Egy hét telt el a szörnyű este óta. Senkivel nem beszélek. Harryvel nem tudok, mert rám sem néz, akárhogy könyörgöm neki, a többiekkel pedig nincs kedvem társalogni. Még három hét van a bálig. Ennyi időm van rendezni a gondolataimat. Legtöbb szabad órámat az ismeretlen toronyban töltöm, egyedül. Legszívesebben kiüvölteném magamból valakinek, ami a lelkemet nyomja, de nem találom a megfelelő áldozatot. Egy hete először vagyok képes sírni. Nem, ez nem a legjobb szó. Annyira remegek a zokogástól, hogy írni alig tudok.

- Sejtettem, hogy itt bujkálsz. Látom, te is felfedezted. Nyugodt hely, gondolkodásra kiváló.
- Harry!
- Igen, én vagyok – jelent meg lehajtott fejjel mellettem.
- Szóba állsz velem?
- Lenyugodtam. Rengeteget gondolkodtam. Rájöttem, h valaminek kell a háttérben lennie. A testvérem vagy, meg kell, hogy hallgassalak. Ez a minimum.
- Nem mondhatom el. Ha eddig tudtam tartani a szám…
- Jobb így, hogy egyedül cipeled magaddal, ahelyett, hogy elmondanád?
- Feltételeim vannak – kötöttem ki mereven és hidegen.
- Rendben, talán megegyezhetünk.
- Elmondom. Nem leszel ideges, sem mérges, és azon kívül, hogy meghallgatsz, nem teszel semmit, hanem rám bízod, hogy legjobb tudásom szerint megoldjam.
- Áll az alku – egyezett bele.
- Ne feledd, mit mondtam, s te mit ígértél… Szóval, Lucius Malfoy intézte el a minisztériumban, hogy ne kapjak ösztöndíjat. Nála van anya. A kisfiával kötendő házasság a váltságdíj.
- Tessék? Miért nem mondtad el? Elmegyünk, és elhozzuk anyádat. Ha kell, harcolunk.
- Harry, elfelej…
- Ez nem olyan dolog, amit egyedül rád bíznék. Sokan vagyunk. A DS-esek biztos segítenek nekünk! Nem lesz semmi baj. Szépen felkészülünk, összeszedjük magunkat és lecsapunk – gerjedt be totál a drága.
- HARRY! ÁLLÍTSD LE MAGAD! Fogd be a szád, és hallgass meg! – üvöltöttem teli torokból, mert a haditerve nélkül is szanaszét voltam már esve.
- Ne haragudj!
- Nem készülök hozzámenni Draco Malfoyhoz, ne aggódj. Eszembe sem jutott ez az alternatíva. Hogy pontosan mit fogok tenni, még magam sem tudom, de amíg nem születik meg bennem a helyes döntés, játszom a szerepem.
- Elég hitelesen teszed. Bár az arcod nem láttam, de a mozdulataid… Mintha tényleg többet éreztél volna. Úgy értem, mást. Nem akartad ellökni, és megátkozni. Ott voltál a karjaiban. Szörnyű volt nézni is!
- Muszáj hitelesnek lennem. Ne haragudj.
- Rendben. Gyere ide!

Fogadott bátyám átölelt, s végre megnyugodtam. A lelkiismeretemmel nem tudok elszámolni, hisz úgy érzem, valóban hiteles voltam akkor este a könyvtárban, s nem játszottam meg magam, semmilyen kényszert nem éreztem. Ez persze már a múlté. Felismertem, hogy mi történt. Fiatal vagyok, s volt már néhány udvarlóm, de a testiségig senkivel sem jutottam el. Annyira komoly kapcsolat egyik sem volt. Most itt állok, egy közelgő házasság kapujában, a világon legjobban gyűlölt ellenségemmel. Egy olyan anyáért, akinek nem emlékszem az arcára. Reményeim szerint egy olyan jövőért, amiben Melinda elmondja az ő történetét, s én megbocsátok, amiért elhagyott. Vasárnap együtt ebédelünk, s hétköznap a legapróbb bosszantó munkahelyi incidensről is baglyot küldök neki. Ilyen lehet egy anya? Mindig melletted van?

**********

- Black! – üvöltött valaki utánam a folyosón. Megálltam, de nem fordultam felé, hisz tudtam, ki a hang tulajdonosa.
- Malfoy! Micsoda kellemes meglepetés, hogy hetek óta először hozzám szólsz!
- Minek szólnék hozzád?
- Néhány héttel ezelőttig kerested a társaságom.
- Persze, – mondta a már tőle megszokott gúnnyal, majd egy sátáni félmosolyt megeresztve folytatta – hisz imádlak bosszantani. Mostanában viszont még ahhoz sem volt kedvem.
- És ez nekem milyen jó volt…
- Remélem, már tudod, milyen ruhában jelensz meg a bálon. Dísztalár, természetesen, de alatta is gyönyörű ruhát kell viselned. Legyen zöld, mert én is abban leszek.
- A körömlakkom mintáját is szándékozod megszabni? – estem neki indulatosan.
- Ne legyél igénytelen. Ha valami ocsmány színűre kifested a csutka körmeidet, menten szétátkozlak. Légy visszafogott, mégis kellemes megjelenésű. Olyan nagy kérés?
- Takarodj! – préseltem ki magamból a szavakat összeszorított fogakkal. Mögém lépett, s jéghideg leheletét megérezve a tarkómon, megremegtem.
- Tanulj tiszteletet, ez a minimum. Bár a véráruló apád nyilván nem okíthatott helyes viselkedésre. Drága Bella nénikém gondoskodott róla. Ha a feleségem leszel, tisztelni fogsz. Jobb lesz, ha már most elkezdesz gyakorolni. Egy Mrs. Malfoy csak kifogástalan jellemmel rendelkezhet.

Mrs. Malfoy. Ennyi járna nekem? És mi történt Malfoyjal? Így be tudott csapni? Hisz már majdnem meggyőzött arról, hogy velem képes másképp viselkedni. Nem aláz meg, nem átkoz szét, hanem… kedves. Az egész az én hibám. Nagyon buta vagyok és naiv. A végtelenségig jóindulatú, aki mindig hisz az emberekben. Hogy tehettem saját magammal, hogy ennyire eltévelyedjek, hogy azt higgyem, Malfoy és a köztem lévő kapcsolat… több mint egymás gyűlölete. Valami más, ami csak az éjjeli látomásokban létezik. A képtelenségig varázslatos álmokban, melyeknek semmi köze a hófödte táj mardekáros ridegségéhez.

Próbálom pozitívan szemlélni a körülöttem zajló eseményeket. Édesanyám érdeklődik irántam, és ha mégis hozzá kell mennem Malfoyhoz, legalább nem fogok szégyenemre vénlány maradni. Helyette jár nekem egy kényelmes élet, egy hatalmas, rideg házban, egy képmutató, hideg családdal, s egy férfivel, aki gyűlöl. Mégsem megy. Nem vagyok olyan jó, mint hiszem. Ha teljesen tiszta lennék, elfogadnám, ami történik, s nem gyötörném magam. Mégis melyik részemnek fáj a boldogtalanság? A lelkem lázadna az agyam ellen? Vagy az agyam nem tudja elfogadni, hogy ebben az életben ennyit tudok magamból kihozni? Már nem is vagyok dühös. Inkább csak beletörődtem. Vajon összekapom magam, és harcolni fogok magamért, vagy hagyom magam az önsajnálat egyszerűségében terpeszkedni? Képes lennék Mrs. Malfoyként leélni az életem?

Rég nem írtam Voldemortról. Ennek oka, hogy Harry többet tud, mint amennyit megoszt velem. Úgy érzi, nem az én dolgom az esetleges harc. Védeni próbál, annak ellenére, hogy tudja, hasznára lehetnék. Sokszor látom, amint a sebhelyét tapogatva ül a fagyos szélben az udvaron, és csak bámul maga elé, céltalanul. Sereget gyűjt a gonoszok ura. Támogatókat, akik vakon követik őt, akár a halálba is. Szüksége is van a hű társakra, hisz ha egyszer megtörténik az összecsapás, nem fogunk kegyelmezni. Ott leszek én is, harcolni akarok apáért, és azért, hogy az én lányom ne szülők nélkül nőjön fel, ahogy én. Az én gyermekemnek teljes és boldog élete lesz. S ha én nem élném túl, akkor más gyermekek boldog jövőjéért leszek ott. Esténként, mikor az eget kémlelem, számtalanszor megfordul a fejemben, vajon melyik bokor mögött várnak halálfalók a támadásra. A Roxfort biztonságos. Ebben kell hinnem, amíg el nem jön a végső harc napja. S azon a hajnalon vajon Draco Malfoy mellett ébredek majd? Ha igen, együtt öltözünk fel, majd elmegyünk harcolni a két ellentétes oldalra? Én jobbra, ő balra… Vagy én is gonosszá válok majd?

Órák után a klubhelyiségben elterülő fotelek kényelmét élvezve bámultam a mosolygós arcokat. A mellettem ülő Ginny csillogó szemekkel Harryt figyelte lopva, aki Hermionéval és Ronnal nevetett hatalmasakat Csámpás tegnapi akcióján. Igen, szóval Csámpás tegnap elkószált, és találkozott egy mardekáros csoporttal a folyosón. Egyikük nemtetszését nyilvánította ki Csámpás bundájával, illetve gazdájával kapcsolatban. Persze a cicusnak több sem kellett, körmeit mélyen a hetedikes lány bőrébe szántotta. Apropó! Mardekár, bál, ruha… Majd’ elfelejtettem!
- Ginny, ruhát kell vennem a bálra.
- Ühüm.
- Ginny, itt vagy?
- Igen, ne haragudj - tért vissza barátnőm a valóságba.
- Ruhát kell vennem. Honnan…?
- Ne aggódj, meglesz. Lemegyünk Roxmortsba. Néhány napja nyitott egy új üzlet, talárokat és estélyiket is lehet vásárolni – mondta Ginny még mindig csillogó szemekkel.
- Minek ilyen bolt Roxmortsba? – fogadtam kétkedéssel az előbb elhangzott információt.
- Gondolom azért, hogy mi tudjunk ruhát venni – adta elő érveit meggyőzően komoly arccal, mire én elnevettem magam. Hetek óta először, őszintén. Már el is felejtettem, milyen fantasztikus érzés.
- Tehát, mikor? – fordult ismét hozzám a legkisebb Weasley.
- Még a héten – feleltem savanyú képpel.
- Milyet szeretnél?
- Szép legyen, elegáns, de egyszerű. Kiemelje az alakom, de nem túl kihívó, inkább ízléses darab.
- Egy világos lila ruha csodás lenne az arcodhoz. Szürke szemek, fekete haj, lila ruha… Tuti, hogy mindenki téged bámulna.
Ginny csillogó szemeit látva majdnem elsírtam magam.
- Igazából zöldre gondoltam.
- Zöldre. Tessék? Zöldre? Az a mardekár színe. Fujj. Mi van veled mostanság, Lily? – kérdezte megbotránkozva.
- Semmi különös, csak a zöld jól mutatna a fekete hajamhoz.
- Rendben, majd meglátjuk – adta fel a küzdelmet félig döbbenten. Láttam, hogy elgondolkodik, vajon szükségem van-e beutalóra a Szent Mungóba.

Néhány nappal később megvásároltam a ruhát. Méregzöld színű ugyan, de valóban gyönyörű. Soha nem hordtam ezt a színt, hisz griffendéles lévén mindig az ellenség színeire emlékeztetett.

A tükör előtt állva vastag pántjai a vállamra csúsznak, kiemelve nyakam és mellkasom fehérségét. Csípőmig hűen követi alakomat, majd lágyan omlik le, s az apró összehúzásokkal tarkított anyag egészen a földet érinti. Egyszerű, letisztult, gyönyörű. A tükörből mégis könnyes, szürke szempár néz vissza rám. Üveges tekintet, alig láthatóan rángatózó, fájdalomtól elvékonyodott ajkak. Gyenge kísérlet egy őszintétlen mosolyra. Ez valóban én lennék?