AJÁNLOM AZ OLDALT
Úgy tűnt, a társam leszel, szerencse!
Hogy végre talpra állok miattad,
De tudhattam volna: ez hazugság,
És most itt fekszem holtan alattad.
Hányszor hittem kacagó szavadban?
Kedves hangod mindig megrészegít,
És ködöt fújsz csillogó szememre,
Negédes beszéded elszenderít.
Ez új világ, melyben hiszek Neked,
Nem látom az igaz valóságot,
De nem is hagyod, csupán csak akkor,
Ha már megleltem a boldogságot.
És ekkor jössz Te, karddal kezedben,
Majd elfújod előlem a ködöt,
Szemembe nézel, buzgón vicsorogsz,
Közben éles kardod belém döföd.
Egy marék remény, csak ennyit adtál!
De elvetted utána mindenem.
Nem maradt semmi, amiért éljek,
A vérrel kifolyt minden érzelem.
