Mind a ketten megdöbbenve ültek, és hallgattak, tekintetük Maou és Hisami között járt. A feszült, döbbent némaságot Yuki telefonjának csöngése törte meg. A férfi először fel se fogta, hogy szólt a készülék, majd gépies mozdulatokkal a zsebébe nyúlt, és elővette mobilját. Állkapcsa megfeszült, ahogy a kijelzőn megjelenő hívófélt megpillantotta.

- Ki az? - kérdezte feszülten Zao, mert már sejtette, hogy Kosukéék azok.

A telefon tovább csöngött, majd Yuki vett egy nagyobb levegőt, lehiggadt, és fogadta a hívást. Arca kifejezéstelen lett, tekintete semmit sem árult el.

- Hol van Mizuna? - kérdezte köszönés helyett, rideg hangon. Szabad keze ökölbe szorult.

- Szia, Yukito! Én is örülök, hogy hallom a hangod! - énekelte szinte Yukari a vonal túloldaláról. - Ne aggódj, jó kezekben, de persze gondolom, látni akarod, hogy a saját szemeddel is meggyőződhess róla.

Idő közben Maou is előrébb dőlt, rákönyökölt az asztalra, és úgy fülelt. A készülék elég hangos volt ahhoz, hogy a többiek is hallhassák a lány hangját. Zao pupillája apró ponttá zsugorodott, és úgy meredt a telefonra, mintha az éteren keretül meg tudná ölni Yukarit. Ez persze lehetetlen volt, de a próbálkozással nem hagyott föl.

            - Yukari, ne szórakozz! Hol van Mizuna? Tudni akarom!

            - Ejnye, ejnye, kedves Yukito! Nem szabad ennyire türelmetlennek lenni! - A háttérben lánccsörgés hallatszódott. - A 004-es is ott van veled, igaz? - Yuki nem felelt, amitől csak még egyértelműbe lett a válasz. - Szóval, igen. Tudod, Yuki, a múltkori vacsoránknál nagyon hamar leléptél, és ez nem volt szép. De most jóváteheted!

            Yukari itt szünetet tartott, nyilván arra várt, hogy mit fognak reagálni az eddigiekre. Yuki örült, hogy a lány nem láthatta, eddigi nyugalma ugyanis vészesen fogyott, és ezt szikrázó szeme tanúsították a legjobban. A szeme sarkából látta, hogy Zao kinézett az utcára, és valamit nagyon figyelt a távolban, majd szó nélkül felállt, és sietős léptekkel elindult a kijárat felé. Amint a járdára lépett, futásnak eredt, át az úttesten. Még elcsípte a pillanatot, amikor az övéből előrántotta az egyik Coltot, de aztán újból a beszélgetésre kellett koncentrálnia.

            - Játszunk egyet, mit szólsz? - folytatta ugyanolyan nyugodt, vidám hangnemben. - A játék neve: kövesd a hangom! Mondom, merre menj, te pedig mész, különben Mizuna meghal. - A végére már figyelmeztetően csengettek szavai. - Ja, és még mielőtt elfelejteném: ez nem társasjáték, szóval egyedül gyere! Nem sokára hívlak! - és már le is tette.

            - Ez nem jó - morogta maga elé meredve Maou, miközben Hisami a karjára tette kezét. - Ha csapda...

            - Biztosan az. De nincs más lehetőség.

*

A látása hol elhomályosult, hol kitisztult, miközben érezte teste egyik oldalán a hideg, kemény érintést. Néhol kellemetlen nyomást érzett, s akárhogy mocorgott, sehogy sem lett kényelmesebb, különösen a felsőtesténél. Apránként tudatosult benne, hogy a földön feküdt, az oldalára fordulva, és deréktól mellkasig láncok tartották össze öntudatlanságtól, valamint kábultságtól tehetetlen testét.

            Megpróbált fókuszálni, több-kevesebb sikerrel. A gyomra émelygett, a feje lüktetve fájt, és ezen az sem segített, hogy lassacskán elkezdett emlékezni rá, mi is történt vele. Csalódottság keserű ízét érezte a szájában.

            Yukari, a beszélgetés, aztán a váratlanul felbukkanó, vörös hajú férfi, majd a teljes sötétség. Akit eddig a barátnőjének tartott, egyszerűen elrabolta őt, s nem volt nehéz kitalálni, hogy mégis miért, kik miatt. Egészen biztosra vette, hogy csak csalétek.

            Ahogy a tudata fokozatosan tisztulni kezdett, úgy hallott meg egy-két beszédfoszlányt, ami a pár méterrel arrébb ücsörgő Yukaritól érkezett. A lány játékos hangja ellenére arca komor volt, szemei fásultságról árulkodtak, válla meggörnyedtek, s üres tekintettel nézett térdeire. Még sose látta ilyennek, és nem érette most sem ennek az okát, hiszen, ha a következtetései helyesek voltak, akkor eddig minden az ő terveik szerint alakult.

            Közvetlenül maga mellett egy pár csizmás lábat pillantott meg, s hunyorogva följebb vezette pillantását. Az a hosszú, vörös hajú férfi állt neki háttal, aki leütötte őt. Alakja árnyékot vetett rá, mindkét kezében egy-egy katana pengéje verte vissza a több méterre lévő, résnyire nyitott bejáraton át érkező napfényt. Alkonyodott, a vöröslő napsugarak lángra lobbantottak mindent, amihez csak leheletükkel hozzáértek.

            Mizuna kicsit körülnézett, és ahogy felmérte a terepet, rájött, hogy a kikötőben vannak, egy hatalmas raktárban. A plafonon ősrégi fémlapátok keverték monotonon a levegőt, a falak mentén kisebb-nagyobb tornyokba halmozva fa- és fémládák álltak. Rajuk kívül senki más nem volt ott.

            Yukari letette a telefont, majd felállt arról a ládáról, amin eddig ült. Gépies mozdulatokkal porolta le szoknyája hátulját, majd odasétált Mizunához, és amikor meglátta, hogy a lány már magához tért, felültette, s a falnak támasztotta, mint egy csomagot. Ténykedése közben kínosan ügyelt rá, hogy kerülje a szemkontaktust, a legmagasabb pont, amíg pillantását felvezette, az az áll vonala volt.

            - Tíz percen belül itt lesz - mondta Yukari a férfi hátának, aztán felállt, és mellé lépett. - Tudom, hogy miért csinálod mindezt Karasu - suttogta lesütött szemmel, egyik kezét a Véreb közelebbi karjára rakva. - Rád parancsoltak, hogy tarts szemmel. Nem akarták, hogy valami hülyeséget csináljak, igaz? - Hangja erőtlenül csengett, korántsem olyan magabiztosan, és vidáman, mint ahogy a telefonban mímelte.

            A férfi kezei egy pillanatra megfeszültek a kardok markolatán, Mizuna hirtelen azt hitte, hogy azonnal lekaszabolja Yukarit. Ehelyett csak a lány szemébe nézett és komoran, némán bólintott. Mintha csak ennyi kellett volna, a Sintér keze szinte leolvadt az erős karról. Távolabb botorkált Karasutól, s visszaroskadt a ládára.

            Mizuna eléggé kényelmetlenül érezte magát az adott szituációban, és nem kifejezetten azért, mert meg volt láncolva, mint egy közveszélyes őrült. A levegőben rengeteg kimondatlan dolog vibrált az elrablói között, amihez neki semmi köze nem volt. Úgy érezte magát, mint aki illetéktelenül hallgatózott, pedig nem tudott mást tenni. Még a kezeit sem használhatta, hogy befogja a fülét. Ráadásul a kellemetlenség érezte eltörpült az egyre növekvő félelem mellett.

            Agya hátsó zugából egyre inkább előtérbe került a tény, hogy elrabolták, foglyul ejtették, most pedig vártak valakit, aki valószínűleg érte jött, és rajta akart segíteni, máskülönben Karasu nem állt volna készenlétben két irgalmatlan katanával a kezében.

            - Mit... mit akartok velem? - kérdezte remegő hangon, ami még őt magát is meglepte. Nem gondolta, hogy a teste ennyire kiéleződött már a veszélyre, és sokkal jobban felmérte a helyzet súlyosságát, mint leblokkolt agya. Yukarira pillantott, ám a választ nem a magába roskadt lánytól kapta, hanem annak társától.

            - Előcsalogatni a Macskát a kisegérrel.

Ez nem sokat segített Mizunának, aztán valami váratlanul az eszébe jutott, bár fogalma sem volt róla, hogy ilyen kétségbeejtő helyzetben miért pont ilyen emlékek kerülnek elő. Nem régi kép, amikor Yuki a kádban feküdt, véresen, összekaszaboltan, és ő mosdatta meg. A fiatal férfi pedig... dorombolt.

            „Ez nevetséges!" Megrázta a fejét, s pont akkor nézett fel, amikor a résen át beszűrődő fényt egy alak megtörte. Az ajtó visszhangzó morajjal nagyobbra nyílt, ezzel utat engedve az érkezőnek, valamint vérszínű napfénynek. Először csupán a körvonalait lehetett látni, aztán ahogy Mizuna kicsit hunyorogva alaposabban szemügyre vette, szája halvány mosolyra húzódott, és megkönnyebbül, alig hallható sóhaj szakadt fel belőle. Aztán rögtön újabb félelemhullám söpört rajta végig, mivel tekintete ismét a kardokra siklott.

            - Shinikai Yukito - duruzsolta Karasu, s ő is elmosolyodott, bár korántsem olyan kedvesen és szívélyesen, mint a háta mögött ülő lány. - Megtisztelsz!

            - Engedjétek el Mizunát, nem akarok most fölösleges vérontást - mondta határozott hangon, és lassan elindult a másik férfi felé.

            - Hát persze, hogy nem. Neked most más, sokkal fontosabb dolgod lenne, nem igaz? - Arcáról semmit sem lehetett leolvasni, lépései ugyanolyan könnyedek voltak, mint Yukiéi, ahogy egymás felé sétáltak, majd körözni kezdtek egy több méteres, láthatatlan kör mentén, végig ugyanakkora távolságra egymástól. - Nem mész innen élve sehová sem, Shinikai Yukito - állt meg hirtelen a férfi, amikor már úgy álltak, hogy Yuki volt Mizunának háttal, és az egyetlen kijárathoz vezető utat elállta a Véreb.

            Mizuna most először nézett alaposabban végig az egyszemélyes felmentő seregen, és a gyomra görcsberándult, amint tudatosította magában, hogy Yukinál egy fogpiszkáló nem sok, annyi fegyver sincsen. A lány élt a gyanúval, hogy innen egyikük sem jut ki élve.

            - Karasu, most se időm, se kedvem nincsen veled játszadozni! - Pupillái függőleges réssé szűkültek. - Ne akadékoskodj, hanem engedj el minket, a Gazdádnak és a szervezetének ma úgyis befellegzik. Ha feladod, túléled, ha nem, életed hátralevő részében börtönben fogsz rohadni azért a sok gyilkosságért, amit elkövettél. Egy sötét kis lyuk lesz az otthonod, meg néhány patkány.

            A férfi szárazon, örömtelen felkacagott, hangja éles pengeként szelte át a nyári levegőt, ami most a legkevésbé sem tűnt forrónak, vagy füllednek. Éppen ellenkezően.

            - Tőlünk nem tudtok megszabadulni. Mi mindenütt ott vagyunk már gyerekkorban, az utcákon, a sikátorokban, a tönkrement családokban, az árvaházakban. Lerombolhatjátok a telepet, felégethetitek, és sóval hinthetitek a helyét, de te is tudod, hogy ezzel semminek sem vettek véget. - Fejével Yukari felé intett, de továbbra is éberen leste Yuki minden rezdülését. - Mindig lesznek olyanok, akiket a kapzsiság hajt, és belemennek olyan dolgokba, amire nem állnak készen, aztán már nem tudnak szabadulni, és saját maguk foglyai lesznek.

            - Ha csak a felét tudnád... - suttogta Yuki, majd olyan őrültséget tett, amitől Mizunának megfagyott a vér az ereiben, szíve pedig a félelemtől a torkában dobogott.

            A férfi puszta kézzel nekilendült a Vérebnek és a katanáknak! Mizuna a nevét kiáltotta, ám ő szemmel láthatóan mindent kizárt a külvilágból, és csak a célpontra koncentrált. Ettől függetlenül a lány úgy ítélte, hogy semmi esélye nincs, hogyan is lehetett volna? Aztán a szemei hatalmasra kerekedtek, és minden erejével azon volt, hogy felfogja a látottakat.

Yuki látványosan gyorsabban mozgott, mint egy ember, a mozdulatai precízek voltak és pontosan kiszámítottak, amikor nekilendült Karasunak. Kitért az egyik vágás útjából, a másikat a kard lapját megütve eltérítette, majd becsúszott a férfi alá, és kigáncsolta, mintha ez lett volna a világ legegyszerűbb dolga. Csakhogy a gyilkos is résen volt, és ahogy érezte, hogy dől hátra, kezeivel megtámasztotta magát, átlendült, a mozdulatsor végén pedig talpra érkezett, hogy rögtön azután az arcában érezhesse Yuki könyökét.

            A Macska sokkal gyorsabb volt, mint amire számított, s ahogy egy pillanatra a szemeibe nézett, már nem csodálta, hogy nem is olyan régen lábon lőtte Tatsut egy sötét erdőben. „Ez a kölyök nem ember. Szörnyeteg! Akuma!" Akár szörnyeteg volt, akár ember, akár valami egészen más, sikerült megkaparintania az egyik katanát. Karasu azonnal távolabb szökkent tőle, és egészen a ládahalmokig hátrált. „Még hogy Maou a démon!" A férfi nézte Yukit, ahogy a sötétből előre sétált abba a kiszélesített, vörös fénysávba, figyelte a szürke szemeket, amiknek éles látását nem zavarta az a néhány kósza hajtincs. Látta bennük, hogy nem riad vissza a vérontástól, s hiába volt még csak 19 éves, láttak már azok a szemek eleget ahhoz, hogy ilyenkor érzelemmentesen tudjanak nézni.

            Csapdában érezte magát, és átverve. Senki nem mondta neki, hogy ennek a kölyöknek ilyen képességei vannak, hogy ekkora ereje van. Ráadásul most már fegyvere is volt! Nem volt szokása megijedni, s most sem tette azt, mégis mintha magával az ördöggel nézett volna farkasszemet.

            Felemelte a kardját, amint látta, hogy Yuki ismét belelendült, és nagyon kellett koncentrálnia, hogy hárítani tudja a támadásait. Fém pendült fémen, penge csattant pengén, hangos visszhangot kapva a hatalmas raktárépületben. Yuki túl gyors volt, pedig a Véreb sem most kezdte a szakmát, mégis alig tudott lépést tartani. Támadni szinte semmi esélye sem volt, csupán védekezni tudott, ami dühítette. A harag viszont sosem jó tanácsadó, ezt tudta is, ezért igyekezett megőrizni a hidegvérét. Csakhogy hiába minden igyekezet, volt, amivel még ő sem számolt.

Karasu érezte a halántékának nyomódó fegyver hideg csövének érintését, és tudta, hogy itt a vége. Mindenképpen meghal. Szeme sarkából a fegyvert reszketegen tartó Yukarira nézett, s egy röpke sóhaj hagyta el ajkait. Tényleg nem gondolta, hogy a dolog idáig fajulhat, hiszen az egész a testiségről szólt - legalábbis a részéről. A jelek szerint a lány másra is vágyott, amire ő nem, s most, hogy megtudta, soha semmi komolyabb nem volt köztük, hirtelen elborult az agya.

            - Yukari, tedd le azt a pisztolyt! - mondta halk, nyugodt hangon, szinte már lágyan kérlelve. - Tudod, hogy ennek így nem lesz jó vége...

            - Hallgass! - Alig beszélt hangosabban a suttogásnál, mégis lehetett benne érezni a megtörtség és a harag sajátos keverékét. A keze már nem remegett, stabilabban tartotta a pisztolyt, mint eddig bármikor életében, tekintete elszántságot tükrözött. - Elég volt!

            Az egész egy pillanat volt. Karasu Yukari felé vágott, sikerült felsértenie a lány fegyvert tartó csuklóját, közben pedig hátra ugrott Yuki katanája elől. Innentől minden zűrzavaros és embertelenül gyors lett, nem lehetett tudni, hogy ki kinek a szövetségese és az ellensége, csak az időről időre megvillanó pengék, és a néha elsülő fegyver hangja mutatott némi irányvonalat.

            Amint Yuki kitért egy golyó útjából, már suhinthatott is Karasu felé, aki épp egy előkapott tőrt hajított Yukarinak. A lány nem volt elég gyors, így a fegyver az oldalába ágyazódott. A fiatalabb kardja mély vágást ejtett a Véreb vállán, mire az oldalt felhasította Yuki arcát. Mindkettőjük vére bőségesen folyt sebeikből, de nem foglalkoztak vele. Addig, amíg a másik lélegzik, nincs megállás.

            Karasu felugrott az egyik ládára, majd onnan a magasba szökkent, szaltózott, és a mutatvány közben visszaadta a vállvágást, de az ő pengéje mélyebbre hatolt, hogy a fiatal férfi felszisszent a fájdalomtól. A Véreb ezzel nagyot hibázott. Yuki azonnal megfordult, és a fordulat közben már vágott is. Vér fröccsent az arcár, és a ruhájára, ahogy elvágta a férfi tokát.

            A Véreb a nyakához kapott, s hörögve térdre rogyott, a katana pedig kicsúszott a markából. Felnézett legyőzője arcába, de csak egy újabb villanást látott, s a mellkasa közepébe mért hideg, fájdalmas szúrást... aztán csend lett. Minden elhallgatott. Minden olyan békés volt, mint valaha régen az árvaházban.