Easton

Hebrencs kis ívben vette be a kanyart, lecipzárazott kardigánja úgy suhogott mögötte, akár egy zöld köpeny, görkorija pazarul siklott a kőpadlón. Katasztrófa közeledett, méghozzá százhússzal. Éreztem a zsigereimben, hogy nem úszom meg szárazon.
A folyosón lézengők szétváltak, fellapultak két oldalt a falra. Én szintén megtettem a szükséges óvintézkedéseket: az osztályterem bejáratáig hátráltam, és belekapaszkodtam az ajtófélfába. Miként azt vártam, az ámokfutó felém kapálózott. Hiába, nem ért el. A sikertelen csapkodás kizökkentette, fél lábon, jobbra-balra kilengve gurult tova. Közeledett a korláthoz, a sebessége nem csökkent. Belém nyilallt a félelem.
A lány után rohantam, a nagy sietségben csaknem leharaptam a nyelvemet. Épp időben ragadtam meg a fölsőjét.

Suzy a hasán egyensúlyozott a keskeny fémrúdon, lábai félig a levegőben lógtak. Még forogtak a görkorcsolya kerekei. Morbid szoborkettősként pózoltunk, mellettünk a lépcsőkön kikerekedett szemű diákok alkották a publikumot.
Hebrencs egy felkiáltás kíséretében feloldotta a drámai mozdulatlanságot.
– A fülbevalóm! – Előrelendült, a pamutanyag kicsúszott a markomból.
Puffanás, később sikolyok zengték be az épületet. Holtra vált képpel hajoltam előre.
Egy emelettel alattam, a dekorációs kellékekkel megtömött kartondobozok és a suli papírmasé kabalája, a gladiátor maradványai közül Suzy vigyorgott rám.
– Semmi vész! Elkaptam. – A tenyerében csillogó apró kövecskét mutogatta.
A földszinten a tanulók egy csoportja vöröslő fejjel követelte vissza a díszek legyártásába feccölt órákat, felváltva vicsorogtak felém és Suzy felé. Ezt a bűntényt sem moshattam le többé magamról.
Az igazgatói felé vettem az irányt.

Suzy fáradt sóhajjal csatlakozott hozzám az iroda előtt, megállt, beletúrt sötétszőke hajába, és ismét hangosan kifújta a levegőt. A viselkedése átlátszó kísérletnek tűnt arra, hogy érdeklődést csikarjon ki belőlem.
Jól vagy? Talán valami baj van?
Ilyesmit kellett volna kérdeznem – ha másból nem, elemi udvariasságból –, csakhogy nem jött a számra. Becsuktam a szememet. A gondolatok vígan kergetőztek az agyamban, az idegszálaimmal ugrálóköteleztek.
Nem nevezhettem magam a szavak emberének, a tettekének még annyira sem; az írólapnyi szégyenfolt is emellett tanúskodott a fiókomban.
Egy kis forrófejűség nagyban leegyszerűsítette volna az életemet. Suzynak bevált a dolog, ő bármibe bele mert vágni. Rendszeresen veszélybe sodorta magát és másokat, tárgyakat és személyeket egyaránt lestrapált, ám kétség sem fért hozzá, hogy mindezt eszméletlenül lelkesen tette.
A hangszálaim önálló életre keltek.
– Hebrencs…
– Igen? – Visszamenekültem a némaságba, és fohászkodtam, hogy Peggy minél előbb beszólítson. Imáim meghallgattattak.
– Bejöhettek.

Mrs. Bodenhagen ízlésficama az ízületi panaszaival párhuzamosan súlyosbodott. Utolsó vizitem óta kövér macskákat ábrázoló bögrékkel gazdagította a mütyürgyűjteményt, a szobanövény kollekciót pedig egy haldokló bokorfélével. A viráglenyomatos inge tette fel a pontot az i-re.
Amíg Hebrencs lefutotta a szokásos köröket, addig én lefoglaltam magam a túlsúlyos porcelánkandúrok analizálásával. Pofájuk kidomborodott, bajszuk szerteágazott, nyelvük kilógott – mintha Peggy firkálmányai léptek volna át háromdimenziósba.
Felsandítottam a nővéremre, és odalett a cirmos-nézés békessége, helyét rémületbe hajló csodálkozás sajátította ki. A dilis nőszemély félig az asztal takarásában felmutatta hüvelykujját a csípője mellett, cinkos mosolya beriasztotta a túlélési ösztöneimet. Úgy döntöttem, ideje a társalgásra összpontosítani.
– Nem maradhatok ma elzáráson – jelentette be Hebrencs. Peggy felvonta a szemöldökét.
– Ki beszélt itt elzárásról?
– Holnap sem érek rá. Feltétlenül újra kell olvasnom a Bűn és bűnhődést.
– Hatodszorra? – kérdezte nővérem halvány fintorral a szája sarkában.
– Ötödszörre.

A pedagógusok telepatikus tanácskozást bonyolítottak le, majd kieresztették a fáradt gőzt. Az igazgatónő tekintete rajtam állapodott meg.
– Easton? – Rám mosolygott, olyan groteszken ugyanakkor bájosan, ahogyan kizárólag az öregasszonyok tudnak. – Te továbbra sem nyilatkozol? – Hagytam a csendet beszélni. – Ugye tudod, hogyha nem mondasz semmit, ugyanúgy felelősségre vonunk, mint Suzant? – Tökéletesen tisztában voltam vele, ezért adtam át a szót a faliórának. Minek magyarázkodtam volna? Szívesen elvittem a balhét Hebrenccsel.
– Ne fárassza magát! – Megdermedtem, ahogy Suzy az enyém köré kulcsolta a karját. – Kussolásban vérprofi a srác.
Az igazgatónő megfogadta a tanácsot, és felhagyott a megpuhításommal. Jelentőségteljes ábrázatot öltött magára, majd az iskolai szigor hangján tudatta velünk a tényállást.
– Beszéltünk a szüleitekkel. Mindannyian úgy látjuk, a felelőtlenségetek és a kettőtök közötti konfliktus okozza a gondot, ezért programot szerveztünk nektek a hétvégére. – Még fel sem fogtam az elhangzottakat, Hebrencs máris közbetoldotta a hozzászólását.
– Vécét kell pucolnunk?
– Talán. – A lány visszahőkölt. – Közösségi munkát fogtok végezni. Szigorúan együtt, összedolgozva.
– Ne már!


Ezredszerre futottam át a szöveget. A barack színű papír megpuhult, rég elpárolgott belőle a virágillat. A kerekded betűk a kunkorodó végekkel, a karikákkal pótolt pontok, és a T-k mesterkélten hullámos teteje mind fényképszerűen rögzült a memóriámban. Fél éve nyúztam azt a levelet, igyekeztem erőt és ihletet gyűjteni a segítségével. Egyik sem tengett túl bennem.
Suzy tuti nem görcsölt ennyit. Tollat ragadott, előrántott egy lapot, és teljes természetességgel rávéste, ami eszébe jutott; nem foglalkozott olyan semmiségekkel, mint a szóismétlés, a stilisztika vagy a nyálassági faktor. Szerelmi vallomást írni gyerekjáték. Válaszolni rá? Az kihívás!
Visszahelyeztem a teleírt lapot a mappák alá, és rámeredtem saját, üres példányomra. A megszólításnál kudarcot vallottam. Latolgattam, hogy párszor megtáncoltatom még a radíromat; lelki szemeim előtt kirajzolódott az eredmény. Bevezetés: apró lyuk. Tárgyalás: szakadás. Befejezés: közepes lyuk. Rokonszenveztem a megoldással, elvégre teret engedett a képzeletnek.
A polcon pihenő idézetes kötet stírölésénél kötöttem ki, kétségbeesésemet megosztottam a papírral.

A hátam mögött megnyikordult az ajtó. Kapkodva besodortam kétsoros szerzeményemet a fiókba, a testvérem által rám tukmált fotó tetejére. Akadnak rokoni kapcsolatok, amiket az ember nem szívesen reklámoz. Peggy hajlamos volt erről megfeledkezni.
Apám strázsált a küszöbön, karjait összefonta a mellkasa előtt. A pozitúra és az összeszűkülő szemrések felkészítettek a közelgő fegyelmezési rítusra.
A családunk egyszerű felosztásban működött: méregzsákok és bokszzsákok. Peggy eredetileg a második kategóriát erősítette, a költözésével ellenben mentesült a feladatai alól. Szóval egyedül maradtam. Ráadásul Suzy közreműködésének hála okkal léptetettek elő hivatásos fekete báránnyá.
– Mikor növöd már ki ezt a kamaszos lázadást? – mordult rám apa. Évekkel korábban felismertem a „no comment” hozzáállásban rejlő lehetőségeket, azóta kitartottam mellette. Szüleim válaszul szabadalmaztatták az egyoldalú veszekedést.

Apám a kedvenc részénél járt – az egekig magasztalta a nővéremet, és hozzá hasonlítgatott –, amikor anya megkocogtatta a vállát.
– Itt van Easton kis barátnője. – A mondatba tömörített lenézés grimaszba gyűrte a vonásaimat.
– Ne vágj állandóan képeket! – rivallt rám apa. Visszaigazítottam magamra a fapofát, a sóhajt illedelmesen lenyeltem. Még hogy ne vágjak állandóan képeket…
– Mennem kellene – merészeltem megjegyezni.
– Nem fejeztem be! – És ugyanott folytatta, ahol abbahagyta.
Számoltam a perceket. Az ötödik elteltével, elhanyagolhatatlan kötelességeimre hivatkozva, kislisszoltam a prédikátor mellett.
Suzy mosollyal fogadott odalent. Annyi témám akadt hirtelen a csevegéshez, hogy nem bírtam választani.
Apám tiszta ideg. A te szüleid nem akadtak ki?
Látom biciklivel jöttél. Meddig tartott ideérni?
Mit csináltál tegnap délután? Tuti, hogy nem a Bűn és bűnhődést lapozgattad.
Szeretsz egyáltalán olvasni?
Bocsi, hogy várnod kellett. Anya nem bunkózott?
Aztán belebámultam a lehetetlenül zöld íriszeibe, és cserbenhagyott az összeszedettségem. Fél másodpercnél tovább képtelen voltam nézni őt, inkább figyeltem a fákat, a postaládát, akár még a kukát is, csak azzal a velőig hatoló tekintettel ne találkozzam.
Eldörmögtem egy bocsánatot, és elindultam a kocsihoz.


A nap langyos sugarakkal szórta be a parkot, az elhajigált zacskók és üdítős dobozok visszaszikrázták a fényt. Tekintetem elkószált jobbra, a mellettem ügyködő lányra.
Hebrencs kényelmes tempóban dolgozott. Haja apró lófarokban szőkéllett a tarkóján, csupasz karjának barnaságát enyhe csillogás hangsúlyozta. A naptej édes illata néha megcsiklandozta az orromat – ilyenkor felvillant bennem a barackszín levélpapír.
Ráhunyorítottam a bozótosra, úgy, mintha tőle várnék megoldást a problémáimra. A véznácska faágak bárgyún meredtek rám. Közéjük böktem, halálra ítélve egy kólás dobozt.

Hebrencs közeledtére visszaillesztettem magamra a higgadtság maszkját.
– Ha végeztünk nincs kedved elmenni fagyizni? – Lepörgettem magam előtt a lehetséges forgatókönyveket. Miután rájöttem, hányféleképpen cseszhetem el a programot, elment a kedvem még az élettől is.
Idegességemet a korábbi mozdulatsor befejezésével lepleztem. A doboz halk zizzenéssel süllyedt el a zsákban.
– Nincs – utasítottam vissza az ajánlatot. Suzy elkínzott arckifejezésétől összeszorult a mellkasom, és már készültem megszólalni, amikor a racionális énem előre tört. Magamat ismerve a magyarázkodással csak rontottam volna a helyzeten.
Hebrencs nem adta fel.
– Vacsora? – Reményteli mosolya megingatott. Erőnek erejével gyűrtem le a kísértést a bólogatásra és ráztam meg a fejemet. Ő makacsul összeszorította a száját, ujjait szorosabbra fonta a szemétszurkán. A következő pillanatban a lábfejét szorongatva borult előre, egyenesen neki a mellkasomnak.
A szívem komplett dobszólót adott elő a bordáimon; képek tolultak elő az elmém mélyéről.
Egy tócsa az osztályterem közepén. A túloldalán lesütött szemmel álldogáló Suzy. A rongy a kezemben, amivel a narancslét itatom fel. A Suzy háta mögött elhaladó srác. Majd a rám nehezedő testsúly, és az enyémnek feszülő ajkak.

A kezeim lesiklottak Suzy karjain. Egy tizedmásodpercig hezitáltam, mielőtt eltoltam őt magamtól. Akárha a töketlenségemre érkezne feleletül, a közelben nevetés harsant. Megfeszültek az arcizmaim.
Két fiatal srác és egy lány sétált felénk, a barna hajú fiú teljes testében rázkódott a röhögéstől.
– Atya Isten! Hol a mobilom? Ezt most azonnal meg kell örökíteni! – Lejtett egy kört Hebrencs körül, a magánszféra tiszteletben tartása a legkevésbé sem érdekelte. – Irtó dögös vagy, Suzy! – Azzal a lány vállára pakolta a karját, a képén széles, idegesítően vidám vigyor terpeszkedett. Suzy hidegvérrel tűrte a közeledését.
– Cole – mosolygott rá barátságosan a fekete hajú fiúra –, emlékszel még arra a halloweeni képre Nickről, amit említettem? – érdeklődött. – Most megmutathatom, ha gondolod. – A mellette bazsalygó ficsúr arcszíne tónust váltott.
Összeraktam a képet: az irritáló srácot Nicknek, a másikat Cole-nak hívták. És úgy festett, elbíztam magam. Fél év mégis rengeteg idő – éppen elég ahhoz, hogy lejárjon egy szerelmeslevél szavatossága.

Kívülállónak éreztem magam. Legalább annyira, mint a Marsról a Földre pottyant űrlény.
Suzy és Nick kapcsolatát egyetlen szóval jellemezhettem: bensőséges. Ha meg kellett volna festenem az aurájukat, egész biztosan élénk rózsaszín árnyalatot választok. A pink boldogságmassza részben átterjedt a másik párosra is. Egyedül engem került el nagy ívben.
Átkémleltem az eget, hátha küldenek értem egy űrhajót. Miután se csészealj, se kistányér, de még egy nyamvadt levesestál sem röpült odafent, elvonultam tisztogatni a környezetet és fejlesztgetni a pókerarcomat.


Az autóban halottaskocsikét idéző gyászosság uralkodott. Anya hozta a formáját, fékezhetetlenül lövellte szét a negatív energiahullámokat, ez idő alatt Hebrencs és én átadtuk magunkat a deprimáltságnak.
Anyám búcsú gyanánt hörgött egyet, majd bevánszorgott a házba. Suzy nem akadt fenn a modortalanságán. Odabattyogott a kerékpárjához, állásba kényszerítette, és rámarkolt a kormányra.
– Hát akkor, én megyek…
Lecövekeltem a pázsit szélén. A lány vizslatása enyhe megenyhülést hozott a kínjaimra. Leszegett álla majdhogynem a mellkasát érte, zöld szemében sárga fényfoltok ültek, haját és bőrét bronzos ragyogásba vonták a koraesti napsugarak. Ott akartam őt tartani, csak egy kicsit, csak még néhány percre. A késztetés átvette felettem az irányítást.
– Hebrencs! – lövellt ki belőlem a név. – Nálam van a matekfüzeted. Nem viszed el? – Mihelyt a szavak elhagyták a számat, megkövültem.
– De! Elviszem! – vágta rá. Pusztán ekkor fogtam fel, mit művelek.

A konyhapult fölé hajoltam, ujjaimmal kétségbeesetten csimpaszkodtam a műmárványlap szélébe. Suzy egy emelettel feljebb várakozott a szobámban.
Suzy. Az én szobámban.
Megkérhettem volna, hogy maradjon kint, mialatt én gyorsan beszaladok. Vagy leültethettem volna a nappaliban. Mi több, akár rögtön a legelején befoghattam volna a pofámat!
Mi a frász ütött belém? Totál meghülyültem?!
– Barátja van! – dörrentem magamra.
Leguggoltam, homlokomat a szekrényajtóhoz préseltem. Addig kancsalítottam előre a térdeimre, míg el nem fogott a szédülés.
– Te meg mit csinálsz ott? – A hang irányába kaptam a fejemet. Anya virágmintás köntösben támasztotta az ajtófélfát, szőrös mamuszba bújtatott lábfeje türelmetlenül dobolt a padlón.
Elegyengettem az arcvonásaimat, felemelkedtem, és felnyaláboltam Hebrencs füzetét a pultról. Kifelé masírozva kitértem anya szúrós pillantásai elől. Apámat, aki a lépcső aljából hunyorított fel az emeletre, hasonló szótlansággal hagytam a hátam mögött. Sejtettem, min őrlődik az öreg. A Suzyféle lányok nem szoktak kikezdeni a magamfajta fiúkkal, ezt mindenki tudta. Nem véletlenül ébresztett bennem eleinte gyanakvást az a levél.

A barackszínű boríték egy esős, őszi napon libbent ki a szekrényemből. Lágyan landolt a lábam előtt, az elején kacifántos betűkkel a nevem díszelgett. Habozás nélkül kibontottam.
Futólag átpásztáztam a sorokat, az általuk kiváltott fanyar grimaszt flegmaság alá rejtettem. Ha az aláírás nem kelti fel a kíváncsiságomat, valószínűleg ott helyben kihajítom a levelet a kukába.
– Suzan Vail. – Muszáj volt hangosan kiejtenem a nevet, hogy biztosan a megfelelő személyt társítsam hozzá.
Suzy állandóan bajba keveredett, és noha alig ismertük egymást, ez nem akadályozta meg abban, hogy engem is magával rántson. Testi épségem érdekében próbáltam távol maradni tőle. Addig legalábbis. Aznap ugyanis gyökeres változáson ment keresztül a hozzáállásom.
Vizsgálni kezdtem Hebrencset, miként tudós a kísérleti alanyt. Így szúrtak szemet a kelekótya viselkedése mögött elsikkadt tulajdonságok, mint például az intelligenciája. A jegyei és a tromfjai arról árulkodtak, hogy a látszat ellenére igenis akad sütnivalója. A segítőkészséget ugyancsak felírhattam az erényei közé, bár nála valóban csakis a szándék számított, hiszen akárhová nyúlt, ott borult a rend. Isten nem teremtett még olyan helyzetet, amin ő ne tudott volna rontani.
Nehezemre esett elhinni, de a kutatásaim egyértelműen kimutatták az ártatlanságát. Hamis szerelmi vallomásokat költeni, és röhögni a markába, amikor az áldozat besétál a csapdába – ez nem az ő stílusa. Egyetlen magyarázat maradt hát: Suzy őszintén kedvelt.

Ami engem illet, az érdeklődésem egy ponton átcsapott valami újba.
A tekintetemmel önkéntelenül őt kerestem; a szőke tincsek jelzőfényként világítottak előttem a tömegben. A hangjától megborzongtam, a látványától összeszorult a torkom. Rengeteg időmbe telt megbirkózni ezekkel a tünetekkel. Többe, mint amennyit megengedhettem magamnak.
Hiába jutottam dűlőre az érzéseimmel, addigra négy hónapos késésben voltam. Márpedig biztosra vettem, hogy a reakcióm hiánya Suzy szempontjából határozott, nagybetűvel szedett NEM-nek minősült.
Azt gondolta, visszautasítottam őt, és én semmit sem tehettem ez ellen. Lecsúsztam a lehetőségről.
Ennek ellenére legalább három radírt morzsoltam semmivé az íróasztal fölé görnyedve, mert ha a saját szituációmon nem is javíthattam, Suzy attól még megérdemelte azt a választ. Más kérdés, jó ötlet-e felhánytorgatni a múltat, miközben van valakije…


Besétáltam, átadtam Hebrencsnek a füzetet, aztán levetettem magam a székbe. Mindezt sikerült kifogástalan fesztelenséggel végrehajtanom. Eltökéltem, hogy tartom magam az apatikus kamaszsrác imidzsemhez.
– Holnap? – nyögtem bravúrosan.
– Ott találkozunk. A bátyám elvisz. – Ennyi. Hebrencs ezzel lezárta a látogatását. Tényleg kizárólag a füzetéért jött.
Ahogy a küszöbhöz ért, felegyenesedtem, marasztaló szavak tobzódtak a nyelvemen.
Fejezd be! Barátja van! – utasítottam rendre magamat.
Visszadőltem a háttámlának.
Nagyjából másfél percig fixíroztam az ágytakarón keletkezett apró gyűrődéseket, ekkor a bambulásomnak véget vetett a csengő. Suzy az – villant át rajtam, és már nyargaltam is lefelé.

Kis híján kitéptem az ajtót a tokjából.
– Szia, öcsi! – lóbálta előttem a tenyerét Peggy, kiprovokálva belőlem egy vicsort. Sajnálkozóan csücsörített rám, szemöldökei középen feljebb íveltek.
– Nem is örülsz nekem? Vagy esetleg valaki másra számítottál? – bukkant fel huncut mosoly a szája csücskében. Megpróbáltam rácsapni az ajtót, de kitámasztotta a lábával. – Láttam Suzyt elmenni – csicsergett tovább. – Úgy tekert, mint az őrült. Észre sem vett, pedig integettem neki. – Teljes erővel nekifeszült az ajtónak. Az egyik karját sikerült átszuszakolni a résen, a feje azonban elakadt.
– Történt valami? – nyöszörgött. – Összevesztetek? – Hirtelen kivirult az arca. – Csak nem?! Végre szerelmet vallottál neki?
Elengedtem a kilincset, és hátraléptem egyet. Nővérem beesett az előszobába. Rövid botladozást követően stabilizálta magát, ábrázatára ismét önfeledt derű költözött. Sarkon fordultam.
– Na! Na! Mesélj! – szökdécselt mellettem.
– Nincs mit mesélni! Van barátja! – Peggy meghökkenten tátogott rám.
– Találkoztál vele? – Bólintottam. Ismertem őt. Addig úgysem száll le rólam, amíg meg nem kapja, amit akar. – Biztos, hogy együtt járnak? – Az ízületeit ropogtatta, a hangjában bizonytalanság és aggodalom csengett. – Nem lehetett mondjuk egy rokon? Vagy egy közeli barát?
Faképnél hagytam őt, mielőtt még jobban felbosszanthatna.


Halálos elszántsággal mustráltam az ingyen konyha épületét.
Elég ezt az egy napot túlélnem – bátorítottam magam –, utána visszatérünk a rendes kerékvágásba. Suzy folytatja majd a hebrencskedést, én meg azon leszek, nehogy a sors az útjába sodorjon.
Mély lélegzetet vettem, és feljebb tűrtem az ingem ujját. A hátam mögött felmordult egy autó motorja. Odasandítottam a vállam felett, pillantásom összeakadt az anyósülésből kikászálódó Hebrencsével. A lány mögött barna hajcsomó bukkant elő a túloldalon. Nick – ismertem fel a sofőrt. A fiú rákönyökölt a kocsi tetejére, és átszólt Suzynak.
Tanácstalanul ráncoltam a homlokom, a zavarodottságomat csekély reménykedés hatotta át.
Amikor Hebrencs elhaladt mellettem, ártatlanul megjegyeztem:
– Azt hittem, a bátyád hoz. – Olyan rémülten rezzent össze, akárha pisztolyt szorítottam volna a homlokához.
– Hmm? – pislogott rám.
– Nem úgy volt, hogy a bátyád hoz?
– Ő hozott – felelte. Nem tulajdonított nagy jelentőséget a kérdésnek. Feltérképezte párszor az ajtóhoz vezető utat, eligazította piros hajpántját, és bátortalanul megindult előre. Minél távolabb ért tőlem, annál gyorsabban szedte a lábát.
Ökölbe szorítottam a kezemet, hátha megfékezhetem a kitörni készülő üdvrivalgást. Csakhogy a jókedv erősebbnek bizonyult nálam.
– Ez az! Nincs barátja! – A levegőbe bokszoltam, a képemet bugyuta vigyor terítette be.
Hatalmasat tévedtem, ha azt képzeltem, a gondjaim ettől varázsütésre elszállnak.

Suzy kivetkőzött önmagából. Elzárkózott előlem, alig beszélt, a tekintetét még véletlenül sem felejtette rajtam pár tizedmásodpercnél tovább. Lassan azért rimánkodtam, hogy bújjon elő a hebrencssége. Azt sem bántam volna, ha egy vödör forró levessel együtt borul a nyakamba, csak lépte volna át a láthatatlan határvonalat, amit kettőnk közé húzott.
Lőttek a zökkenőmentes románcról dédelgetett terveimnek.

Otthon kidőltem az ágyamon, és az orrom alatt motyogva ócsároltam magamat.
Suzy nem randizgatott senkivel. Ettől eltekintve lazán kiszerethetett belőlem. Talán időközben rádöbbent, mekkora balfácán vagyok.
Megráztam a fejemet.
Jó, tegyük föl, hogy nem kedvel. Hát aztán? Mi a legrosszabb, ami történhet? Elkerül? Levegőnek néz? Úgy vettem észre, ezt a szintet az erőfeszítéseim nélkül is elértük.
Tessék! Kifogytam a kifogásokból.
Előkotortam a fiókból Suzy levelét, és filctollal rápingáltam a hátoldalára két rövid szócskát.


A tankönyveimet betuszkoltam a polcokra, mindössze az összehajtogatott papírlapot hagytam elől. Két lehetőség között vacilláltam. Egy: örökre megsemmisítem. Kettő: eljuttatom Suzyhoz, mielőtt túl nagyra nőne a kísértés, hogy mégis az első opciót válasszam.
– Easton! – Ijedten pördültem meg, könyökömmel becsaptam a szekrény ajtaját.
Hebrencs cipőjének orra pár centiméter híján az enyémet érte. Megfeszült állkapoccsal, pislogás nélkül meredt fel rám.
– Mutasd a tenyered! – parancsolta. Az erélyessége észrevétlenül cselekvésre kényszerített. Magam elé tartottam a bal kezemet; a jobbot a hátam mögé rejtettem, és becsúsztattam a nadrágom derekához a levelet.
Suzy a zsebébe nyúlt, hosszan matatott benne, végül előrántott egy tubust. A tartalma egy részét kisajtolta a tenyerébe, és felém nyúlt. Az utolsó pillanatban kaptam észbe.
Elrántottam a karomat. Hebrencs utána kapott. A manővert megismételtük vagy háromszor, mígnem a lány megbotlott a földön heverő táska pántjában. Hál’ Istennek kapaszkodóra lelt egy arra kószáló srácban.
Félig előrehajolva dermedt meg a levegőben, ujjai a fiú csuklója köré tekeredtek, az egyik lába hátul fellendült a levegőbe. A pozíció tökéletesen beillett egy elfuserált műjégkorcsolya bemutató eredményének.

A srác visszasegítette álló helyzetbe Suzyt.
– Minden rendben? – tudakolta nyájas mosollyal. Hebrencs beszívta az alsó ajkát, tekintetét a fiú alkarjára tapasztotta. Csöppet sem tetszett a jelenet.
– Semmi baja – morogtam Suzy helyett. A srácnak pusztán ekkor tűnt fel a jelenlétem. Vetett rám egy furcsa, mondhatni baráti pillantást, vállon paskolta a lányt, és egy biccentéssel oldalra lépett. Suzy követte őt.
Nem értettem, mi történik, és a srácot elnézve, ezzel nem voltam egyedül. Zavartan felemelte a csuklóját, melyet Suzy továbbra sem akart elengedni.
– Hebrencs, ereszd el! – ripakodtam rá. Az áldozat megrázta a karját. Semmi. A rázásból lassan kalimpálás lett, Suzy mégsem vált le róla. A fiú fel-alá kapkodta a fejét köztünk.
– Pillanatragasztó? – suttogta elkeseredetten a lánynak. Az hasonló elkeseredettséggel bólintott. A szemeim kétszeresükre tágultak.

Megragadtam Suzyt, áldozatával egyetemben közelebb rántottam magamhoz, és kihántottam a markából a tubust.
– Pillanatragasztó – ismételtem meg a diagnózist. Éreztem, amint lüktetni kezd az ér a halántékomnál. – Megbuggyantál?! Mégis mi a rákot terveztél? – Hebrencs zöld íriszei valósággal lángba borultak.
– Minden a te hibád! Én csak közelebb akartam kerülni hozzád! – Ordítása bejárta a teret, a folyosó némaságba fagyott körülöttünk. A közönség kedvéért nyugalmat erőltettem magamra.
– Azzal, hogy hozzám ragasztod magad? – kérdeztem. Suzy ajkai lejjebb biggyedtek, attól féltem, hamarosan kibuggyannak az első könnycseppek.
– Az sem érdekelne, ha kinyiffannék, igaz? – Elcsuklott a hangja. – Lassan két éve töröm magam, hogy végre tudomást vegyél rólam, de te még a nevemet sem vagy hajlandó megjegyezni. Inkább belezúgsz egy házas nőbe, engem meg lerázol! Félredobsz, mintha csak kolonc lennék a nyakadon!
– Ezt meg… – Hebrencs nem engedett szóhoz jutni. Kevésbé hangosan, viszont annál meggyötörtebben folytatta.
– Ennyire nem bírsz? Ilyen visszataszító vagyok? – A mellette feszengő fiúhoz fordult. – Az vagyok? – A kérdezett hirtelen azt sem tudta, hol van. Végül jó alaposan áttanulmányozta Suzyt, és elhabogott egy nemet.

Tetőfokára hágott az ingerültségem. Fenébe a no comment módszerrel, fenébe a békés hallgatással! Betelt a pohár.
– Mégis mi francról hadoválsz?! – kiabáltam teli tüdőből. Hebrencs szemöldökei a hajvonaláig ugrottak. Gyanítottam, a többi szemtanú hasonlóan reagált. Kicsit visszavettem a hangerőből.
– Nem tudom a nevedet? Házas nő? Félredobtalak? Úr Isten, Suzy! – Hitetlenül csóváltam a fejemet. – Te komolyan elhiszed, amit itt összehordtál? – A lány elveszetten fürkészte az arcomat. Akut elmebajtól vezérelten kentem egy adag ragasztót a tenyeremre, és megfogtam a kezét. Ujjaimat az ujjai közé csúsztattam.
– Parancsolj! Így jó lesz? – hajítottam félre a tubust. Reszketeg mosoly sejlett fel Hebrencs szájzugában.
– Mi folyik itt? – zendült Mr. Adams férfias szopránja. A matektanár átverekedte magát az összecsődült tanulókon. Amint elég közel ért, hogy beazonosítson minket, formát öltött a képén a düh.
– Már megint… – A mondatot félbeszakította egy kellemetlen hangeffekt, ahhoz hasonló, amikor az utolsó csepp mustárt próbálod kinyomni a dobozból. A férfi tett egy tétova lépést, és körbekémlelt. Kifordult testhelyzetben, a mögötte kilapult ragasztós tubus gusztálásánál állapodott meg. Megmozgatta a lábát, a papucsa azonban túlzottan ragaszkodott a padlóhoz.
– Doolan! Vail! – sikoltotta. – Az igazgatóiba! Most rögtön!


– Hmm… – könyökölt előre Mrs. Bodenhagen. – Nem is tudom, mit mondhatnék.
Az arca nem tükrözte se a szokott kimerültséget, se mérget. Barna szemei kifejezetten kedvesen pásztáztak át rajtunk.
Suzy az imént nagy vonalakban tálalta neki az eseményeket, közben egyre közelebb húzódott hozzám. A beszámoló végére teljes felsőtestével a karomnak simult. Nem tudtam, nővérem kuncogását ez, vagy az elmesélt történet váltotta-e ki. Mindenesetre remekül mulatott, meghúzódva a sarokban.
– Mrs. Dicks! – intett hátra Mrs. Bodenhagen. Peggy fülig érő vigyorral libbent oda hozzá.
– Igen?
– Hozzon valamit, amivel leválaszthatjuk Bradyt Suzanékról! – A Hebrencs mellett ácsorgó fiúból hatalmas, megkönnyebbült sóhaj szakadt ki.
– Máris.

Miután Bradyt leműtötték Suzy jobbjáról, az igazgatónő hellyel és süteménnyel kínált.
Hebrenccsel ráérősen rágcsáltuk a kekszeket, és igyekeztünk nem egymásra nézni. Ragasztós kezeink az összetolt fotelek közé szorított tálban áztak. A víz szinte teljesen kihűlt.
– Nos? Nem szeretnétek megbeszélni a dolgot? – nógatott minket Mrs. Bodenhagen. Suzy háta megfeszült.
– Talán majd máskor – motyogta.
– Ugyan! Nem kell zavarba jönni! Szóval, Easton – Feljebb tolta a szemüvegét. –, válaszoltál végre a levélre? – Félrenyeltem a számban lévő falatot.
– Milyen levél? – kíváncsiskodott Suzy, mialatt én kiprüszköltem magamból a morzsákat.
– Honnan tud a levélről? – szegeztem neki a kérdést az igazgatónőnek. Peggy felpattant az íróasztal mellé tolt székről.
– Hadd mondjam el én! – kérlelte Mrs. Bodenhagent, aki egy gesztikulációval megadta az engedélyt. Nővérem büszkén kihúzta magát, kacsóját a csípőjére tette. – Azt a levelet mi írtuk. – A sokktól elfelejtettem levegőt venni.
– Milyen levél? – követelte Suzy. Vontatott mozdulattal átadtam neki a barackszínű papírt. – Úgy néz ki, mint az én írásom – értetlenkedett. Azzal nekilátott az olvasásnak. A némaságban egyre erősödött a falióra kattogása.

Suzy visszaejtette maga mellé a karját, halványbarna bőre sárgásfehérre sápadt. Mrs. Bodenhagenen aggodalom suhant át.
– Meg tudom magyarázni, kedvesem! – Félig felhúzta magát a székből, és úgy maradt. Nem tudta eldönteni, álljon-e vagy üljön. – Tudod, volt egy barátnőm, aki nagyon hasonlított rád – hadarta. – Annak idején beleszeretett valakibe, de mivel a fiú nagyon csendes és visszahúzódó volt, nem mert lépni. – Suzy a sztori hatására éledezni látszott.
– Mi lett vele?
– Semmi. Évekkel később férjhez ment valaki máshoz. – Hebrencset lesújtotta a hír. Legszívesebben magamhoz öleltem volna, hogy megvigasztaljam.
– De nem ez a fontos. – Az igazgatónő visszadőlt, Suzy lehangoltsága láthatóan őt is megfertőzte. – Hanem az, hogy még nem sokkal a halála előtt is felemlegette azt a fiút. Mindvégig bántotta, hogy akkor nem tett semmit.
A lány végigsimított a teleírt sorokon.
– Szóval nem akarta, hogy ugyanúgy járjak, mint ő?
– Igen – lehelte Mrs. Bodenhagen.
Hebrencs kihúzta a kezét a vízből, és óvatosan szétválasztotta az ujjainkat. Szemhéjait félig leeresztette.
– Emiatt voltál olyan rideg velem, igaz? – piszkálgatta a ragasztómaradványokat a bőrén. – Tudtad, hogy szerelmes vagyok beléd, és nem akartad, hogy feleslegesen reménykedjek. Az előbb pedig annyira kiakadtam a folyosón, hogy megsajnáltál.
Lehunytam a szememet, és lejjebb csúsztam a fotelben.
– Fordítsd meg a lapot!
– Miért? – akadékoskodott Suzy.
– Csak fordítsd meg. – Legalább három évtized telt el, mire megszólalt.
– Ó…




Hebrencs kis ívben vette be a kanyart. Megállíthatatlanul száguldott a folyosón, a tanárok és a diákok jó előre elmenekültek az útjából.
Nekivetettem a vállam a szekrényajtónak, és féloldalas mosolyt küldtem a lány felé. Amikor tudatosult benne, hogy nem tervezek megmozdulni, kicsit kétségbe esett.
– Easton! – kiáltotta riadtan.
Kiléptem elé, elvigyorodtam, és kitártam a karomat. Ámokfutó barátnőm mosolyogva gurult nekem. Jó erősen magához szorított, arcát a vállamnak dörgölte.
– Peggy meghívott minket vacsorára – mondtam.
– Muszáj elmennünk? Mindig olyan kellemetlenül érzem magam vele – dünnyögött. – Folyton felemlegeti azt a kínos esetet…
– Arra gondolsz, amikor azt feltételezted, bele vagyok zúgva a saját nővérembe? – Gyengéden oldalba vágott. – Nyugi! – mosolyodtam el. – Majd szólok neki, hogy türtőztesse magát.
Suzy eltávolodott tőlem, és csábosan megrebegtette a pilláit. Mivel a görkoriban nem pipiskedhetett, a nyakát nyújtogatta helyette. Annyira aranyos volt – jóformán könyörgött érte, hogy ugrassam.
– Baj van? – aggodalmaskodtam. – Belement valami a szemedbe? Görcsöl a nyakad? – Suzy elpirult zavarában. Sietősen hátrébb gördült, és megnyomkodta a tarkóját.
Tudniillik az én drága Hebrencsem abban a tévhitben élt, hogy alkalmatlan vagyok az efféle nonverbális üzeneteket dekódolására. Túl mélyen rögzült benne ez a jégherceg dolog, így egyelőre nem sikerült megemésztenie a tényt, miszerint engem is pasiból gyúrtak.
Az övtartójának pántjánál fogva közelebb vontam magamhoz. A vigyorom láttán leesett neki a tantusz.
– Basszus! Van róla fogalmad… – A számmal némítottam el őt. Az ajka először lágyan, majd hevesen simult az enyémre. A szívdobogásomat elnyomta Mr. Adams rikácsolása.
– Már megint mit művelnek a folyosó közepén?! – Suzy hátrakémlelt a tanárra. Tűnődött egy darabig, majd vállat rántott és visszahúzott magához.
– Doolan! Vail! – őrjöngött Mr. Adams. – Az igazgatóiba! Most rögtön!