Az ember lánya néha nagyon sok mindent megtesz egyértelműen felesleges dolgokért. Ilyen a pandák kihalásának megakadályozása, egy reménytelen szerelem megmentése, vagy az én kémia jegyem feljavítása. Azért nem akartam küzdelem nélkül feladni, mert akkor nem lett volna semmilyen bizonyítékom arról hátralévő életemben, mennyire nincs közöm a témához. Ráadásul Jeffrey sem mondott le rólam, bár lehet, ezzel csak a saját egóját legyezgette. Egyszerűen fel nem foghattam, hogyan lehet érteni valamit, amit még senki sem látott! Elvégre ki fogott már a kezében egy komplett vízmolekulát? Persze ez nem volt érv, mert Mr. Jones attól még a negatív számok világából fogja osztályozni a legközelebbi dolgozatom.  

Ezt megelőzendő, délutánonként a suliban, az üres osztályunkban senyvedtem Jeff-fel, miközben rendkívül állhatatosan próbált magyarázni. Azt, hogy miről, úgy negyedórája vesztettem el, és kínomban már a plafonon lévő neonlámpák rácsait számolgattam. Az szakított félbe, amikor a srác belém csípett.

- Mi bajod van? – háborodtam fel, és tüntetőleg megdörzsöltem a karom.

- Azt hittem, rohamod van. Tudod, epilepsziás – állította.

- Még lehet, hogy lesz – tűnődtem mogorván.

- Jövő héten írunk – közölte indokként, mintha nem lennék ezzel tisztában.

- Attól még fáradt vagyok.

- Veszem észre. Csak a nyálad nem folyt ki, amíg a mennyezetet bámultad.

- Jó, mára hagyjuk – nyafogtam.

- Akarsz egy lelkesítő éneket? – nézett rám érdeklődőn. Valahogy másnak tűnt most a szeme. Nem egyszerűen sötét volt, hanem meleg barna, fekete pöttyökkel.

- Nem, ha nem muszáj. Az ilyesminek nem szokott jó vége lenni. Különben is honnan jutott az eszedbe?

- Az egyik suliban, ahova jártunk, az volt a tanáraink ötlete, hogy zenével, vidáman kezdjük a napot. Úgyhogy minden reggel előkapták a gitárt, és szuper boldog dalokat kellett énekelnünk kedves állatokról, meg néha Jézusról. Olyan is volt, amikor együtt szerepeltek.

- Figyelj, ha eddig nem árulták el neked, ez nagyon beteg – fintorogtam. – És nem vagyok kíváncsi, milyen mókákkal próbálták átmosni az agyad, oké? Mégis hol csinálnak ilyet?

- Ohióban.

- Hát, ez mindenesetre sokat megmagyaráz veled kapcsolatban – sóhajtottam, majd egy pillanat szünet után nevetni kezdtünk. Valójában egész aranyos volt, amikor nagy ritkán mosolygott, de furcsának tűnt ebbe belegondolni. Mikor megérkezett, esetlennek tűnt magas, vékony termetével. Mostanra rájöttem, mindössze az idegen környezetben tűnt ügyetlennek. Összességében egészes másként ítéltem meg kezdetben, épp, ahogy a többiek. Azonban ők nem töltöttek annyi időt vele, mint én, hogy megváltozzon a véleményük.

Persze Jeff nem volt az esetem, vagy ilyesmi. Ő és a kémia között kellett egyenlőségjelnek lennie, nem köztünk valamiféle plusznak. Azt sem értettem, miért merült fel bennem ez egyáltalán. Ugyanakkor, amíg vele voltam, mind kevesebbet gondoltam Lukára, sőt, az utóbbi napokban egyáltalán. 

- Igazából csak a bandával adtuk elő egymásnak poénból a próbák előtt. Már lehet nem is menne.

- Banda? Te zenéltél? – csodálkoztam.

- Egyszer már mondtam, nem emlékszel? A Dead Rats. – Nagyon erősen koncentráltam. Valószínűleg rockzenét játszó hülye tini-fiúbanda…

- Tényleg! – játszottam, mintha rémlene. Minek bántsam meg? – És ők tök jók …

- Fogalmad sincs – állapította meg faarccal.

- Nem – ismertem be, mire legyintett sunyi vigyorral.  

- Nem számít, megint új nevük van. Meg lecseréltek néhány tagot is. Azóta lényegében mindegyiket…

- Min játszottál?

- Nem voltam tagja a csapatnak. Bár megtanítottak gitározni és kicsit dobolni, hogy beugró lehessek. A szerelést javítottam, meg a koncerteken segítettem nekik – büszkélkedett. – Elég sokszor robbant ki vita, szóval várható volt a sok marakodásban, hogy széthullanak. Meg szar zenét is játszottak.

Elképzeltem magam előtt a húrokat nyúzó Jeffrey-t, és hirtelen jól illett volna a szomorú tekintetével, titokzatosságával és hanyag szerelésével a füstös színpadra. Az ilyen tagoknak sok rajongója szokott lenni. Megpróbáltam elhessegetni a megelevenedő képet. Jeff a jó jegyek királya, nem a hangjegyeké. Most legalábbis biztosan nem.

- Akkor egyértelmű – feleltem, félig magamnak. Összepakoltam a cuccaim, így a srác már igazán nem tudott marasztalni.

- Nézd meg azokat a feladatokat még egyszer – kérte határozottan. Homlokráncolva pillantottam rá. 

- Rosszabb vagy, mint a tanáraink kétszer.

- Ha félő, hogy ránk gyújtod a labort, akkor ne csodálkozz.

- Ezek csak szá-áá-ámok! – daloltam kifelé menet, hanyagul búcsút intve.

Reméltem, hogy tényleg így van.

*

Mikor Erin értem jött, a szokottnál is nyúzottabbnak tűnt. Sejtettem az okát, de semmi értelme nem lett volna faggatózni, ha nem akarja. Annál már jobban ismertem. Mikor azonban behuppantam az anyósülésre, az ölembe ejtett egy borítékot.

- Mi ez? – kérdeztem, két ujjal a sarkánál megcsípve a papírt. A vastagsága alapján nem sok mindent rejtett, viszont a feladó helyén a chicagói címünket olvastam. Vagyis, ami egykor az volt.  – Most szívatsz? Megint mit csináltunk?

- A te neved van rajta. Nem bontottam ki – mondta, miközben kikanyarodott az útra. Kezdett sötétedni, így miután feltéptem, a félhomályban még épphogy el tudtam olvasni. – Mi van benne?

- Azt hiszem, valami örökségről szól. Ilyen sötétben nem állítom biztosan, de itt egy bankszámlaszám lehet.

- Halni készül?

- Ilyennel ne viccelődj – feleltem reflexből. Erin csak sóhajtott. A kesztyűtartóban kikutattam egy elemlámpát, hogy biztos lehessek, miről van szó. – Egy közös számlára tette, amit apa ránk hagyott. Csak mi férünk hozzá. Azt írja, egyetemre, lakásbérléshez…

- Óvadékra – tette hozzá Erin.

- Marha vicces vagy, de ezt nem említi. Persze még irtó pipa lehet, amiért egyenesen nekem címezte.

- Mindig is jó volt a ki nem mondott szemrehányásban. Bár igaz, a jövőmet illető jóslatait eléggé pontosan kifejtette.

- Nem vagy börtönben – vélekedtem.

- Egyelőre…

- Ebből a pénzből vehetünk új személyazonosságot.

- Az új nyomozó ennél szemfülesebbnek tűnik.

- Mintha ismernéd – néztem rá a szemem sarkából.

- Csak… láttam már.

- Aha. – Rögtön kiszúrtam a másodpercnyi bizonytalanságot.

- Ne ezzel foglalkozz, hanem a kémiával. Hogy haladsz?

- Te is ezzel gyötörsz! – csattantam. Erin tudta, hogyan törje le a kedvem. – Képzeld, Jeff és a nővére nemrég költöztek új helyre – tereltem tovább én is a szót. Jeffrey egy egész napot ellógott emiatt, amíg átcuccoltak, és mindent elintéztek.

- Nem ezt kérdeztem – emlékeztetett. – Bár sokat lógsz azzal a sráccal. Csak nem…? – nevetett.

- Ne fárassz! Te nem vagy anyu! – csúszott ki a számon, és azonnal megbántam. Ijedten fordultam Erinhez, azonban az arca pillanatnyi meglepettség után rezzenéstelen, és hazáig legalább ennyire szótlan is maradt.

*

Másnapra úgy beszéltük meg, hogy Erin kicsit hamarabb végez, és engem is hazavisz, mivel a tanárok gyűlése miatt az utolsó óráink elmaradnak. Pontosabban félszavakból tisztáztuk. Ügyetlenül leplezte sértődöttségét a tegnapi után, és nem nagyon kerestük egymás társaságát, de valahogy nem jött a számra a bocsánatkérés. Bármilyen kegyetlen is volt az igazság, Erin nem vehette át Elise szerepét. Ez viszont legalább akkora árulásnak tűnt, tehát rövid tépelődés után úgy döntöttem, nem teszek semmit. Képtelen voltam rá.

A parkolóban várakoztam, illetve várakoztunk Jeffrey-vel együtt. Régen leléphetett volna, mégis maradt a lassan már túl forró napsütésben. Pedig még messze járt a nyár. Jeff megint a semmire sem jó, fekete zenekaros pólójában feszített – az egyikben a százból, amelyiken ismét más név szerepelt. Ha tényleg beköszönt a hőség, a szemünk láttára fog öngyulladni.

- Komolyan, venned kéne már néhány haladó göncöt – tanácsoltam a kerékpártárolón ücsörögve. A srác végignézett magán, majd szó nélkül vállat vont.

- Irodalmon jól megy a hangulathoz.

- Ennyire gyászos?

- Lassan végig érhetnénk már az orosz költészeten, mielőtt kárt teszek magamban a sok depresszióstól, nem beszélve a házi dolgozatban feltett kérdésekről. – Egyetértően hümmögtem, és a mobilomra néztem. Erin nem szokott késni, viszont se nem írt, sem nem hívott. Én viszont épp megtettem volna, amikor egy terepjáró fékezett le előttünk. Hitetlenül bámultam az ablakon kihajoló Lukát.

- Beszállsz, vagy kérvény kell hozzá? – sürgetett. Nem értettem, mit akar.

- Erint várom.

- Ő küldött – válaszolta habozás nélkül. – Azt üzeni, nem ér rá.

- És miért nem hívott?

- Szerintem ne menj vele – állt mellém Jeff.

- Beugrottam a boltba napközben, és megkért. Persze azt elfelejtettem, hogy te is itt vagy – tette hozzá Jeff-nek címezve. Egy percig szikrázott közöttük a levegő, mikor végül is bevágtam a táskám a hátsó ülésre, és beszálltam Luka mellé. Nem jutott más eszembe, és egyúttal jó alkalmat láttam, hogy megbeszéljek a sráccal valami fontosat.

- Most komolyan lelépsz vele? – mondta Jeffrey, hangjában vádló és egyúttal csalódott éllel, amitől rosszul éreztem magam. Hiszen nem követek el törvénysértést! – Hanna, ne menj – kért utoljára.

- Nyugi, holnap találkozunk, este meg hívlak, ha elakadok valamelyik feladattal – próbáltam mosolyogni. Nem vágott vidámabb képet, de nem is maradt sok időm felmérni, amikor Luka beletaposott a gázba. Ahogy kifordultunk a parkolóból, feltűnt, hogy a szurkolólányok csapata érdeklődve figyel minket. Ugyanakkor tudtam, kire kíváncsiak leginkább. Miért hibáztattam volna őket? Luka mindent megtett, hogy észrevegyék.

Feszengve bámultam ki az ablakon. Voltaképp semmi kedvem nem volt a sráccal egy levegőt szívni. Helyette szemügyre vettem, mekkora tisztaság uralkodik a kocsiban, bár belülről nem olyan menő, mint kívülről. Fel sem merült bennem eddig komolyan, vajon hol hagyta Heinét. Lehet épp Erinnel omlanak egymás karjaiba, nagy bocsánatkérések közepette. Ennek örömére magamban félig meg is bocsátottam Erinnek, de ekkor Luka hirtelen lekanyarodott a hazafelé vezető útról. Egy gondolattal később már kifelé tartottunk a városból, egyenesen Mountville felé.

- Mi a fenét művelsz? – kérdeztem zavartan. Luka vigyorát látva lassan esett le, hogy akármit is talált ki, ahhoz a nővéremnek semmi köze. – Úristen! Te most… elrabolsz? – Sietve megnéztem a telefonom, azonban semmi térerőt nem jelzett. Ha akarnám, sem hívhatnám fel Erint. Azért írtam neki egy üzenetet, hogy melyik úton haladunk, hátha később megkapja.

- Ne fogd fel ennyire tragikusan. Tetszeni fog. Megmentelek az unalomtól, és attól a kis nyavalyástól, aki utánad koslat.

- Ha most Jeff-re célzol, nagyot tévedsz. Egyáltalán nem koslat utánam.

- Ahogyan felragyogott a szeme, amikor esélyt látott rá, hogy hívod… - nevetett gúnyosan. – Kegyetlen vagy vele.

- Csak együtt tanulunk – védekeztem, aztán nem értettem, minek. Semmi köze nem volt hozzá.

Amikor kettesben maradtam Lukával, mindössze bizonytalanságot, bűntudatot és zavart hagyott. Jeff ehhez képest maga volt a levegő. Talán nem olyan vakítóan vonzó, de őszinte és nyílt a tekintete, tele megértéssel, valamiféle fájdalommal, és épp annyi rejtéllyel, amitől nem éreztem magam egy ostoba libának, aki semmit nem ért olyan szabályokból, amiknek egyébiránt semmi köze az emberi fajhoz. Mellette nem kellett feszengenem, nem rettegtem, hogy elszúrok valamit, hiszen kezdettől fogva ezért fordultam hozzá. Ha vele voltam, nem volt muszáj versengenem a figyelméért, és nem féltem, hogy bármikor magamra hagy egy jobbért. Igen, talán nem akartam észrevenni, mi lehet ebből, vagy merre halad a barátságunk, de egyszerűen nem ronthattam el.

Főleg nem Luka kedvéért.

A Nap még vakítóan uralta az eget, és semmi nem látszott a múló időből. Tudtam, hirtelen vált majd narancsba, vörösbe, végül bíborba, mielőtt átbukik a hegygerincen. Szemem a visszapillantóban Luka elégedett arcán állapodott meg.

Felmértem, mit veszíthetek, és mit nyerhetek. Megbeszélhettem volna Maryvel vagy Erinnel, mit érzek, de valójában kezdettől fogva tudtam, mi a helyes döntés. Ostoba reményeket tápláltam, mióta Luka farkasként megjelent az erdőben, és én követtem. Olyan akartam lenni, mint Erin. Egy igazi mesére vágytam, épp olyanra, mint a nővéremé – ezt láttam Lukában. Valószínűleg ezért nem beszéltem róla senkinek, nehogy valaki kipukkassza ezt a törékeny buborékot. Ugyanis az nem az én történetem.

Láttam, mit tesz ez a csodás mese Erinnel. Láttam, amint éjjelente a kertben bóklászik, félálomban, reménytelenül. Akárhogy is, mindünket megviselt, mióta Heine lelécelt. Mindemellett a legutóbbi beszélgetésem Lukával keserűséget és megbánást hagyott bennem. Nem azért, amiket mondtunk vagy elárultunk egymásnak, és nem is azonnal. Napokkal később, mikor ezredszerre játszottam le magamban, mit kellett volna tennem, és álmatlanul forgolódtam, Erin megszokott, halk lépteit hallottam odalentről. Egy darabig tétován bámultam a sötétséget, ismételten nem sejtve, mit kellene tennem. Hiszen hogyan menthetném meg őt ettől?

Akkor egyszerre megértettem. Ez nem tündérmese. Ez egy rémálom, tele boszorkányokkal, akik egykor ezen a földön éltek, és most mi isszuk meg a levét, mikor pedig már régen elégették őket, és mostanra senki nem hisz bennük. A mélyről jövő gyűlölet akkor olyan erővel tört rám, hogy utólag azt gondoltam arról a beszélgetésről, meg sem kellett volna történnie. Ha mind farkasok maradtak volna, Erin szíve összetörik ugyan, de idővel begyógyul, talál valaki mást, és én sem kezdek ostoba, hamis érzelmeket szőni egy beképzelt, önhitt srác iránt, aki csak akkor érdeklődik irántam, amikor azt hiszi egy barátomról, több lehet közöttünk.

Luka bekapcsolta a rádiót, és valami visszafogott zene csöpögött az éterből. Elképzeltem, ahogy a dallamok falat építenek közénk. Bármennyire szerettem volna tudni, nem kérdeztem meg, hova tartunk. Nem akartam megadni Lukának az izgatottság és mindentudás örömét. Nem szólaltam meg, amíg végül meg nem álltunk valahol az út szélén. 

Aggasztóan nem vette észre, mennyire nincs kedvem ehhez az egészhez. Pedig azt hittem, nálam önzőbbek kevesen lehetnek, erre lám, kifogtam egyet. Kiszállt, mire mogorván követtem a srácot a fák közé, míg elém nem tárult a látvány, és fel nem fogtam, hogy egy kilátóra hozott. A szél édes virágillatot sodort felénk. Követtem a völgyben odalent úszó felhők árnyékát a lombokon, míg egy csillogó ponton meg nem akadt a tekintetem. Egy tó volt, méghozzá az, amelyikhez Luka olyan sokszor elvezetett. Odalent hevert minden zsákutcába vezető álmom.

- Íme Wolfvalley, ahonnan még biztosan nem láttad – tárta szét a karját színpadiasan. Éppen, mint régen. Ha eddig nem éreztem bátorságot, most eljött a perc.

- Emlékszel bármire abból, amikor farkas voltál? – vetettem fel határozottan, ahogy mellé léptem.

- Mire gondolsz? - Kis híján felnevettem.    

- Azt mondtad, kegyetlen vagyok Jeff-fel. De valójában még talán így sem vagyok annyira aljas, mint te velem – néztem rá sötéten. Most először elbizonytalanodott, amint a dolgok gyanúsan kezdtek a mókából valami tragikusba átfordulni.

- Ezt nem igazán értem – túrt a hajába. – Gondoltam, tetszeni fog. 

- Azt elhiszem – fordultam vissza a völgy felé. – Mit akartál ezzel?

- Nem volt túl barátságos, ahogy legutóbb elváltunk. Nem szeretem, ha rossz benyomás marad rólam.

- Ezzel felesleges volt fáradnod. – A hangom alig észrevehetően remegett. Láttam magam előtt Jeffrey-t, ahogy arra kér, ne menjek. – Ha nem is rémlik, hogy farkasként eljöttél hozzám, nem baj. Lehet nem is rólam szólt. Egészen eddig bíztam benne, hogy mégis tudod. Fogalmam sincs, hogyan megy ez nálatok, mikor más alakban vagytok, nem vagyok olyan, mint Erin. Épp ezért, nem is akarok belebonyolódni ebbe.

- Hogy érted ezt? Hiszen csak…

- Hazudsz, elhozol egy újabb helyre, mint régen, közben adod a sejtelmeset, és szemét módon állandóan lehúzod az egyetlen barátomat. Mit gondolsz, ez milyen képet fest ez rólad?

- Az a bajod, hogy megjegyzést tettem arra a lúzerre? – nevetett fel keserűen.

- Az a lúzer az egyetlen, akiben meg tudok bízni! – kiabáltam. Nem akadályozhattam meg, hogy a szemembe könnyek toluljanak. Luka elcsendesedett, és megpróbált megérinteni, de hátrálni kezdtem. – Semmit nem tudsz rólam, bár igaz, nem olyan izgalmas vagy megindító a történetem, mint a tiéd. Viszont ettől még nincs jogod beleavatkozni! Gőzöm sincs, mit akartál ezzel a mai akcióval, ahogy korábbiakkal sem, de már nem vagyok kíváncsi rád – sziszegtem. Elindultam vissza a kocsi felé, és ekkor egy másik autó fékezését hallottam.

- Hanna, állj meg! – kiáltott utánam Luka, de mielőtt utolért volna, megláttam Erint, amint ránk vár. A megkönnyebbülés hulláma söpört végig rajtam, tudatában annak, hogy nem Lukával kell hazajutnom.

Erin szó nélkül beszállt, és beindította a motort. Utoljára visszafordultam.

- Komolyan mondom, ne keress többet.

Luka tanácstalanul állt, és úgy nézett, mint aki semmit sem ért abból, ami történt. Ez valahol így is volt rendben, figyelembe véve, hogy nem emlékezett.

- Hogy találtál meg? – kérdeztem pár pillanattal később, amint elindultunk visszafelé. Erin látszólag nem akarta a szememre vetni, mekkora hülyeségbe mentem bele.

- Először is Rooney öccse bejött a boltba, és mindünk szerencséjére, Mary épp nem volt ott, hogy hallja. Nem tudta, hova mentetek, de aztán jött az üzenet tőled – vont vállat.

- Kösz.

- Akarsz beszélni róla?

- Fáradt vagyok hozzá, és rengeteg leckém van még hátra. Csak menjünk végre haza.

Erin megértően bólintott.