Többednagammal futok egy - szinte porig rombolt - város utcáján. Utcának lehet nevezni ezt egyáltalán?!
Nem tudom biztosra, hiszen törmelék borít mindent. Azonban más szóval a káosz ezen részét nem tudnám leírni - mert valahogy útszerűnek, utcának tűnik a totálisan kiégett, néhol már csak
betonkeretekké redukálódott házak közt.

Ez a legtöbb, mi az egykori lakóházakból megmaradhatott... lehetne akár csontváznak nevezni. Halott a város, akárcsak a lakói. Nagy csata lehetett, talán hetekig-hónapokig is elhúzódó...
Futás közben lenézek magamra. Páncél van rajtam! Méghozzá nem is akármilyen: a legmenőbb sci-fi filmekben látni hasonlókat. Biztonságérzetet ad az iménti félelemhez képest. Futunk egyfolytában.
Menekülünk, de nem tudjuk hová, az ütközet elveszett, s az ellenség könyörtelen: nem ejt foglyokat.
Ellenség? Csata? Nem emlékszem egyikre sem! Ki az ellenség? Mit tett ezzel a valaha - feltehetőleg - gyönyörű várossal? Miért?
A fekete, golyóálló-mellénynél sokkal vékonyabb, ámde tartós testpáncél, mely a nagyobb testfelületeimet - a felsőtestemet, a végtagjaimat és az ágyékomat takarja - valahogy biztonságot ad.
Ránézek a kezeimben tartott, automatának tűnő fegyverre. Fegyverem típusát hirtelen szintén nem ismerem fel. Hasonlít a hazám által rendszerben tartott, orosz tervezésű AK-szériához, mégis totál más. A hajlított tár stimmel, a puskacső és a puskatus szintén, de ami a fegyver két vége közt van, inkább hasonlít az amerikai AR/M16-os egyik változatára. Sisakot nem érzek magamon, és felpillantva, a többieken sem látok ilyesmit.
Mégis, most már magabiztosabb vagyok, hiába menekülünk valamik vagy valakik elől, nem vagyok egyedül, és ez nyugalommal tölt el. Miközben tempósan mozgunk, rápillantok a többiekre. Arcuk ismerősnek tűnik, mégis idegen. Nem tudok nevet társítani hozzájuk, s ez zavar, nem is kicsit.
Ha meg kell szólítanom valamelyiküket, mégis, hogy tegyem? A rendfokozatok is kimentek a fejemből! Melyik jelzés minek felel meg? A felettesemet csak nem tegezhetem le, hisz katonák vagyunk!

Katonák?! Mikor kaptam én kiképzést? Testnevelésből is mindig a leggyengébbek közt voltam (hacsak nem a leggyengébb) most mégis kisportolt alkatú harcosokkal együtt tudom tartani az iramot!

Csak nyugalom, csak nyugalom! Biztonságban vagyok velük, számíthatok rájuk, ahogy ők is rám! A szakaszparancsnokban megbízik mindenki, ő tudja merre vezet minket. Manőverezünk azért, hogy ne keríthessenek be minket.
Bekerítenek?! Basszus! Fussunk emberek, fussunk! Újra pánikolok magamban, de csak egy pár pillanatra.
Az utca enyhe ívben kanyarodik, de mi egyenest egy olyan rommá lőtt épülethez tartunk, ami talán a legjobb állapotban maradt meg a városban: vannak még álló falai, sőt emeletei is. Talán itt elbújhatunk egy időre? Kikerülhetjük az ellenséget?
Talán igen. Ha nem keltünk feltűnést, lehetséges, hogy máshol tovább kutatnak majd, mi viszont a hátuk mögé kerülve meglepetésszerű támadást is indíthatunk. Úgy hallottam, a gerilla-harcmodor mindig
hatásos a túlerővel szemben.
Mind berohanunk, majd hirtelen megállunk a törmelékkel teleszórt aulában. A parancsnok - féltérdre ereszkedve - egy kis lapot tart maga előtt, kb. A5-ös méretűt. A vezetőnk válla fölött átpillantva megnézem én is a papírt. Semmi nincs ráírva, a papír szűzfehér, mégis olvasni kezdek, hallva a saját hangomat:
- Kövessétek a kis lényt, biztonságba vezet Titeket! Bízzatok benne!

Ekkor megjelenik előttünk egy aprócska, kb. alkar nagyságú szürkésfehér földönkívüli! Vézna kis testéhez képest a feje hatalmas, akárcsak az óriási, fekete mandula-alakú szeme az orrához és a
szájához képest. Ruha nincs rajta, nemi szervet nem látok. Idegen lényecske, mégis oly emberinek tűnik...
Felbukkanása érdekes módon nem sokkol, további nyugalmat sugároz felém. Felemeli a kezét, mint amikor barátok integetnek egymásnak, ha meglátják egymást. Kézmozdulatot vált:
"Kövess/kövessetek!"-re, majd hirtelen megfordul és futásnak ered. Villámgyors döntéshozatal mindenki beleegyezésével, s futunk is a lény után, immár az épület belsejében.
Valami úton-módon az élre kerülök - pontosítva másodikként a sorba. Egy meglehetősen ramaty mellékhelységbe érünk. A földönkívüli egyenesen mutat az egyik épen maradt wc-csészére, s azt "mondja":
 - Ide! Itt a kijárat!
Közben viszont a száját mozogni nem látom. A hangját nem a füleimen keresztül hallom, csak a fejemben. Telepátia?!
 - Siessetek! - sürget minket. Ránézünk a parancsnokkal egymásra, majd egy vállrándítás után beleállok a wc-kagylóba. Ha már láthattam egy földönkívülit, aki ráadásul segít... Mi lehetne már ennél őrültebb dolog a jelen helyzetben? A parancsnok lenyomja a lehúzó-gombot, én meg pörögni kezdek...

S itt a képsor megszakad. Kicsit szédelegve - mint aki épp most fejezte be a pörgést saját maga körül - felébredtem.

2014 december 24.