AJÁNLOM AZ OLDALT
A napok egyre melegedtek, és számomra egyre inkább összefolytak. A fák kizöldültek, a madarak énekeltek, és mindenki a szabadba igyekezett. Az emberek ugyanúgy előbújtak rejtekükből, mint az a bizonyos medve, vagy a virágok a tavalyi avar alól. Mary üzletében is megugrott a vásárlók száma, aminek többek között azért is örültem, mert semmi mással nem kellett foglalkoznom. Kísértetiesen hasonlított ez az egész arra, mikor Elise meghalt.
Azonban már nem figyeltem a Hold változásait, helyette másban találtam rendszert. Reggelente én vittem Hannát a suliba, amíg Mary kinyitotta a boltot, aztán egész nap a vevők kívánságait lestük. Végül, mielőtt Mary bezárt, elmentem a húgomért, hogy mind egyszerre érjünk haza. Kivéve, ha bent maradt a suliban vagy a könyvtárban Jeffrey-vel tanulni. Állandóan együtt lógtak, és nem tudtam eldönteni, jó ötlet-e. Ugyanakkor én is majdnem minden reggel átmentem Rooney-hoz egy kávéra.
Pusztán egyetlen célom volt mindezzel: Heinét elfelejteni. Mindössze két hét telt el a fesztivál óta, és a béke ugyan látszólag helyreállt, de ő azóta nem került elő. Luka hallgatott, nem mintha bármit kérdeztem volna. Akárhányszor rá és Naskára néztem, Heine jutott eszembe, és képtelen voltam kiverni fejemből a gondolatot, hogy rohadtul el lettem árulva. Nem próbáltam olvasni a fejükben, mert nem voltam kíváncsi rá, mi minden van, amiről tudnom kellene, másrészt, mint a kezdetekkor, ismét nehézzé vált használni ezt a képességem. Hanna úgy tűnt szimpatizál velem, legalábbis gyilkos tekintettel követte a két fiút. A vége az lett, hogy Luka és Naska rövidesen elköltözött. Nem búcsúztak, csupán közölték a hírt, mi meg rábólintottunk.
A ház újra csak a miénk volt, igaz ezúttal Patrick bukkant fel nálunk mind többet, de az elképzelt felosztásom szerint, ő a normális élethez tartozott. A kerékvágás ezzel helyreállt, különösen, mivel Miller, miután néhány napot a kórház zárt osztályán töltött, utóbb elhagyta a várost. Állítólag egy szanatóriumba került, ahol a hozzá hasonlókat kezelik. Ezt a vevőktől tudtuk meg, akik lelkesedve színezték át a történetet. Akadt, aki látta, amint elviszik az őrsről, mások meg voltak győződve, hogy drogokat szedett és terjesztett, viszont azt senki nem tudta, mi a fene ütött belé. Mi sem láttuk soha jelét, hogy akár hangokat hallana, akár bármi mást látna. Pusztán azt, amit ő akart ránk bizonyítani, de ezzel valószínűleg nem számított az átlagosnál betegebbnek. Az utolsó ügyeit persze úgy festett, újra át kell vizsgálniuk. Annyi biztosnak tűnt, hogy Miller tényleg elment, helyette pedig egy fiatal nyomozó érkezett New Yersey-ből, és sok nő tartotta szemmel, merre jár a városban. Nem ok nélkül. Maryvel csak egyszer láttuk vásárláskor, de azonnal érthetővé vált, miért rajonganak annyian a fekete hajú szuperhősért.
Éppen róla fecsegett két vásárlónk, amikor a polcok rendezése közben meghallottam az ajtó csengését. Mary hátul keresett valami szappant a raktárban, így rajtam volt a sor, hogy foglalkozzak az új vevővel. Sóhajtva másztam le a létráról, de amint megfordultam, ledermedtem. Két falkatag nézelődött a boltban, és az egyikük az a lány volt, aki megcsókolta Heinét. Arcán kíváncsiság tükröződött, de mihelyst találkozott a tekintetünk, észrevétlen fensőbbségre váltott.
- Miben segíthetek? – kérdeztem minél közömbösebben. A fiú, aki vele jött, Naskával lehetett egyidős, és leginkább a pulton kitett édességeket vette sorba.
- Tulajdonképpen gyógyteát keresünk – mondta a lány. „Tulajdonképpen” mi mást kereshetne még itt? Ez valami gyerekes vicc?
- Mire?
- Az egyikünk csúnyán meghűlt – közölte kedveskedő hangon. Az „egyikünk”. Tudta, hogy tudom, ki ő, és akár Heinével is történhetett valami, amiről nyilván fogalmam sem lehet. Az a gyanúm támadt, éppen ezt akarta az orrom alá dörgölni, de egyszerűen nem hallottam a gondolatait. Eddig fogalmam sem volt, mennyire hozzászoktam az alapzajhoz a közelükben. Valami tényleg megváltozott. A mellkasomban támadó fájdalom gyilkos dühöt ébresztett bennem, a kezem ökölbe szorult. Aztán kiengedtem. Ezt nem így fogjuk lerendezni.
- Van néhány keverékünk – mosolyogtam, mire győztes pillantást vetett rám. – Ott, éppen előtted – mutattam a szemben lévő polcra. – Válassz nyugodtan.
- Honnan tudjam, melyik jó?
- Sajnos helyetted nem választhatok, de szerintem a kék zacskósat vidd. A legtöbben arra esküsznek. A hársfa köhögéscsillapító, izzasztó, a borsmenta hányinger, étvágytalanság ellen. A csalán tele van vitaminnal, a mézfű lázcsillapító. Fürdőbe kamillát is vihetsz, vagy levendulát. Ha pedig mégis úgy döntesz, remek gyógyszertárak vannak a közelben – tettem hozzá végül. A levegőben szikrázott a feszültség.
- Az unokámnak segített a múltkor az a keverék– szólt közbe az egyik vásárló nő, Mrs. Hedwon, majd a másik is bólogatni kezdett.
- Akkor ez jó lesz – mondta a lány, és lassan levette, majd elém tette az egyik csomagot.
- Nézz be egy állatpatikába is, biztos, ami biztos – javasoltam egészen halkan, a szemébe nézve. Keserű mosolyra húzta a száját, ami nála vicsorgást jelenthetett.
Ezek a zöldségek az erdőben is megteremnek, a falka pedig ért hozzá, hogy mi mire jó. Legalábbis jobban, mint én. Persze sokkal valószínűbb, hogy rendes gyógyszert szereznének, amennyiben tényleg baj van. A legfőbb kérdés tehát az volt, mit keres itt ez a lány. Nem mintha nem sejtettem volna. Mielőtt a visszajárót odaadhattam volna neki, Sheeba a semmiből ugrott a pultra, majd haragosan ráfújt. A lány ijedten ugrott hátra a meglepetéstől, fellökve a mögötte toporgó társát.
- Elnézést, még sosem csinált ilyet – adtam a döbbentet. Pedig Sheeba időnként jobb házőrző volt, mint bármilyen kutya. A bolt hangulatát feldobta a jelenléte, különösen, amikor úgy festett, épp a természetfeletti képességeit fitogtatja, azaz előtűnik a semmiből, és megérzi, kit kell utálni.
- Biztos – morogta a megtámadott, és amilyen váratlanul jöttek, úgy távoztak is.
- Ügyes voltál cicám – suttogtam a macskának, ő pedig hálásan dorombolt vissza. Mrs. Hedwon felnevetett.
- Lehet, tényleg boszorkányok vagytok.
Inkább nem feleltem neki.
¤
- És csak úgy bejött a boltba? – botránkozott meg Hanna otthon. Miközben beszélgettünk, átkutatta a ruháimat rendrakás címén, és bár azt hitte, nem látom, de külön halomba gyűjtötte, amiket lenyúlni szándékozott.
- Nem tudom, mit akart. Talán tényleg teát.
- Abból a tré teából büntetésből sem itatnék meg senkit. Különösen nem egy beteg élőlényt – jegyezte meg Hanna. – A lényeg, hogy fizetett érte. Erin, szerinted mi lenne, ha Jeffrey átjönne valamikor? – váltott témát. Meglepetten néztem fel Hanna egyik divatlapjából. Mostanában nem számított, mivel kötöm le a figyelmem. A saját könyveimet már kétszer elolvastam, romantikus történetekhez meg nem fűlött a fogam Mary gyűjteményéből.
- Azt hiszem, semmi. Már normálisak vagyunk a szó legszorosabb értelmében. Hívd át, ha akarod, legalább Mary is örülni fog. – A húgom sóhajtva huppant le mellém az ágyra.
- Szerintem az nem normális, amikor majd belepusztulsz, hogy nincs itt Heine. – Zavartan kezdtem lapozgatni az magazint. Cipők, kabátok, modellek, szerelmi tanácsok… Inkább félretoltam. – Erről beszélek… Tereled a szót, keresed a kibúvókat, de attól még látszik, hogy nem találod a helyed. És talán ő sem.
- Mit tehetnék? Rontsak be közéjük, követelve, hogy adják át nekem? – Hanna furcsán figyelte az arcom, mintha mondani szeretne valamit. – Mit titkolsz?
- Semmit. – Mindig tudtam, mikor hazudik. Pont olyan képet szokott vágni, mint amilyet most, de nem tettem szóvá.
- Hogyne.
- Sokszor látom mostanában, hogy a városban furikáznak Lukával.
- Ide tud jönni, ha akar – zártam le a dolgot, és lenyeltem a torkomban gyűlő gombócot.
Minden egyes nappal, amikor mégsem jött, meghaltam egy kicsit. Hiszen még farkasként is odakint várt. Éjszakánként órákig álltam mostanában az ablakban, észrevétlen, mozdulatlan. A sötétségben semmit nem láttam a fák között, de bíztam benne, meghallom a hívását, vagy ha azt nem is, de megpillanthatok egy árnyat, ami hozzá tartozik. Azonban semmit nem láttam. Hiányzott, ahogy az erdőnek a farkasok üvöltése telihold előtt. Mégsem mertem bevallani, talán még magamnak sem egészen, hiszen túl dühös voltam. Ráadásul a rémálmaim is üldöztek. Néha változtak ugyan, de alapjában véve ugyanazzal végződtek. Igaz, a hangulatomon már nem sok minden ronthatott volna, és ezúttal több mindennel is magyarázhattam a fáradtságot. Ha nincs Mary boltja, valószínűleg egész nap az ágyban feküdnék, kiélvezve a szenvedésem, amíg bele nem döglök.
Hanna inkább visszatért a cuccaim szemezgetéséhez, és ezúttal az ékszereim is sorra kerültek.
- Tudod, azt beszélik, furcsa dolgok történnek a városban. – mesélte inkább. – A boltban nem hallottál róla?
- Csak az új nyomozóról.
- Ja, arra minden csaj rá van állva. De nem az. Legalább öt válópert adtak be a városban a fesztivál óta. Legalábbis a suliban ez a hír járja. Ez kicsit fura, nem? Egy ekkora helyen.
- Újabban a statisztika a hobbid? – dohogtam, és elmartam egy másik újságot.
- Nem. Csak eszembe jutott, hogy ott olyan hirtelen kitört az a verekedés a fesztiválon, utána meg mindenki válni és menni akar, örök barátok lesznek öri hariban. Tisztára, mint a Született feleségek. Előkerülnek a piszkos kis titkok.
- Ha ezzel a szöveggel akarod fedezni, hogy éppen a kedvenc nyakláncomat próbálod lelejmolni, rosszul csinálod – figyelmeztettem mögé lépve, mire Hanna zavartalanul visszaejtette a láncot a dobozba.
- Akkor megyek is – vigyorgott rám ártatlanul, felkapta a kiválogatott ruhakupacot, és elhúzott, mint a villám. Épp olyan cikk-cakkban, nehogy a nyomába hajított párna eltalálhassa.
¤
Este főiskolai tájékoztatókat bogarásztam. Külön kupacba pakoltam azokat, amik érdekelnek, külön, amik szóba sem jöhettek. Minél messzebbi helyek érdekeltek, nyilvánvaló okokból. Tudtam, hogy hülyeség ez az egész, de ahogy lenni szokott, a „magától megoldódik” lehetőségében bíztam. Ennek tükrében negyedóránként az ablak előtt találtam magam, ahogy tegnap, azelőtt, meg azelőtt. Arcom sápadtan nézett vissza rám az üvegről. Szemem alatt én is láttam a sötét karikákat, az élesebben kiálló arccsontomat, és a kopott tekintetemet. Akárcsak Hanna és Mary aggódó pillantásait. Egyedül Heine tehetett erről, győzködtem magam, ugyanakkor arról is egyedül Heine tudott, miféle rémálmok kínoznak. Néha már kibírtam őket, vagy nem emlékeztem rájuk, máskor az egész éjszakát végigvirrasztottam miattuk. Úgy rémlett, pont ugyanott tartok, ahol pár hónapja, amikor Heine és a többiek még farkasok voltak.
Szorongó érzéssel feküdtem végül keresztbe az ágyon, összegyűrve magam alatt a sok csodaszép dolgot ígérő katalógust. Egy ideig még hallgattam az odalentről szűrődő tévé hangjait, aztán lassan magával húzott a sötétség.
Egyszerre Miller tűnt fel előttem. Egy szálkás padon ült, lehajtott fejjel, kezét az ölében tartotta, és egész halkan, motyogott valamit. Nem vette észre, hogy ott vagyok, és ahogy felnéztem, láttam még néhány alakot mögötte, akik ugyanolyan bűnbánó arccal bámultak maguk elé. Megfordultam. Egy fehér terítővel letakart oltár állt velem szemben, mögötte gyönyörűen faragott szobrok, szinte élőnek tűntek. Egy templomban voltam, mindent áthatott a tömjén édes aromája, a falakból áradó hideg, és egy felsőbb hatalom ígérete. Idegennek éreztem magam itt, hiszen legutoljára kiskoromban jártam hasonló helyen. A mennyezet talán tényleg az égig ért, az apró ablakok nem engedtek be fényt a magasban, miközben sehol nem láttam kijáratot. Nem éreztem olyan fenyegetést, mint azelőtt bármelyik másik álomban. Halovány suttogás ütötte meg a fülem, nem több egy kósza sugallatnál. De tudtam, hogy ott van, mígnem erősödni kezdett, és egyértelművé vált, valaki a nevemet mondja.
- Hol vagy? – kérdeztem tanácstalanul.
- Még nem állsz készen – állította egy gyanakvó hang mögöttem. Riadtan perdültem felé, mire egy fiatal, fehér ruhába öltözött nő bukkant fel. Hosszú, sötét haját szabadon engedte, arcán megfejthetetlen kifejezés ült. Azonnal észrevettem a csuklóján húzódó vörös, kötél okozta nyomokat.
- Ki vagy te?
- A te szempontodból lényegtelen. Nem téged vártalak, Virginia lánya.
- Az anyámat Elise-nek hívták – javítottam ki. Erre gúnyos pillantással jutalmazott.
- Hol van a másik? Hol van annak a lánya, aki elárult engem?
- Nem értem… Én nem…
- Hát persze, hiszen ehhez az átokhoz semmi közöd – felelte lekezelően, és fáradtan. Megkerült engem, és kezét annak a férfinak a fejére tette, aki Millerhez hasonlított. Már láttam, hogy az nem ő, de nagyon hasonlított. – Te már megtörted a sajátod – állította, mialatt nem nézett rám. – Valahogy összekapcsolódtál vele, és ez nem végződhet számodra jól.
- Miféle átokról beszél?
- Emlékszem Virginiára – fordult felém. Hangja visszahangzott a sötét falak között. – Megvédte az imádott farkasait, azokat a bolhás korcsokat. Te nem vagy olyan erős, mint ő. Még nem, de hamarosan, és akkor azok is rettegnek majd tőled, akiket szeretni véltél. Mind ellened fordulnak. Az idők során megkötött erő felszabadul, pont, mint Elizabeth gyermekeinél. A boszorkányság az egész családot megfertőzi, de ez nem ad feloldozást nekik.
- Mi alól? – Hideg mosolyra húzta a száját, és nem felelt.
- Ezek mind áldozatok lesznek – mutatott a néma alakokra. – Egy már van is. Próbálgatja még a képességeit, érzem. Minden éjjel kínozza, ami téged, és azt hiszi, megállíthatja, de többre is vágyik. Ha nem vigyázol, veszélybe kerül, amit szeretsz. Elveszi és tönkreteszi, mert csak ehhez ért.
- Kiről beszél?
- Keresd meg, mielőtt még több emberrel végez, és cserébe véget vetek a szenvedésednek.
- Mégis ki maga? – kérdeztem újra, miközben éreztem, hogy gyengül az álom, és fel fogok ébredni. A nő keserű nevetésben tört ki. A válasz az ébrenlét pillérén ért utol, de még sokáig ott csengett fejemben a neve.
Emilia.
¤
Reggel sajgó fejjel vonultam le reggelizni, holott tudtam, egy falat sem fog lemenni a torkomon. Fogalmam sem volt, mit jelentett az álmom, ha egyáltalán az volt. Nem mintha nem történt volna már épp elég furcsaság velem, ez azért mégis soknak tűnt. Emilia. Akárki is ő, nem rám számított, ebben biztos voltam, viszont tudta, miféle kapcsolat fűz Virginiához. Ha már választhattam volna, melyik boszorkány kísértsen éjjelente, talán inkább a saját felmenőm mellett tettem volna le a voksom.
Morcosan dobtam le magam a székbe, és az asztalon lévő kosárból vettem egy almát. Hanna már hangosan csapkodta az ajtókat odafent, ahogy ma reggel sem tudott időben felkelni és elkészülni. Mary hangja szűrődött, amint rászól, de úgyis hasztalan. A húgom ilyenkor olyan, mint egy tornádó, ami egy tank erejével dózerol el mindent.
Senkinek nem mesélhettem el, mi történik velem. Kezdték végre elhinni, hogy lehet normális életünk, és ezt nem akartam szétrombolni. Egy újabb átok, amit meg kell oldani? Nem. A legutóbbiért is túl nagy árat fizettünk. Nagyobbat, mint amire bármelyikünk felkészülhetett volna. Ezek után képtelenség, hogy Maryt vagy a húgom belevonjam. Mihelyst erre az elhatározásra jutottam, Hanna ideges arccal felbukkant, hogy indulhatunk.
Végül is, mi történhetne, ami még nem volt?
¤
Nyitás után beköszöntött a békés pangás időszaka. Egész délelőtt unottan piszkáltam egy pultra ragadt, kopott matricát, miközben a tiszta üvegajtón át az utcát figyeltem. A város ugyanolyannak tűnt, mint bármikor máskor, és csupán nyugtalanítani tudott a gondolat, hogy ez talán örökre így is marad. Egy apró, mozdulatlan pont a világegyetemben, sajátos problémáival.
- Miért nem hozol magadnak egy kávét? – ajánlotta fel Mary. Meglepve néztem rá. Kezdetben mogorván figyelte, ahogy kávéval „szennyezem” magam, végül beletörődött, de hogy eleve ő javasolja, az már több volt, mint különös. – Fáradtnak tűnsz. Elijeszted a vevőket.
- Most fogd rám – duzzogtam. Valójában egyáltalán nem éreztem magam kimerültnek, épp ellenkezőleg, mintha valami megfoghatatlan remegés pezsgetne belülről. Egyfajta izgalom, akárha várnék valamire. Érteni nem értettem, ahogy azt sem lettem volna képes eldönteni, jó vagy rossz érzés-e. Mióta felébredtem, egyre erősödött.
- Azért csak menj – makacskodott Mary.
- Ha te mondod – sóhajtottam gyanakodva.
A kávézó épp túl volt a reggeli csúcsidőn. A szokásos illatra a gyomromba éhes fájdalom nyilallt, emlékeztetve, hogy ma még nem ettem semmi tartalmasat. Matt állt a pénztárnál, kissé meggyötörten és kedvetlenül. A kérésemet csak másodszorra hallotta meg.
- Rooney nincs bent? – érdeklődtem, mialatt a kávégéppel ügyetlenkedett.
- Nem, ma szabadnapja van. – Úgy közölte mindezt, mintha egyszerre vádolná, és magyarázna meg mindent vele. Végigmértem a sötét szemű, egész helyes srácot. Göndör, fekete hajával egy különös életművészre hasonlított. Arra a fajtára, aki már elkövetett annyi hülyeséget, hogy rendelkezzen némi bölcsességgel az életről. Igaz, kávét, azt nem tudott főzni, ahogy elnéztem. – Nem sokat mond el nekem – folytatta Matt, mire kezdtem kényelmetlenül érezni magam. – Mármint Rooney. Persze másnak sem. Úgy láttam, nem barátkozik sokakkal. – Tudtam, hogy odavan Rooney-ért, ezért sem sejtettem, mit mondhatnék neki erre. Azonban feleslegesen aggódtam. Amint letette elém a poharat, egyenesen a szemembe nézett. – Te a barátnője vagy – közölte. Semmi körítés.
- Hát…
- Nem tudsz valami tanácsot adni?
- Mégis miről? – nyögtem ki.
- Rooney-ról. Mit szeret, meg ilyesmik.
- Nézd, te dolgozol vele – találtam meg a hangom. – Talán többet tudsz, mint hinnéd. Azon felül nem hiszem, hogy az én tanácsaimmal bármire is mennél.
Az aprót a pultra tettem, és azzal a lendülettel megragadva a kávét, sarkon fordultam. A menekülés lebegett a szemem előtt akkor is, mikor az utcára kilépve, nekicsapódtam valakinek. A pohár kirepült a kezemből, a járdaszegélyen csattanva. Vádlón felnéztem, mire egy idegen mosolygott rám bocsánatkérőn. Rövid fekete haja, és átható, jégkék szeme volt, amit már láttam valahol. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy egyik karjával a derekam öleli, és hirtelen nem tetszett a dolog.
- Minden rendben? – kérdezte, amint hátrébb léptem, hogy elszabaduljak. Továbbra sem jutott eszembe, hol találkozhattam vele.
- Hogyne – dohogtam, újra a kiömlött pohárra nézve. Pont oda folyt, ahova való: a csatornába.
- Sajnálom, meghívlak egy másikra.
- Isten ments! Te se kérj, amíg a srác szolgál ki – intettem zavartan, magamra erőltetve egy mosolyt.
Hátra sem nézve húztam vissza a boltba. Sheeba éppen az egyik polcra próbálta bevackolni magát, jó néhány üveget leborogatva és összetörve közben. Mary gyilkos tekintettel termett elő a semmiből, amit a macska is észrevett. Félig a polcon állva, ledermedve szemeztek a nagynénémmel, mialatt mindketten tudták, hogy a cica most rosszat csinált.
- Majd én elintézem – álltam közéjük.
- A macskát?
- Nem… izé…, a szilánkokat.
- Szerencséd, hogy el kell mennem – fenyegetőzött mögém pillantva.
- Minek? – vágtam közbe. Sheeba egy újabb üveget lelökve visszavonulót fújt, és eliszkolt a hátsó kijárat felé. Mary idegesen kifújta a levegőt.
- Az egyik vevőnk pár új receptet ígért egy samponhoz. Nem tudom, mikor jövök, de addig tartsd a frontot. Ha pedig kesztyűt csinálnál abból a dögből, nem lennék hálátlan.
A szemem forgattam válaszként, és mielőtt a seprűt megtaláltam volna, Mary már el is ment.
Tétován néztem utána, és abban a pillanatban lépett ki az utca túloldalán az a férfi, akibe nemrég nekirohantam. Csak ekkor villant be, hol láttam őt korábban, hasonlóan távolról. Fojtogató idegesség kúszott a torkomba, belegondolva, hogy épp a vadiúj nyomozóba botlottam bele.
De hiszen semmit nem kell takargatnom, súgta valami tudatom legmélyén. Ha újra elő is hozzák Lisa ügyét, a régebbieket biztosan nem. Szerettem volna őszintén elhinni ezt, hiába éreztem a hazugság keserű ízét.
