Ha az embert egyszer már csak a bosszú hajtja, valószínűleg lemondott a jövőjéről, és semmiben nem reménykedik. Egy pap mondta ezt, mikor még kicsi voltam, és anyát éppen megszállta valami vallási mánia. Akkor majdnem egy teljes évig Floridában éltünk, és heteken át, minden vasárnap elmentünk egy kis templomba, ahol mindig hideg volt. Ott egy feketébe öltözött, szigorú tekintetű férfi a bűnbeesésről, Isten akaratáról, kegyetlen angyalokról beszélt, meg olyan dolgokról, amiktől halálra rémültem. Valószínűleg épp ezért jegyeztem meg sokat belőle, és később felnagyítva ijesztgettem vele az öcsémet.

Innen is tudtam, hogy amire készülök, egyfajta bűn, de a jövőmért küzdöttem, velem együtt pedig Jeff is ezen az úton járt. Legalábbis bíztam benne. A fesztiválon kitört őrjöngés azonban talán túlságosan valóságossá tette számára ezt az egészet, és most először felmerült bennem a gyanú, lehet, mégsem vélekedünk ugyanúgy. Holott semmi visszafordíthatatlant nem tettem, csupán néhány alak elméjébe nyúltam bele, és dühöt ébresztettem bennük. A tudatalatti mindig arra vár, hogy kitörhessen, elmondhassa az igazat, és azt tehesse, amire valójában vágyunk.  Hihetetlen, mennyi mindenre képes az agy, ha megkapja a kezdő lökést. Ugyan nem voltam szakavatott, de máskor is tettem már ilyet, főleg az elején, miközben kitapasztaltam, mire vagyok képes. Ez pusztán rövid szárnypróbálgatás volt.   

Jeff akárhogy is, nem így látta. Mielőtt igazán belelendültem volna azon az estén, megjelent előttem, és megállapítottam, mennünk kell. Máskor valószínűleg nem érdekelt volna, de miután a zsaruk szintén felbukkantak, majd egy fiú csapat nekiállt a standunkat lebontani, nem láttam értelmét maradni. Addigra Erin is eltűnt a menekülő tömegben. Jobban sikerült, mint reméltem, de elsőre elég volt ennyi Wolfvalley-nek.

Hazafelé sétálva aztán Jeff késve csatlakozott hozzám, ugyanakkor egy árva szót sem szólt, mindössze némán füstölgött, időnként a szeme sarkából méregetve, mintha bántani akarnám, pedig soha semmi jelét nem adtam, hogy valaha is tennék ilyet. Valószínűleg nem számított. Amint végül hazaértünk, kezdetét vette a néma háború. Jeff eljátszotta, nem zavarja a dolog, még a témát is kerülte, viszont túl jól ismertem már. Az ő szíve nem volt elég kemény, de hát épp ezért választott engem Emilia ereje. 

*

Pár nappal a tavaszi fesztivál után a város kezdett észhez térni, de apró jelek árulkodtak a változásról. A kávézó csendesebbé vált, néhányan nem ültek le többé egy asztalhoz átbeszélni a napi híreket, mások már nem is jöttek. Ehhez leginkább annak volt köze, hogy tényleg kezdtem unatkozni a tejeskávék töltögetése közben, és vendégek rejtegetett problémái érdekes játékot kínáltak. Itt volt például Mr. Watson, aki egy kerti kisgépeket árusító boltban dolgozott, és eddig minden nap éppen azzal a Mr. Browninggal beszélte meg a reggeli kávé mellett, hogy szerinte a felesége csalja, akivel történetesen tényleg félrelépett az asszony. Tulajdonképpen jót is tettem nekik, amiért időben eszébe jutattam Mr. Watsonnak, hogy otthon hagyta az iratait. Aztán ott volt az a két végzős kamaszlány, akik eleinte nem is sejtették, hogy ugyanazzal a pasival kavarnak. Vagy az nyűtt a titkárnő, aki végre rájött, a polgármester helyettes tehet arról, amiért csökkentették a fizetését.

Mindez jól szórakoztatott, főleg az a pillanat az arcukon, amikor új megvilágításból gondoltak át mindent, és közben nem is sejtették, mi történik velük. Még csak hazudnom sem kellett a sugallatokkal. Ezt mind ők követték el egymás ellen.

Persze nem csak nekik, nekem is kijutott a bosszúságból, amikor Miller nyomozó felbukkant egy szép reggelen. Frissen vasalt barna zakóban, sportosan farmerral, belőtt frizurával. Általában olyan képet vágott, mint akit nem lehet megtéveszteni, de most halovány mosollyal lépett be az ajtón. Türelmesen megvárta, amíg kiszolgálom az előtte várakozót, addig is szemügyre vette a friss péksüteményeket és pitéket.

- Az étlapról palacsintát is rendelhet, ha szeretne – mondtam neki, amint ő került sorra. Hátranézett, de senki nem állt mögötte.

- Nem, köszönöm, csak egy kávét kérnék feketén, elvitelre. – Gyanakodva nekiálltam elkészíteni. Matt épp hátul segített Peternek az árut ellenőrizni, így esélyem sem volt, hogy valaki véletlenül közbelép. Miller nem csupán egy kávéért jött, nagyon jól tudtam. Gondolatai összeszedetten susogtak, pont, mint valami jegyzőkönyv. Mielőtt újra megszólalt volna, tisztában voltam vele, járt Erinnél és a húgánál Lisa eltűnésének ügyében, ahogy azzal is, hogy erősen elkezdett rám és az öcsémre gyanakodni, bár még nem egészen fogalmazta meg magában, miért. Szerettem volna, ha ez így marad.

- Kér még valamit? – kérdeztem, mikor letettem elé a papírpoharat.

- Ami azt illeti, az öccsét keresem. Az ügyet hamarosan lezárjuk.

- Akkor miért ide jött? Jeff iskolában van ilyenkor.

- Van itt még néhány gyanús körülmény, amit nem ártana tisztázni előtte.

- Miféle gyanús körülmények? – értetlenkedtem.

- Talán jobb lenne mindezt a kapitányságon átbeszélni. Érdekelne, hogyan jöttek a városba. Holnapra vegyen ki egy szabadnapot – javasolta komolyan, majd anélkül, hogy megvárta volna a visszajárót, megfordult, és elindult kifelé, szabadon mustrálva az új tavaszi dekorációt.

Nem mondta, de egyértelmű volt, ha addig lelépünk, vagy nem megyek el a találkozóra, azzal beismerem, akármivel vádol, és azonnal kiadhatja a körözést. A harag mélyről tört fel bennem, de nem őt, hanem egy a haverjaival reggeliző srácot talált meg. A fiú váratlanul felpattant, és egy fémszéket dobott az ajtón kilépő nyomozó után. Az üveg robbanva tört darabokra, sok vendég sikítva bukott le az asztal alá. Miller behúzott nyakkal, döbbenten nézett vissza a rongálóra, aztán valamiért találkozott a tekintetünk. Üresség rántott a mélybe. Felrémlett előttem Emilia képe, mögötte a vádlók elmosódott arcával. Kivéve egyet. Egyetlen arcot tisztán felismertem, és az Milleré volt. Meg kellett kapaszkodnom a pult szélébe, miközben az események felgyorsultak. Távolról érzékeltem, hogy Peter szitkozódva ront ki, mögötte Matt futott, Miller pedig visszafordult bilinccsel a kezében.

- Jól vagy? – érintett meg Matt. Arcán aggodalom tükröződött.

- Persze – feleltem, meglepően összeszedetten. – Segíts Peternek, addig én hozok egy seprűt.

Matt bólintott, én pedig hátramentem a tárolóba. Végre elengedhettem magam, és remegve a földre csúsztam.

- Mi a fene volt ez? – suttogtam magam elé. A gyomrom még liftezett a látomás bizonytalanságától. Sosem fordult elő ilyen. Nappal nem. Ugyanakkor annyi furcsaság történt, mióta ide jöttünk, hogy nem igazán kellett volna meglepődnöm. Emilia így üzent, és Miller az egyik vádló leszármazottja? Nevetni kezdtem. Ennél kézenfekvőbb áldozat nem is lehetett másból. 

*

Este Jeff különösen nagy csendben volt a szobájában. Egy ideig a mobilomat nyomogattam, és vártam, hátha előbújik. Megint pizza jutott vacsorára, de az elmúlt években már hozzászoktunk. Odakint besötétedett, viszont a házban kikapcsolták az áramot, így csak gyertyákkal, és egy a pincében talált olajlámpával világíthattunk. Elég pénz összegyűlt, hogy rendes albérletet keressünk, mielőtt valaki mégis értesíti az eredeti tulajokat. Hamarosan többeknek is gyanút keltünk, nem csak Millernek. Persze neki már mindegy. Ahogy tanácsolta, kivettem egy szabadnapot, de ő még nem sejtette, miféle kihallgatás vár rá.

- Holnap délután későn jövök – jelentette be mögöttem Jeff. A frászt hozta rám, ahogy a sötétben mögém lopakodott ennek közléséhez.

- Miért? – firtattam, de különösebben nem figyeltem rá.

- Nem mindegy? – csattant, és elvonult a konyhába. Halottam a papírdobozok puffanását. Na, igen, némi takarítás sem ártott volna. Sóhajtva álltam fel, hogy utána vigyem az olajlámpát.

Az asztalnál ült, arcán pedig különös árnyékok suhantak át. Erősebbre állítottam fényt.

- Ki tette ezt? – ragadtam meg állát. Bal szeme alatt monokli feketéllett, arcélén horzsolás húzódott.

- Néhány barom a suliból. Ne foglalkozz vele.

- Hogyne foglalkoznék?!

- Jaj, ne add már a gondoskodót!

- Mi a franc bajod van? – kiabáltam rá, mikor megpróbált megint lelépni. Dühösen rám nézett, de néma maradt. – Jó, nem fogok Activitit játszani veled. Ennyire nem beszédes a tekinteted.

- Mi lenne, ha itt hagynánk ezt az egészet? – vetette fel.

- Nem! – vágtam rá. – Ne kérj ilyet.

- De Rooney, ami a fesztiválon történt… Ez nem normális.

- Szóval itt tartunk. Az nem normális, hogy majd’ beledöglünk egy átokba. Mások azt sem hiszik el, hogy ilyen létezik, pedig mi mégis szenvedünk tőle. És ha ez az egyetlen módja, hogy véget vessek neki, megteszem! – közöltem. Jeff elé léptem, arcát a tenyerem közé vettem. – Megállítom, és minden rendbe jön. Elmegyünk, aztán sosem nézünk vissza.

Próbáltam mosolyogni, mialatt reméltem, hihetőre sikerül. Jeff megtört a kezem között.

- Ne hagyd magad bántani – kértem. Éreztem, hogy bólint. – Most menj, feküdj le. Rövidesen keresünk valami új helyet. Utálok itt lakni.

- Ja, én is – válaszolta elhúzódva, végül búcsút intett éjszakára.

Hosszú percekig álltam még a konyhában. Valami nem stimmelt vele. Mindenesetre most mással kellett foglalkoznom. Előkotortam a lopott jegyzőkönyveket, és újra átnyálaztam mindet. Kiderült, heten álltak a vádlók oldalán. Három tanú, három bíró és egy pap. Ez persze semmit nem jelentett több száz év távlatából, mégis egyre közelebb éreztem magamhoz Emiliát. Talán tényleg boszorkány volt, talán szörnyű dolgokat tett, de közel sem olyat, amiért elevenen kellett volna elégetni. Felrémlett az álmom, amiben Elizabeth testébe bújtam. Nem értettem, miért éppen az ő, és nem Emilia szemszögéből láttam akkor, de ez semmin nem változtatott. Többet akartam megtudni róluk, úgy, hogy én irányíthassam, mikor történik, nem pedig ahogy a sors hozza.

Egyelőre túl fáradt voltam ehhez. Kimerülten ájultam az ágyba, és hosszú évek óta először, elkerültek a rossz álmok.

*

Miller irodája éppen olyan kietlen volt, mint amilyennek először tűnt. Hiába tartott istentelen rendet, az egész voltaképp ettől vált sivárrá és szánni valóvá. Az asztalán nem láttam családi képeket a gyerekeiről vagy a feleségéről, persze nem is vártam hasonlót. A reluxa sávokban engedte be a napfényt, odakint langyos tavaszi idő csábított, ehelyett itt tobzódtam.

A nyomozó átható szemmel figyelte minden mozdulatom. Ugyanaz a barna zakó volt rajta, mint tegnap.

- Örülök, hogy ide fáradt – mondta.

- Nem nagyon tehettem mást – mosolyogtam. – Ha jól emlékszem, kérdéseket akart feltenni. Persze azt nem tisztáztuk, milyen minősítésben. Gyanúsít valamivel?

- Volna okom ezt tenni?

- Feltételezem, nem véletlenül zaklat. A kávézóban említett valamit. – Erre ő mosolyodott el, és ahogy belehallottam gondolataiba, rájöttem, lebuktunk. Tudta, kik vagyunk. Az előtte heverő papírok közt kotorászott, de pusztán az időt húzta.

- Január elején érkeztek ide az öccsével, jól tudom? – A magázása sokkal inkább volt bántó, mint udvarias. Távolságot akart tartani, úgy, mint macska az egérrel.  

- Igen.

- Miért döntöttek úgy, hogy ide jönnek?

- Komolyan ez érdekli? –méltatlankodtam. – Hogy miért Wolfvalley-t választottuk? – Kezével intett, hogy folytassam, majd hátradőlt kényelmes székében. Sosem voltam túl türelmes típus a hozzá hasonlókkal szemben, és ezúttal nem is maradt okom rá. Megadóan felsóhajtottam. – Arra jutottam, elpusztítom az egész várost – feleltem, mire az arca zavartan megmerevedett. – Bár, bevallom, ez így kissé nagyzoló. Nem akarom az egészet felgyújtani vagy ilyesmi. A kivitelezése lássuk be, nehézkes lenne. Jelenleg csak néhány emberen szeretnék bosszút állni, a módszert mondjuk még nem döntöttem el. A testi épségük persze veszélybe kerülhet. Aztán szép csendben megyünk is tovább az öcsémmel. Nem nagy ügy.

- Értékelem a humorát – morogta, pedig dehogy értékelte. Nem is értette. Nehezen leplezte keze remegését, pedig nem akarta mutatni, még magának sem beismerni, hogy valami alig észrevehetően csúszik kifelé az irányítása alól. Ennek ellenére zavartalanul folytatta, meg sem hallva, mit mondtam. – Utána néztem néhány dolognak. Több államban is keresnek egy testvérpárt, akik elszöktek otthonról, majd útjuk során boltokat raboltak ki, kocsikat loptak, és rengeteg szabálysértést követtek el. De a családnév nem stimmel…

- Igen, mert a valódi családnevünk Willard, nem pedig Greed. Talán így egyezik, nézze meg még egyszer. Egyébként ez rágalom, nem raboltunk ki egyetlen boltot sem! Csak néhány dolgot fújtunk meg. A kocsikat pedig mindig megtalálható helyen hagytuk.

- Ez nem valami vicc!

- Nem bizony. Most nem értem, nem azért hívott, hogy őszintén beszélgessünk? Erre nem hisz nekem… – Kezdtem jól szórakozni. Ebből az irodából egyféle út maradt kifelé.

- Ennek komoly következményei lesznek. Jobb, ha hivatalosan folytatjuk.

- Ahogy mondja – értettem egyet, mikor felállni készült. – De talán mégis várjon még – javasoltam gondolatban, erre viszont összezavarodott. Már rég észrevettem, az embereknek azért feltűnik, ha a fejükben hallanak valamit.

- Ez most… mi… mi folyik… - hebegte.

Jobbnak láttam, ha befejezem. A szemébe néztem, és koncentráltam, míg minden más elcsendesedett. Olyan ez, mint mikor a levegő megtelik statikus elektromossággal, de egyénenként változó, mennyire durvul el a dolog, és válik nekem is fájdalmassá. Minél jobban küzd valaki, minél felkészültebb, annál nehezebb. Miller azonban meglepettségében vált igazán védtelenné. Az idő lelassult, amint az elméjébe férkőztem, felkutatva legmélyebb félelmeit. Nem kellett sokat keresnem, az első után azonnal áttört a gát, és fékezhetetlenül a felszínre törtek a szörnyűségük miatt elfojtott, valós és kreált emlékek. Egy kisfiú, akinek a szomszéd a szeme láttára végez a kutyájával. A kisfiú, akinek csak képzelt barátai adhattak vigaszt, mikor a szülei nem törődtek vele. Egy tinédzser, akit vertek és megaláztak, ha unatkoztak. Egy felnőtt férfi, akit elhagyott a neje, mert nem bírta tovább elviselni a semmitmondó életet, amire kárhoztatott egy kisvárosi rendőr mellett. Miller először elsápadt, majd verejtékezni kezdett, arcát a tenyerébe rejtette, ahogy a pánik hullámai kisöpörték elméjét. Végül nyüszítő hangot hallatott, ami mondjuk tényleg elég ijesztő volt. Sokkal gyávább, mint amilyennek mutatni akarta magát, gondoltam.  

Ő még nem, de én tudtam, hogy nincs visszaút. Az emberi elme túl törékeny ehhez. Már nem tudta bizonyosan, mi valóság, és mi képzelet.

- Szerintem hagyjuk az egészet – állapítottam meg, mikor a szekrény mellé kuporodott, vadul méregetve az irodát. Bizonyára olyasmit látott, amit rajta kívül soha senki sem fog.

Most én következtem. Összeszedtem az asztalról a határidőnaplóját, meg a papírokat, amikből kiderült, kik vagyunk, és a ruhám alá rejtettem. A biztonság kedvéért ellenőriztem a számítógépét is. Bíztam benne, hogy nem gyűjtött még túl sok adatot. Végül, ahogy otthon gyakoroltam a tükör előtt, kissé összekócoltam a hajam, megcsipkedtem az arcom, majd kapkodni kezdtem a levegőt. Az asztalról levertem az olvasólámpát, majd Miller mellett az ablakon keresztül kivágtam a laptopját, mielőtt rémülten segítségért kiabáltam volna.

Elsőnek egy egyenruhába öltözött zsaru rontott be a csörömpölésre és sikoltásra. Csak annyit látott, hogy minden szétdobálva hever a földön üvegszilánkok között, miközben Miller majdhogynem habzó szájjal gubbaszt a sarokban.

- Istenem! Kérem, segítsen, nem tudom, mi ütött belé! – hadartam. – Az egyik pillanatban még minden rendben volt, aztán csapkodni kezdett… Megtámadott! Tegyen valamit!

- Menjen ki! – utasított, miközben már tolt is kifelé, és egy másik érkező rendőr húzott ki az irodából. Hirtelen óriási zűrzavar támadt, hallottam Miller kiabálását is. Kellett egy kis idő, mire valaki végre a mentőkért telefonált, és engem szép lassan elfelejtettek. Rémlik majd nekik, hogy járt itt egy lány, de erre a helyzetre nem képezték ki őket, így nem is foglalkoznak a részletekkel kellő gondossággal. Mivel senki nem marasztalt tovább, leléptem. Ha szerencsém van, arról sem tudtak, hogy Miller miben mesterkedett. Nem az a típus volt, aki beavat másokat, ha maga is learathatja a babérokat előlük.

Kifelé menet még összefutottam az igyekvő mentősökkel, és sok sikert kívántam nekik magamban.

Elvégre szomorú, ha az embernek ilyen méltatlan befejezés jut.