A sötétség fojtogatva rántott le a mélybe. Nem álltam ellen, képtelen voltam rá, meg aztán úgyis tudtam, mi következik. Egy padláson ébredtem, ahol porszagú homály fedett mindent. Úgy festett az egész, mintha bármikor összedőlhetne, de éreztem, ez a legkisebb veszély, ami fenyeget. A sürgetés izzott a levegőben, miközben meg kellett találnom valamit. Összetört dobozok, szétszórt könyvek, szemét és lom mindenhol.

Mégis mit kell keresnem?

A sarkokban megrezzent az árnyék, az eddig zúgásnak vélt zaj felerősödve már szavakat suttogott. Emilia a közelben volt.

„Te nem vagy olyan erős, mint ő. Még nem, de hamarosan, és akkor azok is rettegnek majd tőled, akiket szeretni véltél.”

Mostanra értettem, mire céloz. Olyan dolgokra voltam képes, ami nem Virginiától származott, hanem Emilia erejéből táplálkozott. Talán nem is akarta átadni, egyszerűen megtörtént. Mindenesetre épp úgy rettegtem, hogy magamra maradok ezzel, ahogy ő is.

„Mind ellened fordulnak.”

Az álmot és valóságot elválasztó keskeny függöny elég vastag volt, hogy egy pillanatra mindezt elhiggyem. Nem láttam a kiutat, csak az ellenségeket, akik egykor barátok voltak, most mégis rám vadásztak. A falakról fekete olajként folyt le a félelem és harag. A szörnyeteg nem öltött testet, nem volt szükség rá.

– Elizabeth gyermekei… – jelent meg előttem a boszorkány, majd ellökött a sötét massza útjából. Helyettem az ő lábán kezdett felfelé kúszni, mialatt az egész padlás beleremegett. A tűz a repedésekből tört elő. – Keresd meg őket! – kiáltotta, aztán minden lángba borult.

Ébredéskor még arcomon éreztem a hőséget, orromban a füst keserű aromáját. Már nem sikoltva riadtam, inkább üresen, Emilia sugárzó gyűlöletétől tompa lélekkel.

Meg kellett találnom, amit akart, mielőtt olyanná válok, mint ő.

¤

Miután feladtam a főiskolai jelentkezéseket a postán, nem töltött el különösebb öröm vagy elégtétel. Inkább egyfajta aggodalom, hogy talán hiábavaló minden tervem. Képtelen voltam elfojtani magamban a bűntudatot Hanna miatt. Nem így kellett volna közölnöm vele, és voltaképp nem is így terveztem. Sütit akartam sütni, vagy valami vidám pillanatban közölni a hírt, hogy igen, elmegyek tanulni, el a városból, de nem örökre, és igen, Heine is jön velem. Ehelyett a lehető legrosszabbkor, fegyverként használtam ellene. Fájt, amit mondott, de én ugyanúgy bántottam. Persze leginkább azért volt nehéz elviselnem, amit mondott Heinéről, mert pontosan attól tartottam én is, hogy megint elhagyhat. Azért haragudtam Hannára, mert attól féltem, igaza van. Nem nagyon számít, mennyire szeretnél megbocsátani valakinek, miután összetörte a szívedet. Attól kezdve titokban mindig várod, hogy újra megtörténik. Elvégre, ha egyszer előfordulhatott, mi gátolná meg másodszor? Legalább nem akarsz felkészületlen lenni, amennyiben bekövetkezik.

 A boltban Sheeba dühösen legyintett a farkával, ahogy az ajtónyitásra feltámadó huzat megborzolta a bundáját. Nem maradt több egerünk, csak egy kövér, elkényeztetett macskánk. Mary ma délelőtt rám hagyta az üzletet, mivel Patrick meghívta hétvégre a szüleihez. Két dologra jöttem rá ennek köszönhetően. Egy: ez a lépés kortól függetlenül kihagyhatatlan egy normális kapcsolatban. Kettő: valószínűleg mindig ugyanakkora rémülettel tölti el az embert. Nem mintha átéltem volna a szó legszorosabb értelmében, bár ha Heinét vesszük, neki szülők helyett egész falkája volt. Mary még dühös volt ránk, és mikor látta, hogy mi ettől függetlenül nem erőltetjük a részletek magyarázatát, vakon belement Patrick kérésébe. Utána lehet kicsit megbánta az elhamarkodott lépést, de már nem lehetett kihátrálni. Emiatt tehát egyedül pakolt otthon, így nem lehettünk tanúi a kiborulásának sem. Elég nyilvánvalóan szerette Patricket, ezért is akart annyira megfelelni a rokonságának is. 

Amint hátul lepakoltam, máris hallottam a csilingelést egy új vevő nyomában, de kiderült, hogy csak Luka nézett be. Kialvatlannak látszott, szeme alatt halovány folt sápasztotta jelenleg amúgy is halovány arcszínét.

- Mi történt veled? – kérdeztem meglepve. A srác csak intett üdvözlésképpen.

- Nincs szerencsém, ha szívességet teszek valakinek. Tegnap Rooney-nak segítettem, aztán rám szakadt egy polc. Legalábbis ezt mondták, mivel nem sok maradt meg. Pokolian fáj a fejem, és le vagyok égve. Nincs valami fájdalomcsillapítótok vagy hasonló?

- Nem hiszem, hogy ehhez elég erős lenne itt bármi, de van a táskámban rendes gyógyszer. Ugye Patrick nem dolgoztat?

- Nem, ő kísért be a kórházba. Szabadnapot kaptam, bár már máskor is vertem be a fejem, és közel sem fájt ennyire. Mindegy. Nem tudtam pihenni, mert Heine éppen beköltözik hozzánk a házba – mondta mellékesen, de felkaptam a fejem. Tehát tényleg megszabadul a falkától. – Komolyan, képtelenség leállítani, mindenért fintorog. Ki se néztem belőle, hogy ennyire kiborítja egy kis kupi – magyarázta, miközben a táskámért mentem, és előkerestem a fájdalomcsillapítót. Vonakodtam elhinni, hogy valóban csak egy kis rendetlenségről lenne szó ott, ahol Luka él, de nem szerettem volna vitatkozni.

- Azért jó lenne, ha mégis kipihennéd magad – tanácsoltam, mire csak legyintett.

- Tudod, hogy legyőzhetetlenek vagyunk – vigyorgott fáradtan, aztán eltűnt az ajtón beömlő napsütésben. Azt kívántam, bárcsak igaza lenne.

¤

Estefelé Hanna hazaérkezését abból sejtettem, hogy módszeresen berezgett a szobám ablaka, mikor a húgom a házban valahol bevágott egy ajtót. Amúgy sem volt a csendes közlekedés híve, de a vitánk óta ez fokozódott. Megpróbáltam nem foglalkozni vele, és helyette igyekeztem összeírni az összes részletet Emiliáról, amit az álmaimból össze tudtam szedni. Persze nem bízhattam benne, hogy elég tényszerű lesz, ahogy abban sem, hogy igaz. Semmi konkrét nem állt rendelkezésünkre, csak az én szavam egy rosszindulatú farkaslánnyal szemben, aki mindent elkövet ellenem. Hiába nem láttam Kaelie-t a táborban töltött nap óta, nem hittem, hogy békét hagy. Képtelenségnek tűnt meggyőzni az igazamról és ártatlanságomról, elvégre ezen kívül volt még egy jó oka, hogy gyűlöljön: Heine. A gondolat is kiborított.

Hallottam, hogy Hanna a változatosság kedvéért a konyhában dübörög. Eszembe jutott, talán lemehetnék, elvégre éhes is voltam, és így nem venné ki túl hülyén magát a felbukkanásom. Aztán egy semleges témáról elkezdhetnénk beszélgetni, és végül újra béke lenne. Mary akár erre is hazajöhetne. Ellenben a mi testvéri viszonyunk mindig eltért a szabályoktól, pláne a tervektől. Ha lemennék, túl esetlennek érezném magam, hogy bármit is mondjak, aztán pedig valószínűleg újra szemét megjegyzéseket vágnánk egymáshoz. Ezért inkább megvártam, amíg minden elcsendesedik, lefürödtem, és korán ágyba bújtam, habár képtelen voltam aludni. Végiglapoztam egy könyvet, amit még akkor vett Elise, mikor ide költöztem. Semmi sem utalt rá, hogy valaha köze volt anyámhoz. Nem volt régi, Elise nem írt bele semmit, de még egy blokk sem bukkant elő a végigpörgetett lapok közül, amin egy feljegyzés vagy aláírás lenne tőle. Néha szerettem volna találni ilyesmiket, mert féltem a felejtéstől, miközben vágytam is rá.

Sóhajtva tettem félre az egészet. Ilyesféle csodák igazán nem léteznek, én már csak tudtam. Beletörődőn felkeltem, hogy lekapcsoljam a villanyt, mire az ajtóm váratlanul kinyílt, és Hanna kúszott be négykézláb. Értetlenül bámultam rá, de mielőtt kérdőre vontam volna, lepisszegett, és rátenyerelt a kapcsolóra. Onnantól sötétben kommandózott tovább az ablak alá. Zavartan mellé kuporodtam, addig ő megpróbált óvatosan kilesni a kertbe.

- Mi a fene folyik itt? – suttogtam reflexesen.

- Van egy pacák a kertben – közölte egészen halkan. Mikor megpróbáltam ijedtemben felállni és kinézni, visszarántott. – Vázolom: filmet néztem a gépemen, majd valami neszt hallottam. Azt hittem, te jársz a házban, de aztán kinéztem az ablakon, mert múltkor is…

- Mi volt múltkor?

- Semmi. Szóval kinéztem, és egy ürge a kertben neszelt. Lenyomtam a villanyt, és vártam, de aztán, ahogy újra kinéztem… az az alak az ablakom alatt állt, és felfelé bámult! Pontosan rám! Szóval, mi legyen? Hívjuk a zsarukat vagy elintézzük nélkülük? Mi van, ha zombi, vagy ilyesmi?

- Nincsenek zombik – feleltem, majd egymás karjába ugrottunk, amikor megzörrent odalent az ajtó.

- A nagy francokat nem – motyogta Hanna idegesen, de addigra én már hívtam is a rendőrséget. Eldaráltam, hova és milyen gyorsan jöjjenek, de nem maradt sok mindenre idő. Hanna a kezembe nyomott egy, az alsó polcomon talált csavarhúzót, míg a sajátjában egy franciakulcsot szorongatott. – Nagyon fontos, hogy fejbe kell döfni.   

- Tuti, hogy nem zombi – súgtam. – Lehet, hogy valaki a falkából. Bezártad a bejáratot? – vetettem fel, mielőtt kinyitottam volna a szobám ajtaját. A választ egyszerre sejtve néztünk össze.

- Használd a szuperképességed, vagy valami.

- Ez nem így működik. Maradj itt! – mondtam félig odafigyelve, majd kiléptem a folyosóra. Akárki is téblábolt a kertben, azóta simán be is jöhetett a házba, és bár ösztöneim nem súgtak komoly fenyegetést, szívem dörömbölt a mellkasomban, miközben lefelé vettem az irányt. Egyértelműen volt valaki a konyhában. A nappaliban szállt el igazán a bátorságom, amint léptek súlyától megroppant a veranda is. Tévedtem volna? Biztosan nem a zsaruk értek ide, én meg két betörő közé szorultam, ahelyett, hogy a szobámba zárkóztunk volna.

Hátrálni kezdtem a lépcső felé, mikor egy hűvös tenyér siklott a számra, elfojtva sikoltásom.

- Rory vagyok! Elengedlek, de ne hangoskodj! – kérte. Világos szőke haja szinte világított a sötétben, arcára aggodalom ült ki. Nem hittem volna, hogy éppen ő bukkan fel.

- Mi a fene folyik itt? – loholtam mögötte, amint ő is kifelé leskelődött az ablakon, de nem kaptam választ. Rövidesen már hallani lehetett a főútról leforduló rendőrautó szirénáját.

- Kihívtátok a hekusokat?

- Szerinted mit kellett volna tennünk? – morrantam értetlenül. Rosszalló szemmel végigmért, majd egyetlen horkantásban kimerült minden válasza, mielőtt elpárolgott volna. Hirtelen az egész helyzet sokkal kevésbé tűnt ijesztőnek. Az idegen alak tétován keringett odakint, meg sem próbált menekülni a hivatalosak elől, akik hiába szólították fel, hogy igazolja magát. Mire a kocsiba hajtogatták, Hanna és én már a verandáról követtük az eseményeket.

A két járőr gyanakodva kérdezett ki bennünket, főleg Hanna újból előadott sztorija után, azonban hamar belátták, hogy valójában fogalmunk sincs az egészről. Alig húsz percen belül végeztek, helyettük pedig Luka és Heine érkezett Patrick terepjáróján. Rory ekkor került elő az emeletről egy almát rágcsálva. A fiúk nyilvánvalóan nem számítottak rá.

- Kezdem unni, hogy kölyökképű ex-farkasok járnak-kelnek az otthonunkban!  – csattantam dühösen Roryra, miközben rájöttem, voltaképpen végigjárta az egész házat. Akár Kaelie is küldhette, hogy kémkedjen. - Jobban teszed, ha rohadt gyorsan előállsz egy épkézláb magyarázattal.

- Tudod, ebben a szerelésben nem vagy valami ijesztő – nevetett ki a virágmintás hálópólómra célozva, de a következő pillanatban fuldokolva köpte ki az utolsó falat almát, mikor Heine a nyakánál fogva a falhoz szorította.

- Felelj a kérdésre, mielőtt Hófehérkét csinálok belőled! – figyelmeztette, és Rory arcáról egyszerre leolvadt a flegmaság.

- A tábornál volt – nyöszörögte. Mielőtt tényleg megfojtotta volna, Heine vállára tettem a kezem. Rory kiszabadult, és köhögve távolabb húzódott. – Ez az alak a tábor körül mászkált. Gőzünk nem volt, hogy kicsoda, és totál nem volt magánál. Esküszöm.

- Ezért ide vezetted? – indult meg újra Heine, de elé álltam. Rory így is lassan menekülőre fogta.

- Nem volt jobb ötletem, oké? Csak annyit mondtak, csalogassam el. Egyébként sem gondoltam, hogy a boszorkányok majd hívják a rendőrséget!

- Én akkor most helyetted is kinyírom – lendült előre ezúttal Luka.

- Elég! – kiáltottam. – Egyáltalán hogyan került a tábor közelébe egy idegen az éjszaka közepén?

- Engem az érdekel, miért hozta ide – morogta Heine.

- Visszavezettem volna a városba, de elkezdett itt kolbászolni az ablak alatt – mondta egyetlen vállrándítással Rory, és nem kerülte el a figyelmem, mikor Luka és Hanna furcsán egymásra pillantottak.

- Semmi kétség afelől, hogy teljesen hülye vagy – állapítottam meg. – Ne merj még egyszer engedély nélkül idejönni, pláne a házba betenni a lábad!

- Majd én visszaviszem a táborba – ajánlotta Luka, és karon ragadva Roryt, kiráncigálta az ajtón. Heine sóhajtva nézett utánuk.

- Nem tetszik ez nekem. Még a végén megöli. Jobb, ha én is velük megyek – közölte, majd egy gyors csók után követte őket.  

Velük együtt Hanna is felszívódott, én pedig egyedül maradtam a nappali közepén. Van az a perc, amikor még csupán apró jelekből, de már észrevehető, amint a dolgok elkezdenek széthullani. Éreztem, hogy semmi esélyünk, ha nem fogunk össze, ugyanakkor azt sem sejtettük, ki az igazi ellenség. Így mi tartott volna össze minket?   

¤

Frey nyomozó másnapi felbukkanása a boltban valamiért nem is lepett meg igazán. Frissen borotválva, fáradt jóképűséggel, mosolyogva nyitott be az ajtón, és egyből tudtam, hogy gáz van. Mást nem igazán akarhatott a korábbi tapasztalataim alapján.

- Jó reggelt! – fogadtam a legvidámabb kifejezéssel az arcomon, ami kitelt tőlem. – Miben segíthetek?

- Az őrsön hallottam, hogy elfogtak valakit éjjel a Grey-birtokon.

- Igen, eléggé megijedtünk. Viszont nem fogunk feljelentést tenni, ezt tegnap este is mondtam.

- A Malcolm Smith név mond valamit? – kérdezte egy csokor friss levendulába szagolva. A jókedvem egy másodperc alatt odalett.

- Nem.

- A gimnáziumban dolgozik. A húga másfél napja jelentette, hogy eltűnt. Errefelé nem túl gyakori az ilyesmi. Állítólag gyűlöli az erdőt, ezért is furcsa, hogy hol találtak rá.  

- Azért kész szerencse, nem igaz? – véltem gúnyosan. – Elmondta, mit keresett nálunk?

- Nem, azóta is zavart. 

- Nos, ehhez nem tudok mit hozzáfűzni – közöltem hűvösen.

- Nem is vártam mást – mosolygott. Sokat megadtam volna azért, hogy a fejébe lássak, de ez a képességem már a falkával sem működött, sima emberekkel meg soha.

- Esetleg szolgálhatok valami mással?

- Miss Holloway, én igazán nem azért jöttem, hogy vádaskodjak. Nem is tudom, hogyan fogalmazzak… - Zavartan túrt a hajába, és nehezen találta a szavakat. – Csak látni akartam, hogy minden rendben van – bökte ki. - Igen, persze – feleltem meglepve.

- Akkor én… nem is zavarok tovább – búcsúzott, de ekkor a zsebéből kicsúszott egy zsebtérkép. Egy gyors mozdulattal felkapta, és újra eltűntette a kabátja alatt. Nem szenteltem külön figyelmet neki. Eleve nem értettem, mit akart ezzel az egésszel, és egy percig sem hittem, hogy valóban a lelkiállapotom érdekelte. Ettől függetlenül semmi gyanúsat nem fedeztem fel rajta.

¤

- Tehát, mi az, amit eddig sikerült megállapítanunk? – sürgetett Heine. A veranda korlátján ült velem szemben, miközben én a hintaágyon feküdtem keresztbe. Élveztem, hogy előre-hátra lengek, és elképzeltem, hogy ez segít koncentrálni. Valójában csak elhitettem ezt Heinével, így nem kötött bele. Összefirkált füzetek hevertek alattam, amikből semmi új nem derült ki, habár Heine meggyőződése volt, hogy a keresett válasz valahol a sorok között lesz. Magam részéről a korán beköszöntő nyárban reménykedtem inkább. A levegő végre édes volt és megtelt hangokkal.  

- Emiliának hívják, szeret riogatni, nem normális.

- Erin, ne bohóckodj!

- Mi értelme van ennek? – néztem rá felülve. – Gőzöm nincs, kit keres. Elisabeth gyermekeinek hívja őket, és nagy veszéllyel fenyeget, de voltaképp lehet, hogy én magam leszek, aki veszélybe sodor mindenkit.

- Azóta nem történt semmi. – „Azóta” alatt a Kaelie-vel történtekre céloztunk így. A csaj totál begőzölt rám, függetlenül attól, hogy mit csinálok, illetve mostanában mit nem. Szerinte azzal is gyanúba keverem magam, ha semmit sem teszek.

- Egyelőre.

- Mit érzel, mikor beszél hozzád? – folytatta tovább. – Gondolkodj! – Felidéztem, milyen, ha vele álmodom.

- Azt hiszem, elárulták. Dühös, de nem harag lengi körül, inkább… inkább őrület. Kétlem, hogy jót akarna bárkinek, nem ezért követeli, hogy kerítsem elő Elisabeth utódait. Szerintem be akarja teljesíteni az átkát, vagy valami hasonló. Az mellékes, mi lesz velünk. Ettől függetlenül túl kevés ennyi információ.

- Talán volna egy lehetőség…

- Micsoda?

- Emlékszel, amikor régen azt gyakoroltuk, hogyan olvass a falka gondolataiban?

- Igen, miért? Szerinted ez működne?

- Fogalmam sincs.

- Nem hallak titeket az átváltozás óta – ismertem be.

- Van valaki, aki segíthetne ebben. – Heine arcán feszültség tükröződött. – Tulajdonképpen nem én találtam ki, és nem is tetszik túlzottan.

- Kiről beszélsz?

- Rólam – hangzott a válasz. A gyomrom vetett egy bukfencet, mikor Kaelie felbukkant a verandán. Utálatomat csak a félelem múlta felül, hogy a bennem rejlő erő megint önállósítja magát. Különben is, mióta figyelt már minket?

- Ez komoly? – trilláztam Heinére pillantva, mire ő csak széttárta a karját.

- Nem igazán van más választásod – közölte a lány. Vitába szálltam volna, de aztán mégsem tettem. Volt más választásom: az egy helyben toporgás. Kaelie várakozón figyelt. Hajába gyöngyöket és szalagokat font, amitől tényleg úgy festett, mint valami indián. Azonban kételkedtem benne, hogy pusztán a kétes felmenői miatt szakértő lenne.

- Mit akarsz csinálni? – sóhajtottam.

- Álmodni fogsz. Neked kell belelátnod a boszorkány fejébe, feltéve, hogy igaz bármi abból, amit eddig összehordtál.

- Kaelie – szólt rá Heine figyelmeztető hangon. – Erin – fordult felém –, nem leszel egyedül. Én is veled megyek.

Ettől ugyan biztosan meg kellett volna nyugodnom, de nem ment egyszerűen. Heine elszántsága azért erőt adott. Ha ő igent mond, én miért ne?   

¤

Oké, valahol nem gondoltam végig, mikor végül sietve beleegyeztem Kaelie tervébe. Felmerült bennem, talán csak kiszúrásból teszi ezt velem, viszont Heine tényleg velem együtt akarta végigcsinálni ezt az egészet, vele pedig Kaelie biztosan nem akart kicseszni. Mary még egy napig Patrick-kel marad, ezért sem találhattunk volna tökéletesebb alkalmat, mint azonnal. Nem mellesleg, ha marad időm átértékelni, valószínűleg sosem mondok igent az ötletre.

- Nem kellett volna valami gyakorlás, vagy ilyesmi? – akadékoskodtam az erdőben. Hannától sem búcsúztam el, és figyelembe véve, hogy lövésem sincs, mi vár rám, talán illett volna, akkor is, ha haragszik.

Határozottan nem a tábor felé tartottunk. Kaelie vezetett minket, mialatt Heine véletlenül sem távolodott el tőlem. Az erdő kihalt volt, mióta nem járták farkasok, és a srác túl elveszettnek látszott benne. Egy átláthatatlan világ, ami megérzi a félelmet. Ez ugyanúgy igaz volt a falkára és Emiliára is.

A levegő lassan sűrűbbé vált, lépteink alatt harsogott az avar. Nem ismertem az erdőnek ezt a részét, de a Heinét körüllengő feszültség alapján ő igen, és mintha megérezte volna, mire vagyok kíváncsi, magától beszélni kezdett.

- Ez a másik falka területe volt.

- Akkor Kaelie miért ide vezet?

- Mert közéjük tartoztam – felelt háttal nekünk. Távol járt tőlünk, de a hallása ezek szerint tökéletes. A hangjából áradó közöny nem győzött meg.

- Azt hittem, együtt nőttetek fel – súgtam Heinének.

- Kezdetben, majd átállt. A társaival együtt akkor tért vissza, mikor mindünket átváltoztattál. A mi falkánk nem adott elég teret, hogy valóra váltsa a céljait.

- Tehát alfa akart lenni.

- Igen, és minden esélye megvolt rá.

Akkor már két okot is talált, amiért gyűlölhetett. Heine az enyém volt, és miután emberré tettem őket, Kaelie minden kilátását elvesztette, hogy valaha egy falka vezetője legyen. Érdekelt volna, vajon melyik bosszantotta jobban.

Felfelé kaptattunk egy domboldalon, és nem sokkal azután, hogy a lány eltűnt a szemünk elől, Heine megállított.

- Nem tudom, mi fog történni, de együtt leszünk.

- Miért mondod ezt?

- Kaelie egyszer már elárult minket. Sosem támadt ránk, viszont hülye lennék megbízni benne. Ha bármivel próbálkozik, nekem is van tervem. Ettől függetlenül, nem muszáj ezt tennünk – mondta határozottan, és magához ölelt. Szerettem volna, hogy az idő megálljon, hogy ezúttal én kényszeríthessem a sorsot olyan dolgok megtételére, amit ő nem akar. Hiába.

- Idáig eljutottunk, és Emilia nem fog leállni – mondtam minél több határozottságot beleerőltetve.

- Amint vége ennek, elmegyünk innen – ígérte Heine, és ahogy jobban szorított, elhittem, hogy meg fogjuk oldani. Nem kellett válaszolnom, anélkül is megkötöttük ezt a megállapodást.

Kiderült, hogy Kaelie egy leromló félben lévő kunyhóhoz vezetett minket. Úgy éreztem magam, mint az Álmosvölgy legendájában. Borostyán futotta be a kis építményt és a környező fákat is, mintha egy kísérteties erő függönnyel takarná el a világ elől az itt történő dolgokat. Akármik legyenek is azok. Mindezt látva a maradék lelkesedésem is elszállt, de nem akartam ágálni. Heine nem eresztette el a kezem, mikor beléptünk a füstös, gyógynövényszagú bungalóba. Kaelie egy kis padon ült, és a korhadó faasztalon üvegeket és száraz kórókat válogatott átszellemülten.

- Most tényleg? Még ti neveztek engem boszorkánynak? – nyögtem felháborodva.

- Ne nyúljatok semmihez – figyelmeztetett, mikor közelebb hajoltam egy befőttesüveghez, amiben határozottan volt valami. Az egyik sarokban fekvőhelyet vettem észre, a másikban egy apró kályhát. Heine hozzám hasonlóan érdeklődött a holmik iránt.

- Mégis mit tervezel? Feltételezem, nem hipnózisra készülsz – jegyezte meg.

- A nagyanyám gyakran csinált ilyet. 

- Milyet?

- Álomjárásnak hívta.

- Az enyém lakberendezett – állapítottam meg, mire Kaelie szúrós pillantást vetett felém. A száraz növényekből egy mozsárba csipkedett.

- Amire készülünk nem veszélytelen, főleg, hogy ketten mentek. Jobb, ha észben tartjátok, kik vagytok, különben elvesztek odaát. Nem tudom, mit fogtok találni.

- Gondolom, ezért csináljuk, nem igaz? – A lány nem reagált.

- Helyezkedjetek el kényelmesen, elhúzódhat egy darabig.

Heine előzékenyen átengedte nekem a fekvőhelyet, ami leginkább egy fészekre hasonlított, és biztosra vettem, mire befejezzük, valamilyen élőlény tartósan a hajamba fog költözni. Heine a földre ülve görnyedt előre. Kaelie az összeporított gazokat egy fém edénybe tette, majd mellénk lépett.

- Hányszor csináltál már ilyet? – érdeklődött a srác. A lány közönyösen nézett vissza.

- Soha. – Ez nem hangzott meggyőzően. Megfogtam Heine kezét, mire ő megszorította.

- Remek – sóhajtottam idegesebben.

- A nagyanyám tanított, eddig nem volt rá szükség. Amikor meggyújtom, szívjátok a füstöt mélyre – mondta. – Nem lesz kellemes. El fogtok aludni, és mikor felébredtek, nektek kell boldogulni és emlékezni. – Kaelie gyufát dobott az edénybe, és pillanatokon belül füstölni kezdett. Amikor közelebb tartotta, találkozott a tekintetünk, és nem tetszett a hideg fény, amit a szemében láttam.

- Hogyan térünk vissza? – kérdeztem sietve, hiszen erről nem beszéltünk, de közben már éreztem is a szédítő illatot. A válasz bizonytalanul elmosódott, mégis megjegyeztem.

„Valakinek meg kell halnia.”