Amint Erin Heine nyomában kitette a lábát a házból, kitört a káosz. Már amekkora balhéra Marytől eleve számítani lehetett. Luka egyébként sem nagyon tudta megmagyarázni, miért kellett Erinnek elmennie, viszont így is kitűnt, hogy komoly dologról van szó. Én nem különösebben akartam közbeszólni, amíg a srác nem tervezett elmenni. Heine meghagyta neki, hogy semmiképp ne engedjen minket utánuk, de ugyan ki a fene vágyott a vadonban koslatni, amikor így is állt a bál, és mégis mikor számított valamit is Lukának, amit Heine mondott neki? Hiszen épp eleget ecsetelte nekem, mennyire nem törődik vele.

Miközben Mary dühösen mindent a srác szemére vetett, furcsa mód csak arra tudtam gondolni, hogy a legkevésbé sem vágytam a viszontlátást. Bár ez eleve elkerülhetetlen volt, rosszul éreztem magam a jelenlétében. Ugyanakkor most egészen másnak tűnt. Arcán idegesség, tekintetében komolyság tükröződött, és ez túlságosan idegennek hatott a megszokotthoz képest.    

Nem is igazán követtem, miről megy pontosan a vita, mikor Mary egyszerre hozzám fordult számon kérni a történteket.  

– Mióta tart ez a hazudozás a hátam mögött?

– Ez tényleg nem… Félreérted. Erin nekem sem árulta el eddig. – Bár nem szándékoztam a nővéremre fogni, azért végül sikerült.

– Azt hittem, bízhatok bennetek annyira, hogy elmondjátok, ha baj van! – állította alig érezhető kétségbeeséssel a hangjában. – Erre nem tudtam mit felelni. Igaza volt, meg nem is. Pont úgy lett volna tehetetlen, ahogyan én, azonban úgy éreztem, Erin sem érti még, mi folyik körülötte. A ma reggelt meg aztán pláne sehogy nem magyarázhattuk.

– Sajnálom – válaszoltam végül, mikor észrevettem Luka kutató pillantását. Mary folytatta volna, de Patrick autója ekkor parkolt le a ház előtt. Hétvégenként rendszeresen megjelent, hogy a ház körüli munkákat elintézze, de talán most mégsem ez volt a legjobb időpont.

A lépteit meghallva, felsiettem a szobám felé, míg Mary indult ajtót nyitni. Nem voltam kíváncsi rá, hogyan magyarázza ki magát Luka, de azt sejtettem, hogy viszonylag kevés szó fog esni az igazságról. Távoli viccnek rémlett a „normális család”.

A szobámba zárkózva, óvatosan figyeltem a felszűrődő hangokat. Biztosan kidumálták magukat Patrick előtt, mert rövidesen láttam az ablakból, ahogy nekiáll a múltkor félbehagyott kerítés javításának. Luka egy darabig téblábolt körülötte, de amikor felnézett, és kiszúrta, hogy szemmel tartom őket, kelletlenül visszavonulót fújtam. Maryvel sem szívesen folytattam volna a beszélgetést, ezért végül felöltöztem, és amikor a legjobb esélyt láttam a menekülésre, kiosontam a házból. Erin kocsija épp kapóra jött. Bevágtam magam a kormány mögé, és kifordulva az útra, még odaintettem Patrick felé.

Mit őrködtem volna a romok felett?    

*

A városból áradó hétköznapi közöny, amit máskor csak simán unalomnak vettem, ezúttal részvéttelen és fájdalmas volt. Egy vesztes csata után együtt érzőbb is lehetett volna Nem terveztem hazasietni, hátha addig Mary is megnyugszik, esetleg Erin visszér, vagy legalább Luka eltűnik. Lehetségesnek tartottam, hogy ez a három egyszerre történik meg. A gyógynövény bolt előtt parkoltam le, de mivel a kulcs nem volt nálam, kimerülten a kormányra dőltem.  Túl sok minden történt alig pár óra alatt, és időm sem volt felfogni.

Az utcáról tompa nevetés zaja hallatszott, majd a szemben lévő kávézó ajtajának csilingelése. Egy távoli világ, amire néha igazán nincs szükségem. Mégis miféle elcseszett átok már megint? Erin a szemem láttára mozgatott tárgyakat, álmában egy másik boszorkány beszélt hozzá, ráadásul egy zaklató ex–farkas is a nyakába szakadt, nekem meg semmi hasznom nem volt. 

Mintegy végszóra, kopogás riasztott meg, és mikor felnéztem, Jeff mosolygó arca bámult vissza. Na igen, a másik sikertörténet. Fogalmam sem volt, miért, de azért megnyugtatott, hogy éppen őt látom. Jeffrey legalább semmit nem tudott erről az őrületről. Újra bekopogott az ablakon, mire leengedtem azt.

– Elég nyúzottnak látszol – jegyezte meg.

– Hát azért neked is szia.

– Esetleg nincs kedved meginni egy kávét? – Meglepődtem, mennyire bénán tette fel a kérdést. Ennek ellenére miért mondtam volna nemet? Kiszálltam, és bezártam a kocsit, hogy ezzel is időt szerezzek magamnak visszanyerni a jókedvemet. Esélytelenül.

A Jeffrey arcáról sütő önfeledt büszkeség hirtelen megrémisztett. Van, amikor egyszerre esik le a tantusz, a lehető legrosszabb pillanatban. Lukának igaza lett volna, és Jeffrey komolyan akar valamit? Ami viszont még fontosabb volt, hogy ha igen, én mit akarok ezzel tenni?

Még akkor sem sikerült erre rájönnöm, mikor a pulthoz ültünk, és megjelent Jeff nővére. Nem találkoztunk hivatalosan, mindössze láttam Erinnel. Viszont abból, ahogy korábban Jeffrey reagált már az említésére is, vonakodtam kedvelni. Sötétvörös haja lágy hullámokban keretezte arcát, és kiemelte csontig hatoló tekintetét. A két testvér nem hasonlított egymásra. Csak a szája mosolygott a vendégekre és rám, a szeme nem, és különösen akkor látszott ez igazán, mikor rájött, az öccsével vagyok. Egy másodpercig nehezemre esett elhinni bármit abból, amit Jeffrey mondott a múltjukról. Ebből a lányból mindent kinéztem, egyedül azt nem értettem, Erin miért barátkozik vele? Jeffrey közben bemutatott minket, nem mintha nem tudtuk volna, ki a másik.

– Az öcsém már sokat mesélt rólad – állította kezet nyújtva. Hamis mosolyánál csak az enyém lehetett rosszabb. Mielőtt udvariasságból kinyögtem volna valamit, Jeffrey rendelt nekünk két erős kávét, meg valami reggelinek valót. Valószínűleg a fáradtság tehette, hogy ezúttal lényegesen határozottabbnak tűnt a srác. Mindenesetre Rooney egyszerűen vállat vont, és percekkel később letette elénk, amit kértünk.

– Üljünk inkább egy asztalhoz – javasolta Jeff. Sosem voltam jó megítélni az ilyesmit, de a két tesó között történhetett valami. A mai napon nem ért meglepetésként, de azért hálás voltam, amiért nem kellett Rooney közelében maradnunk. – Szóval mi történt? – érdeklődött, amint az első kortyot lenyeltem.

– Mivel?

– Nem szoktál kora reggel a városban furikázni, főleg nem elborult fejjel – emlékeztetett. Van úgy, hogy szeretnénk észrevétlenek maradni, de akkor mindig felbukkan egy Jeff–hez hasonló srác, aki roppant szemfüles, és szembesít a tényekkel. Pedig tényleg kedveltem.

– Összekaptunk Erinnel – hazudtam. A szavak könnyedén jöttek a nyelvemre. – Ki kellett eresztenem a gőzt, legalábbis ezt hittem. Most már rájöttem, hogy hülyeség volt a balhé. De nem szeretnék erről beszélni, nem fontos.

Ennyiben maradtunk. Innentől nem erőltette a témát, helyette talált bőven mást, így végül kizökkentett a gondokból egy időre. Észrevettem, hogy alkalmanként összenéz a nővérével, és csak a sokadikra jöttem rá, mit fejez ki vele. Figyelmeztette, amolyan „hagyj minket békén” pillantással. Nem hibáztathattam, Rooney elég nyomasztó jelenség volt. A vendégek közben megszaporodtak, rengeteg munkát adva neki.  

– Egyébként a felmérő vizsgák előtt összeülhetnénk, vagy ilyesmi – vetette fel Jeff, nem kicsit lelombozva amúgy is gyatra hangulatom. Jellemző, hogy a benne lakó stréber nem bujkálhatott örökké. Amennyi feladatunk volt, abból egy pizsipartira is bőven kijutott. Persze nem panaszkodhattam: a jegyeim látványosan javultak, mióta együtt tanultunk.

– Gyere át valamikor, és átbeszéljük – válaszoltam sóhajtva. Még bekaptam az utolsó falat fahéjas csigát, ezzel is jelezve, ideje lesz mennem. Kezdtem igazán rosszul venni, hogy Rooney szemmel tart minket, ráadásul bíztam az otthoni javuló fejleményekben is.  

– Jövő hét vége?

– Naná – egyeztem bele. Talán addig nem lesz újabb farkas–vészhelyzet, és Erin sem öl meg senkit új, mutáns képességével. – Hétfőn látlak – búcsúztam, majd Rooney felé intettem. Inkább vissza sem néztem kifelé menet.   

*

Erin csak este érkezett meg, és ami még meglepőbb volt, Heinével az oldalán. Nem álltam túl nagy bizalommal a történethez, miután volt szerencsém végignézni a nővérem több hétig tartó kínszenvedését. Mindazonáltal ez valószínűleg nagyban hozzájárult a hajnali eseményekhez is, amit szintén Heine hátrányai/bűnei közé striguláztam. Valójában persze magam sem tudtam, miért húztam fel magam ennyire rajta, vagy legalábbis nem akartam szembenézni vele. Luka mondjuk eltűnt, ezt mindenképpen díjaztam, de nem volt elég egyértelmű, hogy előnyös a csere. 

Amíg Maryvel a konyhában susmorogtak, inkább a szobámba zárkóztam, és úgy tettem, mintha valami rohadt fontos dolgom lenne. Mire később Erin bekopogott, már kétszer pedáns rendbe szedtem a hétfői cuccaimat, és a szekrényem is átpakoltam.

Benyitott, és bocsánatkérőn állt meg az ajtóban. Még csak át sem öltözött, ugyanaz a ruha volt rajta, amiben az erdőt végigtrappolta, de sokkal kisimultabbnak nézett ki, mint mikor elindult oda.

– Minden rendben? – érdeklődött.

– Ezt inkább nekem kellene kérdeznem – néztem rá.

– Szerintem ezt az egészet át kell beszélnünk.

– Már mire gondolsz? Az új szuperképességedet, az legfrissebb boszorkány ügyét, vagy azt, hogy Heine visszatért, mintha mi sem történt volna? A falkát pedig még nem is említettem.

– Hanna…

– Nem, figyelj. Tök oké, hogy összetörte a szíved. Repetázz, ha esélyt látsz rá.

– Szóval ez bánt? Kicsit igazságtalan vagy.

– Te meg hülye.

Erre láttam, ahogy megsértődik, de tőle szokatlan módon, lenyelte a dühét.

– Nem egymással kellene vitatkoznunk, mikor bőven akad problémánk e nélkül is – emlékeztetett.

– Nem hinném, hogy Heine visszatérésével előbbre jutnánk.

– Nem akarod megbocsájtani nekem, mi? – emelte fel a hangját. – Fogalmad sincs, min mentem keresztül!

– Azt csak képzeled – vágtam vissza ingerülten. – Nagyon is jól láttuk Maryvel, mi történik veled. Játszhattad az erőset, mi meg asszisztáltunk hozzá, és ma reggel láttuk, mi lett a vége. A továbbiakba ez a te felelősséged.

– Talán csak az zavar, hogy nekem van valakim – jegyezte meg. A döbbenet elzsibbasztott.

– Szemét vagy. Tűnj ki innen! – sziszegtem. Nem meséltem neki sem Jeffrey–ről, sem Lukáról, igaz, semmi olyan nem történt, amiről beszélni kellett volna.

– Ne aggódj, ha ennek vége, Heinével elmegyünk.

– Tessék? Hova?

– El a városból. Nem kell félned, mert nem fogod látni, ha újra elhagy.

– Akkor jobb lesz igyekeznünk – véltem gúnyosan. Még egy pillanatig farkasszemet néztünk Erinnel, aztán hátat fordított, és bevágta maga mögött az ajtót.

*

Mindig hülyén jön ki a lépés, ha olyan valakivel veszünk össze, akivel éppenséggel egy fedél alatt élünk. Lehetetlen kikerülni a másikat, és nem szembesülni naponta a saját bűntudatunkkal, meg a felesleges büszkeségünkkel. Azért mindent elkövettünk Erinnel, hogy a helyzet változatlanul maradjon. Heine nem költözött be hozzánk, de újra és újra megjelent, majd elvonultak Erin szobájába. Gőzöm nem volt arról, mit művelnek, és próbáltam figyelmen kívül hagyni. Mary eközben mindkettőnkre fújt, igaz, kevésbé látványosan. A ház szinte izzott a ki nem mondott haragtól.

Ezzel fizettünk, amiért normálisnak akartunk tűnni.

Azért amint elérkezett a hétvége, Mary szótlanul rábólintott, hogy ha kell, Jeff nálunk maradhasson éjszakára a vendégszobában. A srác lelkesen várta a szombatot, állítólag Rooney sem kötekedett vele. Ebben azért nem voltam biztos, ellenben nem is firtattam. Épp eleget törtem a fejem a „hogyan-ne-legyen-feltűnő-az-otthoni-balhé” megoldásán. Valamelyest örültem, hogy korábban ilyesmit hazudtam Jeff előtt, ha már nem sejtettem, mennyire pontosan megvalósul. Folyton azon járt az eszem, vajon Erin komolyan gondolta–e az ígéretét, miszerint elmennek Wolfvalley-ből? Bántam-e egyáltalán? És Mary tudott-e róla? Semmi kedvem nem volt felhozni előtte, mert ha beleegyezett, csak még inkább berágtam volna, ha meg nem, így rajtam csattant volna le az első dühe. A nem tudás sokkal biztonságosabb terepnek látszott.

Miután Jeff megérkezett, Erin egy utolsó szúrós pillantással elvonult, Mary pedig mindent elkövetett a jó vendéglátásért. Rövid időre elmúlt haragja, és helyette vidáman almás pitét sütött. Máskor lehet, hogy állatira röhögtem volna ezen.

Szerencsére egészen estig kitartott a színjáték, és úgy vettem észre, Jeff nem is nagyon foglalkozik ezzel. Gyanúsan sokszor kaptam azon, hogy az aktuálisan megbeszélt feladat helyett furcsán bámul, de nagyvonalúan nem vettem tudomást róla, holott valami határozottan megváltozott rajta. Ezzel szemben én lassan pont olyan idióta könyvmolynak éreztem magam, mint akiken világ életemben csak gúnyolódtam.

– Jut eszembe, esetleg legközelebb is találkozhatnánk – szúrta közbe, mialatt egy reménytelen geometriai feladattal küszködtem.

– Ja, persze. Hétfőn együtt lesz óránk – feleltem oda sem figyelve.

– Nem úgy értettem. – A hangjából áradó csalódottságra felnéztem.

– Mit?

– Hát hogyha szeretnéd, valamikor suli után összefuthatnánk. Nem a kávézóban, de valahol. Esetleg filmezhetnénk, ilyesmi.

Halovány pír öntötte el az arcát, és amennyire éreztem, az enyémet is. Hirtelen ébredtem rá, Jeff talán már azt a kávét is többnek gondolta. Nem mintha nem randiztam volna már fiúkkal, ez most mégis más volt. Chicagóban, ha lekoptattam, volt elég hely elkerülni a másikat, de itt… Belegondolva, barátként sokkal inkább el tudtam képzelni, és egészen eddig húztam az időt magamban, nehogy át kelljen értékelnem az egyéb lehetőségeket vele kapcsolatban. Ugyanakkor éppen ez tehetett róla, hogy nem akartam megbántani. Két lehetőség állt előttem: ha igent mondok, és mégsem érzek úgy, azzal csak fájdalmat okozok neki, igaz, kicsit később. Ha meg nemet, és most utasítom el, kapásból lemondhatok róla, akkor is, ha meggondolnám magam.

Szóval úgy döntöttem, a középutat választom.

– Mondjuk, a vizsgák után visszatérhetünk rá.

Ezzel nem vitatkozott, és úgy tűnt, elég kétértelmű, hogy egy ideig emésztgesse a választ. Nem is hozta fel többet.

Mihelyt végeztünk, már jócskán elmúlt éjfél. Bár sejthető volt, azért csalódottan vettem tudomásul, Jeff tényleg nálunk kell maradjon éjszakára. Mary legalábbis semmiképp nem engedte, hogy hazafurikázzuk.

A tudat miatt, hogy nem messze alszik a vendégszobában, alig bírtam elaludni, és félálomban is főképp a forgolódásig jutottam. Nem tagadhattam, egyszerűen idegesített. Ráadásul akárhányszor behunytam a szemem, hamarosan léptek zaját hallucináltam, majd komolyan eltűnődtem azon, ne barikádozzam-e el az ajtóm. Nem éreztem magam teljesen normálisnak, de a sötétben sok mindenre képes az ember, ha egyszer begerjed a paranoiája.

Mikor végre lebeszéltem magam a dologról, az ablakomban valami hangosan pattant. Ez igazán nem segített, bár könnyebben haladtam az elhatározás felé, hogy mégiscsak a szekrényben alszom. Fejemen a paplannal képzelődtem, mi minden lehetett, mire újra hallottam. Felugrottam az ágyban, és a legközelebbi kisollót felmarkolva, nindzsákat megszégyenítő módon lopakodtam oda, hogy kinézzek. Magam részéről sosem szerettem kifelé bámulni éjszaka a sötétbe, ahol nyilván nem azt fogom látni, amit szeretnék, és a semmi is csupán egy fokkal jobb, mintha valami tényleg megmozdulna odakint.

Teljesen leizzadtam, amíg rájöttem, voltaképp Luka hajigálja apró kavicsokat, és minden egyebet, ami a kezébe került. Elemlámpával világítva jelzett, menjek le. Elsőre a fejem ráztam, erre egy nagyobb kaviccsal sikerült megrepesztenie az üveget. Egyértelműen nem adta fel. Újabb dobásra készült, de beelőztem, és intettem, hogy rendben. Még az hiányzott, hogy az egész házat, köztük Jeffrey-t felverje.

Lementem a földszintre, és beengedtem az ajtóban toporgó srácot. Hűvös éjszaka illata volt.

– Mi a francot keresel itt? – suttogtam idegesen, ahogy bejött mellettem. A sötétben nehezen vettem ki arckifejezését.

– Tudod, rohadt sokat gondolkodtam ezen.

– Min?

– Nem tetszik nekem ez a kölyök.

– Úristen, már megint ezzel jössz? Azért siettél ide az éjszaka közepén, hogy ezt ismét elmondd? – háborodtam fel. – Bolond vagy?

– Nem aludtál – mutatott rá.

– Mert felvertél, te barom! Mindegy – sóhajtottam. – Most menj el. Higgy nekem, a lehető legrosszabbkor vagy itt.

– Azon is járt az agyam, amiket legutóbb mondtál nekem – vágott közbe gyorsan, mielőtt kitártam volna az ajtót. Egyből eszembe jutott, miért kerültem egy ideje. Nevetségesen éreztem magam, ha csak felrémlett előttem az a jelenet, és semmi kedvem nem volt erről diskurálni vele.

– Csak simán felejtsd el – tanácsoltam. – Nincs értelme erről beszélni.

– Láttalak a kölyökkel – folytatta, mintha meg sem hallott volna.

– Jeffrey-vel?

– Még aznap, mikor Erin elment a falkához. Nem akartam, de aztán mégis utánad mentem…

– Mi?

– Aztán láttalak ezzel a kis senkivel a kávézóban.

– Mit akarsz ebből kihozni? – kérdeztem. – Meghívott.

– Mint mid? – lépett felém.

– Jeff a barátom, és a barátok törődnek egymással – állítottam, holott én sem hittem. A mai után nem.

– Te sem lehetsz ennyire naiv!

– Ehhez tulajdonképpen semmi közöd.

– Igaz. Valójában nem is ezért vagyok itt – értett egyet, majd elhallgatott.

– Kíváncsivá tettél – sürgettem, erre idegesen kifakadt.

– Nem olyan egyszerű ez, érted? Mármint annyi mindent a fejemhez vágtál, és időt sem adtál, hogy reagáljak, utána meg nem állsz szóba velem… Mikor Erin elment a falkához, ide jöttem, és beelőztem Heinét, de igazából amúgy is jönni akartam. Utána meg nem tudtam… Elhúztál, és végül csak azzal a kis senkivel kötöttél ki… Legalább rájöttem, hogy ez a dolog… érted. Vagyis elég komoly. Hiába hiszem, hogy esélye sincs a kölyöknek, ha te mégis adsz neki.

– Mi a fene bajod van voltaképp?

– Sosem voltam jó az ilyesmiben – mentegetőzött. – Nem kellett tennem semmit, hogy bárkit megkapjak. Ezúttal viszont jöttél, és simán lekoptattál.

Kicsit szédültem, mert sokféle értelmezést adhattam volna ennek az egésznek, és mivel egyszer már alaposan befürödtem, nehezemre esett a szavait hallgatni. Egyáltalán miért pont most kellett ezzel idejönnie? Nemrég feladtam a reményeim, és megpróbáltam száműzni minden halovány érzést, ami Lukához kötött. Legalábbis nem vettem tudomást róluk, mert utálni mégiscsak könnyebben járható útnak tűnt, pláne, hogy ha akartam, bőven adott rá okot is.    

– Mit keresel itt? – vetettem fel ismét, lassan, tagoltan. Zaj hallatszott odafentről, de hamarabb válaszolt, semhogy érdekelt volna, mi lehet az.

– Emlékszem, oké? – felelte.

– Mi van?

– Mikor farkasok voltunk. Illetve nagyjából, nem minden részletre. Nehéz mindent felidézni.

– Te rohadék! – suttogtam.

– Látod? Gondoltam, hogy így reagálsz! Ezért…

– Egész eddig hazudtál? Miért nem mondtad el hamarabb?

– Nem tudom.

– Ez a nagy magyarázatod? Nem tudod?

– Azt hittem, könnyebb lesz. Ahogy Virginia átka megtört, rájöttem, mennyire nehéz emberként. Ha elcseszek valamit, nem futhatok vissza az erdőbe, nem változok vissza. És most ez az egész elég ijesztő. – Megdöbbentem, amint észrevettem, mennyire hasonlít a kifogása az enyémhez. Ugyanezért halogattam pár órával ezelőtt Jeff kérdésére a választ. Valaki rohadtul vicces kedvében lehet odafent.

– Ti akartátok ezt az egészet…

– Nem, nem az – nyögte ki esetlenül.

– Akkor gőzöm sincs, mit…

– Ez így nem fog menni – ismerte be váratlanul, és egyetlen lépéssel eltűntette a távolságot kettőnk között.

Egyik kezével a hajamba túrt, a másikkal átkarolt, és magához húzva megcsókolt. Először meglepetten, majd dühösen viszonoztam. Az ajka édes volt valami cukorkától. Hirtelen elfelejtettem, mennyire haragudtam rá, és hagytam magam elveszni az ölelésében. Azonban mielőtt igazán belemerülhettünk volna, villany kapcsolódott az emeleten. Mire Mary álmosan előbotorkált, már ártatlan képpel ültünk a kanapén, mintha csak a tévét néztük volna, de magam részéről leginkább azon tűnődtem, milyen ciki, hogy épp a kismacskás hálópólóm van rajtam.

– Mit csináltok ti idelent? – kérdezte a konyhába menet. Lukára pillantottam, aki természetesen nem jött zavarba.

– Tönkrement a tévénk, aztán gondoltam beugrok – hazudta szemrebbenés nélkül, ez pedig valahogy nem tetszett. A szám még égett heves csókjától, de az eszem máris tiltakozott. Hiszen hova vezetne mindez? Hogy hihetnék neki ennyi minden után? Ez az egész nem tűnt tisztességesnek.

Mary nem kötekedett, valószínűleg fel sem ébredt igazán. Miután visszament a szobájába, Luka cinkos mosollyal felém fordult, de sietve elhúzódtam.

– Szerintem ideje menned – kértem gyorsan, és mielőtt bármit reagálhatott volna, otthagytam a sötétben.