Néha nehéz nem pánikba esni. Például, mikor szupererők létezésének leszünk szemtanúi, vagy amikor idegen arcok kajtatnak az otthonunkban, netán, ha az ember nővére a maga sajátos képességeivel és ismerőseivel együtt köddé válik egyetlen szó nélkül.

Igaz, hogy nem jöttünk ki túl jól mostanában Erinnel, de azért illett volna megemlítenie, ha egyszer lelép. Egyik pillanatban még a verandán cseverészett Heinével, a másikban magányosan nyikorgott tovább a hintaágy. Tisztára, mint egy alacsony költségvetésű horrorfilmben. Nem mintha különben észrevettem volna. Erin figyelmeztetése mellesleg azért is hasznos lett volna, hogy ne Luka rontson rám a testvérhez méltatlan hanyagság vádjával, miközben az uzsonnámat készítettem. Odakint életveszély van, én meg főzök… Luka bezzeg tisztában volt mindennel, hiszen Heine már az elején beavatta, akármiről is szólt ez az egész. Mikor a srác felbukkant mögöttem, amúgy halálos csendben, az ijedt sikoltás ugyan a torkomra fagyott, de az étellel teli serpenyő a konyhakövön landolt.

- Ki nem állhatom a képed – közöltem a sráccal, amint magabiztos vigyorra húzta volna a száját. – Kimennél, amíg összetakarítok?

- Segíthetek is – ajánlotta fel, de ráripakodva félbeszakítottam.

- Épp eleget tettél! - Utáltam magam, amiért haragszom rá, mert ez volt az utolsó, amit tenni szerettem volna. Azonban minden összezavart, és ezek után én sem akartam megkönnyíteni a dolgát.

- Nem értem…

- Menj ki! – kértem halkabban, nem kevesebb feszültséggel.

- Nem – közölte erre szárazon. – Így is jó leszel. Indulunk, most azonnal.

- Nem hagyhatom ezt a rumlit itt…

- Senki nem fogja számon kérni rajtad, de azt igen, ha Erinnel történik valami. Mi miatt akarsz inkább Mary előtt magyarázkodni?

Meglepve néztem rá, és emésztgetni próbáltam a szemétséggel erősen határos ultimátumát. Egymás erejét méregetve szemeztünk egy percig.

- Miért érzem úgy, mintha fenyegetnél?

- Mert paranoiás vagy – mondta közömbösen, és anélkül, hogy megvárt volna, dühösen mormogva elindult kifelé a házból.

Gőzöm nem volt, mi van a nővéremmel, viszont nem nagyon maradt más választásom. Egy kopott tornacsukát magamra húzva, Luka után rohantam.

- Legalább elmondhatnád, mi folyik itt! – kiabáltam. Persze nem várt meg, és elég gyorsan haladt, hogy futnom kelljen utána.

- Erin és Heine elment Kaelie-vel. Heine kért, hogy kövessem őket, amint nem lesz túl feltűnő.

Ebből is értettem, hogy lehet, nem fog pozitív csattanóval véget érni a mai napom. Amiben az a lány mostanában felbukkant, sokszor zárult katasztrófával. Luka mögött igyekeztem tartani a lépést, ő pedig velem nem törődve, magabiztosan olvasott az erdő legapróbb eltéréseiben is. Bíztam benne annyira, hogy tudjam, jó irányba tartunk, de magamban annál kevésbé. Nem hiába, mostanában még Jeff is került, aztán váratlanul ugyanolyanná vált a barátságunk, mint előtte: ment tovább a kémiaóra, a szívatások a szünetben, a házi dolgozatok esténként, az ijesztő alakok a kertünkben. Az viszont, hogy Jeff reakcióit nem értettem, valljuk be elég gáz részemről. Nyugtathattam magam, miszerint a srácnak valami közhelyes problémája támadt a serdülőkorral, de az épp olyan lett volna, mint azt gondolni, hogy amit Luka iránt egyre inkább érzek, múló szeszély.

Csupa önámító hazugság.

Most gyűlöltem a fákat, ahogy unott félistenségként tornyosultak fölénk, és hamar észrevettem, hogy nem a megszokott útvonalakat követjük. Az erdő kezdett egyre sűrűbbé válni körülöttünk. Luka nem méltatott magyarázatra, még akkor sem, mikor váratlanul megdermedve kezdte kémlelni a bozótost. Túl későn vettem észre, hogy megállt, és nekigyalogoltam. Azonban nem mordult fel, ahogy máskor tette volna, csak a földre rántott egy fa tövében, és szájára tett ujjal jelezte, maradjak csendben. Semmit nem hallottam, de a srác arcáról sugárzó feszültség hamarabb megijesztett, minthogy a léptek zaja az én gyakorlatlan fülemnek is feltűnjön. Luka óvatosan kikémlelt a fa mögül, és engem sem tarthatott vissza. Valaki tőlünk pár méterre csörtetett, minket ugyanakkor nem szúrt ki. A bokroktól eleinte halovány részleteket láttam egy sötét kabátból, aztán egyetlen pillanatra felismertem Frey nyomozót. Felénk nézett, de tekintete zavartalanul átsiklott a növényzeten. A bujkálás izgalma mellett észrevettem, mennyire közel vagyunk egymáshoz Lukával. Hallottam, ahogy hangosabban szívja be a levegőt, és közben próbáltam minél természetesebben viselni az érintését. Neki nyilvánvalóan ugyanez nem okozott gondot. Pár perc múlva bátran felállt, és felhúzott engem is.

- Mit keresett ez itt? – kérdeztem.

- Egy turistaösvény volt erre régen, de az utóbbi években már nem jelölik a térképeken. Még a legelvetemültebb biológus sem merészkedne ilyen mélyen az erdőbe.

- Mégis honnan juthatott az eszébe?

- Nem messze van az a rét, ahol azt a lányt még télen megtaláltuk. Biztos ebből indult ki.

Luka nem tulajdonított túl nagy jelentőséget ennek, de nekem nagyon nem tetszett.

- Nem kellene követnünk? Mi van, ha megtalálja a tábort? Figyelmeztethetnénk őket, vagy valami. – Erre Luka a fejét rázta.

- Arra már nincs időnk. Erin és Heine fontosabb – jelentette ki, és továbbindult. – Mellesleg vannak járőreik, ha meg nem, akkor meg is érdemlik, hogy lebukjanak – tette hozzá.

- Hogy mondhatsz ilyet! – húztam fel magam. – Ők valahol a családod.

- Ezt már ezerszer megbeszéltük, nem mintha nem lenne magától is egyértelmű. Ne próbálj olyan fronton harcolni velem, amire érdektelen vagyok, és pláne ne kötözködj, amikor fontosabb feladat van kilátásban! Ha szeretnél, visszamehetsz, tudom, hogy visszatalálsz.

- Igen, vissza – közöltem, hiszen mindezek ellenére, alaposan megjegyeztem az utat. – Viszont akkor minek hívtál?

- Ezen én is percről percre többet tűnődöm.

Teljesen berágtam rá. Ide vonszolt, aztán még a végén engem tesz felelőssé érte. A szokatlan komorsága is bosszantott. Soha sem jó ötlet az első dühös gondolatot szavakba önteni, de attól még megtettem.

- Az zavar, hogy visszautasítottalak? – Szinte azonnal megbántam. Visszafordult, és először meglepett, majd sértődött arckifejezést öltött: amolyan „van ennél fontosabb dolgunk, én mégis ezzel vádolom” félét.  

- Így tettél? – érdeklődött, aztán dühös léptekkel előttem termett. Nem szeretett volna kiabálni, ráadásul jóval magasabb volt nálam. Valószerűtlenül zöld szeme hidegen villant rám. – Vagy inkább arról van szó, hogy fogalmad sincs, mit akarsz? Hülyítesz engem is, meg azt a másik szerencsétlent.

- Ez nem igaz! – vágtam vissza. – Te kezdted a hazudozást, de erről úgyis feleslegesen vitázunk. Beismerted, de sosem hitted, hogy tévedtél volna bármiben! Hogyan bízhatnék meg benned valaha?

- Erről van szó? Még mindig itt tartasz? Komolyan azt gondolod, átverlek? – szűrte a fogain keresztül. Nem feleltem, és nem is várt választ. – Ha ennyire akarod tudni az igazat, hát tessék. Mindennél jobban vágyom rád, és egészen idáig nem éltem át hasonlót. Bárkit megkaphattam, érted? De nem volt szükségem senkire. Aztán belibegtél ide, majd belekezdtünk ebbe a kiállhatatlan játékba, amiben hol beengedsz, hol nem, mint azt a mesebeli farkast. Ez a döntés sosem volt az enyém. Nem kedvelem a haverod, de furcsa módon a sortársam lett miattad, és ez egy cseppet sem tetszik. Túl sok a félreértés és a vita kettőnk között, úgyhogy hosszas megfontolás után azt hiszem, mégsem illünk össze – közölte szépen összefoglalva.

- Legalább egy valamiben végül egyetértünk – mondtam a lehető legnagyobb nyugalmat magamra erőszakolva. Luka nem szólt többet, csak megfordult és otthagyott. Felfogtam a szavakat, amiket mondott, és sejtettem, hogy jobban is fog még fájni, mint most, de addig eltelik egy kis idő, amit jobb valami hasznossal kitölteni. Nem mentem utána, ezúttal nem. Aggasztott, hogy a nyomozó talán épp a falkát keresi, de az ő szemszögéből mindössze egy csapat gyanús alakot talál majd az erdőben. Egy ismeretlen szektát vagy bűnbandát. Felrémlett, hogy az a pasi a birtokukon állítólag a tábor körül bolyongott. Talán beszélt is azóta, és Frey nyomozó ezért van itt. Ha pedig idegeneket talál, bizonyára hamar szerez magának felelőst a különös esetekhez. Sietve szegődtem a nyomába. Erin ugyanezt tette volna a helyemben, hiszen a farkasok számára sokat jelentettek, akkor is, ha ellenségessé vált a hangulat köztük. Heine pedig vele volt. Nem tudtam biztosan, kedvelem-e újabban, de tisztában voltam vele, hogy Erint rá lehet bízni. 

Nehezen követtem az ösvényt, és nagyrészt hiába kerestem a nyomokat az avarban. Nem értettem hozzájuk, kár lett volna tagadni, viszont Frey határozottan haladt előttem. A távolságot alig lehetett megbecsülni, hiszen néha minden centi haladásért küzdeni kellett a sűrű bozótban. Hamarosan végre meghallottam a tagadhatatlan zajt, amit okozott ebben a zöld masszává alakult erdőrészben. Aztán hirtelen annyira közel kerültem hozzá, hogy jól láttam, egy térkép alapján követi ezt az utat. Egy fa mögé bújtam, mielőtt észrevett volna, és levegőt sem vettem. Ha furcsának is talált valamit, nem állt meg körülnézni. Már biztosan tudtam, a táborhoz fog eljutni. Semmi sem véletlen. Vártam, hogy tovább menjen, azonban a léptek mintha inkább közeledtek volna. Idegesen lapultam, mígnem egyszerre csend lett. Néma, várakozó csend, de erre csak akkor jöttem rá, mikor négykézláb előmerészkedtem.

A farkas mozdulatlanul figyelt aranysárga szemével, testtartása egy laikus számára gyanúsan támadásra kész beállást sejtetett. Lefagytam. Sosem vágytam efféle befejezésre, de valahol sorsszerűnek találtam. Vadul gondolkodni kezdtem, mit kell ilyenkor tenni, és semmi nem jutott eszembe, csak annyi, hogy Erin biztosan tudná, hogyan oldja meg…

- Nagyon lassan kezdj el hátrálni! – súgta mögöttem Luka. Majdnem felsírtam örömömben, és úgy tettem, ahogy mondta. Nem lehetett más választásom. Az ezüstfehér farkas kíváncsinak tűnt, de éreztem, hogy egyetlen rossz lépés is elég lehet, amit félreértelmez. Hiperlassan tolattam Luka felé, nem mertem elfordulni.

- Jól van, nyugalom – biztatott.

Balról a bozótban valami mozogni kezdett, ez elvonta a farkas figyelmét is. Luka mellettem termett, a bokorból pedig Naska lépett elő, mintha minden természetes lenne. Az állat a levegőbe szagolt, majd inkább eliramodott.

- Nem tudtam, hogy vannak még farkasok az erdőben – morogtam feltápászkodva.

- Csak egy kisebb falka, nem messze van a vadászterületük – mesélte Naska vidáman. Egy ideje nem láttam, de semmit nem változott. Ugyanolyan kölyökképű maradt, hiába a serdülőkor. – Ez egy fiatal példány volt, valószínűleg jobban tartott tőled, mint fordítva.

- Kösz, most sokkal nyugodtabb vagyok – hálálkodtam.

- Azt nem mondtam, hogy nem végezhetett volna veled.

- Minden oké? – kérdezte Luka felém fordulva, hangjában nyoma sem volt a korábbi haragnak vagy szemrehányásnak.

- Persze. A nyomozó viszont messze járhat. A tábort keresi.

- Már rajta vagyunk – felelte Naska.

- Mennünk kell – emlékeztetett közben Luka is. Mire visszanéztem, a kölyök el is tűnt abba az irányba, ahonnan jött. – El fogják csalni egy másik ösvényre – kaptam a magyarázatot.

- Mégis utánam jöttél – állapítottam meg. Zöld szeme beismerően csillant.

- Nem tehettem mást. Erin máskülönben megölne, és kivételesen igaza lenne. Persze nem hittem, hogy épp egy farkassal talállak szemközt.

- Én sem. Azért köszönöm. – Luka egy bólintással nyugtázta hálám.

- Jobb lesz, ha sietünk. Nem tudom, mire készül Kaelie, és túl sokáig húztuk az időt.

Kimondatlan megegyezéssel egyelőre nem esett szó többet a legutóbbi vitánkról. Egészen vadregényes fák uralták azt a részét az erdőnek, ahol végül mégis együtt kötöttünk ki. Volt valami hátborzongató a levegőben, és nem segített, mikor Lukát szintén idegesnek láttam. Az előttünk emelkedő dombtetőre trükkös, elrejtett út vezetett fel. A fenyők nyikorogtak a szélben, a meleg ellenére pedig mintha fáztam volna. Nyugtalanított, hogy Erin itt van. Mégis mi folyik itt, amit máshol nem lehetett volna megcsinálni?

A dombtetőről lenézve még hatalmasabbnak tűnt az erdő, mint valaha gondoltam. Apró lények voltunk csupán, azt képzelve, hogy mi irányítunk. Vajon egykor Virginia mit képzelt?

- Mi a franc…? – nyögte Luka mögöttem, és megfordulva követtem tekintetét az indás bokrokra. Első pillantásra nem, de másodszorra én is megláttam a romos kis építményt, ami alig ütött el a környezetétől.

- Miért jut eszembe egy sorozatgyilkos? – tűnődtem.

- Mert ez a hely éppen megfelelne egynek – dohogta Luka, majd elindult megkeresni a bejáratát.

- Azt akarod mondani, hogy itt vannak?

Nem kellett felelnie. A hangunkra Kaelie jelent meg, mogorva arca sokat elárult a rólunk alkotott véleményéből.

- Ne érts félre minket, nem gondoljuk, hogy sorozatgyilkos vagy – oldotta a feszültséget a srác, szándékosan nem sok sikerrel, és egyszerűen félretolta, amikor bement. Kaelie helyette rajtam felejtette megrovó tekintetét, és szemmel követett, amíg én is Luka után mentem.

Odabent az apró teret kitöltő émelyítő illat csapott meg, egészen beleszédültem, a látvány ezt mégis felülmúlta. Erin eszméletlenül feküdt valami hevenyészett beugróban, mellette Heine a földön. Minden valaha érzett duzzogásom a nővéremmel szemben eltűnt. Nem erre számítottam, és nem csak én. Luka megfeszült állkapoccsal, némán várta a magyarázatot a belépő Kaelie-től.

- Álomjárnak. Nincs semmi bajuk.

- Egyelőre neked se – sziszegte a srác, miközben Erin mellé telepedtem. A bőre meleg volt és egyenletesen lélegzett, de valamit akkor is természetellenesnek éreztem. Biztosan nem volt normális, armit Kaelie művelt velük.

- Ha kinyírod őket, te sem mész ki innen élve! Senki nem fog keresni – ajánlotta Luka.

- Hiába fenyegetőzöl, nem érsz vele semmit. Ez a dolog már nem rajtunk múlik.

- Hogy fognak magukhoz térni? – kérdeztem.

- Nekik kell kijutniuk. Látják a múltat, vagyis annak egy nézőpontját, de nem változtathatnak rajta. Mire pedig a Nap felkel, visszatérnek.

- Ajánlom, ne csak elméletben legyen így! – közölte Luka, mielőtt kiviharzott volna.

Kettesben maradtam a lánnyal, de nem foglalkozott velem, egyszerűen leült az egyik sarokban.  Feltehetően nagyon értett hozzá, hogyan kell másokat semmibe venni. Az arcát egy dús vadszőlő inda takarta. Úgy éreztem, vele sincs minden rendben. Ennyi keserűség nem származhat a semmiből.

- Feleslegesen méregetsz – szólalt meg látatlanban.

- Csak kíváncsivá tettél.

- A te fajtád mindig az.

- Fogalmad sincs, mi fog történni, igaz? – álltam fel, és végignéztem a szú ette asztalon szétszórt növénymaradványokat.

- Azt nem tudom, mit fognak találni.

- Hogy érted? – léptem elé. Fáradtnak tűnt és törékenynek. Hirtelen megértettem, ő sem szívesen tette mindezt, vagy vállalta a felelősséget, azonban nem Erin miatt.

- A nővéredet megmérgezi az a másik erő, egy átok, amit eredetileg nem ő kapott. Akkora gyűlölet hozta létre, ami másokba is átsugárzik, és önmagát gerjeszti. Akárki a forrás, ha nem találjuk meg, vele pusztulunk majd.

- Mi lenne a célja?

- Őrület, mi más? – nézett rám hideg szemével. – Az eddigiek alapján talán még azt is képzeli, uralkodik felette, de ez nem így van. Érzem. A tábor közelében járó idegen egy fenyegetés volt tőle. Tud rólunk, talán pont miattatok. Viszont, ha felhasználja ellenünk az átkot, attól még elbukik ő is.

- Miért gondolom, hogy ezeket nem mondtad el senkinek? Mielőtt oda küldted volna őket, ahol vannak… Még az sem befolyásolt, hogy Heine ugyanolyan veszélyben van, csak mert nem te kellesz neki.

Szemernyi meglepettség sem suhant át az arcán, inkább hűvös érdeklődés.

- Több lehetőség van benned, mint a testvéredben – nevetett halkan. – Nincs erőd, vagy azt hiszed.

- Mi a legrosszabb, ami történhet velük?

- Úgy beszélsz, mintha nem lennél tisztában vele. Ha már túl erőssé vált az átok a nővéredben, semmi sem garantálja, hogy nem teljesedik ki rajta, mielőtt felébred. Olyan ez, mint valami kórság.

Képtelen voltam elképzelni, hogy ez megtörténhessen. Még egy pillantást vetettem az alvó Erinre és Heinére, aztán inkább kimentem kiszellőztetni magamból ezt a borzasztó illatú aromát. Lukát egy fának támaszkodva találtam a dombtető szélén. A szürkület belepte a tájat, a csend teherként ereszkedett ránk. Csak a távolból szűrődött az éjjeli állatok zaja, körülöttünk mégis minden hallgatott.

- Nem sejtettem, hogy ekkora baromságra képes – mondta Luka a távolba meredve.

- Heine? Én örülök, amiért Erin nincs egyedül, jelentsen ez bármit is most.

- Sajnálom, amit korábban mondtam – nézett rám. – Nem a megfelelő módon, és nem a legjobb időben tettem, mikor egyébként sem kellene egymás ellen fordulnunk.

- Attól még igaz, nem? – feleltem halkan, és a messzeséget kémleltem. Nem mertem a szemébe nézni.

- Sosem voltam az a megbízható típus – ismerte be.

- Most itt vagy – emlékeztettem. – Akkor, amikor kell. Lehet, te is velünk együtt változol.

Hirtelen pont úgy pillantott rám, mintha meg akarna csókolni. Aztán pedig meg is tette. Ezúttal azonban ráérősen csókolt, nem birtokolt, nem borított el minket vad szenvedély. Helyette maradt a biztonság ígérete, érintése az örökkévalóságról suttogott. Majd vége lett, akár egy könnyű nyári zápor, de csak alig húzódott el. Arcát a vállamra ejtette, mintha túl fáradt lenne a szavakhoz.

Éreztem, hogyan tudna szeretni, milyen lenne, ha gyenge, de nem vallja be, és azt is, milyen volna, ha mégis elhagyna. Hinni akartam neki, elnyomni azt a vékony kis hangot, ami az ellenkezőjét súgta.

- Ha befejeztétek az enyelgést, ideje lenne foglalkozni a valódi problémával is – bukkant fel Kaelie, mire szétrebbentünk.

- Miről beszélsz? – kérdezte Luka kedvetlenül.

- Nem emlékszel? Amennyiben nem ébrednek fel napfelkeltéig, nem fognak tudni visszatérni.

- Azért ezt mintha nem pontosan így mondtad volna! – csattantam. Kaelie arca rezzenéstelen maradt.

- Mit akarsz, mit tegyünk? – vette át a szót a srác. 

- Heine vissza fog térni, Erinnek viszont nem lesz olyan egyszerű, és csak egy valaki segíthet neki ebben – mondta Kaelie, és rám nézett.

Ez nem lehet komoly.

Egyszerre megértettem, nem véletlenül kellett ide jönnöm, és a legkevésbé sem tetszett az ötlet, hogy Erin sorsa egy csapásra az én kezembe került.