Csaták, melyeket már egyszer megnyertünk. Szavak, amiket régen kimondtunk. Döntések, amelyeket úgy hittük, sosem bánunk meg. Most mind semmivé lettek, hogy újra visszajussunk a kör legelejére.

Ahova valószínűleg egyikünk sem vágyott vissza.

A reggeli napfény vadul ostromolta a felettünk terpeszkedő lombokat, mégis sötétségbe borult az erdő. Ragacsos, fekete massza, amiben a hangot elnyeli a félelem, és amiben ismerős arcot öltő, idegen szörnyek laknak. Gyűlöltem minden lépést, amit megtettem a nyirkos avarban. Gyűlöltem, hogy időm sem volt felfogni, mi folyik körülöttem. Persze a katasztrófák egyetlen ezredmásodperc alatt szoktak bekövetkezni, ellenben egy életre nyomorékká tehetnek.  

Hogy miért fogtam fel katasztrófának a helyzetemet, több okot is fel tudtam sorolni. Egy: különös erőm birtokában, először azt egy olyan lény ellen használtam, akinek érdekében állt közém és Heine közé állni. Kettő: ezért kár volt tepernie, hiszen Heine ez idáig nem bukkant fel. Három: miután mégis előkerült, az első okból kifolyólag, egyenesen a falkához visz, ahol nem sok szövetségesem maradt. Eközben otthon Hanna valószínűleg éppen azt ecseteli a semmit sem értő Marynek, hogy a) mi történik, b) mi a pokolért titkoltunk el mindent. A falkától féltem, de nem annyira, mint amennyire szégyellek majd Mary szemébe nézni ezek után. Természetesen ők nem jöhettek velem, persze mit is segíthetnének ebben a helyzetben? Luka azt kapta feladatul, hogy ne engedje őket utánam, bármi történik. Na, ettől tényleg megrémültem. 

Heine céltudatosan haladt előre a gyakorlatlan szem számára láthatatlan ösvényen. Egyszerű fekete pólót viselt, amitől még sápadtabbnak tűnt, pedig neki aztán nem sok oka volt rá. Az első ijedtség múltával megpróbáltam inkább a humoros oldaláról felfogni a történteket. Más sem maradt.

– Ügyvédet érdemes fogadnom? – vetettem fel Heine hátának, majd egy gally az arcomba vágott. Az anyatermészet is azt akarja, hogy fogjam be? Heine azért megállt, és felém fordult, mialatt én kevésbé nőiesen kiköptem egy levelet a számból, és leakasztottam a hajamból egy apróbb pókot. – Ne foglalkozz velem, nem érdemes – kértem, mikor némán nézett rám. – Bízom benne, máglyát azért nem raktatok a hagyomány kedvéért, mert az komolyan nagy szemétség lenne. Ráadásul szerintem a törvény is bünteti.

– Hidd el, én sem akarom ezt – jelentette ki aggódó hangon.

– Szorgalmasan bizonyítod az ellenkezőjét. Legalább a jogaimat felolvashattad volna, bár nem tudom, létezik–e a ti szempontotokból ilyesmi a magamfajtának – tűnődtem, miközben elléptem mellette. Voltaképp én is tudtam az utat abba a rohadt táborba! Semmi szükség, hogy hátul menjek.

– Erin, hagyd abba! – ragadta meg a karom. Érintése villámcsapásként ért, de nem néztem rá, helyette a vadösvényre szegeztem a tekintetem.

– Mindent egybevetve, jogom van utálni téged – állapítottam meg csökönyösen. Azt hittem, ez elég nagy érvágás lesz az egójának, de ahelyett, hogy elengedett volna, elmosolyodott. Fél szemmel meglepetten rásandítottam.

– Túl gyorsan teszel elhamarkodott döntést – mondta. – Mint mindig. Mostanában ez talán túlságosan is a szokásoddá vált, ahelyett, hogy mérlegelnél.

– Mekkora észlény lett belőled – álmélkodtam gúnyosan. – Te meg nagyon sok ígéretet tettél, amit csesztél betartani! Ehhez mit szólsz? De ha megbocsátasz, ezt nem itt gazolás közben szeretném tisztázni.

– Éppenséggel itt is megtehetjük, mert istenemre mondom, nem tudom, hol lennél hajlandó meghallgatni végre.

Dühösen szembe fordultam vele, és csípőre tett kézzel vártam a szent magyarázatot. Egy lépést hátrált, és sóhajtva egy fának dőlt, majd zavartan beletúrt a hajába.

A leghosszabb néma perc következett, amit valaha átéltem. Neszezés hallatszott körülöttünk, ahogy tőlünk és a problémáinktól függetlenül megindult a szokásos napi rutin az erdőben. Mi ez, ha nem tiszteletlen és tiszteletreméltó egyszerre?

– Csak, hogy tisztázzuk – szólalt meg végül –, tényleg azért dolgoztam, hogy ez ne történjen meg. Lehet, nem volt elég egyértelmű. – Ettől leesett az állam.

– Hogy van képed ezt mondani? Fogalmam sincs, mi a hét pokol folyik itt, erre te azzal jössz, hogy „nem volt elég egyértelmű” számomra? Azt is szögezzük le, nincs kedvem a mókázáshoz, még kevésbé a rejtvényekhez. Ha nem beszélsz egyenesen, inkább menjünk tovább, akármi is vár rám nálatok, nem lehet rosszabb.

– Kaelie ellened hangolta őket – felelte fájdalmasan. Már attól, hogy kimondta annak a lánynak a nevét, dühösebb lettem. Itt sincs, mégis közénk furakodik.

– Erre valahogy rájöttem.

– Eddig próbálkoztunk, de Micah már nem tud hatni rá, és…

– És?

– Én sem.

– Micsoda? – háborodtam fel. Ebben minden benne volt. Mégis mi mindennel próbált hatni rá? A lábam egészen elgyengült a gondolatra, és kezdett újra az az érzés hatalmába keríteni, ami hajnalban. Kaelie megmondta, én meg nem hittem neki. Nem egészen, és épp ez a tétova remény kísértett éjjelente, hátha felbukkan a fák között Heine. Most mégis el kellett mennem innen. Eltűnni a ködben, és elfelejteni mindezt. Fel sem tűnt, hogy tényleg elindulok, amíg Heine meg nem fogott. Engem is meglepett, milyen erővel löktem el magamtól. Döbbenten, de azért elszántan nézett rám. – Inkább hagyjuk, mi mindent tettél neki – javasoltam.

– Félreértesz – próbálkozott hirtelen kétségbeesetten. Sosem láttam ilyennek, és ez egyúttal megijesztett.

– Végre megvagytok! – kiáltott egy idegen hang, minden további vallomást félbeszakítva.

Egy srác közeledett felénk, térdig sárosan, kopott pólóban, gondozatlan szőke frizurával. Arcán elégedett kifejezés ült, és egyúttal fel is lelkesült, mihelyst közelebb ért hozzám. Egész helyesnek tűnt, de akkor sem többnek egy közepesen függő drogosnál, aki általában sok hasznos tanácsot oszt a varázsgomba helyes használatáról, valamint az életről, miközben a sajátját jó úton halad elszúrni.

– Egy órája kereslek titeket – méltatlankodott, de hangjában hamisság csendült. Mellém érve magabiztosan végigmért, és gyanús mosolyt villantott. Értetlenül Heinére néztem, aki legkevesebb szemmel verte.

– Nyugodtan visszamehetsz, hogy közöld, hamarosan odaérünk – tanácsolta sötéten.

– Nem, öregem, azt már nem. Kinyírnak, ha nem szállítalak le titeket. Egyébként a nevem Rory – nyújtott kezet, amit lányos zavaromban elfogadtam. – Marhára örülök. Sokat meséltek rólad, meg hogy hallod a gondolatainkat, tárgyakat mozgatsz, ilyesmi. Nagyon állat lehet.

– Aha – nyögtem ki. Mindenki tud róla? Szerettem volna megkérdezni Heinétől, ugyan miért hagyja szó nélkül ezt a szemtelenséget, de végül is jobbnak láttam nem közbeszólni.

– Jobb, ha igyekszünk, mielőtt tényleg balhé lesz – sürgetett Rory, aztán elindult. Heine morogva, ugyanakkor engedelmesen követte. Mi a fene megy itt?

¤

A táborban komoly nyüzsgés támadt a felbukkanásunk hírére, ami egyébként a fénynél is sebesebben terjedt. Kaelie nem mellesleg jó munkát végzett. Akkor is megnéztek, mikor először jártam itt, ezúttal azonban sokkal védtelenebbnek éreztem a helyzetem. Holott végeredményben azért kerültem ide, mert megvédtem magam. A fák takarásában semmi sem látszódhatott ebből a helyből odafentről. Egy apró, elszigetelt pont a világon, ahová nem ér el a józanész.

Sokkal több ismeretlen arcot fedeztem fel, mint amire számítottam. Rory és Heine egyenesen a tábor közepére vezetett, ahol Micah épp néhány alakkal társalgott. Megjelenésemre mind felnéztek, de csak az alfa arcát próbáltam tanulmányozni. Sosem figyeltem meg igazán, de mintha újabb ráncok szabdalták volna tovább amúgy is aggodalmas vonásait. A várakozásommal ellentétben nem úgy festett, mint aki vádolna vagy haragudna rám, és egykori fenyegető megjelenése is megenyhült.

– A szállítmány megérkezett – intett nekik Rory.

– Először magam szeretnék beszélni vele – közölte Micah, mielőtt bárki közbevághatott volna, és ezzel a lendülettel elindult a faházába, mögötte Heine, végül én. Próbáltam nem nézni a csapatra, akik, mint hamarosan rájöttem, a fesztiválon is együtt voltak.

Amint becsukódott mögöttünk az ajtó, Micah fáradtan ledobta magát kopott kanapéjára, és nyűgösen hátradőlt. Zavarba jöttem bensőséges viselkedésétől, azonban nem foglalkozott velem, hanem Heinéhez fordult először.

– Kezd elfajulni ez a történet, ráadásul egyre gyorsabban – mondta. – Nem tudom, mi mást tehetnénk még. – Heine legalább olyan tanácstalannak látszott.

– Már beszéltünk erről… – válaszolta.

– Igen, de mégis jobb lenne valami más megoldást keresni – sóhajtotta az alfa, és szeme csak ekkor tévedt rám, ahogy az ajtóban toporgok. – Gyere csak beljebb – hívott. – Fárasztó napnak nézünk elébe, ha jól sejtem.

– Nem értem, mi folyik itt.

– Pedig te vagy a főszereplő. Feltételezem, azért azt csak sejted, miért kellett idejönnöd? – Hangjában bántó megrovás csendült. Mit tehettem volna? Bólintottam. – Remek jelenet lehetett, ha Kaelie ekkora műsort csapott. Nem mintha ez nem lett volna várható előbb vagy utóbb.

– Mit keresett ma egyáltalán a házunknál? – szakítottam félbe.

– Van néhány elmélete, aminek sikerült alapot adnod – közölte szárazon Micah. Heine az ablaknál állt, részben kifelé figyelve, és egyúttal mindent eltakarva a befelé leskelődőknek.

– Miféle elméletek?

– Kaelie indián ősöktől származik – felelte meg Heine. – Állítása szerint képes megérezni a boszorkányokat és a sötét mágiát. Egészen eddig meghúzódott, de mióta a másik falkában sok korabeli társra talált, kisebb csapatot alkotnak, akik követik Kaelie-t a pokolba is. Azok zokszó nélkül elhiszik, hogy valami gonosz dolog rejtőzik a városban, ami veszélyt jelent mindünkre, és ezzel magyarázzák a fesztiválon történteket is.

– Azt hiszi, én vagyok az a gonosz dolog, nem igaz? – összegeztem.

– Az idősebbek elmentek – folytatta az alfa. – A fiatalok nem nagyon tudnak mit kezdeni magukkal. Ellenséget keresnek ott is, ahol nincs, és nem mutatnak tiszteletet a magasabb rangúak felé. Kaelie ráadásul igazi alfa, hiába akarnám tagadni. Más körülmények között bizonyára elszakadt volna tőlünk, azonban így nincs oka rá.  

Ez sokat megmagyarázott abból, ahogy Rory viselkedett. Persze nem voltak már többé farkasok, a szokás nehezen múlik el, és ezúttal két világ közé szorultak. Nem tudnak rendet tartani ebben az eszement bandában, ha maguk sem tudják, hova tartoznak. De akkor is…

– Tényleg sajnálom a hányattatást, ami a falkát érinti, mégsem nem értem, mi közöm ehhez – közöltem. – Megtettem a feladatom, emberek vagytok – pillantottam Heinére. – Semmi leróni való nem maradt sem Virginia, sem az anyám részéről. Ennek ellenére itt vagyok, akár egy bűnöző, holott ti voltatok képtelenek megakadályozni egy ostoba kislányt, aki abból űz sportot, hogy engem zaklat! – Mintha egyszerre valaki más sugalmazta volna a gondolatokat, amiket én öntöttem szavakba. Ettől ugyanakkor még igazak voltak. – Ha elmegyek innen, milyen alapon akartok ebben megakadályozni?

– Erin… – kezdte Heine, de Micah félbeszakította.

– Nincs okunk itt tartani.

– Már hogyne lenne! – tépte fel valaki az ajtót. Találkozott a tekintetem Kaelie–éval, akinek minden korábbi szándékom és igyekezetem ellenére azért a haja szála sem görbült. Utálkozva nézett rám egy pillanatig, majd hamar pókerarcot öltött. Csak most tűnt fel aranyló barna bőre, amit éjfekete haja tökéletesen kiemelt.  

– Pontosan erről beszéltem – emelkedett fel Micah elgyötörten. – Az ég szerelmére, megmondtam, hogy először én beszélek vele!

Az alfa fellépése valószínűleg bárkit megállított volna, de ez a lány makacs képpel állta a sarat, azt sugalmazva, Micah nem elég erős, hogy irányíthasson.

– Nem engedhetjük el! – csattant. – Túl nagy ára lenne.

– Ne ess túlzásokba! – szólt közbe Heine felém közelítve, azonban Kaelie máris mellettem termett. Kimondatlanul úgy marakodtak felettem, mint jegesmedvék a véres fókán, bár végeredményben egészen mást terveztek.

– Árad belőle a sötét mágia – szagolt felém a lány. Sejtettem, mire céloz. Emilia bennem bujkált, de azért ez mégiscsak durva volt.  

– Tégy egy szívességet, és ne szimatolj – jegyeztem meg. – Akkor is elmegyek innen, ha itt és most földhöz vered magad, és szeretném, ha a továbbiakban az elmebetegséged nem a mi problémánk lenne.

– Miért nem mondod el nekik, mit tettél velem? – sziszegte.

– Azt hiszem, azt te már épp elég színesen megosztottad itt mindenkivel.

– Elég legyen! – kiabálta Micah. – Ti ketten itt maradtok – mutatott rám és Heinére, Kaelie–re pedig végül sikerült olyan hangon ráparancsolnia, hogy a lány engedelmeskedjen is.

A kintről beszűrődő zajok örvénylő és érthetetlen szavakkal tették változatossá a zavarban beálló csendet, amint a vita feltámadt odakint. Legalábbis én kínomban hallgattam, miután Micah után bezáródott az ajtó. Fogalmam sem volt, minek kellett itt hagynia minket. Magam részéről el is mehettem volna, keresztülvágva a csapaton, de legalább annyi kedvem volt, mint méhkasba dugni a kezem.

Aztán Heine kimondta a kérdést, amire hosszú ideje próbáltam nem gondolni, nemhogy választ keresni.

– Hogyan jutottunk idáig?

Van, hogy pokoli nehéz feladni a büszkeségünk, viszont szükséges, máskülönben sosem jutunk előrébb. Meg kellett erőltetnem magam, hogy Heine szemébe tudjak nézni. Voltaképp nem emlékeztem arra sem, mikor kezdődött ez az egész. Mikor kezdtem kételkedni benne?

– Azt hiszem, csak simán nem akadályoztuk meg. A dolgok így szoktak tönkremenni, nem?

– Tönkrement volna? – lépett felém.

– Gőzöm sincs. Arról sem, mire számíthatnék tőled – feleltem, viszont kezdtem sejteni a trükköt. – Ezért hagyott itt Micah? Azt akarta, hogy beszélhessünk?

– Elmondtam neki, mit tervezek, de ez nem ilyen egyszerű. Van néhány feltétel.

– Ugyan mik?

– Az első, hogy megbocsátasz–e?

– Nem tudom – vágtam rá habozás nélkül. Ez mindkettőnket meglepett, viszont igaz volt. – Egyedül hagytál, én meg hittem benne minden egyes este, hogy mégis visszajössz. Az embereknél nem így működik, ha vita támad. Nem léphetsz le minden egyes rohadt alkalommal, mikor baj van. Különösen akkor nem! És ha nem mondod ki, amire gondolsz, nem várhatod a másiktól, hogy csak úgy kitalálja.

– Tudom – értett egyet, amitől összezavarodtam. Elém állt, és ahogy megláttam szürke tekintetét, hirtelen ugyanazt láttam, amit reggelente a tükörben is. Megbánás. Félelem. Remény. – Lehet elsiettem ezt az egészet – ismerte be habozva. – Minden megváltozott. Nem fogom azt hazudni, hogy nem tudtam, Kaelie mit tervez, de az eszembe sem jutott, hogy eddig fajulhat.

– Azt mondta, együtt nőttetek fel – suttogtam fájón. – Hogy ő lenne a… – Elakadtam. Kimondani is túl nehéznek tűnt, de Heine nem engedte, hogy elfordítsam a fejem.

– Mi?

– Én már nem is hallak benneteket. Semmi közöm a falkához, vagy legalábbis ahhoz, ami megmaradt belőle.

– Igazad van. Semmi közöd hozzájuk – válaszolta, majd finoman közelebb hajolt, és az utolsó szavakat az ajkamra suttogta. – Azt hiszem, aggasztana, ha így lenne.

Óvatos, gyengéd csók lett belőle, mintha nem lenne biztos benne, viszonozni fogom–e. Ugyanakkor élveztem ezt az új helyzetet. Minden érintése egy bocsánatkéréssel ért fel. A régi Heine mindig is túl magabiztosnak és hidegnek látszott, szemben a mostanival, aki úgy ölelt magához, akárha semmivé válhatnék a karjaiban.

– Itt hagyom őket – mondta finoman elhúzódva.

– Tessék?

– Elegem van abból, hogy nekik tartozom hűséggel akkor is, amikor veled akarok lenni. Az utóbbi hetekben rájöttem, nem tartozom már ide. Egyedül hozzád. Elmehetünk innen, és sosem kell visszajönnünk.

– Tényleg ezt akarod? – kérdeztem. – Ez az otthonod. Itt nőttél fel.

– Mindent feláldoztam volna értük, aztán jöttél te, és az egésznek nem volt többé semmi értelme. Épp elégszer rettegtem attól, hogy elveszítelek, és épp elégszer néztem végig, amint másokkal meg is történik. Többet nem leszek ilyen hülye – döntötte a homlokát az enyémnek. – Ha te is akarod.

Mindez túl szépen hangzott, és máskülönben örömmel hallgattam volna, a bensőmben felébredő aggodalom mégsem engedte. Heine is észrevette ezt.

– Mi történt?

– Nem lehet – hátráltam el, miközben a hangom elcsuklott.

– Erin, mi baj?

– Igaza van – leheltem.

– Kinek? Kinek van igaza?

– Kaelie–nek. Amit tettem… Valami baj van velem.

– Nem értem.

Meg kellett tennem. El kellett mondanom neki az egészet, akkor is, ha ezzel mindent elrontok. Egy újabb elhamarkodott döntést készült meghozni, és elmenekülni innen, holott az átok ezúttal engem sújtott, bennem lakott. Mit értünk volna a meneküléssel? Nagy levegőt vettem, hogy hamarabb elmondhassam, minthogy megbánjam a kiejtett szavakat.

– Egy boszorkányt látok minden éjjel, akit Emiliának hívnak. Itt halt meg, és ismerte Virginiát is. Azt akarja, sőt, kényszerít, hogy segítsek neki, vagy sosem hagy nyugtot többé. Eleinte csak a halála játszódott le előttem minden éjszaka, de mostanra beszél hozzám. Tudja, ki vagyok, és szerintem… – Belegondolva én sem kötöttem még össze a pontokat, azonban könnyen lehetett, hogy ő csinált velem valamit, ami miatt képes voltam arra, amit végül Kaelie–vel tettem. – Azt hiszem, veszélyes. Nem számít, hova megyek – láttam be. Hannának igaza volt. Ha nem is másokért, de tennem kellett valamit ezzel a helyzettel. Félve pillantottam Heinére. Arcán mintha ezernyi érzelem futott volna át, elsöpörve állandó higgadtságát. Nem maradt visszaút. Nem tettethettem többé, hogy minden rendben van. Eljött az ideje megoldani mindezt.

– Nem mondhatjuk el nekik – mondtam a falkára célozva. – Ha Kaelie megtudja, mindennek vége.

– Akkor elmegyünk – felelte határozottan.

- Ezt nem teheted – mondtam halkan, mire Heine értetlenül figyelt.

- Miről beszélsz?

- Ami köztünk történt az utóbbi időben… Én nem tudom…

- Meghallottad te, amit az imént mondtam? – Magához ölelt, arcát a hajamba rejtette. – Nem ez lesz az első boszorkány, akivel meg kell küzdenünk. – Erre a gondolatra halkan felnevettem, és felemeltem a fejem, hogy a szemébe nézhessek.

– Akkor mit teszünk?

– Attól függ, mit akar tőled? – kérdezte határozottan, amint valószínűleg mindketten ugyanarra a döntésre jutottunk. 

– Hogy találjak meg neki valakit.