Kim a parancsnoki hídon állt, ahonnan szüntelenül az előtte elterülő tájat kémlelte. Tekintete idegesen siklott a folyó egyik partjáról a másikra. Görcsösen szorongatta citromfűteáját, ami viszont ezúttal látszólag cserbenhagyta.

Nem tudta volna megmondani, mióta követték a kalózok nyomát. Kezdtek számára összefolyni a napok. A dolgukat nagyban megnehezítette, hogy a flottát, amit üldöztek, a sarkvidéki csata óta nem látták és kénytelenek voltak az elfogott matróz szavaira hagyatkozni.

Az út legnehezebb része Kim számára az volt, amikor megérkeztek a Nyugati-tóhoz. Mivel kalózhajót közel-távol sehol nem láttak, neki kellett az üldözöttek helyébe képzelnie magát. Vajon továbbra is tartaná magát a tervhez és a délnyugati folyón kisietne az óceánra? Vagy számolna azzal, hogy valamelyik embere elszólja magát és inkább áthajózna a Kígyó-átjárón a Keleti-tóba, onnan pedig a Kaméleon-öblön át a déli tengerekre?

Végül megérzéseire hagyatkozva délnyugatnak fordultak, de a lány azóta is minduntalan bizonytalanná vált a döntésében. Legszívesebben teljesen máshol lett volna, akár egy teljesen másik feladat teljesítése közben, ezt a kalózüldözősdit pedig bárki másra rábízta volna, csak hogy adott esetben ne neki kelljen jelentést tennie a kudarcról. Ennyire a pályája elején még egyet sem akart elkönyvelni. Folyamatosan néma fohászokat mormogott magában a Naphoz és mindenféle tűzszellemekhez, remélve, hogy azok rövidesen az útjukba sodorják a kalózhajókat és végre lezárhatja ezt az egészet.

– Semmi – lépett mellé az első tiszt, hangot adva Kim félelmének. – Lehet, hogy...

– Ki ne mondd! – szakította félbe a lány szinte suttogva. Jobbnak látta elfojtani a hangját, különben nagy valószínűséggel kiabálni kezd, azt pedig már végképp nem akart.

Az első tiszt láthatta rajta a feszültséget, mert azonnal elhallgatott és szótlanul nézett körbe. Csak akkor jött meg a hangja, amikor a folyó egyik kanyarulatában feltűnt az egyik kalózhajó hátulja.

– Ott vannak! – mutatott előre, majd kapitányát meg sem várva kisietett a fedélzetre.

Kim hirtelen úgy érezte, mintha egyszeriben feleannyit nyomna. Hatalmasat sóhajtott, az égre nézett és annyit suttogott:

– Köszönöm.

Gyorsan követte első tisztjét a fedélzetre, ahol viszont az öröme lassan elapadt. Abban reménykedett, hogy az egész flotta itt állt meg, de csak egy hajót értek utol, azt is valószínűleg azért, mert az túl közel ment a parthoz és megfeneklett. A legénység bizonyára átszállt egy másik hajóra, ezt pedig itt hagyták. De legalább már biztos lehetett benne, hogy jó irányba jöttek a Nyugati-tónál.

– Készüljetek fel az átszállásra! – adta ki az utasítást az embereinek. – Biztos hagytak hátra valami hasznosat. Amit találunk, magunkhoz vesszük, és megyünk tovább.

Szavait lelkes éljenzés követte, miközben a matrózok munkához láttak.

Néhány perc múlva elsőként léphetett a kalózhajó fedélzetére, minden érzékszervével fenyegető jeleket kutatva. Bármennyire jól jött, hogy megtalálták a hátrahagyott kalózhajót, rendkívül gyanúsnak találta a helyzetet. A legénységgel minden egyes kabint átnézetett hátramaradt kalózok után, de a hajó kihalt volt. Sehol egy teremtett lélek.

Miközben emberei megkezdték a rakodótér kiürítését, Kim felsétált a parancsnoki hídra. Itt viszont a kalózok semmit nem hagytak hátra. Minden papírt, minden egyes feljegyzést magukkal vittek vagy megsemmisítettek. A hajót ugyan hátrahagyták, de azt már nem akarták, hogy bármi fontos az ellenségük kezére jusson.

A hídról lejőve Kim figyelmét felkeltette valami a szárazföld belseje felé. A környéket, ahol jártak, erdő borította, bár nem olyan sűrűn, hogy a napfény ne szűrődjön át a lombok között. A lány pedig egy pillanatra mintha látott volna valamit megcsillanni az egyik fa tövében. Valamit, ami akár távcső is lehetett.

Csapda!

Az első robbanás a tatrész felől jött, onnan, ahol átjöttek a hajóra. Az elsőt újabb sor robbanás követte a hajó jobb oldalán, amelyik a távolabbi part felé nézett. Kim felemelt kezekkel próbálta védeni magát a törmelék ellen, de az újabb robbanással szemben, ami közvetlenül a parancsnoki híd alól érkezett, ez sem segített. A lökéshullám felkapta a lányt és átrepítette a bal oldali korláton. Kim repülés közben szinte csak annyit érzékelt, hogy alatta a víz kékjét hirtelen a parti fű zöldje váltja fel. Behunyt szemmel csak annyit mondott magának:

– Ez fájni fog.

*

Már késő délután volt, amikor Appa leszállt a királyi palota udvarán. A nyeregben Aang és Katara még gyönyörködött egy kicsit a tájban, amit narancsszínűre festett a lebukni készülő Nap. A meghitt pillanatoknak csak a közeledő szolgálók lépteinek zaja vetett véget. Mire a fiatalok leszálltak Appa hátáról, hárman már el is vezették a bölényt az egyik istálló felé. Egy szolgáló maradt a vendégekkel, aki mély meghajlással köszöntötte őket.

– Nagy megtiszteltetés a dicső avatárt fogadni – mondta. – Minek köszönhetjük látogatásodat?

– A Tűz urával szeretnénk beszélni – viszonozta a meghajlást Aang. – A Föld Királya, Kuei üzenetét hozzuk.

A szolgáló kérdő arccal nézett vissza rájuk. Habogni kezdett valamit, de mielőtt értelmes szavak is elhagyták volna a száját, Aang felemelt kézzel megállította.

– Végül is ismerjük az utat. Ha ekkora gondot okoz, nem kell elkísérned minket.

Aang elindult a palota felé, Katarával a nyomában. Már nem hallották, amikor a szolgáló végre megtalálta a hangját:

– Úgy tudtam, nincs... Mindegy. Nem érdekes.

A meglepetés a trónterembe lépve fogadta őket. Nem az, hogy a trónszék mellett kétoldalt lobogó tűz nem volt meg: Zuko már az első tanácskozások után eloltotta. Az sem, hogy a trón mellé egy kisebb emelvény került, rajta egy nagy tál szőlővel. A Tűz ura is megéhezhet a meghallgatások alatt. Az igazi meglepetés a trónon ülő személy volt. Ugyanis nem Zuko fogadta őket, hanem Mai.

– Nahát, Mai! – mondta Katara miután Aanggal meghajoltak a lány előtt. – Öröm téged viszont látni.

– Titeket úgyszintén – viszonozta Mai a köszöntést, majd gyorsan bekapott egy szőlőszemet. – És mi járatban vagytok erre?

– Igazából mi Zukót keresnénk – szólalt meg Aang. – Itthon van?

– Nincs – vágta rá Mai, és Katara esküdni mert volna, hogy némi sértődöttséget érzett a lány hangjában.

– De ha nincs itthon – fűzte tovább Aang, – akkor hol van?

Ekkor olyasmi történt, amire egyikük sem számított: Mai úgy pattant fel a trónról, hogy vendégei ösztönösen is védekező testhelyzetet vettek fel arra az esetre, ha rájuk vetné magát. Ehelyett azonban még nagyobb meglepetés következett: Mai dühösen kiabálni kezdett.

– Ha annyira tudni akarjátok, hol lehet, kérdezzétek meg Iroh-t! Ketten indultak el a déli országrészbe, hogy megkeressék Ursát. Iroh pár hete visszajött, de azt mondta, Zuko a Föld Királyságában folytatja a keresést. Mintha itthon nem lenne semmi dolga... – Mai hirtelen a szája elé kapta a kezét, majd kisietett az egyik oldalsó ajtón. Út közben még visszaszólt a válla fölött, de a hangja furcsán rekedt lett. – Ha most megbocsátotok...

Aang és Katara értetlenül néztek egymásra. Ahogy az ajtó becsukódott Mai mögött, az ifjú avatár törte meg a beállt csendet:

– Mi baja lehet?

Katara nem tudott válaszolni, mert a következő pillanatban egy újabb szolgáló lépett a terembe arról, amerre Mai távozott.

– Kérem, kövessenek! – mondta, miközben mélyen meghajolt. – A szobájuk készen van.

*

Esteledett. A Tűz népének fővárosában már meg is gyújtották az utcákon az oszlopokra szerelt fáklyákat, amik éjszakánként a közvilágítást biztosították. Ilyenkor már csak kevesen lézengtek kint, a lakosság többsége visszahúzódott az otthon biztonságába. Az utcán ilyentájt jelentek meg a tolvajok, a betörők és a rendbontók, így a járőröző rendőröknek ébernek kellett maradniuk.

Nem úgy Ramininek és társának, akiket éppen leváltott az éjszakai műszak. A szolgálat végeztével a két rendőr beült egy közeli fogadóba egy-egy pohár mangós üdítőért.

– Ez mennyei – jelentette ki Azan, miután nagyot kortyolt az italából. – Többször is beülhetnénk ide.

– Ha te mondod...

Azan felnézett az unott hang hallatán. Ramini még hozzá sem nyúlt a saját poharához, csak maga elé meredve kavargatta az üdítőt egy szívószállal.

– Valami zavar téged – jelentette ki, miután néhány pillanatig fürkészte a lány arcát. – Legutóbb annál a betörésnél láttalak ilyennek, amikor elfogyott a nyom. Addig kutattál, amíg ki nem derült, hogy az a boltos hazudott... Még akkor is, ha addigra már elvették tőlünk az ügyet...

Ramini felnézett az italáról, és ezúttal ő kezdte el fürkészni társa arcát. Amikor végül megszólalt, suttogóra fogta a hangját.

– Ennek kettőnk közt kell maradnia. Tudod tartani a szádat?

– Ennyire már ismerhetnél – legyintett egyet Azan. – Bízhatsz bennem. Mi nem hagy nyugodni?

– Fui.

Azan először csak pislogni tudott.

– F... Fui? – kérdezett vissza, mikor végre megtalálta a hangját. – Az a fickó, akiről a kapitány hallani sem akar?

– Az. Összefutottam egy régi ismerősömmel, aki azt mondta, hogy Alag sok időt tölt egy helyen, amit a Tüzes rózsák kertjének neveznek. Hetek óta járom a várost, de hiába. Mintha nem is létezne ilyen.

– Mintha átvertek volna.

– Ha még egyszer meglátom Razult, ezúttal biztos eltöröm a karját. Vagy a lábát. Esetleg mindkettőt.

– És mikor pihensz? Nappal velem járőrözöl, akkor csak éjszaka tudsz keresgélni.

– Most már csak minden második éjjel kutatok. És tartok tőle, hogy ezúttal nem leszek elég kitartó. Valamiért már az első hét után szerettem volna abbahagyni.

– Hogyhogy? De hát a múltkor...

– Tudom. De az teljesen más volt. Egy veszélyes bűnöző volt, aki a betörés közben megölt egy embert.

– Ugyan már! Ha az emberölést kivesszük az egyenletből, ez a Fui sem különb nála.

– Csakhogy én nem vagyok hajlandó kivenni a gyilkosságot az egyenletből! – csattant fel Ramini. Felállt az asztaltól, majd néhány érmét dobott a meg sem kezdett üdítője mellé. – Kösz az italt.

Vörös arccal viharzott ki a fogadóból. Viszont miután megtett néhány métert az utcán és kissé lehiggadt a hűvös esti levegőtől, elszégyellte magát. Nem kellett volna így kirohannia. Sőt, meg sem tudta volna mondani, miért is kapta fel a vizet. Ahogy a következő saroknál jobbra fordult és elindult hazafelé, úgy érezte, határozottan itt lenne az ideje, hogy rendet rakjon magában.

*

Katarának kellett egy kis idő, mire összeszedte a bátorságát és bekopogott a királyi hálóterem ajtaján. A trónterembeli események után sok mindenre számíthatott Maitől, az viszont meglepetésként érte, hogy nem ő, hanem Ty Lee nyitott ajtót neki.

– Szia, Katara! Kellemes a viszontlátás.

– Úgyszintén. Mai bent van?

Ty Lee alsó ajkát beharapva nézett hátra a válla fölött.

– Igen, de nem biztos, hogy... – kezdte, de egy fáradt hang odabentről félbeszakította.

– Engedd be!

A lány félreállt az ajtóból, utat engedve Katarának. Az ifjú vízidomárt lenyűgözték a falakon sorakozó festmények és a berendezés fényűző stílusa, de hamar elszakította róluk a tekintetét. Nem gyönyörködni jött ide. Újra körülnézett a szobában, és megpillantotta Mait, aki a hatalmas ágyon feküdt, a hátán, jobb karját a homlokán nyugtatva, mint aki már aludni készül.

– Ha zavarok, akkor viszont ez tényleg ráér...

– Ugyan, semmi baj. Még úgysem akartam aludni. És még egyszer bocsánat amiatt, ami a trónteremben történt...

– Mai, minden rendben? Még sosem láttunk ilyennek.

A Tűz úrnője lassan felült, könyökét a térdére helyezte, tenyerét pedig végighúzta az arcán.

– Ami azt illeti, semmi sincs rendben – szólalt meg végül, miközben Katara leült mellé. – Elkaphattam valami súlyos betegséget, és ez már teljesen kikészít.

– Mégis milyet?

– Láttad a szőlőt. Azért volt a trónteremben, mert éppen megkívántam. Ez megy napok óta: rákívánok valamilyen ennivalóra, aztán néhány óra múlva valami másra... Egész nap csak a fejemet tömöm.

– Akkor szerencsés vagy. Egyáltalán nem látszik...

– Ehhez a szerencsének semmi köze – nézett fel Mai könnyes szemmel. – Azért nem látszik, mert nem marad meg bennem az étel. Bármennyit eszem, az egész hiába, mert a nap végére visszajön. Le is gyengültem miatta. Reggelenként alig bírok felkelni az ágyból, olyan émelygés jön rám. De a legrosszabbak ezek a hangulatváltozások. Hogy az egyik percben még normálisnak érzem magam, a következőben pedig már magamból kikelve kiabálok, vagy a legszívesebben épp elsírnám magam. És fogalmam sincs, mit csináljak.

– Gyógyítónál voltál már?

Mai erre csak legyintett.

– Nincs nekem arra időm. Amíg Zuko még mindig a világot járja, nekem kell uralkodnom helyette. És lássuk be, azt elég nehéz betegágyból csinálni.

Néhány másodpercig egyikük sem szólt semmit. Végül Katara törte meg a beálló csendet.

– Akár én is megvizsgálhatlak. Elvégre jómagam is gyógyító lennék.

– Van is itt egy kis víz – szólt közbe Ty Lee felkapva egy kancsót az asztalról. – Ilyet szoktál használni, nem?

Mai lassan visszafeküdt az ágyra. Katara Ty Leehez lépve kifolyatta a kancsóból az összes vizet, ami aztán kesztyűként terült szét a kezein. Ez után visszament az ágyhoz és mindkét kezét Mai fölé tartotta.

– Tudod, csodállak – szólalt meg újra, miközben a víz felragyogott. – Ha nekem kéne átvennem Aang feladatait... mármint amihez a vízidomítás is elég lenne... nem hiszem, hogy képes lennék rá.

– Engem viszont világéletemben erre neveltek – hangzott a válasz. – Hogy egy asszony sose hozzon szégyent a férjére. Ezért nem szabad gyengének látszanom, még ha az is vagyok.

Katara erre nem tudott mit mondani, de a csodálat, amit Mai iránt érzett még erősebb lett. Ő inkább a lány energiájára összpontosított.

– Fura – gondolta. – Mennyivel más, mint Aangé, vagy akár Zukóé.

Ahogy viszont a kezei Mai hasa fölé értek, megtorpant. Nem azért, mert nem érzett volna energiaáramlást. A lány energiája szabadon áramlott, semmi baj nem volt vele. De itt valahogy... többnek tűnt. Mintha nem is egy emberé lett volna..

*

Mire Katara lement reggelizni, Aangot és Iroh-t már az étkezőben találta. Mindketten jó reggelt kívántak neki, de a főtanácsosnak hamarosan el kellett sietnie teendőit végezni. Így a fiatalok kettesben maradtak.

– Hol voltál tegnap este? – kérdezte Aang. – Meg akartalak várni, de olyan későn jöttél, hogy már nem bírtam ébren maradni.

– Csak Mainél voltam. Beszélgettünk egy kicsit. Te beszéltél Iroh-val?

– Igen, de eléggé fura volt. Például azzal kezdte, hogy Zukónak megjelent egy nő álmában. Valami jósféle. És azt ígérte neki, hogy meg tudja mondani, hol találja Ursát. Ezért Zuko el is ment hozzá, pedig tudta, hogy nem lesz könnyű elérni. Viszont az útról nem akart beszélni, amikor kérdeztem. Kerülte a témát, mintha... Nem is tudom. Mintha valami szörnyűséget élt volna át. De végül eljutottak a jóshoz, aki továbbirányította Zukót keletre, valami Kétpólusú szigetre. Zuko pedig csak azért ment oda egyedül, mert a jós azt is mondta neki, hogy ezzel veszélybe sodorhatja a birodalmát.

– Ozai?

– Biztos. Iroh is azért jött haza, hogy meg tudja védeni tőle az országot.

– Akkor viszont nagyon rossz időben érkeztünk, hogy magunkkal vigyük Zukót. Ozainak így még több lehetősége lesz támadni, ráadásul Mai is hiányolja...

– Hipp-hopp megbeszélik a Föld Királyával, amit kell, és már jöhet is vissza.

– Szerinted a gyarmatokról csak úgy hipp-hopp döntésre jutnak? Kétlem, hogy olyan simán fog menni.

– Ugyan, Katara, hisz te is ott voltál. Ez az egész pusztán formalitás. A Föld Királya csak azt követeli, ami jogosan az övé, és én, mint az avatár, teljes mértékben támogatom.

– És a telepesek?

– Őket hazahozzuk. Nem maradhatnak ott.

Katara ezzel már nem vitatkozott, csak sóhajtott egy nagyot és folytatta a reggelit.

*

Harmadik nap Aang már kezdte elveszteni a türelmét. Ők csak azért jöttek, hogy felvegyék Zukót és elvigyék a találkozóra. Arról szó sem volt, hogy Zuko esetleg nem lenne itthon.

– A Föld Királya már biztos azon töpreng, hol lehetünk – morogta, miközben Katarával az ebédlő felé tartottak.

– Mondtam, hogy küldj neki üzenetet, de „nem, úgyis hamarosan mehetünk” – forgatta szemeit a lány. – Ennyit az optimizmusodról.

Mikor benyitottak az ebédlőbe, ketten ültek az asztalnál: egy ősz hajú, idősebb és egy fekete hajú, sebhelyes arcú, fiatalabb.

– Zuko! – kiáltott fel Katara, miközben Aanggal az asztalhoz siettek. – Nem is tudtuk, hogy már itt vagy. Mikor érkeztél?

– Olyan fél órája – jött a válasz. – Azt viszont még senki sem mondta, hogy ti is itt vagytok.

– Igen, mert a Föld Királya tárgyalni szeretne veled – mondta Aang. Ha észre is vette Katara megrovó pillantását, amit a mondat második felénél küldött felé, nem törődött vele. – Azért jöttünk, hogy elvigyünk hozzá a Föld Királyságába.

Zuko és Iroh elkerekedett szemmel nézett az avatárra.

– Most rögtön? – kérdezte a Tűz ura. – Épphogy csak visszaértem...

– Nem fog sokáig tartani, ebben biztos vagyok.

A Tűz ura elgondolkodott, sóhajtott egy nagyot, majd kérdő tekintettel nézett nagybátyjára.

– Elboldogultok még egy darabig nélkülem?

– Természetesen mindent megteszünk, ami tőlünk telik. Efelől megnyugtathatlak.

Zuko végül kelletlenül bár, de megvonta a vállát.

– Legyen – mondta. – De előbb hadd csomagoljak be! Nem akarok megszaggatott ruhában menni...

– Ha nem bánod, segítek összepakolni – ajánlkozott Katara, kíváncsi pillantásokat vonva magára.

– Kedves tőled – mondta tétován Zuko, – de szerintem egyedül is boldogulok.

*

Ebéd után a Tűz ura elindult a hálóterem felé, hogy összecsomagoljon az újabb útra. Viszont alig fordult be az első sarkon, meghallotta, hogy valaki utána kiabál.

– Zuko! Várj egy kicsit!

Pár pillanat múlva Katara ért mellé, arcán aggódó kifejezéssel.

– Mondtam, hogy egyedül is be tudok pakolni – mondta Zuko, miközben továbbindult a folyosón.

– Tudom, de van pár dolog, amit Aang nem mondott el, pedig szerintem el kellett volna.

– Mire gondolsz?

– Például, hogy a Föld Királya a gyarmatokról szeretne tárgyalni veled. Azt akarja, hogy a Tűz népe hagyja el azt a vidéket.

– Mégis hogyan? Mindenkit rakjunk fel egy hajóra és toloncoljunk vissza ide?

– Kueinek nagyjából ez az elképzelése.

– És Aang?

– A Föld Királyát támogatja. Úgy véli, Kuei csak azt követeli, ami jogosan az övé és a népéé. Elvégre az a terület emberemlékezet óta a Föld Királyságának része volt.

– Vagy úgy... – bólintott komoran Zuko. – Egyéb, amiről tudnom kéne?

Katara zavartan túrt bele a hajába, majd kissé idétlenül az egyik ajtóra mutatott.

– Nézd, itt a mosdó... Én csak idáig jöttem...

– De közvetlenül az étkező mellett is van egy.

– Tényleg? – kérdezett vissza Katara, miközben benyitott a helyiségbe. – Nem tudtam... Na mindegy... Szia!

Zuko néhány pillanatig még értetlenül nézett a lány után mielőtt továbbindult volna. Határozottan érezte, hogy Katara valamit titkol előle, és még akkor is ezen töprengett, amikor belépett az üres hálóterembe és akkor is, amikor új váltás ruhákat pakolt össze magának az útra. Merengéséből végül egy női hang rángatta vissza:

– Te meg mit csinálsz?

Zuko megfordult a hang hallatán. Mai állt az ajtóban, mereven figyelve ténykedését.

– Mai! Én csak...

– Megint menni készülsz? – szakította félbe a lány. – Mikor még szinte haza sem értél?

– Muszáj. Szükség van rám a Föld Királyságában, és...

– Mintha itthon nem lenne rád szükség?

– Mi van veled? – kérdezett vissza szemöldökét ráncolva Zuko. – Olyan furcsa vagy most...

– Az, hogy te még mindig a régi életedet éled! Gond nélkül utazgatsz a világban, míg az uralkodás rám marad...

– Ez most más. A Föld Királyával találkozom, hogy megoldjunk egy vitát, és ezzel is visszaállítsunk valamennyit a világ egyensúlyából.

Mai szeme összeszűkült.

– A „világ egyensúlyából”? Hallod te egyáltalán magadat? Hadd mondjak valamit, Zuko: a „világ egyensúlyával” az avatárnak kell foglalkoznia, és képzeld, te nem vagy az avatár. Te a Tűz ura vagy, akinek elsősorban a népével kéne foglalkoznia...

– Azt teszem. A gyarmatokról lesz szó, és az ott élők ugyanúgy a Tűz népéhez tartoznak, mint te vagy én.

A lány fújtatott egyet, és Zuko úgy látta, végre elfogadja a helyzetet. Amikor Mai újra megszólalt, a hangja még mindig dühös volt, de legalább a támadó szándék eltűnt belőle.

– Ha visszajöttél egy jó darabig ne tervezz más programot! Akkor ugyanis én megyek majd el nyaralni. Hosszú időre.

Mai kisétált a szobából, magára hagyva a még mindig értetlenül bámuló Zukót.

*

Ahogy lassan kezdett magához térni, Kim azt kívánta, bár ne tenné. Minden porcikája sajgott, és ezen egyáltalán nem segített, hogy valami kemény felületen feküdt. Talán fán, esetleg fémen.

Csak nehezen tudta kinyitni a szemét. Az első dolog, ami a látóterébe került, a fémből készült plafon volt. A fájdalommal küzdve körbeforgatta a fejét, és szemügyre vette a dísztelen falakat. Egy kabinban lehetett, bár biztos volt benne, hogy nem a saját hajóján. Nem látott egy berendezési tárgyat sem, a falak egyhangúságát is csak egy ajtó törte meg tőle jobbra.

Megpróbált felülni, de minden egyes mozdulatot tompa fájdalom kísért. Ahogy pedig elkezdte felnyomni magát fekvő helyzetéből, akaratlanul is felkiáltott, ahogy a jobb karjába nyilalló éles fájdalom kíséretében visszacsúszott. Végül nagy nehézségek árán sikerült a bal könyökén megtámaszkodnia, a karja viszont már kocsonyaként remegett. Hamarosan vissza is hanyatlott a padlóra, feje pedig nagyot koppant a fémen. Lihegve, szitkozódva vette tudomásul, hogy nem ájult el újra. Pedig ezúttal még vágyott is a boldog öntudatlanságra.

Amíg erőt gyűjtött a következő próbához, visszaidézte magában az eseményeket, amik valószínűleg ide juttatták. Kalózokat üldöztek. Azt a Ghalimot, vagy mi is a parancsnokuk neve. A folyón utol is érték az egyik hajójukat. Azt hitték, megfeneklett, de csapdába sétáltak. Alá volt aknázva az egész...

Csak remélni tudta, hogy a többiek túlélték. Viszont senkit nem látott a kabinban, és ez nem éppen arról árulkodott, hogy így lenne. De még mindig bízott benne, hogy az embereit csak máshol tartják fogva.

Vett néhány nagy levegőt, majd a hátán csúszva elindult a legközelebbi fal felé. Nem telt bele sok idő, hogy elérje, és néhány újabb nagy levegővétel után sikerült felnyomnia magát annyira, hogy a falnak támaszthassa a hátát. A kabin ebből az új szemszögből sem tűnt díszesebbnek, de tőle jobbra legalább látott valami fekhelyhez hasonlót a sarokban.

Fejét lassan mozgatva végignézett magán. Ruhája több helyen meg volt szaggatva, felfedve horzsolásokkal teli bőrét. A legtöbbjük csak felszíni sérülésnek tűnt, de attól még ugyanúgy folyamatosan sajogtak. De leginkább a két karja sínylette meg a hajós incidenst: a balt szinte végig gyógyulófélben lévő égési sebek borították, míg a jobbal mintha szántottak volna. A sebei tele voltak földdel és fűvel, és mivel alig tudta megmozdítani, szinte biztosra vette, hogy eltörött, amikor a robbanást követően rajta landolt.

Lassan araszolni kezdett a sarok felé, majd odaérve visszaküzdötte magát fekvő helyzetbe. Tudta, ha valaha is ki akar jutni innen, először pihennie kell.

Folyt. köv.