továbbra is kitartok amellett, hogy ez nem az én stílusom. Ha szerelmes levél helyett idézeteket firkálnék ide, az csalás lenne?”
Megkövültem.
A folyosóról beszűrődő léptek zaja térített észhez. Gyorsan meglestem a papír alatt rejtőző fotót. Mrs. Dicks mosolygott rám az üveg mögül, álla belelógott a mellkasa előtt tartott, gigantikus virágcsokorba.
Az utolsó pillanatban löktem be a fiókot.
Easton betoppant, és az orrom alá nyomta a füzetemet. Lagymatag mozdulattal vettem át, körmömet végigkattogtattam párszor a spirálján. A fiú lehuppant a székbe. Irritált a fesztelensége, ahogy hátradőlt, ahogy semmitmondó maszkba fagyott az ábrázata és megint elzárkózott előlem.
– Holnap? – kérdezte.
– Ott találkozunk. A bátyám elvisz.
Búcsú nélkül támolyogtam el a kerékpáromig.


Amennyiben szimpla, egyoldalú románcról van szó, azzal megbékélek, sőt beleringatom magam a barátságos illúzióba, hogy maradt még esélyem, bolhafingnyi csupán, de legalább maradt. Csakhogy ezt a legnagyobb jóindulattal sem nevezhettem szimplának.
Az egyik oldalon ott ácsorogtam én, az ügyetlen, erőszakos Hebrencs, míg a másikon Mrs. Dicks hivalkodott, érett, házas, intelligens nő, kifogástalan jellemmel. Ég és föld, tűz és víz, plusz az összes létező ellentét.
Zsongott a fejem a kérdésektől. Felesleges talányoktól, amelyekre hiába kaptam volna választ, semmire sem megyek velük.
Honnan szerzett róla képet? Mikor szeretett belé? Eddig miért nem jöttem rá, mit érez? Ismerte korábban?
Megfeledkeztem a valódi problémáról, annyira lefoglalt a marhaságokon való őrlődés. Aztán vasárnap, a szomszéd város ingyen konyhája előtt kikecmeregve a kocsiból, szemben találtam magam a jégherceggel, és gyomorszájon vágott a kétségbeesés.
Mihez fogok kezdeni?

Sikerült egyszerű stratégiát kiötlenem: ideiglenes visszavonulás. Easton nem fenyegette közeledéssel a magánszférámat, ami ez egyszer kapóra jött. Muszáj volt átrágnom magam bizonyos dolgokon, ebben pedig aligha segített a fiú közelében az elmémet megtámadó őrület.
Az ételporciózás monotonitása megkönnyítette a filozofálást. Üzleti vigyorra húztam a szám szélét, és lapátoltam az elemózsiát a rászorulóknak.
Easton az asztalok között keringett, leszedte a terítéket, feltörölte az eltévelyedett kajapacákat, nehogy egy elvetemült felnyalja őket. Néha befogta őt hallgatóságnak egy-egy szófosós vendég. Ilyenkor komoly arccal bólogatott – lévén másmilyent nemigen tudott vágni.
A főzelékes tartályba meredve sokadszorra érdeklődtem meg magamtól: miért kedveled annyira ezt a srácot? A felelet, mint mindig, semmit sem javított a szituációmon. Az okok egyre szaporodtak és én egyre tehetetlenebbnek éreztem magam.

Le akartam hántani Eastonról a páncélját, mert olyasvalakit sejtettem alatta, akibe képes lennék még jobban beleszeretni. Biztosra vettem, a ridegsége nem több egy mesterire fejlesztett álcánál. Estig dobálózhattam az ezt igazoló példákkal.
Noha anno nyugodt szívvel rám kenhette volna a vitrines esetet, ő vállalta a következményeket az én hibámért.
A második héten lecsúsztam a lépcsőn. Menet közben elhajítottam a rám bízott dobozt, benne extra törékeny fiolákkal, továbbá elsodortam az arra kószáló Eastont. A fiú velem együtt szedegette össze az üvegszilánkokat és viselte el Mrs. Bodenhagen dorgálását.
Amikor egyedül én zsebeltem be vállalható érdemjegyet az irodalomesszémért, a rosszindulatú sutyorgáson túlról Easton őszinte gratulációt motyogott.
Annyi gondot okoztam neki, ő mégis szótlanul tűrt. Soha, egyetlen egyszer sem rótta fel nekem a ballépéseimet.
Antiszociálisságban senki nem vehette fel vele a versenyt, ettől függetlenül nem bánt lekezelően a többiekkel. Biztonságot árasztott magából; a látványától elöntött a békesség.
Kövér, rózsaszín léggömböt nevelgettem magamban, amely Easton mellett napról-napra nagyobbra dagadt, és bármelyik percben szétpukkadhatott, cafatokra tépve a mellkasomat. Bele bírtam volna pusztulni, annyira akartam, hogy szeressen, hogy közel engedjen magához. Meg akartam ismerni, úgy istenigazából.
Egy részem gyűlölte ezt a kiszolgáltatottságot. A másik részemet bekebelezte a pink luftballon.


Egész nap üres félmondatokban kommunikáltunk Eastonnal.
Elfáradtam, a szó minden lehetséges értelmében. A mosogatóvíz ráncosra áztatta a kezemet, a hajam magába itta az ételek szagát, fehér fölsőmre paradicsomlé pingált horrorisztikus mintákat. Lehangolóan festettem.
Szenvedésem leárnyékolta a környezetemet is, így észre sem vettem, amikor a csendkirály lelécelt. Lefelé ívelő félkörbe dermedt a szám.
Bevetettem magam Nick mellé, és megkíséreltem fuzionálni az anyósüléssel.
– Szívszerelmed mindig ilyen letargikus? – tudakolta bátyám. Legyintettem.
– Ez csak a megszokott spleen.
– Inkább gondterheltnek látszott, mintsem életuntnak. – Nem csodálkoztam. A srác egy férjezett asszony iránt táplált gyengéd érzelmeket. Ez sok mindent megmagyarázott.
– Te voltál már hasonló helyzetben? – A rezignáltság bizonyára felfalta a józan eszemet; máskülönben soha nem kértem volna ki bátyám véleményét a témában. Nick a testvéri előítéletek negatív fényén keresztül is rendes srácnak számított, csak éppen szeretett humorral túllendülni a nehézségeken. Kételkedtem benne, hogy nekem erre van szükségem.
– Attól függ, mit értesz hasonlón – érkezett a válasz nagy sokára. Nick az útra koncentrált, nem mutatta jelét poénkodási ingernek. Amennyire a biztonsági öv engedte, felé fordultam.
– Meséltem már róla, mi a helyzet Eastonnal meg velem. – Rábólintott. – Nos, közben kiderült, hogy valaki másba szerelmes.
– Van esélye a csajnál?
– Nincs! – vágtam rá.
– Akkor nem értem, mi itt a gond. Hódítsd meg! – Kigúvadt szemekkel ízlelgettem a merész tanácsot.
– Te is ezt csináltad? – mormoltam saját tapasztalatot gyanítva a háttérben.
– Nem. – Csalódott sóhaj szökött ki a fogaim között. – De az én esetem két ponton is eltért a tiédtől. Egyrészt nem voltam halálosan szerelmes, másrészt azok ketten előbb-utóbb mindenképp összejöttek volna.
– Azok ketten? – Szemöldökráncolásomra megfejthetetlen félmosollyal reagált.


Új haditerv született: elérni, hogy szívem jégcsapja a karjaimba olvadjon. Ehhez első lépésben lehetőséget kellett teremtenem. Ha a jégfalakat ledönteni túl macerás, még mindig átáshatom magam alattuk, úgy kettesben maradnék Eastonnal, és fogságba ejteném őt a saját védvonalai között. Nem menekülhetne.
Berontottam bátyám szobájába, érkezésem tiszteletére kétes tartalmú magazin röpült át a helyiségen.
– Kopogni luxus?!
– Nincs egy bilincsed? – A sokk kis híján letaszította Nicket az ágyáról.
– Jézusom, Suzy! Először hüllőfétis most meg szado-mazo?! Szólnom kellene anyáéknak…