|
Lilian Black Roxfortos naplója
Lilian Black 2016.02.14. 17:03
6. fejezet - Álmok, vágyak, s a rideg valóság
- Poppy, magunkra hagyna minket a kisasszonnyal?
- Természetesen igazgató úr!
- Szia Lilian!
- Jó reggelt!
- Ó, már délután van. Nem soká Harryék is meglátogatnak. Elmondanád, mi történt?
- Nem emlékszem túl sok mindenre. Hirtelen jöttek. Hárman voltak. Olyan érzésem volt, mintha engem akartak volna. Malfoyt nem is támadták.
- Biztos vagy benne?
- A nyakamat nem tenném rá, Dumbledore professzor, de így éreztem.
- Ugye tudod, hogy megmentett? – Ekkor rám vetette félhold szemüvege fölött azt a jelentőségteljes, félig mosolygó pillantását. – Most mennem kell.
- Viszlát, Professzor úr!
Érdekesen hatottak rám az igazgatóm szavai. Próbáltam felidézni az este történéseit, de össze voltam zavarodva. Benéztek hozzám délután a többiek, és mindenfélét meséltek Lumpsluck órájáról, és Luna új „ékszereiről”. Nem is emlékszem, volt-e a két témának köze egymáshoz, szinte alig hallottam valamit. Csak a testem volt ott. Most viszont azonnal elalszom a Madame nem rég belém tuszkolt furcsa ízű italától. Később folytatom az írást.
Mezítláb járok, élvezem, ahogy a puha fű cirógatja talpamat. Letelepedek egy öreg fa tövébe. Nézem, ahogy a nyári szellő játszik a tavon, s az apró hullámok, mint egy szoknya fodrai, úgy hajolnak egymásra. Becsukom a szemem, gondolatban máshol járok, két erős kar öleli testem. Érzem a semmihez nem fogható illatot. Megcsókol. Először gyengéden, majd egyre szenvedélyesebben. Tudom, hogy csak álom, de azt kívánom, bár igaz lenne!
Valaki tényleg csókol… Félálomban vagyok, ez már nem a képzeltem. Visszacsókolok, ő megremeg, és eltávolodik tőlem. Teljes sötétség van, nem látom az arcát, de érzem, azt az illatot, amit tegnap éjjel, s ami álmomban is kísértett.
- Lumos! Draco Malfoy, te mit keresel itt ilyenkor? Hogy jutottál be?
- Csitt, még a végén meghall valaki! Prefektus vagyok, emlékszel?
- Mit műveltél?
- Azt hittem, alszol.
- Aludtam is. Te megcsókoltál?
- Dehogy!
- De. Éreztem. Mi a fene történik itt?
- Beteg vagy. Nem most kellene beszélnünk.
- Te mióta vagy tekintettel másokra? Elegem van! Hallani akarom!
- Rendben. Hozzám jössz feleségül?
- Mi? Te bolond vagy!
- Mindegy. Úgyis hozzám kell jönnöd.
- Értem. Megindokolnád, hogy mégis miért?
- Mert különben nem kapsz ösztöndíjat!
- Tehát igaz, hogy apád intézte így. Nem gond, megoldom. Majd Harry segít.
- Apámnál van anyád.
- Tessék? Hogy merészeli?
- Eltűnteti, ha nem házasodunk össze.
- Sosem volt anyám. Elhagyott. Ez sem jó indok. Találj ki valami mást.
- Tudunk róla, hogy már nem haragszol anyádra, mert kiderült, hogy nem önszántából hagyott el. Arról is tudunk, hogy Dumbledore keresteti. Szóval ne játszd meg a nemtörődöm, sérült gyereket! Rajtad múlik az élete.
- Gyűlöllek, te patkány! Takarodj!
- Azt hiszed, nekem könnyebb? Előre meg van írva az életem! Voldemortot kell szolgálnom, különben megöl engem, és a családomat is. Mivel te vagy az egyik utolsó hajadon aranyvérű, ezért el kell vennem téged. Azt hiszed, nekem ez olyan kellemes? Soha nem szerettem még senkit, de a szüleimnek hála meg sem próbálhatom! Fogalmam sincs, milyen érzés. Óriásit tévedsz, ha azt hiszed, ismersz!
- Nem értem, miért adod az ártatlant! Nem a te formád. Mutasd, a valódi éned! Röhögj rajtam, amiért itt fekszem tehetetlenül, a te Imádott Nagyurad miatt! Örök életemre nyomorék leszek miattad!
- Épp erről beszélek. Megkeseríthetjük egymás életét, de elviekben lehetne másképp is.
- Soha nem fogok a gyűlöleten kívül mást érezni irántad! Takarodj! Ne mondjam még egyszer!
**********
Nem tudom leírni, amit akkor éreztem. Képtelen vagyok szavakkal kifejezni. Csak körül tudom írni; hidegzuhany volt, de közben a harag tüze is tombolt bennem. Soha nem tapasztalt szörnyű döbbenet és csalódottság lett rajtam úrrá. Két hét telt el azóta. Nem mondtam el senkinek a történteket. Azt hiszem, még fel sem fogtam.
A patkánnyal kerüljük egymást. Ha mégis összefutunk, szótlanul elviharzunk egymás mellett. Egy pillantásra sem méltatjuk a másikat. Testileg meggyógyultam már, (Hagrid is jól van), de belül óriási ürességet érzek.
Voltam Dumbledore tanár úrnál. Igaz, nem mindent mondtam el neki. Tudja, hogy értesültem anyám hollétéről, de nem mondtam el neki, hol van, és mit kell tennem a szabadulásáért. Ezt nekem kell megoldanom. Nem keverhetem bele a professzort. Eddig is annyit tett már értünk! Ez az én magányos, keserves harcom lesz. Malfoy nem változik. Rajtam kívül mindenkivel olyan patkány, amilyen mindig volt. Engem nem bánt, egyszerűen levegőnek néz.
Napokon belül beköszönt a december. A természet már készül a télre. Hihetetlen, hogy néhány hét alatt mennyire meg tud változni az ablakomból látható táj. Tartok tőle, hogy a Szőke rövid időn belül fel fog keresni.
Másnap a bájitaltan házi írása közben be is igazolódott a gyanúm…
- Beszélnünk kell, Lily!
- Neked Lilian.
- Lilian, szeretném, ha én lennék a kísérőd az iskolai bálon. Másnap pedig lesz nálunk egy ünnepség, ahol apám bejelenti az eljegyzésünket.
- Pfff…
- Ugye nem mondasz nemet?
- Nem vagyok döntési helyzetben.
- Tényleg nem vagy. Én megpróbálok veled kedves lenni, de nem tudom, hogy kell.
Lezártnak tekintettem a beszélgetést. Nem bírtam tovább, felálltam, de elkapta a csuklómat, s néhány pillanattal később már a hátam mögött állt. Magához szorított, karjait a derekamra fonta, és belecsókolt a nyakamba.
Most azt kellene írnom, hogy lehánytam a cipőmet, annyira szörnyű volt. Sajnos, ez nem igaz. Beleremegtem az ölelésébe. A nők mindig buktak a rosszfiúkra, de Merlinre! Mégis, Draco Malfoyról van szó. A Mardekáros Szőkepatkány-szépfiúról! Mi lett velem?! Imperius átok alatt állok? Kétlem. Egyszerűen csak idióta vagyok. Elveszítem a kontrollt. Hogy történhet meg, hogy mikor a közelemben van, ennyire a hatása alá kerülök? Lehet, a parfümjében van valami csábító anyag. Vagy megitatott velem egy szerelem-gerjesztő bájitalt, mikor a gyengélkedőn voltam…
Belecsókolt a nyakamba, s én nem tudtam ellökni magamtól. Mint egy ájult kisállat, úgy pihentettem a fejem széles mellkasán. Mozdulni sem tudtam. Megremegtem. A szívem majd’ kiugrott a helyéről. Egyre jobban szorított magához, és puszit lehelt az arcomra. Elöntött a forróság, közben végigszaladt a testemen valamiféle jeges borzongás. Megfordított, s széles vállaival találtam magam szemben. Egyik kezével felemelte az arcom, de nem akartam ránézni. Tudtam, ha belenézek azokba a gyönyörű szemekbe, nekem végem.
- Nézz rám!
- Nem akarok.
- Kérlek, nézz a szemembe.
Igazam volt. Elvesztem. Közeledett az arca az enyémhez, de képtelen voltam megmozdulni. Tudtam, hogy el kellene löknöm magamtól, de nem voltam rá képes. Az orra hozzáért az enyémhez. Már éreztem a leheletét a számon, mikor a nevemet hallottam. Mindketten megijedtünk, hisz teljes csend vett minket körül. A hang nem volt oly’ távoli, mint amilyennek először tűnt. Draco mereven bámult egy pontot, valahol a hátam mögött. Nem akartam megfordulni, de a kíváncsiságom úrrá lett rajtam. Harry dühös-döbbent arcával találtam magam szembe.
- Harry, mióta vagy itt?
- Sajnos elég régóta. Mindent hallottam.
- Beszéljük meg, kérlek!
- Mit teszel, Lilian Black? Siriust nem érhetné nagyobb szégyen.
- Apa meghallgatna, mielőtt ítélkezne. Kérlek!
Ennyi volt. Draco szótlanul állt mellettem, a szokásos merev arccal. Eleredtek a könnyeim. Összeálltam egy Malfoyjal. Egy halálfaló fiával, aki maga is az lesz. A karjaiban talált annak az embernek, akinek a társai ölték meg Apát, Lily nénit, és James bácsit. Ennél szörnyűbbet nem is tehettem volna. Malfoy szoborrá dermedve állt előttem, s mikor felnéztem az arcára, mintha egy szörnyeteget láttam volna magam előtt. Lepergett a szemem előtt a családja múltja és az ő jövője. Hogy mit tettek az én családommal, és talán mit fognak tenni a gyermekem szeretteivel. Nemzedékeken át ugyanaz a folyamat, csak más szereplőkkel, ha Voldemort nem bukik el. Rohantam, s nem is néztem, merre megyek. Végül egy eddig soha fel nem fedezett toronyba értem. Nekidőltem a falnak, s lecsúsztam a földre. Egy hely, ahol egyedül lehetek. Csendes, lélektelen, sötét és sivár. Mint én, akkor.
Nem csak Harryt és a szüleit árultam el, nem csak Apát, hanem magamat is. Hogyan lehetséges, hogy az ember hormonjai átveszik az irányítást nemhogy az agya, de még a szíve felett is? Mert ezek csak a fizikális vágyaim voltak, semmi magasztosabb érzelemről nincs szó. Hogy történhet meg, hogy abban az egy pillanatban az ember lánya nem érez, és nem gondol semmire?! Csoda történik. Egy vak, süket, néma csoda. Csak egy pillanatig tart. De a kiszámíthatatlan, alattomosan bekebelező perc következményei súlyosak lehetnek…
Undorodom magamtól.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
