Van az a pillanat, amikor a magány minden máson felülkerekedve, elkezdi felemészteni a lelket, mialatt a reményből lassan keserű íz válik a torkunkban. A végén nem marad más, csak az árulás kínzó tanulsága.

Pokolian hiányzott Heine, ugyanakkor a saját makacsságomat sem tudtam legyőzni. Kezdetben legalábbis. Rövidesen inkább a tehetetlenség és bizonytalanság dominált. Ha tükörbe néztem, a saját képmásom is idegennek tűnt. Nem értettem, mit nem fogok fel azon, hogy nem kellek neki. Kezdtem megbolondulni, és fogalmam sem volt, kitől kérhetnék segítséget, aki nem azonnal azzal jön, rögvest rohanjak ahhoz a beképzelt ex-farkashoz. Néha már hajlottam is rá, sőt elindultam, aztán a kert végéből visszajöttem. Legalább telefonja lett volna, vagy e-mail címe, esetleg postacíme.  

Döbbenetes, milyen apró dolgokon akad meg az ember, ha végre eljutna odáig, hogy hajlandó beismerni a vereségét, és ezt közölné is a másikkal. Nem segített a dolgokon, hogy éjjelente Emilia mind többször bukkant fel az álmaimban. Valójában kicsit rosszabb is volt, mint végignézni, amint máglyára dobják, mert így nem fogta vissza magát. Követelte, hogy oldjam meg a problémáját, ami bár nyilvánvalóan nem rám tartozott, ő jelenleg mégis engem gyötört vele. A testemben felgyülemlő feszültség nőttön-nőtt, kezdtem gyanakodni, köze van hozzá. Szinte szikrázott a bőröm, és egyre nehezebben rejtettem el Mary és Hanna elől.

Persze szerencsémre mindenkinek bőven volt oka mással foglalkozni. Például mikor Hanna először elhozta Jeffrey-t hozzánk. A srác eleinte nagyon esetlennek, de udvariasnak bizonyult, ráadásul elég okosnak és kitartónak is, hogy a húgommal kezdjen valamit a jegyei érdekében. Magam részéről már akkor meggyőzött, mikor Luka elvitte Hannát, és ő mégis bejött a boltba gyanakodva, hátha valami még sincs rendben ezzel a dologgal. Nem annyira hasonlított a mindig magabiztos, néha kissé fenyegető fellépésű Rooney-ra. A szemében állandó megbánás csillogott, és sokkal öregebbnek látszott időnként, mint az indokolt lett volna.

- Mary alaposan bevásárolt, szóval remélem, nem ettél sokat indulás előtt. Nagy tervei vannak a vacsorát illetően – mondtam Jeffrey-nek, mikor megérkeztek.

- De hát nem is terveztünk estig tanulni! – fakadt ki Hanna. Megvontam a vállam, miközben egy zacskó ropit rágtam.

- Nyilván nem érdekli. Majd hazaviszünk – mosolyogtam a toporgó fiúra.

- Az jó lenne – hebegte. Sokatmondó pillantást váltottam Hannával, aztán inkább magukra hagytam őket. Talán Marynek több szüksége lesz rám a konyhában, másrészt úgysem tudtam volna mással elfoglalni magam. 

Mary épp a sütőbe pakolt be valami húst, amikor megjelentem. Halkan dúdolgatott, és olyan könnyedséggel mozgott a konyhát elöntő káosz közepén, amit bármilyen művész megirigyelt volna. A hasonlóság közte és Hanna között szinte fájó volt.

- Ha segíteni szeretnél, gyere beljebb – mondta háttal nekem.

- Azt terveztem, de félek, csak megzavarodsz, ha nekiállok rendet tenni.

- Nagyon vicces, Erin. Tartok tőle, akkora rendet azért nem szoktál csinálni – nézett rám együtt érző kifejezéssel.

- Most minek kritizálsz? – sóhajtottam, és elvettem egy almát az asztalról. Valószínűleg a süteményhez kellett, de Mary nem szólt, helyette tüntetőleg elvette előlem az egész tálat.

- Mit tudsz a fiúról? – váltott témát.

- Látens sorozatgyilkos, a szadista fajtából. Hanna a típusa, és sosem adja fel… Feldarabolja, és a pincében ássa majd el.

- Aha, pompás. Bár nem egészen a hobbijára voltam kíváncsi, azért köszönöm, Erin.

- Jó, bocs. Leginkább annyit tudok, hogy Rooney öccse, ami semmire nem ígéret. Meg elég csendes, amint elnéztem. Lehet épp ezért Hanna esete. – Mary megütközve pillantott rám. Nem tudott a Luka okozta kalamajkáról, viszont Hanna helyett nem is én akartam közölni. Már, ha egyáltalán szükséges valaha megtudnia.

- Gondolod, hogy…? Hanna mondott valamit?

- Nem. Gőzöm sincs, milyen a húgom ízlése a pasikban – mondtam közömbösen. – Lehet, bejön neki ez a szakadt stílus.

- Emlékszem, mikor én gimibe jártam, volt egy fiú, aki sokáig udvarolt nekem. Hosszú, szőke haja volt, meg kék szeme. Akkoriban nem volt furcsa, ha valaki zenekaros pólókban járt. 

- Mi lett a sráccal? Kérlek, kíméletesen bánj a részletekkel.

- Azt hiszem, drogozott, és végül kicsapták. Talán zenésznek állt egy időre.

- Te egy narkóssal kavartál? – Mary válaszként csak vállat vont. – Remélem, az ilyesmi nem öröklődik – mormogtam magam elé.

- Elise-nek persze sokkal több udvarlója volt – mesélte tovább. – Ő viszont csak Micah-t szerette.

Témához értünk. Kellemetlen érzés hasított belém, és máris elment az étvágyam. Micah még mindig az alfa szerepét töltötte be, de azóta nem találkoztam vele, hogy Elise meghalt. Fogalmam sem volt, hogyan viseli, mit tett azután az éjszaka után, vagy mi történt vele, miután visszaváltoztak.

Valószínűleg épp olyan sokat tud az anyámról, mint Mary, azonban sosem volt esélyem beszélgetni vele. Mindig is idegenként tekintett rám, és éreztem, hogy csupán Elise és az átok miatt visel el. Nem csoda, hiszen az a férfi volt az apám, aki elvette tőle a nőt, akit szeretett. Az ő vereségének tanújele voltam Hannával együtt. Innen nézve nem szívesen futottam volna össze újra Micah-val.

- Vajon mi lesz most vele? – bukott ki belőlem.

- Lehet, ők sem találják még a helyüket. Azért az haladás, hogy a fiúk végre elköltöztek innen.

- Azt hittem, örülsz nekik.

- Mindennek van határa. Ami a többit illeti, igaz, nagyobb mozgolódásra számítottam, de biztos tudják, mit csinálnak.

- Erősen kétlem. Néhányan talán felkészültek, viszont jócskán akad, aki nem. Hátha mégsem kellett volna…

- Ne vond kétségbe, hogy amit tettél, az helyes! – fordult felém. – Akkor Heine sem lenne most ember. Ebbe belegondoltál?

- Pont ez az – suttogtam csüggedten. A padlót bámultam, miközben Mary leült mellém. Meleg keze bátorítón szorította meg az enyémet, és reméltem, nem érzi meg a bőrömet csiklandozó feszültséget. Egyedül Mary rendelkezett azzal a képességgel, hogy bárkit lecsillapítson egy pillanat alatt.

- Tényleg beszélned kellene vele, különben sosem tudod meg, mit gondol, vagy mit mondana. Kezdettől fogva láttam, hogyan néztek egymásra, ezért sem lett volna értelme közbeavatkozni. Még anyád és Micah között sem volt ilyen erős kötelék, bár Elise aggódott, amiért egy farkasba szerettél bele. Ne hagyd, hogy a büszkeség miatt elveszítsétek egymást, mert örökké bánni fogod. Lehet, hogy egyszer majd mást fogsz szeretni, de kétlem, hogy ugyanígy.

Reménykedve felnéztem rá. Az érvek, amiket eddig őrizgettem magamban Heine ellen, hirtelen ostobának tűntek. Tudtam, elveszítettem a csatát, csak azt nem, hogyan fogom őt megtalálni.

¤

Miután este Jeffrey-t hazavittük, Hanna kimerülten aludt el a kanapén a tévé előtt. Agylúgozás címén állt neki főzős műsort nézni Maryvel, de már a felénél kidőlt, a nagynénénk meg jobbnak látta, ha betakarjuk, és békén hagyjuk.

Fáradtan zuhanyoztam le én is, a szobámat betöltő hűvös levegő elől pedig hamar a takaró alá menekültem. Bíztam benne, hátha Emilia ezúttal békén hagy, hiszen előfordult mostanában, hogy hiába vártam rá és a rémálmokra. Legalábbis minél kimerültebben feküdtem le, annál több esélyem volt rá. Így is lett. Mindössze különös suttogás, majd halk nevetés kísértett félálomban, de nem értettem, hogy miről szól. Ha Emiliából indultam ki, semmi jóról nem maradtam le. 

Hajnal lehetett mikor mégis felriadtam. Időbe telt, mire rájöttem, nem egy álom, hanem valami kintről jövő zaj ébresztett fel. Először bizonytalanul felültem a félhomályban, majd megint hallottam a csörömpölést. A kert felől jött, ahogy valami felborult Mary üvegházánál. Egy kardigánt magamra kapva rohantam az ablakhoz, a szívem hevesen kezdett verni, mikor eszembe jutott, talán Heine jár odalent. Semmit sem láttam, és bár a falka gondolatait sem hallottam, akartam, hogy ő legyen.

Csendben kisurrantam a szobámból, egyenes a verandára. Hanna zavartalanul aludt épp ott, ahol hagytuk. Nem szerettem volna megzavarni, így minden izgatottságom ellenére, óvatosan csuktam be magam mögött az ajtót. Kint hallgatott a szürkeség, a Hold vékony sarlója sápadtan mosolygott az égről. A madarak már ébredeztek, de az igazi, reggeli trillájuk egyelőre váratott magára. A párás levegőt betöltő élet sűrű illata semmihez sem hasonlított. Tettem egy lépést a lépcső felé, mire egy nagyobb lény morogva rohant el előttem. Ijedten ugrottam vissza a kilincshez.

- Az csak egy mosómedve – szólalt meg valaki távolabb, és hangjából rosszallást szűrtem le. Légzésem kihagyott egy ütemet, amint rájöttem, ki az. Semmiképp nem rá számítottam.

- Mit keresel te itt? – vetettem oda. A lány alakját alig lehetett kivenni, arcára kapucnit húzott. Ezek szerint nem volt neki elég, hogy a boltba eljött.

- Mintha nem örülnél nekem.

- Te lehetsz a legokosabb a falkában – állapítottam meg. – A kérdésemre persze még nem válaszoltál.

- Gondoltam, csevegjünk. – Már elég közel jött, hogy lássam fensőbbséges tekintetét.

- Hajnalban? Talán mégsem vagy olyan észlény. Megyek vissza aludni, ha nem bánod. – Megfordultam, hogy bemenjek, de halkan felnevetett. Visszafordultam, azonban mielőtt szólhattam volna, megelőzött.

- Nem értem, mit evett rajtad – jegyezte meg tűnődőn. A múlt idő nem kerülte el a figyelmem. – Azelőtt sosem gondoltam volna Heinéről, hogy egy közönséges városi libába fog belezúgni. Ennél mindig is józanabbnak tartottam. Persze az ilyesmi gyorsan helyrehozható, ha a falka nem fogadja el a választását.

- Mit akarsz ezzel mondani? – léptem felé. Testem zsibbadni kezdett, kezem viszketett. Ahogy a düh erősödött bennem, szinte kiugrottam volna a bőrömből. Bántani akartam ezt a lányt, és a legkevésbé sem érdekelt, mi lesz a következmény. Elégedetten elmosolyodott.

- Remélem, nem élted nagyon bele magad, hogy Heine majd veled marad. Elise-t talán elfogadtuk, mert Micah kényszerített, de téged nem kell.

- Hogy mered az anyámat belekeverni? – sziszegtem. Vállat vont, szemét nem vette le rólam. A verandát tartó oszlop halkan ropogni kezdett.

- Nem ismersz minket, sem Heinét, hiába hiszed. A hozzád hasonlók legfeljebb játékszerek az olyanokkal szemben, akik egymás mellett nőttek fel.

- Te lennél az, aki Heine mellett nőtt fel? Aki a helyes döntés lenne? – gúnyolódtam. Ez láthatóan felbosszantotta.  

- Sosem értheted meg őt, mert nem mentél vele keresztül azon, amin mi – vicsorogta. – Jobb, ha csendben visszavonulsz, mielőtt bajod esik.

- Hogy mersz fenyegetni a saját otthonomban?

- Ez nem a te otthonod – figyelmeztetett megértően.

- De legfőképpen nem a tiéd! – üvöltöttem. Elértem arra a pontra, ahonnan nem volt visszaút. Azt kívántam, hogy tűnjön el innen. Semmi keresnivalója nem volt a mi birtokunkon. Dühös léptekkel indultam el felé. A gyűlölet hullámai nem pusztán elöntöttek, de kitörtek belőlem. Egy vízzel teli műanyag kanna és egy hordó egyszerűen felrobbant mellettem, a föld alig érezhetően megremegett a talpam alatt. A lány csodálkozva hátrált, már hiába. – Ne merd még egyszer betenni ide a lábad! – parancsoltam, erre mintha valami hátulról megragadta volna, a levegőbe emelve, egészen az erdő széléig dobta. A levegő sikoltva távozott tüdejéből, majd földet érve, nyöszörögve próbált talpra állni. A körülöttem vibráló erő csábított, hogy pusztítsam el, azonban Hanna rémült hangját hallottam magam mögött.

Tudatom egy másodperc alatt kitisztult, a vibrálás egyszerre a semmibe tűnt. Már egészen kivilágosodott, de az erdő némán hallgatott.

- Erin, mi történt? – kérdezte, óvatosan közeledve felém. Lefagyva vártam, amíg odaér, és követtem tekintetét, mikor a farkas lányt figyelte. – Mit tettél vele?

- Nem tudom… - feleltem elhalón. A dühöm semmivé vált, közben a bűntudat lassan előkúszott. Ugyanakkor megkönnyebbültem.

- Jól vagy? – érintett meg Hanna bizonytalanul.

- Igen.

- Menjünk be, mielőtt Mary felébred – javasolta, és hagytam, hogy vezessen. Még nem fogtam fel, mit műveltem. Hanna néha hátranézett, de én csak a bejáratnál pillantottam vissza, vajon ott van-e még a hajnali látogató. A lány azonban eltűnt, mindössze néhány szétszórt kerti szerszám árulkodott a történtekről.

A konyhában telepedtünk le, és a hangulat kísértetiesbe fordult. Hanna mereven figyelt, mintha volna valami a fejemmel.

- Azt ne mondd, hogy zöld lett az arcom, mint a Nyugati Boszorkánynak – nyögtem.

- Mostantól mindig számolnunk kell vele, hogy előtör belőled Carrie, ha begőzölsz, vagy ez egyszeri alkalom volt?

- Fogalmam sincs – ismertem be. – Mióta voltál fent?

- Arra ébredtem, hogy beszélgettek, de akkor már képben voltam, mikor anyut is szóba hozta. Szóval nem mondom, hogy nem volt állati menő. Viszont rohadt para, pláne mikor a dolgok felrobbantak melletted. Mi a fene folyik itt, tesó? Valamit nem szeretnél megosztani velem?

Mi értelme lett volna tovább titkolózni? Az elejétől fogva mindent elmeséltem neki. Hanna épp olyan megértően és lazán fogadta az egészet, mint régebben a farkasokról szóló sztorit. Valószínűleg már én sem lepődtem volna meg a helyében. Hiba volt azt hinnünk, hogy minden rendbejött, mikor megtörtem az átkot.

- Szerinted most mi lesz? – kérdezte végül. Kora délelőttre járt, mire mindent átbeszéltünk.

- Sejtelmem sincs.

- Valahogy ki kell derítenünk, ki ez az Emilia. Remek, hogy ennyi boszorkány élt itt. Sosem unatkozunk – fanyalgott.

- A keresztnevén kívül semmit nem tudunk róla – emlékeztettem. – Ismerte Virginiát, ennyi.

- Az utóda itt él, nem?

- Hol kezdenéd a keresést? A Facebookon? Másrészt nem kizárt, hogy csak én bolondultam meg – vetettem fel.

- Nem, rosszabb már biztos nem lehet, ne aggódj.

- Hanna, épp most robbantottam fel néhány holmit, és emeltem a levegőbe egy embert. Korábban ilyesmi nem szerepelt a miben-vagyok-jó listán. Szerinted mi következhet, ami miatt nem kellene aggódni?

- Most is meg tudod csinálni? – Próbáltam felidézni, milyen érzés volt, de nem ment. Akárhogy is, nem igazán én irányítottam. Megráztam a fejem.

- Nem. Egyszerűen dühös voltam.

- Emlékeztess, hogy legközelebb ne bosszantsalak fel.

- Ez nem vicc – morogtam.

- Ugyan, nem akarok most ezen rúgózni. Nagyobb bajunk is akad, mint hogy megint furcsa vagy.

- Mégpedig?

- Ha igaz, amit mondtál, akkor van valaki a városban, aki emberekkel akar leszámolni. Lehet, már nem rémlik, de említettem, hogy sok különös dolog történik mostanában. Mi van, ha ezeknek köze van Emiliához? Mi van, ha másokat is megszáll, vagy ilyesmi?

- Nem vagyunk szuperhősök, akik egy csapásra legyőzik a névtelen gonoszt. Semmi közünk ehhez.

- Ezt nem mondhatod komolyan. Rajtunk kívül senki nem tud erről. Ráadásul a rémálmaid is gyötörni fognak addig, talán egy életre, ha semmibe veszed. Ez a nő – az elmondásod alapján legalábbis – nem tűnik olyan könnyen megbocsátó típusnak, figyelembe véve, hogy még a túlvilágról is kísért.

Mielőtt válaszolhattam volna, Mary álmosan és kócosan bukkant fel. Pedig hétvégén szeretett sokáig aludni. Gyanakodva mért végig minket, aztán nekiállt teát főzni.

- Mi volt az a zaj hajnalban? – érdeklődött.

- Felébredtél? – csodálkozott Hanna, miközben lopva egymásra néztünk. Előbb-utóbb Marynek is el kell mondanunk, persze lehet, nem a ma reggelt választottam volna.

- Az a mosómedve volt?

- Tudsz róla? – lepődött meg a húgom.

- Miután kétnaponta kipakolja a kukát, nehéz nem tudomást venni róla.

- Igen, most is rumlit csinált – helyeseltem.

- Csodálatos – morogta. A kert átrendezését mondjuk nehéz lesz arra az egy szál állatra fogni. Mielőtt folytathattuk volna a magyarázkodást, valaki türelmetlenül kopogott a bejáratnál. Patrick nem szokott ilyen korán jönni.

Rossz érzésem támadt, amikor a nagynénék morcosan elment, hogy kinyissa, és Hanna arcát elnézve, hozzám hasonlóan gondolkodott. Vita foszlányai szűrődtek, majd Luka zihálva bukkant fel, nyomában a tiltakozó Maryvel. A srác arcán izzadtság csillogott, és bokáig sáros volt, mint aki most csörtetett át az egész erdőn, nyomában felfegyverzett gerillákkal.

- Már nem állíthattok be, amikor csak akartok! – botránkozott meg nagynénénk. Luka nem törődött vele, hanem felém indult. Felálltam, hogy hátrálni tudjak.

- Állj meg ott! – fenyegettem.

- Erin, mi a fenét tettél Kaelie-vel? – torpant meg.

- Az meg ki?

- A lány, aki reggel itt járt.

- Legalább már tudom a nevét – mondtam közömbösen.

- Mi bajod van? – szólt közbe Hanna is. A srác zöld szeme egy pillanattal tovább időzött a húgomon, mielőtt újra hozzám fordult.

- Elmondta a falkának, hogy mi történt. Sokakat maga mellé állított. 

- Téged küldtek?

- Nem, megelőztem őket. Lehet, jó lenne, ha inkább lelépnél. Higgy nekem, nem akarsz velük szembenézni. 

- Mi folyik itt lányok? – kérdezte feldúltan Mary.  

- Kaelie jött ide – védekeztem. – A boltban is felbukkant, és zaklatott. Nektek kellett volna tenni valamit ellene, mert nem hiszem, hogy nem tudtatok róla! – emeltem fel a hangom. – Ti mindent tudtok egymásról. Ma is itt volt, és lehet, nem veszem be, hogy egyedül találta ki. De ha még egyszer idejön, újra kidobom. Ha kell, ezt átadhatod a többieknek is.

- Semmi szükség nem lesz rá.

Váratlanul mindenki megdermedt. A lebukás, a harag és egy elfeledett, boldog érzés egyszerre áradt szét bennem, amikor megláttam azt a lehetetlenül szürke szempárt. Egyszerre néztünk az ajtóban álló Heinére. Ösztönösen kerestem arcán a viszontlátás örömét, elfelejtve a sok keserűséget, de helyette csak egy hideg maszk fogadott. Szívesen odarohantam volna hozzá, hogy szoros ölelésébe bújjak, azonban gyanítottam, ezúttal semmi ilyesmire nem számíthatok tőle. Szinte fájt a mozdulatlanság és az a tekintet, amit rám vetett. Ha a szívem eddig nem tört volna darabokra, ettől mindenképpen repedezni kezdett.

Amint Heine tett egy lépést beljebb, Luka hirtelen közénk állt, hogy megállítsa. Döbbenten néztem őket. Miért kell, hogy Luka megvédjen? Mégis mit akarnak tőlem?

- Ezt te sem gondolod komolyan – kérte Heinét, láthatóan teljesen feleslegesen. Azok a fagyos vonások rezzenéstelenek maradtak.

- Menj az utamból. Ez ellen nem tehetünk semmit.

- Miért jöttél? – toltam félre Lukát. Rájöttem, ez nem ugyanaz a Heine, akit korábban vártam. Ezúttal a béta állt előttem teljes valójában, aki bármi áron megvédi az alfát és társait a fenyegetéstől.

Tőlem.

Ellentmondást nem tűrőn mondta ki a szavakat, melyeket nem szerettem volna újra hallani.

- A falka látni akar, Erin.