Lyn hátradőlt az ülésben és kényelmesen elhelyezkedett. A maga mögött hagyott múlt feszültsége némileg már enyhült, de még ott rezgett zsigereiben. Emellett új élete ígérete is megreszkettette a gyomrát. Hangosan szusszant egyet, majd a mellette ülőre pillantott. A nála egy évtizeddel idősebb férfi fojtott hangja nyugtatóan duruzsolt a fülében:

- Minden rendben lesz, ne félj. Átmenetileg ezt a munkát tudtam neked szerezni, de ha megérkezünk, beszélek még más finn barátaimmal.

- Rendben. Ha zenélhetek, nem vagyok túl válogatós, te is tudod.

- Igen, azt hiszem elég jól ismerlek. Emellett így biztonságban leszel. Senki nem tudja, hogy az új művészneved - az Elynor Gay - kit is rejt... Még mindig felelősnek érzem magam a történtekért.

- Hagyd, nem a te hibád. Nem vettem észre időben, Joe milyen erőszakos barom. Előttem egy ideig játszotta a jófiút.

- Még fiatal vagy, nincs tapasztalatod az álarcok mögé látni. De nekem figyelnem kellett volna. Rebesgettek róla pár dolgot, már azelőtt, hogy együtt léptetek fel.

- Te sem láthatsz előre mindent, Michael. Nagyon jó menedzserem voltál. Sajnálom, hogy tovább nem dolgozhatunk együtt.

- A biztonságod miatt nem maradhatok melletted. Joe és a haverjai rögtön rájönnének az új személyazonosságodra, ha ezután is együtt melóznánk, viszont Finnországban jó kezekben hagylak. Most pedig pihenj, míg odaérünk. Rád fér.

- Jól van, megpróbálok aludni egy kicsit – bólintott a fiatalabb.

Már csak arra neszelt fel, hogy a gép landolt. Sóhajtva csatolta ki a biztonsági övet, majd kissé kinyújtóztatta izmait. Lyn középtermetű, százhetven centiméter magas, sportos alakja vonzotta a női tekinteteket. Ő közömbösen nézett vissza rájuk. Beletúrt vörös, hátul a válláig érő, tépett frizurájába, magára kanyarította fekete bőrdzsekijét, majd könnyedén lekapta az ülések fölötti tárolóból a kézipoggyászát. Michaelét szintén leszedte. Amikor mindketten felálltak, akkor látszott, hogy a menedzser egy fejjel alacsonyabb a zenésznél.

A reptér érkezési csarnokában nagy volt a nyüzsgés. Útlevél-ellenőrzés, csomagok... a két érkező rezignáltan viselte. Majd Michael hirtelen felvillanyozódott:

- Hé, David, régen láttalak! - integetett egy vele egykorúnak látszó szőke óriásnak.

- Michael! Remélem, nem a semmiért rángattál ki ide. Még keresnem kell ma egy embert az egyik zenekaromba. Jövő szombaton fellépésük lesz, és a dobosuk lelécelt. Vissza meg nem mondhatom, nekem és a bandának is nagy veszteség lenne – zsörtölődött angolul a megszólított.

- Azt hiszem, már nem kell tovább keresned. Bemutatom Lynt, azaz Elynor Gayt. Miatta rángattalak ide. Szüksége van a munkára.

- Üdv! Tudsz finn nyelven?

- Helló! Lyn vagyok. Angolul beszélek - hangzott a válasz tömören, miközben kezet nyújtottak egymásnak.

- Nem baj, a csapatban értenek angolul. Mit szólnátok, ha reggeli után el is vinnélek benneteket hozzájuk? Sürget az idő.

- Nem is hallgat meg előtte? - nézett fel rá csodálkozva Lyn. Egy pillanatra eltűnt komor egykedvűsége, majd visszaült arcára az eddigi semmitmondó kifejezés.

- Bízom Michaelben. Ha ő azt mondja, tudsz dobolni, akkor az úgy is van.

- Lyn egy főnyeremény – mosolyodott el az alacsonyabbik menedzser.

Kiléptek a reptéri váróból. A nyirkos hideg hirtelen csapta meg őket. Lyn megrezzent.

„Mégis, mit vártam? Ősz eleje van. Természetes, hogy északon jóval hidegebb az idő.” - gondolta.

Eközben a reptéri parkoló felé haladtak.

A mikrobuszhoz érve David kinyitotta a kocsi hátsó ajtaját, és berakták a bőröndöket, táskákat. Eközben felfigyelt egy hosszú, viszonylag lapos táskára.

- Hm… Ebben a tokban tényleg…

- Igen, keyboard van benne. A sajátom – szólalt meg a zenész.

- Dobolsz, emellett szintetizátoron játszol. Kíváncsivá tettél – jegyezte meg a finn óriás.

Lyn halványan elmosolyodott, de nem válaszolt. Hónapok óta ez volt az első apró pozitív megnyilvánulása, ami Michaelt megnyugtatta:

„Rendbe fog jönni”- sóhajtott.

A zsúfolt nagyváros zajai erősen letompítva kúsztak be a mellékutca apró kávázójába. A helyiségben kellemes meleg és halk zene fogadta őket. Lyn arcát a hideg pirosra csípte, sápadtsága eltűnt. A köd kissé átnedvesítette haját, tincsei vörös tüskékként meredeztek a fején, de nem zavartatta magát emiatt. Lassú, elegáns mozdulatokkal kavargatta kávéját, amit a reggeli után kért. Hosszú ujjai közé csippentette a kanálkát, majd precízen oldalra rakta, a csészealátétre. Mielőtt belekortyolt volna a tejszínnel szelídített fekete italba, beszippantotta az illatát.

Új menedzsere minden rezdülését figyelemmel kísérte. Michael barátja sok fontos információt elmondott már a dobosról, amíg Lyn pár percig a mosdóban tartózkodott.

„Borzasztó, min ment keresztül. Remélem, azért a zenészi képességeit ez nem befolyásolja. A fiúk szerencsére nem veszik zokon, ha eleinte nem lesz velük túl barátságos, de a múltjáról csak minimálisat, és a valódi kilétéről semmit nem tudhatnak. Nehéz menet lesz a titkolózás, de mindenkinek ez a legjobb. A munka majd segít feledni.”

- A próba után majd elviszlek a szállásodra. Ha nem gond, egyedül fogsz lakni egy kis sorházi lakásban. Majd a lakással kapcsolatos dolgokat elmondom később. Most mehetünk? Már vár az új bandád a próbateremben.

- Természetesen.

- Én akkor el is köszönök tőletek. Még van némi elintéznivalóm a városban. Minden jót, Lyn! David... - intett.

- Ilyen gyorsan?

- Te mondtad, David, hogy sürget az idő. Lynnek is jobb, ha rögtön elfoglalja magát, és nem agyal a történteken.

- Rendben. Vigyázz magadra! Majd valamikor beszélünk – nyújtott kezet David.

- Minden jót, Michael, és mindent köszönök. Remélem, még találkozunk – hajolt meg régi menedzsere felé Lyn.

David csak most, az elköszönéskor figyelt fel rá, hogy új pártfogoltja viselkedése, gesztusai távol-keletiek, bár úgy tűnt, némi európai vér is folyik az ereiben. Karcsú, mégis izmos, keleten magasnak számító termete, macskaszerűen elegáns mozgása, zöld, ferde vágású szemei, finom arcvonásai voltak, de nem lehetett megállapítani róla, hogy fiú vagy pedig lány. Valódi koránál pár évvel fiatalabbnak tűnt, épp csak nagykorúnak, pedig már huszonnégy éves volt. Ruhája alapján sem derült ki valódi neme. Fekete farmernadrág, kék színű pulóver és fekete bőrdzseki, bőrbakancs – ilyen öltözéket bárki viselhet.

„Androgün kinézetű, mint manapság sok modell. Állítólag egy keveset változtattak az arcán is, plasztikai műtéttel. Nem hinném, hogy azok felismernék, de jobb az óvatosság. Ilyen külsővel tarolni fog a színpadon. Ha felfigyelnek rá, reklámokba is fogják hívni. Igaz, Michael átküldött néhány felvételt róla, de a mostani gondok miatt nem értem rá megnézni, így még nem hallottam, mire képes. Annak a Kirrinek is most kellett botrányt csinálni, amikor talán kezdtek volna ismertebbé válni! De Michael mindig biztos érzékkel választja a tehetségeket. Ő beválhat Kirri helyett” – töprengett vezetés közben a menedzser.

Néha - menet közben - vetett egy oldalpillantást a mellette ülőre, de egyikük sem szólt. Lyn az őszi köddel szürkére festett nagyvárost bámulta az ablakon keresztül – már amit látott belőle.

Úgy tíz percnyi autózás után David bekanyarodott egy épület mellé. Áthajtott egy sorompón, ami a mágneskártyájával nyílt. Beálltak egy tágas, kamerákkal őrzött, fémrácsos kerítéssel övezett parkolóba. A ködfátylon keresztülsejlett néhány, a lecsapódott párától csöpögő ágait bánatosan lógató fenyőfa, mögöttük pedig a betonház tömbje. Közelről irodaépületnek tűnt.

- Gyere. Mindent hagyj a kocsiban – utasította Lynt, aki némán bólintott.

Bementek az önműködő üvegajtón, ami nyílás közben visszatükrözte a nyirkos kinti világot és a belépők alakját.

A fényesen megvilágított előcsarnokból lépcsőn és liften is fel lehetett jutni az emeletekre, de David egy enyhén lefelé lejtő oldalfolyosóra tért.

- Itt lent vannak hangszigetelt helyiségek, az egyiket bérli a cég a saját zenekarai részére. Egyébként odafent, a negyedik emeleten vannak az irodáink is. A két banda és három énekes szoros időbeosztással dolgozik, mert mindenkinek szüksége van erre a teremre. Bár a Demonheart, akikhez te fogsz belépni, próbálni szokott az állandó fellépéseik helyén is, egy klubban.

- A Demonheart... ez most egy klubzenész csapat, vagy koncerteket adnak?

- Leginkább klubzenészek, de már volt koncertjük is. A következő fellépést sikerült a klub tulajdonosával egyeztetni, tekintettel a régi dobos gyors és váratlan távozására. Most leredukálva, csak két órás koncertet fogtok adni.

- Két óra. Az nagyjából tíz-tizenöt zeneszám – gondolkodott hangosan Lyn. - Egy hetem van rá, hogy begyakoroljam a szólamokat. Rendben, szerintem menni fog.

Megálltak egy párnázott ajtó előtt:

- Megérkeztünk.

A menedzser határozott mozdulattal nyitott be a terembe. Lyn nagyot lélegezve próbált lenyugodni, míg arca rezzenéstelen maradt. Belépett az ajtón, David után.

Négy kíváncsi szempár kereszttüzében találta magát.