Az orromat csavaró füstszag ébresztett. Zavartan és túl gyorsan ültem fel a kemény padon, hogy aztán szédülve kelljen megkapaszkodnom a szélében. Egy konyhában voltam, és az ablakon túl kiabálás és lovak nyerítése hallatszott. Nehezemre esett felkelni, mintha ezer éve nem tettem volna. Nyomott kábultság ült rajtam, és valami fontos dolog miatti sürgetést éreztem, hogy észhez térjek. Egyszerre éreztem magam a megfelelő és egy idegen helyen. Habár furcsa volt, de egészen addig nem éreztem pánikot, amíg az ablaküvegben megpillantottam a képmásom, és egy idegen nő nézett vissza rám. Megrohantak az emlékek, miközben hitetlenül közelebb léptem az ablakhoz. Nektek kell boldogulni és emlékezni – rémlett fel, tudatom legmélyéről pedig előmászott Kaelie hangja. Messziről kísértett, és a düh, amit keltett bennem, szinte mart. Hogy engedhettem ezt neki? Ráadásul Heine sem volt velem. Rossz érzés kerített hatalmába.

- Még mindig nem vagy felöltözve? – rontott be mögöttem egy rosszkedvű, cingár nő. Cselédnek tűnt, kezében egy kosarat cipelt, és pont előttem tette le. – Igyekezz már! – ripakodott rám, mire a helyiségben lévő egyetlen ládához léptem. Éreztem a hátamon gyanakvó tekintetét, aztán észrevettem, hogy egy közeli székre van kitéve az övéhez hasonló öltözék. Nem sejthettem, kinek a bőrébe kerültem, de valahogy felsejlett előttem néhány emléke, így végül nem okozott nagyobb gondot felöltözni. Addig a morcos asszony egy fiatal lányt is kizavart, aki szintén egy kosarat hurcolt. Maria. Valahonnan tudtam a nevét, és azt, hogy nemrég érkezett ehhez a házhoz. Pillanatokon belül együtt dobtak ki minket az utcára, miközben rájöttem, ruhák és mindenféle rongyok vannak nálunk. Hamar összeraktam a képet: Kaelie visszaküldött a múltba, hogy egy mosónő kalandjait átélhessem.

Követtem Mariát, aki lehajtott fejjel, szótlanul haladt előttem. Nem volt különösebben szép, tekintetéből a vereség fájdalma sugárzott. Rég feladta, hogy más legyen a célja ezen a világon, minthogy mások szennyesét mossa, de talán ez itt így volt rendben. Nem foglalkozhattam vele, még mindig kicsit szédültem, és mintha nem lettem volna teljesen ura a testemnek sem. A bensőmet korábban is fojtogató feszültség erősebben akart kitörni, mint valaha. Talán pont azért, mert Emilia itt élt, ő gerjesztette. Mindennél jobban vágytam vissza a saját otthonomba, ugyanakkor sejtettem, ez percről percre nehezebb lesz. Az érintetlen táj körülöttünk meg sem közelítette azt, ahol mi éltünk, mégis Wolfvalley volt, ha egyáltalán így nevezték már. Belegondolva, semmit sem tudtam a helyi történelemről, ami segíthetett volna, leszámítva Virginia meséjét. A kosár kezdett igazán nehézzé válni, de nem mentünk sokáig. Egy patak leágazásához másztunk le egy vízmosásba. Egy másik, középkorú nő is ott volt, és szürke szemével figyelte, amint lepakolunk. Nem annyira hasonlított a helyiekhez, akiket útközben láttam. Ruhája alapján leginkább valamiféle indiánnak tűnt, sötét haját szabadon engedte, egészen fehér bőre azonban elütött a Pocahontas stílustól. Valami levelet rágcsált, és ki is köpte elénk, mielőtt megszólalt.

- Hallom, a városiak már az utcára is alig mernek kilépni, annyi a boszorkány. Így van-e? – kérdezte megvetéssel a hangjában. Maria felelt.

- Nekünk ehhez semmi közünk. Mért nem megy, és érdeklődi meg a bíráktól?

- Nem őrültem meg, mint azok a lányok, akik miatt kezdődött! Még a végén én is ketrecben végzem.

- Kikről beszél? – szóltam közbe. Érdeklődve figyelt, aztán válaszolt.

- A Matthews lányok, azok a félvér Willard fattyak tehetnek mindenről! Ha nem bolondulnak meg, most nem kellene minden nap azon aggódni, kit visznek el a bírák. Akinek a közelébe mennek, annak vége. Egykor vigyáztam is rájuk, és elhiszem, hogy aki abból a vérből való, mindenre képes.

- Ha viszont neked nincs mit titkolnod, minek menekültél az erdőbe? – hozta fel Maria.

- Mert nem bízom bennetek! Eleget segítettem másoknak a bajban, de azok ellenségeinek is, hogy vagy emez, vagy amaz sodorjon gyanúba.

Még vitatkoztak, amikor a közeli bokrokban egy sárga szempár villant rám. Azonnal tudtam, hogy Heine az, majd a gondolaimba férkőző képek meg is erősítették ezt. Azt akarta, hogy kövessem. Különösebb magyarázat nélkül félretettem a ruhákat, majd nekiindultam az erdőbe. Bár utánam kiabáltak, egy gyors kifogással megelégedtek, és tovább tárgyalták, kinek a hibájából történnek a dolgok.

Heine jóval előttem futott a fák között, és csak egy távoli, biztonságosabb helyen várt meg. Kétségbeesve térdeltem le elé, miközben reméltem, nem menekül el és nem is támad rám az őt kitöltő farkas ösztöneiben bízva. Bundája épp olyan fehér volt, mint eredetileg, de a hátán szürke árnyalat keveredett bele. Hallottam a gondolatait, éreztem a zavartságát, amiért így alakult. Úgy volt, hogy segít nekem, de ebben a formájában szűkre szabott lehetőségeink maradtak.

- Meg kell találnunk Emiliát – mondtam neki. – Viszont fogalmam sincs, merre keressem. Talán a városban van, vagy legalább ismerik.

Heine értette, mit akarok, de egyből azt sugallta, hogy ez veszélyes lehet. Igaza volt, mégsem akadt sok lehetőségünk. Már Emilia gondolatától is forrongott a bennem tomboló idegen hatalom.

- Te mit művelsz itt? – bukkant fel mögöttem Maria. Apró, gyanakvó szemével méregetett engem és a megrezzenő bokrot, ahol Heine épp eltűnt. Biztosra vettem, hogy látta, amint egy farkassal beszélgetek. Kínosan megérintette a mosólúgtól sebes kezét, de aztán megrovón folytatta. – Ha be akarjuk fejezni, el is kell kezdenünk a munkát! Ne téblábolj itt!

- Még egy adag van, amit el kell hoznom – hazudtam, ő pedig hitetlenül ugyan, de bólintott.

- Ne időzz sokáig!

Visszamentünk a patakhoz, én azonban tovább követtem az idefelé vezető nyomainkat. Heine távolról a nyomomban maradt, tisztán éreztem a jelenlétét. A nehézségek akkor kezdődtek, mikor kiértem az erdőből. Nem tarthatott velem. Helyette a megérzéseimre hagyatkozva indultam el, és rövidesen az álmaimból is ismerős környék tűnt fel. Emilia itt lehetett valahol, szinte fojtogatott a jelenléte. A városra ülő feszültség és óvatlan pillantások alapján jogosan menekült volna el bárki, függetlenül attól, megvádolja-e valaki. A főtéren kalodát állítottak, és még számomra is nyilvánvaló volt, hogy nemrég használták – bizonyosan nem utoljára.

- Ő az! Fogjátok el! – üvöltötte tőlem nem messze valaki, mire összerezzentem. Egyetlen másodperc elég volt, míg a tekintetem találkozott azzal a nőével, aki minden éjjel gyötört. Emilia előttem állt, és bár közel sem látszott olyan bosszúszomjasnak vagy veszélyesnek, egyértelműen ő volt az. Térdre estem a testemet átfutó remegéstől, de a körülöttem összeverődők ezt vagy nem vették észre, vagy azt hihették, imára borultam le. Két férfi fogta meg Emiliát, miközben a dühös tömeg skandálni kezdett. Szédültem, alig észleltem, mi folyik itt, mígnem szorítást éreztem a karomon. Maria kapaszkodott belém, szájából ocsmány szavak szivárogtak, mialatt a bírákért kiabált. Nyoma sem volt a leszegett fejű, ügyefogyott mosólánynak.

- Láttam, ahogy egy farkassal társalgott! – üvöltötte, a tömeg pedig egyszerre rám figyelt, és egyetértően visszhangozta Maria vádjait. Hogy került ez ide? Egyszerre megértettem, hogy ő sem maradt a patakparton, talán azonnal utánam jött, várva az alkalomra. Én pedig hülye módon megadtam neki. Látta, mikor Heinével beszéltem, és egyből elárult, amint lehetett. Ráadásul minél nagyobb a cirkusz, ő annál kevésbé lesz gyanús, gondolhatta. Az egyik Emiliát elfogó férfi odalépett hozzánk. Testéből izzadtság és kaporszag áradt. Undorodva húzódtam hátrébb, ahogy közelebb hajolt szemügyre venni.

- A vadakkal társalgott? – kérdezte a mosólányt.

- Igen, magam láttam. Ez is olyan, mint az a másik.

- Láttam, hogy összeesett, mikor a másik boszorkányt elfogták! – kiáltotta valaki, mások egyetértően morogtak.

- Hozzátok! – intett két másik pribéknek, és mielőtt feleszmélhettem volna, már Emilia nyomában hurcoltak.

Tulajdonképpen ezzel megfelelő alkalom nyílt, hogy beszélhessek vele, nem mintha örültem volna. Néhányan megálltak bámulni a menetet, ami egy imaház felé tartott velünk. Azonban nem mentünk be a nyitott ajtón, hanem mögé hurcoltak, ahol fogdát állítottak. Emiliát és engem ugyanabba a cellarészbe zártak. A priccs körül kevés szalmát szórtak szét, és ami különös volt, hogy csak mi ketten voltunk foglyok, holott az ilyen letartóztatások mindennaposak lehettek az utóbbi időben. Vajon milyen gyorsan vizsgálták meg a gyanúsítottakat? Senki nem mondott semmit, egy őr maradt a közelünkben, habár ő sem túl közel.

Hosszú órák következtek, mialatt reménykedtem, hátha véget ér ez az álom. Emilia itt volt, az igaz, és magabiztosan nézett néhány kíváncsiskodó szemébe, ugyanakkor én nem mertem hozzászólni. Féltem, hogy akkor kitör belőlem az az erő, amivel éppen az ő átka sújtott. Nem tudtam elképzelni, miféle hatalommal bír, pláne, ha erre valahogy rájön. Még, ha alaptalan is volt a félelmem, nem tehettem ellene. Ugyanakkor úgy éreztem, találkoztam már egy hozzá hasonló kisugárzású emberrel, de nem tudtam rájönni, hol. Lopva figyeltem őt. Nem törte meg a nyilvánvalóan rá váró sors. Régen tudta.

Egészen besötétedett, mikor egy tisztes kinézetű, légiesen szép nő bukkant fel tőlünk nem messze. A fáklyák fénye táncolt bűntudattól sugárzó arcán. Az őr nem foglalkozott vele, viszont Emilia rögtön felfigyelt rá. A nő biztos távolságból bámult, mintha nem lépne át egy láthatatlan határt. Emilia felállt, megfogta a rácsokat, és a levegő is megváltozott körülötte. Fenyegetővé, gyűlölettől csöpögővé vált. Aztán a nő minden további nélkül elsétált, és eltűnt az imaház mögött. Hirtelen ráébredtem, ki volt az: Elizabeth, Emilia testvére.

Emilia megfordulva végigmért, észrevette, hogy szemmel tartom, de nem kért számon. Üres tekintettel a sarokba húzódott, és újabb órákra csend borult ránk. Azzal bíztattam magam, hamarabb visszatérek a saját világomba, minthogy annak a lánynak a büntetését kiálljam, akinek a bőrébe kerültem. Csakhogy a rémálmom az éj leszálltával kezdett túl valóságossá válni. Ami eddig képzetnek tűnt, lassan testet öltött. A rácsok valódiak voltak, akárcsak a bőrömet átitató hideg, a lelkemet mérgező sötét és a levegőt betöltő különös füst szaga. Talán Kaelie direkt küldött ide, talán így akart bosszút állni. Percről percre elöntött a kétségbeesés, és szabadulni akartam. Heine a sötétség leple alatt osont keresztül az elcsendesedő városon. Azt kívántam, bár megnyugtatónak érezném a jelenlétét, de ő is épp úgy félt, mint én.

Úgy láttam, Emilia alszik, így kidugtam a kezem, és hagytam, hogy Heine a tenyerembe hajtsa az esti párától nyirkos fejét.

- Azt hittem, Virginia az egyetlen, aki a farkasokkal beszél – szólalt meg Emilia, mire a farkas és én is összerezzentünk. Nem aludt, hanem ő is engem figyelt.

- Tévedtél – feleltem.

- Nem túl hasznos képesség – sóhajtotta. – A vadak az erdőbe valók.  

- Hol van most ő?

- Megszökött, de nem bújhat el soká. Az itteniek mindenkit megvádolnak, aki kicsit is gyanús, és aki megszökik, az tulajdonképpen beismeri a bűneit. Az ilyet pedig bármi áron előkerítik. Bizonyára az imádott farkasaival játszadozik valahol odakint.

- Téged ártatlanul hoztak ide? – kérdeztem, mire szúrós szemmel előrehajolt.

- Téged talán nem épp egy farkassal láttak? Egy állattal, ami gyermekeket és jószágokat ragad el? Itt senki sem ártatlan.

- Valaki azt mondta ma, erről az egészről a Willard-lányok tehetnek – jutott eszembe.

- Ne mocskold be ezt a nevet! – sziszegte. – Ők Matthews-ok, és az apjuk az egyik bíró, aki máglyára küld mindünket. Mind egyforma abban a családban, hazugok, árulók és gyilkosok.

- De téged nem ők árultak el – mondtam egykedvűen.

- Úgy hiszed, sokat tudsz? – Heine egyre idegesebben figyelt minket. – Meghalsz úgy is, tudhatod az igazat. Jobb, ha egy lélek osztozik velem benne. Megátkoztam őket, hogy az őrület kergesse a halálba mindet! Az átkoknak pedig ára van, de szívesen meghalok érte. A nővérem mit sem nyer a boldog életével, ha elveszem tőle a gyermekeit.

- Miért gyűlölöd ennyire? – A kérdésemre Emilia elhallgatott egy percre. Felállt, majd járkálni kezdett.

- Elvette, akit én szerettem, és az övé lett, ami nekem járt. Soha, egyetlen utódja sem menekülhet tőlem, míg a csontjaimra nem hullik a vérük.

Dermedten hallgattam a szavaiból áradó bénító gyűlöletet. Nem is sejtheti, mit tesz ezzel. Hatalmat adott Elizabeth utódainak, ami a végzetüket is jelenti majd. Emilia váratlanul elém lépett, és felrántott a földről. Bőre ismerősen perzselte a karom, épp, ahogy először Rooney érintése. Hátam a cella falának nyomódott, de alig éreztem a fájdalmat a testemet átjáró zsibbadástól. Mintha valami legbelül lángolt volna, aztán eltűnt, helyét pedig üresség vette át. Emilia épp olyan gyorsan eresztett el, mint ahogy megragadott, és csak ekkor vettem észre, hogy vérző csuklóját szorongatja. Kábultan a földre csúsztam, mögöttem a rács alatt kapart kis résen Heine átpréselte magát, és megmarta Emiliát. Most vicsorogva állt közöttünk, de már az őr is felénk tartott. Furcsán megkönnyebbültem, ellenben nem tartott sokáig.

- El kell tűnnöd! – parancsoltam rá, de Heine nehezen akart engedelmeskedni. Aztán mégis megfordult, és amíg kijutott, szoknyámmal takartam az őr elől. A férfi nem sokat bámészkodott rajtunk, és Emilia hisztérikus nevetésbe kezdett, ahogy az őr elment.

- Mi olyan nevetséges? – förmedtem rá.

- Menj csak előre, Virginia fattya! Érted jönnek előbb. Ha kiállod, megölnek, ha meghalsz, ártatlan voltál. Sok követ gyűjts a zsebedbe, mint néhány elődöd, úgy rövidebb lesz az út lefelé – javasolta gúnyosan. A jeges rémület járt át, amikor megértettem, de több férfi közeledett már felénk.

- Ez egy rossz tréfa – suttogtam. Heinét kerestem, azonban sehol nem láttam. – Nincs tárgyalás?   

- Ne légy ostoba, te lány! – vigyorgott elégedetten Emilia. – A vízpróba is az.

Hiába kapaszkodtam volna bármibe, kivittek, és megkötöztek. Csak az járt a fejemben, miért nem ébredek fel? Szavakat köptek felém, néhány imaféle is megütötte a fülem, de egyik sem szólhatott értem. Fel kellett volna ébrednem, hiszen ennél többet nem tudhattam meg Emiliától, mégsem történt semmi. Hasztalan küzdöttem a szabadulásért, durván lökdöstek, amíg nem engedtem, hogy a kötélen fogva vezessenek. A Nap tétován derengett valahol az ég alján. A kép kezdett elmosódni a fejemben eluralkodó pániktól. Kaelie valakinek a halálát említette, de nem mondta, kié kell, pláne hogyan fog ez történni. Mi van, ha tényleg sikerül megölniük?

Erin...

A nevemen szólított valaki, a suttogást a fejemben hallottam. Talán Heine volt a közelben, azonban mit tehetett volna értem?

Fák közötti avarral borított úton haladtunk végig, néhány szembejövő asszony ijedten húzódott félre, egészen az erdőbe. Nem mentünk messzire. Egy tavirózsákkal teli, olajzöld tónál sorakoztak fel a bíráim, akik épp olyan öltözéket és arckifejezést viseltek, mint a leglidércesebb álmaimban, ahol mindig Emilia halálával végződött a történet. Ezúttal viszont nem rajta volt a sor. A sötétség feloszlott, az első napsugarak a lombokat nyaldosták, amíg felsorolták a bűneim, amiket nem igazán értettem. Aztán egy mérleghintához hasonló szerkezetre erősített székhez kötöztek. Tudtam, mi következik. Az eseményeket azóta nem én irányítottam, hogy felébredtem ennek az idegen nőnek a testében, de a végét én is át fogom élni. A széket a víz fölé fordították, a feladat pedig egyszerű volt. Ha túlélem, végem, ha belehalok, ártatlan voltam. Vajon Virginia merre járt? Mennyi ideje lehetett hátra? Heine farkas képében lépett ebbe a világba, így egykori ősöm még biztosan élt. A történetet így sem, úgy sem lehet megváltozatni. Ez a gondolat suhant át a tudatomon, mielőtt egy hangos csattanással kioldották az egész hintát, és a víz alá zuhantam. A hidegtől a levegő reflexesen kiszökött a tüdőmből, aztán mindannyian csak vártunk. Sosem szerettem úszni, és azt hiszem, a fulladást pontosan így képzeltem el.

Erin...

Ugyanaz a hang hívott, és biztosan nem Heine. Mielőtt az oxigénhiánytól többet hallucináltam volna, furcsa mód kiemeltek a vízből, és köhögve kaptam lélegzet után. Persze nem volt még vége. Az újabb kör gyorsabban kimerített, de tovább is tartott. Valaki ezalatt határozottan szólongatott. Mikor harmadszor is visszadobtak, nem tervezték, hogy idő előtt kihúznak. A suttogás szinte kiabálássá erősödött, én pedig követni akartam. Mikor rádöbbensz, hogy álmodsz, és bármilyen pokoli, megérted, hogy az nem a valóság. Egyszerre húzást éreztem, de mielőtt a felszínre bukkantam volna a vízből, a kép széthullott, és végre ott nyitottam ki a szemem, ahová tartoztam.

Hanna aggódó arca fogadott, mellettem Heine már ébren volt. Elgyötört képét elnézve, én sem tűnhettem frissebbnek. Kaelie hátrébb állt, várakozó kifejezéssel.

- Többet ne használd ezt a módszert! – javasoltam hűvösen.

- Legalább megtudtál valamit? – kérdezett vissza flegmán. Luka jelent meg, és miután dühösen figyelmeztette a lányt, Hanna ugrott közéjük. Nem foglalkoztam velük, helyette megpróbáltam felidézni a részleteket. Tényleg álomnak hatott, és pontosan úgy halványodott.

Emilia mindent elmondott, amit tudnunk kellett, mégsem rémlett tisztán. Valahogy nem éreztem őt, hosszú ideje először. Heine mellém ült, hogy átkaroljon. Vajon ő mit élt át, mielőtt felébredt? Mit tett velünk Kaelie? Luka lassan befejezte a cirkuszt, majd minden szempár rám szegeződött.

- Nem Emilia leszármazottaival állunk szemben – összegeztem. – Neki nem volt senkije. Megátkozta a nővérét és a gyermekeit. Lehet, ő indította ezen a vidéken az egész boszorkányüldözést. Őrületet hoz mindenkire, még ennyi generációval később is, az utódok pedig nem tudják, hogy leginkább őket sújtja az átok.

- Meg lehet törni? – kérdezte Luka sürgetve.

- Olyasmit mondott, hogy a vére... Nem. Az utódok vére öntözze a csontjait? – Bizonytalanul néztem fel, és meglepő módon Kaelie válaszolt.

- Ez régi szokás. Úgy tartották, egy átkot nehéz feloldani, de ha a megátkozott a vérét adja a boszorkánynak, azzal megszabadul tőle. Emilia tudta, hogy meg fog halni, így az egyetlen megoldás, ha a vért a csontjaira hullajtják.

- De honnan sejtette volna, mi lesz vele később? – firtatta Hanna.

- Szerintem ebben bízott – szóltam közbe. – Olyan harag lakozott benne, ami mindenen átütött. Nem akarta, hogy feloldhassák az átkot. Azért tette az egészet, mert hitte, hogy nem lesz mód megtörni.

- Akkor bejött neki – közölte Luka. – Fogalmunk sincs, hol kaparták el azt a boszorkányt, ha egyáltalán megtették. A leszármazottai pedig szintén nincsenek meg.

- Talán Erin megtalálhatja – vélte Heine, de Kaelie leintette.

- Valami történt odaát, igaz? 

- Miért? – húzódtam összébb a vizslató pillantása elől.

- Nincs benned többé. Emilia kapcsolata megszakadt veled.

- Biztos mikor megérintett...

- Ez jó, nem? – lelkesült fel Hanna. Még neki is meg kell köszönnöm, hogy itt van, és bocsánatot is kell kérnem. A sorrend fakultatív.

- Attól még mindünket elintézhet, akit az igazi átok sújt – mondta Kaelie, és utáltam, amiért igaza van. A nézése alapján hiába tűnt el Emilia a fejemből, a lány irántam érzett haragja mit sem csillapodott.

Egyszerre haza akartam menni, elfelejteni ezt az egészet. Ennél többet nem tehettünk. Ez az egész nem rólunk szólt, nem is nekünk kellett legyőzni az ellenséget, mi mégis a nyakunkba vettük a feladatot. Mára pedig elegem volt. Heine hasonlóan lehetett ezzel. Senki nem tartott vissza minket, mikor kiléptünk a kunyhóból. A kora reggel vad illatokkal töltötte meg a levegőt, figyelmeztetve, hogy az élet minden nyugtalanságom ellenére sem állt meg. Hosszú utat kellett még gyalogolnunk, de legvégül Hannával és Lukával a nyomunkban, a birtokra értünk.

Egy gyors zuhany után – elvégre fürdőzésről jó ideig hallani sem akartam –, ott marasztaltam Heinét. Kimerülten bújtunk össze, elűzve a hideget. Nem kérdeztem, mi történt vele, féltem megtudni, és inkább elfelejtettük a megbánást. A fő, hogy véget ért. Az ágyam és Heine karjainak biztonságában hunytam le a szemem, hogy végre a saját álmaim lássam. Kaelie nem tévedett, Emilia köddé vált, legalábbis bennem. Eszembe jutott, milyen volt, mikor megérintett, mielőtt Heine megharapta volna. A zsibbasztó felismerés csupán ezután következett. Átéltem már hasonlót, és az is egy érintéssel kezdődött. Egyszerre összeállt az egész, minden apró részletével, amit egyáltalán fel tudtam eleveníteni.

Mire felpattant a szemem Mary hazaérkezésére, egyedül Rooney neve lebegett előttem.