A vége felé közeledett a december, ahogy azt az idő is jól mutatta. Noha hóval még véletlenül sem lehetett találkozni, a hideg, a dér, a jég és a pára mindenütt azt hirdette, a tél már javában tombol. Ezt a néhol erősebb széllökések is megerősítették. Néhány ember hátsója megsínylette a kíméletlen időjárást, amikor huppant egyet a talajon. Az ablakból lehetett látni.
Ugyanerre az ablakra az ujjam apró mintákat rajzolt. Nagyot sóhajtottam. Nem akartam elhinni, hogy karácsony napján egyedül kell töltenem a szeretet ünnepét. A bekapcsolt rádióból csupa boldog, hangulatos dal szólt a háttérben, amelyektől kedvem lett volna nekem is énekelni, de nem volt meg hozzá a kellő kedélyállapotom. Már indultam kihúzni a konnektorból a rádiót, mikor furcsa kopogást hallottam az ajtó felől.
Azonban ahogy odapillantottam, láttam, nem a szokványos bejárat előtt ácsorgott valaki, hanem az ablak túloldaláról nézett befelé beengedést – vagy legalább választ – várva.
Simon volt az, a legjobb barátom. Intettem neki, hogy jöjjön be, ne ácsorogjon odakint a hidegben. Amint belépett, láttam az arcán a kétségbeesettséget. Bajt sejtettem. Meg sem szólalhattam, mert még le sem vette a kabátját, azonnal elmondta, miért jött.
- Esthert elrabolták.
- Tessék?
- Elrabolták. Eltűnt. Valaki elvitte. Hogy mondjam még?
- Jól van, nyugodj meg! Először is ülj le, meséld el, mi történt! Kérsz egy kávét? – Bólintott, majd levette a kabátját, a sálját és a sapkáját, és leült a kanapéra.
Odasétáltam a konyhapulthoz, ami a nappali sarkában volt, és elővettem mindent, ami kellhetett.
- De nem kérek bele cukrot, sem tejszínt. – Furcsa volt, hogy ezt mondja, még életemben nem láttam feketekávét inni.
- Tessék! – Letettem elé a forró italt, leültem mellé az ágyra, és figyelmesen hallgattam.
- A múlt héten Esther felhívott, hogy huszonkettedikén lejönne hozzám, mert az interneten azt olvasta, hogy a Manchester Arndale Centerben huszonharmadikán hatalmas leárazások lesznek. Körül akart nézni karácsony előtt, hátha talál valamit jó áron. Úgy volt, hogy felhív fél ötkor, amint beér a vonata, de nem tette. Háromnegyed hatkor lementem az állomásra, hogy megtudjam, miért késik a szerelvény. Akkor még nem gondoltam rosszra. Ilyenkor télen megszokott, hogy a vasúti közlekedés belassul. Amikor leértem, nem láttam más kiírást, csak a liverpooli gyorsét. Odamentem az információhoz, ahol azt mondták, hogy a járat időben beért, nem késett egy percet sem. Még ekkor sem gondoltam rosszra. Azt hittem, hogy lekéste a korábbit, ezért átugrott Liverpoolba, ami úgysincs messze Halewoodtól, és a későbbivel érkezik. Habár mérges voltam, amiért nem hívott, reméltem, hogy az utóbbiról van szó. Beért a gyors, és nem láttam leszállni, telefon pedig nem érkezett tőle. Se egy hívás, egy SMS, egy Facebook üzenet vagy egy e-mail, hogy mégsem ma jön. Ekkor kezdtem ideges lenni, és azzal nyugtattam magam, hogy talán lemerült a telefonja. Visszamentem az információhoz – ezúttal a képét is megmutattam – abban a hitben, hogy látták megérkezni, de a hölgy azt mondta, hogy egész nap ott ült, több ezer embert látott jönni-menni, és nem is emlékszik az arcokra. Számára az utasok mind egyformák.
- Nem próbáltad felhívni őt? – kérdeztem, bár sejtettem a válaszát.
- Dehogynem! Azonban hiába csengett ki, nem vette fel. Eszembe jutott, hogy a filmekben is mindig így történik, ha valakit elrabolnak.
- Ne is gondolj erre! Biztosan van más magyarázat. A liverpooli pályaudvart felhívtad?
- Miért?
- Ha járt ott, annyi ember közül csak feltűnt valakinek. Ha másnak nem, talán a biztonsági szolgálatnak.
- Igazad van, erre nem is gondoltam. Gyorsan felhívom őket. Van egy telefonkönyved? – Kapkodóan körbenézett.
- A szekrényben balra – mutattam a kanapé melletti komódra – találsz egyet. De talán használhatnád az internetet.
- Jó ötlet! – Az ölébe vette az asztalon heverő laptopot.

Felálltam, és kivittem a csészéket a konyhába. Néztem, ahogy ideges arccal bújja a laptopot, és arra gondoltam, nem hagyhatom cserben. Mégiscsak a barátom, ahogyan Esther is. A pult előtt állva magamba merültem.
Emlékszem, amikor Judith néni, Simon édesanyja odaköltözött a testvéréhez, Evelinhez. Miután a gyerek apja kiadta az útját, nem volt hová mennie, és bár helyrejöttek a dolgai, szegény Judith néni belehalt a szülésbe, így Simon magára maradt. Szerencsére Evelin Summerhold befogadta az árvát, annak ellenére, hogy lánya, Esther is csak fél éves volt. Ahogy egyre idősebbek lettek, úgy barátkoztunk össze, és szinte mindenhová együtt jártunk. Esther és Simon ugyanabba a középiskolába kerültek, ahová én, de már nem találkozhattunk. Éppen abban az évben nyertem felvételt a University College Londonba, és attól fogva jobb híján levélben tartottuk a kapcsolatot.

- Na, hogy ment? – kérdeztem, amint visszatértem a nappaliba.
- Még semmi sincs. Küldtem egy képet, amit az ügyintéző kinyomtat, és odaadja a biztonsági szolgálat embereinek.
- Akkor nem tehetünk mást, minthogy várunk. Sajnos, a rendőrségre csak holnap mehetünk. Gyakorlatilag semmibe vennének.
- De nem ülhetek itt tétlenül! – Felugrott, és idegesen fel-alá járkált.
- Mégis mit tehetnél? Felhívtad a liverpooli pályaudvart, végigjártad a manchesterit. Esetleg a szüleit hívtad már?
- Még csak az kéne! Ameddig nem tudom pontosan, hogy mi van vele, addig nem hozom rájuk a frászt.
Fogalmam sem volt, mit mondhatnék még Simonnak. Én is ideges voltam, de muszáj volt tartanom magam, hogy őt is támogathassam. Hirtelen megcsörrent a telefon. Azt gondoltam, édesanyámék hívnak a szokásos családi karácsonyra, és már akartam mondani, hogy ahogyan az elmúlt három évben, úgy most sem szándékozom menni, annak ellenére sem, hogy a magány lassan felemészt. Azonban, amikor felvettem a készüléket, egy torz hang szólt bele.

- Jól figyeljen arra, amit mondok! Nálam van a barátja, bizonyos Esther Summerhold. Ha még élve akarják látni a kis unokatesóval együtt, akkor tegyék azt, amit mondok, és minden rendben lesz.
- Ki maga? Miről beszél?
- Fogjon egy papírt és egy tollat, és írja le, amiket mondok. – Nem tudtam, mi ez az egész, de ösztönösen a papírtömbért nyúltam, valamint a tollért, ami az asztalon hevert.
- Mondhatja.
- Nem pénzt szeretnék, hanem értékes, kézzel fogható tárgyakat. – Ezzel teljesen összezavart. - Ne foglalkozzanak azzal, hogy mihez kezdek velük, csak szerezzék meg őket negyvennyolc órán belül. Holnapután pontosan tizennyolc nulla-nullakor várom magukat a The General Cemeteryben, ahol megejthetjük a cserét. A pontos helyet időben tudatom magukkal. Amennyiben megpróbálnák értesíteni a rendőrséget, a kedves kis szöszi látja kárát.
- Mik a követelései? – Erre már Simon is felkapta a fejét, ideges tekintettel nézett rám.
- Egy eredeti szerzői aláírással rendelkező könyvet akarok! Mondjuk egy első példányt. Aztán valami aranyból készült tárgyat. Talán egy szobrot vagy ereklyét. Értékes legyen, de ne méretes. Ó, igen, még valami! A legkézenfekvőbb dolog: egy sokat érő festmény. Mint mondtam, negyvennyolc órájuk van. – Azzal letette.

- Az emberrablók voltak? – érdeklődött a kezét tördelve Simon.
- Egy furcsa hangú férfi telefonált. Azt állította, hogy nála van Esther, és ha nem szerzünk be három tárgyat negyvennyolc órán belül, akkor baja esik.
- Tárgyakat?
- Én is meglepődtem. Tessék – felé nyújtottam a cetlit, amire a tárgyakat írtam –, olvasd el. Ezeket követelik érte cserébe.
- Mégis miért kérne bárki efféle dolgokat? – Simon is meg volt zavarodva velem együtt.
- Van egy elméletem, de nem vagyok benne biztos.
- Miféle elmélet?
- Láttál már filmet, gondolom.
- Igen.
- Ismerős a szöveg, hogy „jelöletlen címletekben kérem”?
- Persze.
- A rendőrök előszeretettel alkalmaznak a váltságdíj összegében titkos helyen megjelölt bankjegyeket. Ezt egy könyvem írásakor tudtam meg egy helyi ismerőstől. Talán az emberrabló is ismeri ezt a módszert, ezért kerüli a készpénzt.
- Mi van a számlára utalással?
- Lekövethető. Bármennyire bizonygatják az ellenkezőjét, könnyű nyomára bukkanni a számlának, amire érkezik, mindegy hány ponton megy keresztül.
- De miért pont ezeket a dolgokat?
- Nagy valószínűség szerint beütötte a keresőbe, hogy értékes tárgyak, és az kidobott néhány találatot. Közülük véletlenszerűen kiválasztott néhányat, amelyeken könnyedén túladhat a feketepiacon, így elkerüli a pénz lekövetésének lehetőségét.
- Valamit még nem értek.
- Mit?
- Miért pont negyvennyolc óra?
- Biztosan kényszerítette Esthert, hogy mondjon el neki mindent rólad, az ismerőseidről, ezáltal találhatott olyan személyt, akinek elég pénze van ahhoz, hogy teljesítse a követelést ilyen rövid idő alatt. Ő is tisztában volt vele, hogy a rendőrség huszonnégy órán belül nem tesz semmit, csak utána, és bár az idő szűkös, még időben eltűnhet. Rendkívül alaposan átgondolt terv.
- De honnan a frászból tudta, hogy itt vagyok?
- Úgy vélem, nem tudta. Amikor Esther mesélt rólam, alighanem sejtette, hogy hozzám fordulsz, és a rablónak már csak annyi dolga volt, hogy rám keressen a neten. Egy írónak, akinek van pénze, számos értékes tárgy lehet a birtokában. Miért ne lehetne meg mind a követelések közül? Ezért nem konkretizálta azokat.
- Egyszerűen nem tudom felfogni! – Simon felállt, az ablak felé fordult.
- Mit?
- Miért éppen Esthert választotta? Hiszen annyi utas megfordult ma a pályaudvaron, köztük üzletemberek is. Az öltöny nem volt elég vonzó?
- Csak azért, mert valakin öltöny van, még nem biztos, hogy gazdag. Rajtad is van, amikor dolgozni mész, mégsem vagy gazdag. A statisztikák szerint az elrablások többsége leginkább a fiatalokra terjed ki. Esther mindig márkás ruhákban járt, habár sosem öltözködött kihívóan. Egy gyakorlott szempár számára ő a tökéletes célpont. Ráadásul az emberek karácsony előtt több pénzt halmoznak fel, mint az év más szakaszaiban.
- Mit fogunk csinálni, Henry? – kérdezte jelentőségteljes pillantással Simon.
- Azt, amit kérnek. Megszerezzük ezeket a tárgyakat. Maradt még negyvenhét óránk és körülbelül harmincöt-negyven percünk.
- Köszönöm! – Simon hálás tekintete mindent elárult.
- Ne köszönd! Hamarosan vége lesz ennek az egésznek. – Vállára tettem a kezem, hogy a lehetőségekhez mérten valamelyest megnyugtassam.
- Hogyan tervezed beszerezni a tárgyakat? Hol kezdjük?
- A szüleimnél.
Vegyes érzelmeim voltak a családom meglátogatásával kapcsolatban. Három éve alig beszéltem velük. Egyetlen karácsonyon sem vettem részt Lidia halála óta, és telefon nélkül készültem beállítani azzal az egyetlen szándékkal, hogy szívességet kérjek.

Amikor fiatal voltam, és még otthon laktam, minden olyan egyszerűnek tűnt. Édesanyám kész könyvtárat üzemeltetett az egyik szobában. Csak úgy habzsolta a könyveket, és az olvasás szeretetét is tőle örököltem. Hat éves koromig minden este olvasott egy-egy mesét, majd azt követően, hogy már én is tudtam olvasni, komolyabb könyveket rakott elém. Azt mondta, hogy talán a többségét még nem fogom megérteni, de később, amikor újra találkozom velük, hasznomra lesznek. A kedvencem a Karácsonyi ének volt. Mi mindig is nagy becsben tartottuk a karácsonyt, és nem múlt el ünnep anélkül, hogy a család össze ne jött volna. Éppen ezért érintett mélyen, hogy a főhős ilyen utálattal viseltetett iránta. Az egyetemre kerülve aztán minden a háttérbe szorult, más elfoglaltságot találtam. Megismertem Lidiát, aki szintén a művészeti tanulmányai elején járt. Az első pillanattól kezdve megvolt közöttünk a vonzalom, és nem telt sok időbe, míg egymásra találtunk. Ő leginkább a művészettörténet területén jeleskedett, míg én inkább a nyelvészettel, vagyis inkább az írással foglalatoskodtam. Ő segített anyagokat gyűjteni, én pedig az esszéi megírásában játszottam közre. Jó csapat voltunk, jó barátok, és ami a legfontosabb: borzasztóan szerettük egymást. Három éve a szüleimhez tartottunk a szokásos éves családi összejövetelre, amikor egy kamionos áttért a mi sávunkba. Elrántottam a kormányt, és a jeges úton elvesztettem az uralmat az autó felett. A következő, amire emlékszem, hogy a mentőautóban fekszem, mindenem fáj, és egy mentős a szemembe világít. Feltett néhány egyszerű kérdést, például, hogy mi a nevem, hol lakom, tudom-e, mi történt, és mikor mindenre helyesen feleltem, nyugtázta, hogy nem szenvedtem agykárosodást. Megpróbáltam én is kérdezni, Lidia felől érdeklődtem, de alig bírtam kinyitni a szám. Még a gondolkodás is fájt. A morfium, amit ezt követően kaptam, gyorsan hatott, és már csak a kórházban tértem magamhoz. A szüleim és a testvérem ott ültek az ágyamnál, de komor tekintetük mindent elárult. Rögtön tudtam, hogy csak én éltem túl. Attól fogva egyre jobban eltávolodtam tőlük, még a barátaimtól is, akik olykor-olykor azért felkerestek a manchesteri lakásomon. Az ominózus eset óta gyűlöltem a karácsonyt, és ezen Esther elrablása egyáltalán nem segített.

Az út nem tartott sokáig, és szerencsére a forgalom sem volt túlságosan zsúfolt ahhoz képest, hogy két nappal szenteste előtt mi szokott lenni a főúton. A kamionok száma töredéke volt a korábbi évekének, bár az utóbbi időben észrevehetően több szállítmány érkezett vasúton, mivel az biztonságosabbnak bizonyult még a téli ítéletidőben is. Leparkoltam a ház elé, és Simonnal együtt kiszálltunk az autóból. Vettem egy nagy levegőt, majd elindultam a ház felé, ahol évek óta nem jártam.

- Fiam! Simon! Ez aztán a meglepetés! Gyertek be bátran!
- Köszönjük, Mrs. Andrews! – Simon lépett be először, aztán én.
A ház mit sem változott. A szüleim soha nem voltak oda a változásért, és igyekeztek mindent olyan formában tartani, ahogyan felépítették. A bejárati ajtó mellett balra található az előszobaszekrény. Az előtérben levettük a cipőinket és felakasztottuk a kabátunkat, amelyben még mindig ugyanaz a világossárga, cicomás tapéta díszelgett a falon, ami már gyerekkoromban sem tetszett. Néhány méterre, balra nyílt a nappali ajtaja, míg jobbra, vele szemben a konyhába lyukadhattunk ki. Itt ült az asztalnál édesapám, aki éppen a vacsoráját fogyasztotta, mikor beléptünk a helyiségbe. Szinte tudomást sem vett rólunk, csak evett nyugodtan tovább.
- Szia, apa! – köszöntöttem őt, amire egy biccentés volt a válasz.
- Jó estét, Mr. Andrews!
- Akartam telefonálni, hogy gyere el karácsonykor – fordult hozzám anyám –, de apád azt mondta, hogy úgysem jönnél.
- Nem ezt mondtam! – Rivallt apám anyámra.
- Dehogynem, John!
- Én csak annyit mondtam, hogy három éve egyetlen alkalommal sem jött el, hiába hívtuk. Miért lenne ezúttal másképp?
- Ne aggódj, apa! Nem maradok sokáig.
- Minek köszönhetjük a megtisztelő látogatást? – kérdezte apám a tőle megszokott ironikus stílusban.
- Esther bajban van, szüksége van a segítségetekre.
- Miféle bajban? Te jó ég!
Édesanyám már megint az előtt jajveszékelt, hogy hallotta volna, mi történt. Szegény, miután mind kirepültünk a családi fészekből, érzékennyé vált.
- Mi történt vele? – Édesapám végre komolyan vett.
- Elrabolták.
- Uram, irgalmazz, megint valami szörnyűség karácsony előtt!
- Anya! Nincs időnk a pánikra. Negyvennyolc órát kaptunk, hogy megszerezzük mindazokat a tárgyakat, amelyeket követelnek.
- Miféle tárgyakat? – Ez már apámnak is felkeltette a figyelmét.
- Egy híres író első kiadású, szerző által aláírt könyve. A második egy aranyozott tárgy, valami nem túl nagy, de értékes, míg a harmadik egy híres festő műve.
- Ne szórakozz! Nincs olyan ostoba idióta, aki ezeket követelné. – Sosem hitt nekem, csak ha a saját szemével látta, amit mondtam, ezért átadtam a listát.
- Tessék! Ezt akkor írtam fel, amikor felhívott az emberrabló. Simon is ott volt, megkérdezheted tőle. – Ő kérdezés nélkül bólintott.
- Egyre hülyébbek az emberek! Mi előnye származik valakinek ilyen nevetséges követelésekből? – Inkább nem firtattam a magyarázatot.
- Mi lesz most, fiam? Hogyan fogtok ennyi mindent megszerezni? Mi lesz így Estherrel? – Szegény édesanyám nem volt tapintattal Simonra.
- Ezért jöttünk el hozzátok, anya. Benned van minden bizodalmunk!
- De hát hogyan segíthetnék én nektek?
- A családi könyvtár. Nincs semmilyen értékes könyved? Úgy rémlik, elég nagy a gyűjtemény.
- Vannak ott értékes könyvek. Reggel megnézhetjük, de most nem tudunk bemenni, mert beletört a kulcs a zárba, és a szerelő csak holnap reggel tud kijönni, hogy lecserélje.
- Nincs mit tenni, visszajövünk reggel – mondtam, és álltam volna fel, de anyám megfogta a karom.
- Maradjatok éjszakára! Minek autóznátok ennyit feleslegesen? A szobádban még mindig ott az ágyad, és idő közben egy vendégágy is bekerült, hogy amikor a nénikéd és a bácsikád látogatóba jönnek, el tudjuk őket szállásolni.
- Nem akarunk zavarni, Mrs. Andrews! – Simon is felállt, de édesanyám kérlelőn ránézett, és hevesen rázta a fejét.
- Egyáltalán nem zavartok.
Mindketten leültünk, és tudtuk, igaza van. Felesleges ekkora utat megtenni hazafelé, hogy aztán korán reggel újra visszajöjjünk. A hangulat tulajdonképpen nem is volt olyan nyomasztó, mint amilyennek vártam.
- Nem kértek vacsorát? Van egy kis kacsasült tört burgonyával. Tudod, fiam, hogy az apád kedvence, és régen te is szeretted.
- Ha lehet, én kérnék egy tányérral. Farkaséhes vagyok.
- Persze, hogy lehet, Simon, máris hozom. Na, és te, fiam?
- Kevés hússal és sok krumplival kérem.

Édesanyám rég nem látott boldogsággal vetette bele magát az étel felszolgálásába. A kacsa isteni volt, mint mindig. Felidézte bennem a régi vasárnapok emlékeit. Ahogy láttam, Simonnak is ízlett, még repetát is kért. Vacsora után felmentünk az egykori szobámba, lepakoltunk, és nagyon gyorsan elaludtunk.
Hajnalban madárcsiripelésre ébredtem, és azonnal szóltam a másik ágyon fekvő álomszuszéknak is, hogy ideje felkelni. A lépcsőn lefelé menet hallottuk, ahogy anyám a konyhában sürög.
- Jó reggelt!
- Jó reggelt, fiatalok! – Furcsa volt tőle ezt a szót hallani. Feldobottnak tűnt, mintha újra harminc évessé változott volna.
- Mikor mehetünk a könyvtárszobába? – kérdeztem anyámat.
- Bármikor. A szerelő nemrég ment el, de előbb egyetek valamit. – Nem akartam erőltetni, inkább hagytam, hadd sodorjon az ár, bár már csak másfél napunk maradt a tárgyak megszerzésére.
Reggeli után végre belevetettük magunkat a munkába. Ezer és ezer könyv volt a szobában, megszámlálhatatlan mennyiségben. Sokkal nagyobb volt, mint amire emlékeztem, de ez alighanem anyám gyűjtőszenvedélyének köszönhető. Ennyi könyvet lehetetlen számon tartani katalogizálás nélkül, és szerencsére édesanyám rendszerezése átlátható volt.
- Szemben, a jobb sarokban kezdődnek a szépirodalmi művek. Ott kezdhetnéd a keresést.
Végignéztem az összes lehetséges írót és alkotásaikat, még a kevésbé ismerteket is, de első kiadást szerzői aláírással egyet sem találtam.
- Ezek közül egyik sem felel meg a követelésnek. – Szomorúan konstatáltam, hogy rögtön az első akadálynál megtorpantam, nem volt más ötletem.
- Van még egy lehetőség – szólalt meg anyám halkan –, de csak végszükség esetére tartogattam. Túl értékes.
- Miről beszélsz?
- Van egy első kiadású Dickens könyv a széfben. Tavaly vettem egy idős hölgytől Londonban, amikor a könyvhetek voltak. Pénzt és egy limitált kiadású enciklopédiát adtam érte.
- Mutasd meg, kérlek!
A széfhez mentünk, ami a nappaliban lévő kis szekrényben volt elrejtve. Kinyitotta, és kivette az ódon illatú könyvet, benne a szerző aláírásával és az első kiadás felirattal. Így már felsejlett némi remény Esther megmentésére.
- Tessék, fiam! Mentsd meg vele azt a lányt! – Láttam anyám arcán a szomorúságot.
Nem volt szívem elvenni tőle a könyvet, de kénytelen voltam. Egy tárgy pótolható, de egy személy nem, és ezt ő is tudta.
- Köszönjük! – Simon megszorította édesanyám kezét, én pedig megöleltem őt.
- Gyere, Simon! Még sok dolgunk van!
- Nem maradtok ebédre?
- Nem lehet. Hosszú út vár ránk.
- Miért? Hová mentek? – kérdezte apám, aki végig ott ült a kanapén egy szó nélkül és a televíziót bámulta.
- Philhez.
- Tessék? – Mindhárman felkapták a fejüket. Még Simon sem tudott a tervemről.
- Attól, hogy nem járok estélyekre, könyvbemutatókon is csak ritkán jelenek meg, még figyelemmel kísérem az eseményeket. Tudom, hogy Phil számos díjátadón és rendezvényen ott volt. Biztosan tud segíteni az aranytárgy ügyében. Tudjátok, mennyire szereti mutogatni a vagyonát.
- Haragszik rád, amiért sosem vagy itt karácsonykor és elhanyagolod a családod. – Édesapám fején találta a szöget. Valóban volt köztünk súrlódás emiatt, de reméltem, ennek ellenére segít megtalálni Estert.
- Majd kiengesztelem valahogy – mondtam.
Összeszedtük a holminkat, kimentünk az autóhoz, és elbúcsúztunk a szüleimtől. Hosszú idő óta nem voltam otthon, jól esett ott tölteni egy napot, de sietnünk kellett, hogy minél előbb Birminghambe érjünk.

Több mint két órába telt, mire Halewoodból Birminghambe értünk. Phil a Birgmingham Akadémia közelében, az Ernest Streeten lakott. Imádta a fényűzést, a csillogást, ami az írói karrierjével járt, igaz, a családját és a gyökereit még ennél is jobban szerette. Mindig versenyző típus volt. Ő volt az idősebb, és amikor eldöntöttem, hogy én is az írói pályára lépek, vetélytársként tekintett rám. Teljesen más stílusban alkottunk, de ő magához hasonlított, az elért eredményeihez. Míg Phil a krimi területén jeleskedett, addig én a kalandregények felé fordultam. A három év korkülönbség viselkedésünkben is meglátszott, bár mellette én tűntem idősebbnek. A díjátadókon és estélyeken kívül az ideje nagy részét a lakásán töltötte – mindig valamilyen új könyvön dolgozott. Szerette fontos embernek feltüntetni magát, ezért nem telefonáltam előre, ne mondhassa azt, ha nem lenne a lakásán, hogy várjuk meg, míg hazaér a kiadójával folytatott megbeszélésről. Valójában nagyon ritkán járt megbeszélésekre. Legtöbbször a kiadó megbízottja ment hozzá az egyeztetés végett. A lakáshoz érve kissé ideges voltam, de Phil volt a legjobb esélyünk. Az ajtó előtt nagy levegőt vettem, és bekopogtam, azonban nem érkezett válasz. Elővettem a telefont, és felhívtam, abban reménykedve, hogy fel is veszi.
- Helló öcsikém! Úgy hallottam, hogy szükségetek van a segítségemre! – Phil a szokásos nyers modorában felelt a hívásra.
- Anya hívott fel, ugye?
- Igen. Úgy egy órája csörgött rám, hogy segítsek neked és annak a kölyöknek valami fontos ügyben, de nem mondta el, miben.
- Majd én elmondom, csak nyisd ki az ajtót. Itt vagyunk a lakásod előtt.
- Nem tudom kinyitni, Londonban vagyok egy szemináriumon. Csak holnap érek haza.
- Az késő.
- Mi olyan fontos, hogy nem értek rá megvárni, míg hazaérek?
- Esthert elrabolták. – A telefonra hirtelen nagy csend telepedett.

Phil szerelmes volt Estherbe. Még akkor kezdődött minden, amikor Esther a tizennyolcadik születésnapján átjött hozzánk elmesélni, hogy felvették az egyetemre. Ekkor Phil már régen Birminghamben élt, és gyakorlatilag hosszú évekig nem találkoztak. A szeleburdi kislányból vonzó, felnőtt nő lett, aki felkeltette az ifjú, feltörekvő író érdeklődését. Esther azonban nem kedvelte a hozzá hasonló férfiakat, és többször is elutasította Philt, aki egy idő után letett a megszerzéséről, és más nőkkel próbálta betölteni az űrt, amit a lány hagyott. Sosem vallotta be, de mind tudtuk, hogy nem felejtette el őt.

Bíztam abban, hogy a régi érzelmek felkavarják a testvéremet, és hajlandó lesz segíteni. Ha másért nem, legalább a szerelme kedvéért.
- Miért nem ezzel kezdtétek? – Betalált!
- Talán mert semmit sem engedtél elmondani.
- Sietek, de nem ígérem, hogy este hét előtt hazaérek!
- Rendben. Annyi időnk még van. – Phil szóra sem méltatott, csak letette. Még csak el sem köszönt.
Fél nyolc is elmúlt, amikor a bátyám leparkolt a ház előtt. Gyorsan kiszálltunk az autóból, intettünk neki, és felmentünk vele a lakásába. Még zsúfoltabb volt, mint amire emlékeztem. A rengeteg csecsebecse már-már túlzónak tűnt számomra, de neki ez jelentette az otthont.
- Nos? Miről van szó? Mennyi kellene?
- Nem pénzre van szükségünk.
- Ugyan, Henry! Előttem nem kell eltitkolnod, ha tönkrementél. Három éve egyetlen könyved sem jelent meg, biztosan nincs már egy filléred sem.
- Én nem pazarlom el mindenféle hülyeségre, mint te.
- Szerinted hülyeség, szerintem befektetés.
- Éppen egy ilyen befektetésedre lenne szükségünk. – Kérdőn nézett rám, és én elmeséltem neki mindent a tárgyakról, amiket követelnek.
- Profi az ürge, meg kell hagyni. Mit vártok tőlem pontosan?
- Van olyan értékes aranytárgyad, amit oda tudnál adni Estherért cserébe?
- Talán. De miért nem vesztek meg valami ősi szobrot valamelyik gyűjtőtől. Az interneten számos ilyen hirdetést találni, csak jó helyen kell keresni. Sőt, nem is kell keresgélni! Összehozhatok egy találkozót valakivel, akinek félelmetes gyűjteménye van. A hét vége felé talán tud is benneteket fogadni. Karácsonyhoz készülődik, és a parti szervezés sok idejét elveszi.
- A követeléseket holnap estig kell megszerezni.
- Miből gondolta az a barom, hogy két nap elég három ilyen tárgy megszerzésére? – Phil felhördült. - A pénzt még megértettem volna, de ezek nem olyan dolgok, amelyek minden bokorban teremnek.
- Mi is tudjuk, de sajnos, nincs több időnk. Kérlek, Phil! Esther kedvéért! Ha van valamid, ami megfelelő lehet, add oda nekünk!
- Szerencséje annak a fajankónak, hogy nem velem húzott újat!
- Tudsz segíteni vagy sem?
- Azt hiszem, van valamim. – Odasétált a vitrinjéhez, és elővett egy tollat. Arany színe volt, és ahogy közelebb hozta, valami bele volt gravírozva, de nem foglalkoztam vele.
- Ez színarany? – kérdeztem, amikor a kezembe adta.
- Igen. Egy díjátadón kaptam a Londoni Akadémia jóvoltából. Önmagában az arany csak pár ezret ér, de tekintve, hogy ki kapta, honnan és miért, az eszmei értéke egymillió font körül mozog. A feketepiacon könnyen adhatnak érte legalább félmilliót.
- Mintha olvastam volna valamit erről a díjról még úgy másfél éve.
- Két éve kaptam egy ünnepi esten. Az egyik legbecsesebb tárgy, ami ebben a szobában található.
- Biztos, hogy nekünk akarod adni? Nincs valami más? Egy szobor, egy nyakék, akármi?
- Ez a legértékesebb tárgyam. Esther mindent megér számomra.
- Köszönjük a segítséget!
- Csak mentsétek meg őt. A többi nem számít.
- Úgy lesz. Viszont most mennünk kell, van még egy beszerzendő tárgy. – Rosszul esett, hogy ilyen körülmények között kellett újra találkoznunk.
- Maradhatnátok éjszakára. Ne vezess ilyen sötétben!
- Biztos, hogy nem okozunk gondot?
- Van elég szoba, bárhol elalhattok.
Alighanem Philt mélyebben érintette Esther elrablása, mint amennyire kimutatta. Nem erőltettem a témát, nem akartam felidegesíteni. Az éjszaka nagyon gyorsan elment, és a hét órai ébresztő megtette hatását az arckifejezésünkre. Fáradtabbnak éreztem magam, mint lefekvés előtt, de a kávé segített felébredni. Megköszöntük Philnek a tollat, és visszaindultunk Manchesterbe az utolsó tárgyért.

Simon nem kérdezte, miért a lakásomra mentünk, de láttam rajta, hogy nem teljesen érti az indíttatásomat. Amint felértünk, és lepakoltuk a könyvet meg a tollat. Kimentünk a folyosóra, bezártam az ajtót, és felinvitáltam a padlásra. Minden lakáshoz tartozott egy elzárt tároló, így az enyémhez is. Kinyitottam a lakatot, és mikor bementünk, csupán egyetlen tárgy volt ott, letakarva.
- Miért vagyunk itt? – Ezt már Simon is különösnek tartotta.
- Ezért! – Odamentem a lefedett tárgyhoz, és levettem róla a textildarabot.
- Ez valami értékes kép? – Valamiért jobban rácsodálkozott, mint gondoltam.
- Monet: Téli utca Vétheuil közelében.
- De honnan és mikor?
- Lidia festő volt. Mindig imádta Monet művészetét. Minden festőt kedvelt a maga módján, de Monet volt az, akinek a munkássága leginkább magával ragadta. Talán azért, mert a stílusuk nagyon közel állt egymáshoz, nem vagyok benne biztos. Azt viszont tudom, hogy miért ez a kép volt a kedvence tőle. Egyszer egy kiállításra volt hivatalos, és elvitt engem is, hogy megismerhessem a barátait. Impresszionista estélyt tartottak, vagyis számtalan helyről érkeztek a híresebbnél híresebb képek, többek között Manet, Renoir, Munkácsy vagy éppen Monet munkái közül. Kategorizálták az egyes festők alkotásait jelentőségük szerint, és úgy esett, hogy Monet-nak ez a képe egy teljesen külön helyre került, egy oszlopra a terem sarkában. Lidia szeme megesett a méltatlanul félretolt képen. Mikor megkérdezte az egyik főszervezőt, hogy miért nem a többi kép között helyezték el, azt mondta, hogy Monet munkásságát tekintve ez nem tartozik a legjelentősebb alkotásai közé, de a tulajdonosa, az egyik szponzor ragaszkodott ahhoz, hogy ezt a képet is kiállítsák.
- Ekkor vettétek meg a képet?
- Nem. – Elmosolyodtam. - Az arcára dac ült, amelyet ő úgy nevezett, hogy „a művészet méltóságának megnyirbálása ellen irányuló lázadás”. Annyira tisztelt minden művészeti ágat, minden művészt, aki a semmiből valami emberi szív számára kedveset alkotott, hogy még az amatőr munkákban is meglátta a szépet. A baleset előtt néhány héttel úgy döntöttünk, elmegyünk egy árverésre, mert azt mondta egy barátnője, hogy rengeteg szép és értékes bútort lehet venni fillérekért. Az új lakásunkba szánta őket. Végül úgy alakult, hogy neki el kellett utaznia Londonba, hogy segédkezzen egy karácsonyi kiállítás képeinek koordinálásban, ezért egyedül mentem el az aukcióra. Amint megláttam az értékesíteni kívánt tárgyak között a képet, tudtam, mit kell tennem. Ekkoriban még jól ment az írás, haladt a szekér, megtehettem, hogy megveszem neki. Azt terveztem, hogy miután édesanyáméktól hazaértünk, egy romantikus, bensőséges este keretében átadom neki az ajándékomat. Sajnos, ez a tervem nem sikerült, és miután kiengedtek a kórházból, kipakoltattam mindent a padlásról, elajándékoztam minden Lidiához köthető tárgyat, ezt kivéve.
- Miért nem mondtad eddig, hogy van egy festményed?
- Nem bírtam volna korábban szembenézni vele. Egyszerre fontos számomra és kelt fájdalmas emlékeket.
- De akkor az összes követelést teljesítettük a határidőn belül.
- Igen, és hamarosan vége lesz ennek a rémálomnak.
Nem ezt akartam mondani. Arra gondoltam, hogy talán a váltságdíj ellenére mégsem engedik el Esthert, de nem volt szívem letörni a lelkesedését azok után, hogy két napon át gyötörte az idegeskedés. A szememben Esther és ő még mindig azok a kisgyerekek voltak, akikre vigyáznom kellett.

Már háromnegyed hatra odaértünk a temetőbe. Útközben megérkezett az üzenet az emberrablótól, hogy a temető főbejáratán kell bemennünk, és balra fordulnunk. A huszonhetedik sor negyvenharmadik sírjához kell leraknunk a tárgyakat, és amint hátrébb léptünk, és megbizonyosodott arról, hogy nincsenek rendőrök, megmondja, hol találjuk Esthert. Bizonyára azért így tervelte ki, hogy amíg mi a kiszabadításával foglalkozunk, ő eltűnhet az éjszakában.
Pontosan úgy tettünk, ahogyan kérte, de amit a sírnál láttam, arra nem számítottam.
- Mi az, Henry? – Simon érdeklődően nézte a rémült arckifejezésem, én pedig a sírkőre mutattam.
- Szentséges ég!

Képtelen voltam megszólalni. Számtalanszor jártam ennél a sírnál az évek alatt, de sosem számoltam, merre induljak. Mindig ugyanoda lyukadtam ki, bármerre indultam. Mintha megéreztem volna, hogy hová húz a szívem. Lidia sírja előtt állva végképp megsemmisültem. A látvány teljesen lebénított. Hamarosan egy torz, mély hang szólalt meg az egyik méterekre lévő nagyobb sír mögül.
- Elhozták a követeléseimet?
- Igen! – Simon válaszolt helyettem.
- Nagyszerű! Mondja, Mr. Andrews, hogy tetszett a játék, amit kitaláltam?
- Maga beteg, elkeseredett, elvetemült féreg! Hogy képzeli, hogy bárki érzéseivel játszhat? – Borzasztó haragra gerjedtem a kérdés hallatán. Még, hogy játék?
- Gratulálok, teljesítették a feladatukat! Cserébe én is megmondom, hol találják Ms. Summerholdot!
Feszülten figyeltünk mindketten az elrabló szavaira, és amikor előlépett a sír mögül egy zseblámpával megvilágítva magát, elámultam.
- Szervusz, Henry!
- Esther? Te nem?
- Nem raboltak el. Én magam vagyok az emberrabló. – Mosolya egyszerre dühített és keltett bennem csodálkozást.
- Sajnálom, Henry, hogy így átvertünk, de úgy éreztük, szükséged van erre. – Simon mondata szíven ütött. Átverés? Miről beszélnek?
- Mielőtt szívrohamot kapnál, meg kell értened, miért tettük. – Esther hangja lágyabb lett, aggódóbb. Úgy tűnt, nem számított arra, hogy ennyire szíven talál.
- Ez a minimum, amit elvárok.
- Néhány hete Birminghambe utaztam egy munka miatt, és találkoztam Phillel. Beszélgettünk kicsit, és éreztem a hangjában azt a csalódottságot, ami belőle áradt azzal kapcsolatban, hogy évek óta hanyagoltad a szüleiteket. Azt mondta, bármit megtenne azért, hogy újra elmenj a családi karácsonyra, de nem tudja, miképpen tehetné. Egy ötlet kezdett körvonalazódni a fejemben, és elkértem a telefonszámát mondván, hogy keresni fogom. Azt hihette, hogy ő érdekel, pedig nem erről volt szó.
- De hogyan csináltad? Egy percig nem gondoltam, hogy átverés.
- Mindjárt rátérek arra is. Megkérdeztem édesanyád és édesapád, hogy van-e olyan ajándék, amit szerettek volna neked adni az évek alatt, de nem sikerült. Édesanyád azt mondta, hogy tavaly beszerzett egy igen értékes könyvet, amelynek örülnél. Amikor elmondta, hogy az volt a kedvenced gyerekkorodban, rögtön megjegyeztem a címét.
- Csak nem? – Elővettem a sír elé tett csomagból a könyvet, és meglepődve olvastam a belső borítón a feliratot: Karácsonyi ének. Ott, a szobában, a széf előtt állva fel sem tűnt.
- Édesanyád azt akarta, hogy lásd, mivé váltál. Hogy ugyanazt az életet éled, amit a könyv főszereplője, és annak ellenére utálod a karácsonyt, hogy az nem tehet semmiről. Az élet kegyetlen, nem az ünnep. Ezt követően kutakodtam az interneten, és megláttam Phil díját. Tudtam, hogy a könyv miatt édesanyádhoz mennél először, ahogyan azt is, hogy az értékes tárgy miatt pedig a bátyádhoz. Ki máshoz fordulnál? Felhívtam hát őket, és elmondtam a tervem, amelynek mindketten helyeselték. Tudod, miért?
- Nem.
- Mert mindketten ezeket szánták neked ajándék gyanánt.
- Tessék?
- Édesanyád tavaly karácsonykor szerette volna átadni, mert úgy gondolta, az lenne a legmegfelelőbb időpont, Phil pedig már tavalyelőtt tervezte, de mikor nem mentél, betette a vitrinjébe, hátha egyszer szüksége lesz rá. Apropó! Megnézted jobban azt a tollat?
- Nem igazán.
- Vess rá egy pillantást, különösen az írásra!
Elővettem az aranyból készült tárgyat, és a zseblámpa fényénél, amellyel Esther odavilágított, elolvastam rajta a belegravírozott feliratot.
- Non omnis moriar. Mit jelent ez? A latinom megkopott. A halálról ír valamit.
- Azt jelenti, hogy nem hal meg minden.
- Vagyis?
- Ezzel akart üzenni a bátyád, hogy a tehetség még mindig ott lappang benned. Tudta jól, hogy a te utad az írás, ahogyan az övé is. Azt szerette volna, ha visszatalálsz a helyes útra, és újra azzá a személlyé válsz, aki előtte voltál. Remélte, hogy az alkotás visszaadja az életbe vetett hited.
- Na és mi van a festménnyel? Arról nem tudhattál.
- Tulajdonképpen az én érdemem, hogy megszerezted. Az aukció előtt valamivel összefutottam Estherrel egy régiségkereskedésben, és beszélgetni kezdtünk. Mesélt a festészetről, az aktuális munkájáról, és gondolkodóba estem. Ajánlottam neki, hogy menjetek el az árverésre, amit karácsony előtt tartottak, ugyanis tudtam, hogy lesz egy Monet festmény, csak nem tudtam, melyik. Tudtad, hogy én voltam az egyik szervező? Persze, hogy nem. Úgy véltem, megveszed neki, ha látod, mennyire oda van érte. Sajnos, csak te voltál ott az aukción, és nem úgy sikerült az a karácsony, ahogyan elterveztem.
- Mi volt a célod mindezzel?
- Meg akartam mutatni, hogy a kívánságaid teljesülnek. Hogy nem dobhatod el pont azokat a személyeket, akiknek a segítségével a lelked nyugalomra találhat. Lidiát már nem hozhatod vissza, és ezt te is tudod, de a szüleid és a testvéred még élnek. Használd ki az időt, és tölts velük annyit, amennyit csak tudsz, hiszen nem tudhatod, mikor éri el őket vagy téged a vég. A halál nem válogat. Kortól és nemtől függetlenül viszi el az embereket, fájdalmat hagyva hátra az élők világában, de senki sem élhet élete végéig fájdalommal a szívében.
Ekkor értettem meg, mit akart elérni ezzel az egésszel. Az édesanyáméknál tett látogatás, a bátyám szavai. Mind értem voltak.
- De miből gondoltad, hogy nem fogok gyanút, amikor pénz helyett tárgyakat követeltél?
- Író vagy. Az ilyen személyiséggel megáldott emberek egy szitakötő repülésében is megtalálják az ihletet. Abban, hogy gond nélkül elhiszed, biztos voltam. Tudom, milyen fontos számodra az alkotás, és milyen mélyen beleéled magad az általad alkotott világba. Egy kalandregény írónak a rejtélyek megfejtése olyan, mintha feromont szórnának rá. Azonnal a történet hatása alá kerül.
- Hogy voltatok képesek mindannyian úgy eljátszani a szerepeteket, hogy nem vettem észre semmit? – Simonhoz fordultam kérdőn nézve rá.
- Sokat gyakoroltunk. – Csupán ennyit mondott.
- Kinek telefonáltál, amikor nálam jártál?
- Esthernek. Elmondtam neki, hogy sínen vagyunk, rákaptál a dologra, megpróbálhat felhívni.
- Honnan tudtad, hogy megszerzem a tárgyakat ennyi idő alatt? – Estherre néztem, hogy erre a rejtélyre is megadja a választ.
- Nem tudtam. Phil hívott fel, hogy nála vagytok, a könyv megvan, és a tollra vártok. Ekkor lettem biztos abban, hogy jól döntöttem.
- Szóval akkor nem Londonban volt.
- De igen, viszont tudta, hogy estére hazaér. A többi csak színjáték.
- Már csak egy valamit nem értek. Miért pont Lidia sírja?
- Az emlékek felkavarása előhozta az érzékeny éned. Éppen azt az ént, amely megértheti a családod és barátaid aggódását, és elfogadhatja, hogy amit mondanak, az igaz: tovább kell lépned. Egyikünk sem kényszeríthet arra, hogy megtedd, de kérdezd meg magadtól, itt, a sírjánál, hogy mit kérne Lidia, ha megtehetné?

Nem kellett megkérdeznem, pontosan tudtam, mire kérne. Tanulságos este volt, és főleg tanulságos két nap. Másnap elmentem édesanyámékhoz, hogy együtt töltsük a karácsonyt. Ott volt Phil is, és meghívtam Esthert és Simont, akik nélkül nem találtam volna magamra. Karácsonykor veszítettem el a szívem, és a karácsony hozta vissza számomra a reményt. Az ajándékok, amelyeket kaptam, valóban értékesek voltak: visszaadták az életem. Lehet utálni, vagy nem utálni, a karácsony a szeretet ünnepe. Senki sem érdemli meg, hogy egyedül legyen ezen a napon. Ezért ha látnátok valakit, aki ezekben a napokban szomorúan ül magába merülve, menjetek oda hozzá, és kívánjatok neki kellemes ünnepeket.