Mióta Jeff felébresztette saját képességét, a dolgok egészében változtak meg. Hiányzott, hogy csak én birtokoljak egy ilyen erőt, valahol mégis élveztem, amiért végre megért valaki, és akár tanulhat is tőlem. A csalódás aztán éppen az utóbbiból fakadt, mert Jeff nem volt hajlandó megfogadni a tanácsaimat. Nem irányíthattam többé. Ráadásul sokkal gyorsabban értette meg, hogyan használja erejét. Eddig sem kutakodtam a fejében ok nélkül, de hirtelen én szorultam a sarokba, és nekem kellett vigyáznom a saját gondolataimra, mielőtt kifürkészi őket. Tudtam régóta, mennyire nem lelkesedik a terveimért, azonban már tehetett is ellene.

Az egész akkor kezdett eldurvulni, mikor Erin a húgával beállított a kávézóba. Hanna nem lett volna nehéz eset, hogy a nővéréről többet megtudjak. Jeff persze eleve megnehezítette, de amint a lány fejébe néztem volna, az öcsém egész egyszerűen kizárt onnan. Még én sem sejtettem addig, hogy ez egyáltalán lehetséges.

Mit sem számított, mit mutattam Jeff-nek a temetőben, hiába támasztottam bizonyítékokkal alá, hogy ebben a városban valami nem stimmel, ő egyetlen lányért képes lett volna ellenem fordulni. A felismerés hideg zuhanyként ért. Természetesen egy ujjal sem érhettem Hannához, mert akkor minden, ami még romokban megmaradt Jeff és köztem, elveszett volna. A tervemet egyedül képtelenség lenne véghezvinni, még ha nem is öltött testet minden részletében.

Valahol legbelül én is kezdtem bánni, amiért belefogtunk. Ha az öcsém elpártol egy buta kis liba miatt, pont ugyanott leszünk, mintha meg sem próbáltuk volna. Talán még rosszabb, mert az esély megvolt, mi meg elpuskáztuk. A hadiállapot kérlelhetetlenül mérgesedett, így mikor Jeff egy nap bejelentette, hogy Hannéknál fog tanulni és éjszakázni, jobbnak láttam nem tiltakozni. Trónfosztottnak és sebezhetőnek éreztem magam, ez pedig egyúttal fel is dühített. Soha életemben nem kerültem hasonló helyzetbe, az viszont eszembe sem jutott volna, hogy épp a saját testvérem juttat ide. Úgy gondoltam, nem lehet rosszabb a napom. Még az is felmerült bennem, Jeff lesz annyira hülye, hogy kikotyogjon valamit a kis barátnője előtt.

*

A kávézóban alig volt forgalom, ennek ellenére Peterben fel sem merült, hogy hamarabb leléphessek. Nem mintha nem túlóráztam volna eleget az utóbbi időben. A végén a zárást is rám bízta. A kávézó kísértetiesen kihaltnak látszott az üvegablakok mögött, az asztalra felrakott székekkel, vendégek nélkül. Tiszta és üres. Gyűlöltem ezt a helyet. Egy pillanatig néztem az arcom a tükröződő, makulátlan üvegen, ahogy foglyul esett egy lehetetlen helyzetben. Nem menekülhetünk innen.

– Elvigyelek? – kérdezte mögöttem egy ismerős hang, és a sajátom mellett megláttam Frey nyomozó közeledő arcát.

– Nem szeretnék ok nélkül beszállni egy rendőrautóba – feleltem, mire elmosolyodott.

– Teljesen civilben vagyok – emelte fel a kezét védekezőn. Nem akartam vele menni, de nem ugrott be megdönthetetlen indok, miért ne. Szelíden bólintottam beleegyezésként. Az idő kezdett egyre melegebbre fordulni, a várost körbeölelő erdő zöldje megvadult. Mindig is irtóztam tőle. A természet kiszámíthatatlan és irányíthatatlan.

Újabban nem voltam elég magabiztos ahhoz, hogy manipulálni próbáljam. Látszólag nem gyanakodott, inkább barátkozni próbált. Kiderült, New Jersey-ben is csak rövid ideig dolgozott, így kissé megnyugodhattam. Lehet, mégsem jön rá, kik vagyunk.

Oliver kocsija szürkén csillogott a napsütésben. Rövid útnak számított, de nem ez volt az első, hogy felajánlott egy fuvart. Egy ilyen apró térben persze semmivel sem mertem próbálkozni. Bár a jópofáskodás hamar unalmassá vált, biztonságos terep maradt. A nyomozó mindent megtett, hogy jóban legyen a helyiekkel, és ez alól én sem lehettem kivétel. Bármiről tudott beszélni, velem ellentétben pedig imádott túrázni. Elmondása szerint hétről hétre egyre beljebb merészkedett, és oda is elment, ahol arra a nemrég meghalt lányra rábukkantak. Lisa. Így hívták, és hátborzongató volt hallgatnom, hogy sejtelmük sincs, mi vezethetett ehhez a tragédiához. A szülei azóta szét–, és elköltöztek innen. Ugyanakkor még ennél is érdekesebbnek gondoltam, amit ott talált azon a mezőn. A hely azóta is tele volt emberi nyomokkal, de Oliver még sosem látott és nem is ismert senkit, aki arra járt volna a városból. Sejtése szerint van arra valami, ezért támadt akkora kedve a túrázáshoz. A térképeken halovány jelölést látott ugyan valami építményről, viszont ettől még semmiben sem lehetett biztos. Több részletet nem akart elárulni sajátos kis nyomozásáról, de biztosan ígérte, komoly dolgokra deríthet fényt az elmúlt időszakban történt – talán összefüggő – halálesetekkel kapcsolatban.

Így nem erőltettem a témát én sem. Kizárt volt, hogy bármi hozzám vezesse.    

A lepukkant lakás előtt tett ki, amit béreltünk. Megvárta, amíg bemegyek, én pedig az ablakból észrevétlenül figyeltem, amíg kihajt az utcából.

Az öreg pár, akiknek havonta rendesen fizettünk, kedvelt minket. Igaz, rohadt sokat fektettünk ebbe a harmonikus viszonyba. Meglepően nehéznek bizonyult mostanában tettetni, az öcsémmel mennyire jóban vagyunk. Azért ennek fényében, ahogy az egy rendes testvérhez illik, minden talált és ehető dologból megpróbáltam vacsorát csinálni. Csak ezután rémlett fel, hogy Jeff nem jön haza. Végül életem legunalmasabb estéjét töltöttem a tévé előtt.

*

Hajnalodott, amikor elgémberedett nyakkal felriadtam a fotelben. Valami hülye reklám ismétlődött csilliárdszorra, midőn a bejárati ajtó bevágódott, öcsém pedig kímélés nélkül az asztalra vágta a kulcsait. Nem mintha bezártam volna, jutott eszembe. Örültem, hogy senki nem akart éjszaka betörni hozzánk, mert valószínűleg zavartalanul átaludtam volna a projektet. Bár ki lenne itt nálunk elvetemültebb?

Jeff beviharzott a szobájába, mialatt én megkíséreltem helyrerakni a fejem a hátamig húzódó görcsből. Csak eztán indultam a srác lelkét ápolni. Rosszabbat úgysem tehettem velem, akármi történt. Nem kellett villany, a lopakodó fény máris derengésbe vonta a lakást.

Jeff az ágyán ült, épp a cipőjét hajigált szerteszét. Dühösnek tűnt, de valójában megbántott volt. Minden tehetség nélkül is jól ismertem a szokásait.

– Nem hallottam az autót. Ki hozott haza? – próbálkoztam, mire villámló szemmel nézett rám. – Oké, hülye kérdés volt – ismertem be, és látva leigázhatatlan haragját, visszavonulót fújtam. Nem igényeltem, hogy folyamatosan éreztesse velem, a pokolba kíván, nekem is maradt még kevés büszkeségem. Megfordultam, amikor fáradtan és megtörten mégis megszólalt.

– Tudom, hogy baromság volt.

– Mi?

– Azt hinni, egy olyan csaj… Szóval, hogy összejöhet. – Beletelt néhány másodpercbe, mire összeraktam.

– Elment az eszed – nyögtem.

– Tudom.

– Nem – ültem le mellé. – Ha nem kellesz neki, az azért van, mert egyszerűen ostoba.

– Egész eddig azt gondoltam, van esélyem nála. Aztán láttam…

– Mit?

– Más valakivel smárolni. Véletlenül felébredtem, és hallottam, ahogy beszélgetnek. Kilopakodtam, jó, tudom, rohadt gáz. Nem is akarok beszélni róla. – Kezdtem én is cikinek érezni a helyzetet. Sejtésem szerint az ilyesmit nem a nővérével szokta megdumálni egy fiú, főleg, hogy nehezen rekonstruáltam a szituációt a hallottak alapján.  

– Hát, erre nehéz bármit mondanom – sóhajtottam őszintén. – Ha szeretnéd, csinálok reggelit. Mondjuk, csak makaróni van estéről.

– Rooney, azt hiszem, jobb, ha tudod, miről volt szó.

– Most mondtad…

– Félreértesz. Azt, amit hallottam, amiről Hanna beszélt azzal a sráccal. Lukával.

– Luka? – ismételtem. Ilyen hülye névvel nem sokat találkozni, egyből be is ugrott, kiről van szó.

– Ismered? – csodálkozott Jeff.

– A kávézóban javított néhány cuccot. Mi van vele?

– Nehéz megfogalmazni. A mi ősünk valami boszorkány volt ebben a városban, de ha rémlik, hogy beszéltem arról, van egy csomó más, hasonló történet is errefelé. Persze lehet, mindenki megbolondult, vagy csak beképzeltem. Amíg hazasétáltam, volt időm átgondolni, de ez semmit nem jelent.

– Hazasétáltál? Az erdőből? – háborodtam fel.

– Akadj le erről. Olyasmiről beszéltek, hogy farkasok voltak, meg valami visszaváltozásról. Volt egy átok, Virginia átka… Igen, ezt mondták. Olvastam erről, de nem valami részletesen.

A szoba váratlanul túl szűkké és levegőtlenné vált. Fel kellett állnom. Hallottam ezeket nagyvonalakban én is. A fesztivál előtt Erintől és a sráctól, akit akkor még nem ismertem. Luka. Farkasok, falka, átváltozás.

– Mit tudsz még? – sürgettem Jeff-et. – Mi van ebben az átokban?

– Nem is annyira az. A város is innen kapta a nevét. A farkasokat emberré változtatták, hogy megvédjék őket. Tanultunk róla irodalmon. Gőzöm nincs, mit jelent, de tuti elég különös ilyesmiről tárgyalni az éjszaka közepén.

Tisztában voltam vele, a sértettség jelentős szerepet játszik abban, hogy ezt megosztja velem Hannáról. Jeff hűséges típus volt, aki nem árulja el mások titkait. Igaz, eddig őt sem árulták el ilyen módon. Néztem sápadt arcát, borzos sötét haját, izmosodó alkatát, és lövésem nem volt, miért választott valaki mást az a lány, akkor is, ha épp kapóra jött ez a fordulat. Az öcsém máskülönben nem vágta volna át soha annyira, mint Luka majd fogja.

– Tehát nem vagyunk egyedül – állapítottam meg magamnak. Ezzel együtt felsejlett a veszély, amit ez magában rejtett. Ha Erin, vagy bárki más találkozott hasonlóval, mi akadályozza meg, hogy a mi titkunkra is fényt derítsen, pusztán az egybeesések alapján? – Többet kell megtudnunk erről – zártam le a témát, Jeffrey pedig kivételesen egyetértett.

*

 A terv elég kapkodósra sikerült. Abban állapodtunk meg, hogy az ügy nem tűr halasztást, akármi is legyen a végeredmény. Jeff még túl haragos volt. Hanna kérdezte tőle, hova tűnt tőlük reggelre, de az öcsém kivágta magát, és nem keltett gyanút. Hittem is, meg nem is.

Ettől függetlenül alaposan át kellett gondolnunk az egészet. Először is, magától senki nem köpne ilyen dolgokról. Másodszor, ha akár csak a fele is igaz a sztorinak, jobb lesz vigyáznunk az egész bandával. És harmadszor: ez egy tökéletes megtorlásra ad lehetőséget Jeff–nek. Valahol el kell kezdeni. Erinnel vagy a húgával nem lett volna értelme próbálkoznunk. Ugyanakkor ott volt Luka. Csupán a közelébe kellett férkőznünk.

Másnap hiába estek be egymás után a vendégek, annyi időm azért akadt, hogy Peter irodájából megszerezzem a cég nevét és címét, ahol a srác dolgozott. Hazafelé menet kis kerülővel rá is bukkantam a műhelyükre, de Luka nem volt sehol. Egész héten láttam a terepjárójukat fel–alá furikázni, ellenben mire a melóval végeztem, nem futottam bele.

Az idő addig sem ment pocsékba. Jeff hajlandóságot mutatott tanulni tőlem, én pedig komolyan vettem a feladatot. Semmi durva, mindössze apró gyakorlások voltak ezek, amivel senkinek sem árthatott. Rémisztő gyorsasággal haladt így is, ráadásul élvezte. Nem esett több szó Hannáról, ha bántották a történtek, ha nem.

Az álmaink persze nem változtak, bár mindketten sokkal jobban viseltük. Mintha Emilia lazított volna. A kitűzött cél izgalma emellett minden fáradtságot száműzött. Végül rövidesen Jeff azzal állított haza, hogy tudja, ki a következő leszármazott, akit ősünk kiszemelt magának. Nem ismertük személyesen a pasit, viszont Jeffrey–nek pontosan olyan látomása támadt, mint nekem korábban, nem maradt hát kétség. Elsőre megrémisztette, majd a látottakból rájött, miért fontos ez. A nagynénénk tévedett vele kapcsolatban. Felmerült bennem, idővel róla is beszélek majd, de túl korai lett volna még az öröm és az őszinteség. Az öcsémnek bizonyítania is kellett. 

Luka viszont nem feltétlenül az ő feladata volt.

*

Ha elég hosszú ideig várok valamire, sokszor érzem úgy, hogy közben vadásszá válok. Sok mindent fogtam már, de ezúttal egészen különleges kapás ígérkezett. Hiába próbáltam utolérni Lukát, nem sikerült, helyette ő maga jött el hozzám pár nappal később. Az események egy pillanat alatt felgyorsultak. A stratégiám nem volt tökéletes, de nem is számított. Az ilyesmin egyszerűen túl kell lenni. Miközben kiszolgáltam, ártatlan szívességet kértem, erre nem ellenkezhetett. Lebeszéltük az időpontot, mikor eljön hozzánk. Különös mód elég ábrándosnak látszott ahhoz, hogy akkor se gyanítson semmit, ha valamiféle emberi bőrbe bújtatott mesebeli lény.  

Bevallom, izgatottan vártam a percet.

Jeff a hírek hallatán aggódott a sietség miatt, de úgy döntött, egyébként is inkább távol marad, minthogy a legkevésbé sem kedvelték egymást. Mire Luka terepjárója másnap megállt a ház előtt, az egyik polcot már szétszedtük. Mindig kell alibi, akkor is, ha röhejesnek tűnt ennyit bajlódni. A csali készen állt, míg a vad ezalatt fáradtan, de szépfiúsan vigyorogva támaszkodott meg az ajtóban.

– Gyere be – invitáltam. Belementem a játékba, és közben próbáltam nem arra gondolni, mennyire megbántották az öcsém.

– Hol a probléma?

– A konyhában, menj csak előre.

Megváltozott valami a kisugárzásában, nyugodtabbnak tűnt. A gondolatai is csendesebbé váltak, bár nem eléggé. Automatikusan felelgettem kérdéseire, ahogy próbáltam hozzáférni, és miután nekiállt a feladatnak, a koncentrálásnak meg kellett volna könnyítenie a dolgomat. Ehelyett egy olyan falba ütköztem az elméjében, mint még soha. Ha erőltetem, észreveszi, emlékeztem.

Képek, érzelmek, mind az erdőről, semmi konkrét. Túl elbizakodott lettem?

– Mindig is a városban éltél? – érdeklődtem.

– Ja. A látszat ellenére nem vagyok nagy kalandor – nevetett. Hazudott, tisztában voltam vele, de hogy miről, lövésem nem volt.

- Én néha szeretnék elmenekülni innen – sóhajtottam. – Elég magányos tud lenni ez a hely.

- Nem feltétlenül.

- Persze. Utánad bomlanak a csajok – hízelegtem, de nem úgy reagált, ahogy vártam. Nem vett részt a játékban, elhúzódott. Bebuktam. Kezdtem nagyon felhúzni magam. – Persze gondolom, van valaki kivételes számodra – léptem mögé. Finoman hozzáértem a vállához, majd kezem felsiklott a nyakához. Kíváncsian felnézett rám.  

– Mondhatni – felelte. – Figyelj, talán jobb lenne ha…

– Kérsz egy kávét, vagy valamit? – fordultam el, mikor rájöttem, hiába az egész.  

– Tényleg nem kell, gyorsan végzek… – állította, de nem jutott teljesen a mondat végére. A kezem ügyébe került deszka gyorsabban lecsapott.

Oké, ez nem volt korrekt, sem pedig betervezett, ellenben kifeküdt előttem, mint egy döglött béka, és innentől azt tehettem vele, amit akartam. Jeff nagyjából a kifelé vonszolási fázis második felében toppant be fél tucat könyvvel a karjaiban. Rendkívül érdeklődön követte a projektet.

– Segíthetsz is feltenni a kanapéra, ha megsajnáltál. Nem vagyok vele egy súlycsoportban.

– Akkor minek verted agyon? – logikázott.

– Hirtelen ötlet volt. Nem halott. Majd azt mondjuk, ráborult valami. Gyerünk már! – sürgettem.

– Mi a francot akarsz vele kezdeni?

– Rögtönözök.

– Ezt kitaláltam volna magamtól is.

Nem méltattam válaszra. Felemeltük, aztán felfektettük a kanapén, és mellé ültem a karfára. Eszméletlen emberrel még nem kísérleteztem korábban.     

– Akkor rohadtul itt az ideje – közölte Jeff, kiolvasva kétségeimet. Mérgesen pillantottam rá, de végül nekiálltam. Egyik kezem a homlokára tettem, másikkal a mellkasát támasztottam. – Feltámasztod, vagy szellemet idézel? – gúnyolódott Jeff, mikor semmi sem történt.

– Kussolj be! – kértem. Szemét forgatva vállat vont, és távolabb leült. – Ha nincs magánál, úgysem számít, mennyire kotrok mélyre.

– Hát sok kárt nem hiszem, hogy tehetsz benne.

Nem volt egyszerű, de meglepő módon, így is elértem az emlékeit. Mutasd meg, követeltem, amint újra ugyanabba az akadályba ütköztem. Erinnél éreztem hasonlót, mintha nem csak egyetlen ember tudata lenne. Ugyanakkor most tovább léptem, és a gát mögött rövidesen megrohantak a képek.

Az erdő. Egy tábor. Az alfa. A többiek. Erin és Hanna érkezése, majd az átok. Farkasok és emberek. Minden ott volt.

Zúgó füllel eresztettem el, Jeff pedig azonnal mellettem termett. Szívem hangosan dörömbölt a mellkasomban, részben az élménytől, részben a félelemtől.

Nem mi vagyunk az elsők.

És tudják, hogy itt vagyunk.

– Akkor most hívhatjuk a mentőket – jelentettem be elhalón. Biztosra vettem, Luka semmit sem fog felidézni ebből az egészből.

*

Senki sem gyanakodott ránk. Luka mindössze egy kötéssel és fejfájással megúszta a kalandot. Még a mentőben ellátták, mialatt mi hívtuk a srác főnökét, aki másodmagával meg is jelent rövidesen, és bekísérte a kórházba. Az övé mellett az én fejem is zsongott, és hálás voltam, amiért nem kellett az öcsémnek mindent külön elmondanom. Hagytam, hogy az egészet ő maga is végignézze a fejemben. A falka, akármit jelentsen is ez számukra, tisztában volt a jelenlétünkkel. Lehet, hogy a látottak szerint egyelőre Erint vádolták, de meddig fog ez tartani? Meglepődtem, mennyi titok lappang általuk ebben a városban. Ráadásul Erinnek valamiféle képessége van, és talán sokkal erősebb nálam.  

– Akkor most mi legyen – tette fel a végső kérdést Jeff, ahogy elcsendesedtek a kedélyek. Pár percig némán ültünk egymás mellett a kanapén, míg nem felötlött az egyik legkézenfekvőbb ötlet.

– Mit is mondtál, kit szemelt ki Emilia?

– A suliban tanácsadó – vont vállat. – Nem ismerem különösebben, párszor láttam az irodája körül.

Egy pillanatra elhallgatott, majd hirtelen értette, mit akarok. Előbb-utóbb a falka úgyis kideríti, kik vagyunk. Többen vannak, erősebbek, tapasztaltabbak. Ugyanakkor nem lesz idejük velünk foglalkozni, ha éppen fény derül a saját gyengepontjukra.

A titkaikra.