Mindig is szerettem a meleg, őszi napokat. Van bennük valami ellentmondás, valami különcség. Egyszerre hívogatnak a napsugarak, és csípősek a fel-fellobbanó szelek. Számomra fontos az egyediség. Amikor nap, mint nap végigjárom a parkot, mindig felfedezek valami újdonságot benne. A természet bővelkedik egyediségben, és ettől válik igazán érdekessé. Minden alkalommal más-más úton sétálom körbe a helyet, hogy véletlenül se érezzem egyhangúnak a környezetet, vagy az életemet. Egyszer például leültem a kedvenc padomra, és észrevettem, hogy felettem lévő ágon már egy másik madár építi fészkét, míg a rigó, amelynek fiókái megerősödtek, anyjukkal együtt elhagyták a sajátjukat. Ugyanaz a hely, ugyanaz a fa, de a helyzet megváltozott. Csöppnyi változás, mégis minden más színben tűnik fel.

            Sajnos, az emberek nem olyanok, mint a természet, legalábbis, ami a többséget illeti. Nem akarnak egyediek lenni, és nem szeretnek különcnek tűnni. Jobb számukra beleolvadni a tömegbe, tucat termékké válni, mint valami árucikk, jóllehet, a mai világ sajnos akként is bánik velük. Néhány évvel ezelőtt volt egy nagyon érdekes beszélgetésem egy idegennel, aki az öltözködését tekintve biztosan nem sorolható a tucat kategóriába. Hófehér öltönyt viselt hófehér cipővel, hozzá hófehér zoknit, inget és ugyanilyen nyakkendőt. Haja ősz volt, már-már furcsa látványt nyújtott, mégis kellemes melegség áradt a tekintetéből. Habár nem emlékszem pontosan a szavaira, de az értelmük és a hozzájuk kötött gondolatok jól megragadtak bennem. Igyekszem abban a formában és értelemben visszaadni azokat, ahogyan az ismeretlentől hallottam.

*

- Jó napot kívánok, uram! Leülhetek Ön mellé? – kérdezte a férfi, miután illedelmesen köszönt.

- Jó napot! Persze, tessék csak helyet foglalni. – Azonnal kíváncsivá tett, és ez alighanem érződött is a tekintetemen.

- Talán furcsállja az öltözékemet?

- Nem, nem igazán, csupán ritkán látok talpig fehérbe öltözött embereket.

- Mi tagadás, én is. Ennek ellenére úgy éreztem, hogy ma ezt kell felvennem. Az idő kellemes, eső nem várható, és az én koromban már nem jellemző, hogy némi séta után összekoszolnám magamat.

- Messze lakik az úr? – Ha már szóba elegyedtünk, engedtem a kíváncsiságomnak.

- Nem. Itt lakom a közelben. De szólítson csak Sándornak. Mindenki így nevez. – Különös, engem is így hívnak. Egészen megtetszett ez az ember.

- Nem láttam még itt, pedig minden nap végigsétálok ezen a parkon.

- Akárcsak én. Ámbár ezt a padot rég nem látogattam.

- Én mindig ide ülök le, ha elmélkedni szeretnék.

- No, és min elmélkedik, ha szabad érdeklődnöm?

            Nem tudtam, mennyire merjek beszélni mindarról, ami nyomja a lelkem, de az öregember megbízhatónak tűnt, ezért úgy döntöttem, megvitatom vele a nézeteimet. Valószínűleg elég sok dolgot látott az évtizedek folyamán, kellemes beszélgetőpartnernek ígérkezett. Jobbnak, mint az átlag.

 - Az emberek járnak a fejemben.

- Egészen pontosan?

- Leginkább a gondolkodásuk. Tudja, nehezen fogom fel, hogy képesek annyian egymást utánozva élni az életüket. Különböző személyiségek, de ugyanaz az életvitel. Hogyan lehet ezt éveken át fenntartani?

- Arra gondol, hogy talán boldogtalanok?

- Pontosan. Próbáltam magamból kiindulni, de úgy nem találtam választ a kérdésre. Aztán számba vettem a barátaimat, ismerőseimet, és ekkor megláttam, hogy a világ felé azt kommunikálják: „Igen, boldog vagyok. Vannak gondjaim, mint mindenkinek, de teljes az életem”. Vagy éppen azt mondják, hogy: „Nem vagyok boldog. Sok a problémám, nem tudom őket megoldani, és nincs, aki segítsen”. Akármelyik esetről van szó, nem őszinték. Akik azt hangoztatják, hogy boldogok, valójában szomorúak, mert meg akarnak felelni a társadalom elvárásainak, és ezért nincs lehetőségük, hogy álmaikat megvalósíthassák. Félnek mások reakciójától, ezért bezárkóznak, és elhitetik, nem csak az ismerőseikkel, hanem magukkal is, hogy az ő életük tökéletes. A másik oldalon ott vannak azok, akik meg sem kísérlik elhitetni magukkal vagy másokkal, hogy minden rendben van. Ők azért hátrálnak meg a vágyaik elérésétől, mert tartanak attól, hogy rossz szemmel tekintenek rájuk, ha másképp cselekednek, mint ahogyan azt elvárják tőlük. Egyszerűen boldogtalanok.

 - Szóval úgy gondolja, hogy a boldogtalanság csupán ennyiből áll?

 - Ó, nem, szó sincs róla. Természetesen a problémáik hatalmas szerepet játszanak a boldogtalanságukban. Engem sokkal inkább az foglalkoztat, hogy nem mutatják ki az egyéniségüket. Kevés élőlény van, amelyik tudatos problémamegoldó képességgel rendelkezik, de egyik sem olyan, mint az ember. Valószínűleg éppen az a tulajdonságunk a legnagyobb hátrányunk, amelyik miatt nagyra tartjuk magunkat, ez pedig a gondolkodás. Sokszor túlbonyolítunk egyszerű dolgokat, és egyszerűnek veszünk olyan tényeket, amelyek valójában sokkal bonyolultabbak. Számomra érthetetlen ez a fajta mentalitás.

 - Kezdem érteni, miről beszél. De kérdeznék valamit. Ön szerint ma miért csupa fehérbe öltöztem?

- Nem tudom. Talán azért, mert így tartotta kedve.

- Meglehet. Vagyis Ön úgy véli, azért tartotta így a kedvem, mert különc vagyok, és az egyediségem szeretném vele kifejezni.

 - Nem vagyok benne biztos, de lehetséges.

 - Mi van, ha valójában én egy bohókás ember vagyok? Vagy esetleg őrült? Ne adja Isten, mániákus fehérimádó.

 - De azt mondta, hogy az Ön korában már nem koszolja össze magát, és jó idő is van, ezért húzta fel.

- Na, és mi van, ha hazudtam? Ha csak azt akartam mondani, amit hallani akart, hogy ne ijesszem meg az igazsággal?

 - Mire akar kilyukadni?

 - A döntéseinket nem csak a problémáink és a félelmünk határozza meg, és még csak nem is elegendő csupán a társadalomnak való megfelelési kényszert hozzáadni a képlethez. A pillanatnyi kedv, a gondolkodásmód, a vallás, a szokások, az elvek és még sorolhatnám az összetevőit annak, hogy az emberek miért döntenek úgy, ahogy, és miért tesznek, vagy nem tesznek meg dolgokat, amelyek egyesek – mint például Ön – számára érthetetlennek tűnnek. Ezért, amikor azon elmélkedik, hogy sokan miért nem vállalják fel az egyéniségüket, sokkal több okot kell számításba vennie az egyes embereknél. Ráadásul éppen Ön mondta, hogy még az ismerősei esetében sem volt képes megválaszolni a kérdéseket. Ha mindent számításba vett, és úgy sem talált választ, akkor azt tanácsolom, ne próbálja megérteni a tetteik okát. Szintén Ön hangsúlyozta, hogy mi vagyunk a legbonyolultabb élőlények ezen a bolygón. Hogy lehetnénk képesek megérteni egy olyan fajt, aki ennyire összetett mind fizikai, mind szellemi alakban?

 - Itt egy újabb kérdés. Kíváncsi vagyok, mit gondol erről. Miért akar valaki szándékosan ártani a másiknak? Például elvenni tőle valamit, ami nem őt illeti, vagy kioltani az életét, kihasználni, és amit még el lehet képzelni.

- A kegyetlenségre, gonoszságra az állatvilágban is találunk példát. Attól függően, hogy Ön miben hisz, két lehetőség van. Amennyiben hívő, Isten útjainak kifürkészhetetlenségére tekintettel próbálhatja megmagyarázni a történteket. Ha az evolúcióelmélet híve, akkor pedig azt mondhatja, hogy az állatoktól származunk, és talán bizonyos tényezők nem változtak a fejlődés ellenére bennünk. Ha megnéz egy természetfilmet, a természetes kiválasztódás ciklusain kívül felfedezheti, hogy az állatvilágban is vannak érthetetlen támadások, aljas viselkedési formák. Miért ne örökölhettünk volna ezekből?

 - Hiszen a csirke sem kér húst csak azért, mert korábban dinoszaurusz volt. Ha már az evolúciónál tartunk. – Az öreg erre felnevetett.

- Valóban. Ha ebből a szemszögből nézzük, akkor igaz, amit állít. De nézze meg azt az időbeli különbséget, ami a dinoszauruszok kihalásától napjainkig tartott, valamint azt, ami az első megjelenő emberek és a mai emberek között zajlott le eddig. Nyilván Ön is belátja, hogy alig néhány tízezer év nem érhet fel több tízmillió év távlatával.

- Erre sajnos már nem tudok kontrázni. Már csak azt mondja meg, miért telhetetlen az ember? Miért vágyik mindig többre és többre, és gázol át ezért másokon, bárkin?

 - Tegyük fel, hogy nagyon szeretne egy házat. Mindegy, hogy azért, mert nincsen, vagy azért, mert nagyobbat akar a meglévőnél. Úgy érzi, hogy a vágya tárgyáért bármire képes, így van? Vagy azt akarja mondani, hogy még sosem vágyott valamire olyan hévvel, hogy bármit megtett volna?

 - Hazudhatnék, de nem akarok. Volt ilyen eset, és meg is szereztem, amit akartam.

- Jó, így talán könnyebben megérti, amit mondani fogok. Tehát ott tartottam, hogy bármit megtenne érte. Tételezzük fel, hogy meg is szerzi, lesz új háza. Mi a következő lépés? Megfogalmazódik Önben valami más, mondjuk egy autó. Ez a vágy egyre fokozódik, míg végül ismét odáig jut, hogy bármire hajlandó annak eléréséért. Aztán ezt is megszerzi, akárcsak a házat. Úgy érzi, hogy bármi az Öné lehet, amire vágyik, ezért egyre több ötlet jut eszébe, amire szüksége van, akkor is, ha valójában ez nem igaz. Önkéntelenül is a vágyott tárgyak – vagy éppenséggel személy – rabjává válik, és egy idő után elvékonyodik a határvonal a még szükséges és az igazából nem szükséges tárgyak (esetleg személy) között. Később ez a határ is eltűnik, és már teljesen mindegy lesz, hogy használni fogja-e az áhított dolgot, vagy sem, csak a megszerzése köré összpontosul a figyelme. A tudat, hogy megkaphatjuk, amire vágyunk, mert újra és újra megszerezzük a következőt, majd az azt követőt is, azt az érzetet kelti, hogy hatalmunk van, és ha valami, akkor a hatalom nagyon könnyen megfertőzi az emberi lelket. Akinek mindig sikerül elérni, amit akar, akár azért, mert megteheti, akár azért, mert folyamatosan a szerencse kíséri útján, mindig megfogalmaz valamilyen szükségletet. Ezért van az, hogy a gazdagok még többet akarnak, a szegényebbek pedig vagy megelégszenek azzal, amijük van, és esetleg továbbra is vágyként tekintenek a szükség tárgyára. Esetleg tolvajjá válnak, és megszerzik. Ez persze azt jelenti, hogy a szegényebbek éppúgy bűnbe eshetnek, csak ők a kétségbeesettség bűvkörében cselekszenek, míg a gazdagokat a telhetetlenség irányítja.

- Nem leszek tolakodó, ha még valamiről megkérdezem a véleményét?

- Dehogy. Örömmel válaszolok a kérdéseire. Rég volt ilyen érdekes beszélgetőpartnerem.

- Mit gondol az emberi önzőségről? Úgy értem, miért önzőek egyáltalán az emberek? Olyan sokat hangoztatják, hogy egységben az erő, de amint össze kellene fogniuk, egymás ellen fordulnak, a saját érdekeiket védik. Miért nem együtt szállnak szembe a problémákkal?

- Rendkívül jó a kérdés, uram, de alighanem a választ ismét saját magában kell keresnie. Mondjuk, hogy elrabolják Önt néhány másik emberrel együtt. Ne történjen ilyen, nem ezért említem, csak gondoljon bele. Az egyik őrség hajlamos a linkségre, és Ön kitalálja, hogyan lehet megszökni. Tudja, hogy egyedül nincs esélye, de nem tudja, kiben bízhat. Hány embert vonna be a tervébe? Milyen típusú emberekkel venné körül magát? Ami azonban a legfontosabb kérdés: ha már csak egyetlen lépés választja el a szabadságtól, hajlandó lenne-e visszamenni azért az egy-két emberért, akik valamelyest lemaradtak, és segítségre szorulnak, tudva, hogy akkor esély van rá, hogy Önt is elkapják?

- Ha tudtam volna, hogy ilyen nehéz kérdéseket kapok, fel sem teszem a sajátom.

- Mindig van egy mélyebb kérdés, amely megkérdőjelezi az eredeti kérdést.

- Visszatérve a kérdéseire az első kettővel kezdeném. Alighanem három-négy főt választanék, olyan személyeket, akik helyén kezelik a helyzetet, és képesek higgadtan végiggondolni a teendőket. Az erőre és az észre nem hagyatkoznék, mert félő, hogy az nagyobb hátrányunkra válna, mint előnyünkre.

 - Elnézést, hogy a szavába vágok, de megkérdezhetem, miből gondolja ezt?

- Természetesen. Az erősek azt hiszik, mindenre képesek, nem gondolják végig logikusan a következő lépést. Erőből akarják megoldani a problémát ahelyett, hogy átlátnák a szituációt. Az erejükbe vetett hit sokszor gátat szab az objektív gondolkodásnak. Az okosak ezzel szemben helyesen az elméjüket használják, azonban hajlamosak túlkombinálni a dolgokat. Egy egyszerű kérdésre húsz másikat találnak, míg végül egyet sem tudnak megválaszolni, és pánikba esnek a bizonytalanságtól. Általában félnek a döntéshozataltól, mert a lehetséges következmények negatív érzelmeket váltanak ki belőlük, és ez komoly hátráltató tényező lehet.

- Értem. Van abban valami, amit mond. Kérem, folytassa!

- A harmadik kérdésére nagyon nehéz válaszolni. Egyrészt fontos, hogy milyen okból maradtak le, akikért vissza kellene mennem. Ha sérülés van a háttérben, akkor előfordulhat, hogy nem segítenék. Bármennyire is segítőkész vagyok, a saját életem menteném annak tudatában, hogy a sérüléssel rendelkező személy valószínűleg nem jutna sokáig. Ugyanakkor, ha fáradtságról van szó, az némi biztatással orvosolható, hiszen az emberi erőtartalékok jóval nagyobbak annál, mint amit a többség gondol. Ezzel a jelenséggel már találkoztam, és tudom, hogy néhány erőt adó mondat olyan rejtett erőtartalékokat is felszínre hoz, amelyekről sosem gondolná senki, hogy benne rejlenek.

- Vagyis összegezhetünk úgy, hogy a körülményekre hagyatkozva döntene.

 - Igen.

 - Honnan tudja, hogy azok az emberek, akiket Ön önzőnek tart, a saját szemszögükből nézve nincsenek-e olyan körülmények között, amelyek miatt nem tekinthetők önzőnek?

- Nem tudom, hogy miért teszik azt, amit. De akkor is bosszantó az önzőség. Ami azt illeti, azt sem értem, miért egy ilyen példát hozott fel?

 - Az életben számos döntési helyzetbe kerülünk, de leginkább azok a helyzetek hozzák ki belső tulajdonságaink nagy részét, amelyek az életünk további alakulását hivatottak meghatározni. A példa egy ritka, de pontosan ilyen helyzet, és Ön választ adott a kérdéseimre. Ezek alapján azt mondanám, hogy Ön sem kevésbé önző, mint az átlag.

         Elborult az elmém. Hogy jön egy vénember ahhoz, hogy kritizáljon, amikor nem is ismer? Felháborító, gyalázat! Aztán lassan, ahogyan az lenni szokott, megvilágosodtam.

- Szerettem volna mondani valami otrombát, de sajnos be kell látnom, hogy a kérdést tekintve igaza van.

- Látja? Attól, hogy az emberek bizonyos élethelyzetekben félreteszik a segítőkészségüket, még nem feltétlenül eredendően önzők. A külső tényezők hatására hozzák meg döntéseiket, miközben lehet, hogy a mindennapokban ételt osztanak a rászorulóknak, közösségi vagy egyéb önkéntes munkát végeznek. Az embereket nem lehet megítélni egy-egy döntésük alapján, mivel fogalmunk sincs arról, hogy mi zajlott le a háttérben, ami az elhatározásukhoz vezetett. Egyébként pedig ez a világ romlott. Néha muszáj önzőnek lennünk, ha a saját boldogulásunk a tét.

- Ön szokott önző lenni?

- Persze, hogy szoktam, mindenki szokott.

- Nehéz elképzelni.

- Csak azért, mert idős vagyok? Az önzőség nem korfüggő, ahogyan a legtöbb emberi tulajdonság sem az, csak legfeljebb bizonyos jellemvonásokat éppen a körülmények megváltozása miatt – mint például a testi leépülés – már nem hasznosíthatunk a hétköznapokban. Ilyenkor más eszközökhöz folyamodunk mi, idősek, és kihasználjuk mindazokat a tapasztalatokat, amelyeket az élettől, másoktól, egymástól tanultunk.

- Mondja, honnan tud ennyi mindent az emberekről?

 - Fiatalkoromban én is rengeteget gondolkodtam azon, hogy egyesek mit miért tesznek, vagy éppen nem tesznek. Aztán az évek alatt megértettem, hogy valójában bármeddig élnék, akkor sem érthetem meg őket. Az élet túl rövid ahhoz, hogy olyan gondolatok körül forogjon az elménk, amelyeket nem érthetünk meg, és amelyek ellen nem tehetünk semmit. A leghasznosabb ilyenkor az elfogadás.

- Ne haragudjon, de úgy érzem, mintha védené őket.

- Kiket?

- Az embereket.

 - Nem, nem védek én senkit. Csak megosztom a tapasztalataimat valakivel, aki fiatalkori önmagamra emlékeztet. Higgye el, több közös van bennünk, mint gondolná.

- Ezt nem értem.

- Ha majd idősebb lesz, megérti. Egyszer emlékezni fog a szavamra, és akkor jöjjön ki ide a parkba, hogy megossza a tapasztalatait a világról egy olyan személlyel, aki éppen annak megértésén fáradozik.

 - Ön is átélte már ezt, ugye? Elbeszélgetett egy idősebb emberrel a gondolatairól.

 - Talán. De az is lehet, hogy nem. Az emlékek megfakulnak, és az idős elme sok olyan ténnyel tölti fel, amelyek vagy igaziak, vagy nem. Én csak annyit mondhatok, hogy a fiataloknak szükségük van az idősebbek tanácsaira, az idősebbeknek pedig szükségük van a fiatalok tapasztalataira.

- Az időseknek a fiatalokéra? Ezt nem értem.

 - Sokan azt gondolják, hogy az idősek mindent tudnak, hogy csak az ő szavuk szent és sérthetetlen. De az igazság az, hogy a korral az új dolgok iránti lelkesedés alább hagy, és végül az idősödő elme elmaradozik a fejlődés követésében. A fiatalok, akik részesei a változásnak, és ebben nőnek fel, nagyon sok olyan információt tanulnak meg az új világról, amelyre nekünk, időseknek szükségünk van. Lehet, hogy tapasztalatainkkal segíthetjük a fiatalabb generációt, de csak olyan esetekben, amikor ismerjük a témát, amivel kapcsolatban a kérdésük megfogalmazódik. Higgyen nekem, nagyon sokat tanultam ebből a beszélgetésből. Legalább annyit, amennyit Ön. – Nagy lélegzetet vett, majd folytatta. - Sajnos, lejárt az idő, várnak a gyógyszereim. Nagyon örülök a találkozásnak. Remélem, megtalálja a válaszait, amiket keres.

 - Köszönöm. Én is remélem. – Aztán felállt, kezet nyújtott, és elment.

*

            Fogalmam sincs, ki lehetett a férfi, és soha többé nem találkoztam vele. De attól a naptól fogva másképp éltem az életem. Így, hosszú évek távlatából sok magyarázata érthető és világos. Mintha a jövőbe látott volna, úgy igazolódtak be a válaszai. Akárhogyan is, örökké emlékezni fogok mindazokra, amiket mondott, és ha elérem azt a kort, hogy én is elegendő tapasztalattal rendelkezem az életről, ki fogok menni a parkba, és megosztom azokat azzal a személlyel, aki hozzám hasonlóan válaszokat keres.