– Gondolkodtam – jegyezte meg AJ, és betömte a rántottája maradékát.
– Te egyfolytában gondolkodsz – vonta meg a vállát Rose, fel sem nézve a sütésből. Majdnem szemrehányó volt a hangja.
Ezt meg mi lelte? – tűnődött a fiú. Bántja, hogy tegnap úgy kitárulkozott? Havibajos? Vagy épp nem akar megjönni neki? Az utóbbit nem tartotta túl valószínűnek. Rose ciklusa pontos volt, mint egy svájci óra, igaz, ezzel a lány rútul vissza is élt: csak naptármódszerrel volt hajlandó védekezni, hallani sem akart óvszerről vagy tablettáról. A büdös és kényelmetlen gumit AJ nem hiányolta ugyan, de képtelen volt nem felvilágosítani az unokatestvérét, hogy így hány százalék esélye – esélyük – van egy nem kívánt terhességre.

Rose az időről időre felhozott számokra általában annyit válaszolt: „Akkor dugjál mással!”, és leteremtette, hogy még mindig nem szerzett barátnőt. Ha viszont a szerelemről volt szó, a lány makacsul megtagadta, hogy bármit is mondjon; egészen előző estig, amikor egy gyenge pillanatában elárulta, hogy a viszonzott formájában még neki sem volt része. Kipróbáltak ugyanis némi tequilát – szex helyett –, és Rose-t jobban kiütötte, mint számított rá.
– Az a baj a tetves kisvárosokkal – csuklotta a lány keresztben álló szemekkel –, hogy az előítéletek nagyra nőnek bennük, és az emberek szokásjog alapján vetik meg a magamfajtát, nem erkölcsösségből. – Sóhajtott egy nagyot. – Szeretek valakit. Azt hiszem, én sem vagyok teljesen közömbös a számára, csak mivel a rendőrfőnök a drága apukája, szóba se jöhet, hogy felvállaljon, mint a csaját.
– Ezt nem mondod komolyan – húzta a száját AJ. A rendőrfőnök lánya, Angela kissé kapafogú volt, szeplős orrú, hangyányit kancsal, és ha hinni lehetett a Pearl Hill-i pletykáknak, minden héten más fiú dugta seggbe a gimnázium valamelyik vécéjében.
– Há’ dehogynem! – Rose nem értette meg a fintort. Olyan részeg volt, hogy talán nem is látta. – Ezek az elmaradott bunkók megköveznék őt, ha szájon csókolnám!
Személy szerint AJ sem tartotta volna túl jó ötletnek a dolgot. Angie Davenport alkalmi udvarlói állítólag a szájába is bebocsátást nyertek – ha kielégítően dolgoztak az alvégen, azért, ha nem sültek el a szünet végét jelző csengőig, azért.
AJ tudta, hogy Rose fülébe is eljutnak ezek a pletykák. El kellett, hogy jussanak. Mindenki tudta Pearl Hillben, hogy Angie milyen könnyűvérű, talán csak a szülei nem. Persze AJ és Rosamund is műveltek cifra dolgokat, de az mégis más volt. Például nem volt egy rakás különböző partnerük.
– Olyan szép szőke haja van – szuszogta Rose, és ültében elaludt a kanapén.
– Ja – bólintott rá AJ. – A szőke jó szín. – Elkapta a dőlni készülő unokatestvért és lefektette.

– Elmesélheted, ha akarod – emelte fel tekintetét Rosamund a tűzhelyről –, hogy min gondolkodtál.
AJ nem hitte, hogy a lány kedvének használna, ha elmesélné. Inkább hazudott.
– Azon tűnődtem, hogy lehet, hogy mindketten a szőkéket kedveljük.
Rose fújt egyet.
– Túl sok volt a tequila. – Megint lesütötte a szemét, és elpirult.
– Egen – mosolygott a fiú, de a hangjában nem volt gúny. Nem várta meg, hogy rokona szabadkozni kezdjen, terelte a beszélgetés folyamát. – És azon is járt az agyam, hogy az alacsony lányok valahogy formásabbak… általában. – Az utolsó szót kapkodva tette hozzá, mikor Rosamund rosszallóan köhintett. Hiába, a szakácslány csaknem olyan magas volt, mint ő, és vitán felül állt, hogy elképesztően csinos – ráadásul tudta, hogy így van.
– Te beszélsz valakiről! – Rose hirtelen félretette a fakanalat, és felkönyökölt a pultra, hogy mélyen AJ szemébe nézzen. – Hallom a hangodon!

Már megint rólam fogunk csevegni – nyugtázta a fiú. Na jó, de csak mert le vagy törve.
– Mondjuk – rejtélyeskedett. – Hm… talán. – Ravaszul vigyorgott, tudván, hogy Rose oldalát rögtön fúrni kezdi a kíváncsiság.
– Ó, mondd meg! – rágta a fülét a lány. – Na, na!
AJ kiélvezte a pillanatot.
– Nem bánom – közölte végül. – Múltkor láttam egy jelöltet. – Így hívták egymás között azokat a lányokat, akik ránézésre ideális barátnő-alapanyagul szolgáltak.
– Végre! Mesélj. – Rose egészen izgalomba jött. A serpenyőjében vadul sercegett és fonnyadni kezdett a hagyma, de rá se hederített.

AJ ott kezdte, hogy a minap szép virágokat talált a temető mellett, és szakított belőlük egy csokorra valót – hazavinni, a növényhatározója segítségével azonosítani és az édesanyjának ajándékozni, ha nem mérgezőek. A temetőőr arra járván megrótta érte, mondván, neveletlenség a halottak udvarát bolygatni, de a fiú közölte, hogy a kerítésen kívül szedte a csokrot. Ezzel lezártnak tekintette a témát, de a vén Aldo Burkley nem akarta annyiban hagyni. Vitázni kezdtek, és mindketten élvezték – AJ amúgy is szerette ütköztetni a véleményét másokéval, és az öregnek meglepően jól pörgött a nyelve, mikor belemelegedett. Néha kénytelen volt szünetet tartani, hogy kiköhögje magát; az egyik kezét állandóan a mellette lévő márvány sírkövön nyugtatta. AJ-nek volt egy tippje, hogy ki fekszik alatta, és ez tűnődésre késztette… mikor viszont észrevette, hogy a sírkőre két név van felvésve, és mindkettő alatt csak a születési dátum van a kőbe vájva – tehát még senki sem fekszik a sírban –, úgy érezte, meg is értett valamit a férfi világából.
Csak azért akar elzavarni, mert a szerelmének és magának állított közös emlékhez közelítettem. Ez valahol beteges, de… igen, egyúttal igazán szép és becsülendő dolog.
A fiú növekvő tisztelettel nézett az öregfiúra. Tudhatott valamit, amit ő még nem fogott fel.
Feltétlenül kipróbálom ezt a szerelem nevű dolgot. Lehet, hogy értelmet ad az életnek. Igaz, vén csataló?

– Á, a frász törje ki őket!
– Mi? Kiket? – AJ elmélkedését Aldo zsörtölődése szakította félbe; azt sem tudta hirtelen, miről beszél a temetőőr. A fiú meglepő módon némi lelkifurdalást érzett. Elmerült a férfi analízisében, rá pedig nem figyelt oda.
– Ezeket a feketéket. Nekem semmi bajom a színükkel, de a fenébe is, hát temetésen kell kóruspróbát tartani?!
Egy díszes koporsót cipelő férfinégyes, majd ünneplő ruhába öltözött néger kórus tűnt fel a temetőkapuban, utánuk gyászolók tucatjai. Egy hatalmas családi sírbolt felé vették az irányt. A koporsó mögött közvetlenül egy tíz év körüli, rasztahajú fiúcska haladt szájharmonikát fújva, könnyű tánclépésekkel, arcán patakzó könnyekkel.
– Khm… Úgy tudom, náluk ez a szokás – közölte AJ tisztelettudóan. Kissé felvonta szemöldökét a síró zenészpalánta láttán.
– Mit nem mondasz – csóválta a fejét Aldo. – Akkor sem helyénvaló. Szerintem inkább zavarja a holtakat, mint…

Mi a szösz? AJ megint nem figyelt a temetőőrre. A fekete gyülekezet tagjai között egy szőke üstököt látott meg, jóval a többi fej vonala alatt.
– Nem olyan rossz ez a zene. – Tényleg nem volt rossz, de AJ-t jobban érdekelte a feketék között mozgó kis szőke ember. Hovatovább azt is észrevette, hogy fehér bőrű, és a mozgásából, már amennyit elcsípett belőle, úgy tippelt, hogy lány.
Mit keres ez itt? – tűnődött.
– Nem is mondtam én, hogy rossz – köhintett ismét Burkley. – Csak nem temetőbe való. Értem?
A fiú megrázta magát, és válaszolt valamit, amit udvariasnak gondolt. Aztán megkérdezte, visszajöhet-e máskor is. Leginkább beszélgetni akart volna, de az öreg válaszából úgy érezte, arra nem lesz lehetőség.
– Visszajöhetsz. De a kerítéstől három lépés távolságra szeded a kórót, igen? – Aldo keze megszorította a márványt.

AJ eloldalgott tőle, de nem ment haza. A temető másik oldalához settenkedett, meglesni a szőke lányt.
Az apró teremtés szinte elveszett két nagydarab fekete dáma között, a kórus első sorában, egészen közel a kiásott sírhelyhez. Sűrűn pislogva énekelte szólamát, bele-belepillantva időnként a kezében tartott szövegbe vagy kottába. Fél egy kicsit – gondolta a fiú –, de nem annyira, hogy elszaladjon. Ezt így tartotta helyesnek. Egy átlagos embernek nem illik teljesen szenvtelenül néznie a halált. A rá szabott feladatot ugyanakkor el kell végeznie.

Mikor jobban körülnézett, AJ észrevette, hogy a kórusban nincs más fehér illető. Sőt, nem volt a gyászolók vagy a zenészek között sem. A kicsi lány egyedül volt a tömeg közepén.
Akárcsak én.
AJ tűnődve leste az okos, gondterhelt ráncokba szaladó homlokot a szőke hajkorona alatt, arra gondolván: lehet, hogy a lány nem kötelességet teljesít? Végül is, ki írná neki elő, hogy egyetlen fehér bőrűként énekeljen négerek között, ráadásul egy temetésen?
Senki. Ahogy azt sem lehet előírni, hogy egy kiskölyök lelkesedjen a boncolásért. A szőkeség biztosan nem azért jött ide, mert kötelező volt, döntötte el a fiú.
A lány szép ívű szemöldökei alatt egy pár élénken csillogó kékeszöld szem követte a dalszöveg sorait. Megnyalta a száját, miközben énekelt. AJ hegyezni kezdte a fülét is, hogy kiszűrve a többieket, szép, tiszta, magas női hangot társíthasson a lány artikulációjához.
Örült, hogy sikerült annyira közel férkőznie, hogy a részleteket is lássa. Örült, annak ellenére, hogy a lába zsibbadt, a kerítés meg nyomta az arcát. Hiába, guggolnia kellett, hogy észrevétlen maradjon, és a kerítéslécek között vékony volt a leskelődésre használható rés. De megérte a kényelmetlenség.
Olyat látott, amilyet korábban soha.
Meredten bámulta a kicsi lányt. Igen, pöttöm volt, a kórus egyengúnyája alatt valószínűleg lapos mellű, az orra meg a kelleténél kissé nagyobb, de kétségtelenül volt benne valami, valami belül, ami a bőr és ruha mögé bújva is fogva tartotta AJ érzékeit. Nézte a lányt, pedig tudta, hogy nem látja a lényeget, de ott, a kerítés tövében bujkálva is érezni vélte a jelenlétét.
Ez egy napon különleges lány. Középszerű volt és egyúttal szép, gyönyörű vagy majdnem csúnyácska, bátor, talán inkább botor, esetleg félénk, titokzatos, megnyerő…
AJ szélesen elmosolyodott, mikor megtalálta a szót, ami legjobban jellemezte a kis szőkét.
Aztán azon kezdett gondolkodni, hogy tudja elkerülni a feltűnést egy fehér fiú, ha hívatlanul megjelenik egy néger gyülekezet istentiszteletén.

– Eleget ecsetelted, mennyire jól mutatott fehér husiként a fekasalátában – dörmögte Rose, miközben próbálta kivakarni az elszenesedett hagymát a serpenyőből. Türelme fogytán végül félredobta súrolókefét és mosószert. – Azt nyögd ki, hogy milyen az a szőke!
AJ nem akarta, nem tudta barokk körmondatokba foglalni azt a zsigerdúló érzést, amit az ismeretlen lány váltott ki benne. Kíváncsi volt rá, minden egyes porcikájára, titkára, szeplőjére, pozitív-negatív tulajdonságára, kezére-lábára, az apró mellére, a szájára, és ha őszintén magába nézett, tudta: nem akarja, hogy más is a szőke közelébe férkőzzön. Kicsit már megbánta, hogy egyáltalán beszélt a lányról a rokonának. Ettől az érzéstől viszont frászt kapott.
– Nos? – sürgette Rose.
– Hát… tökéletes.
– Mi?!
AJ bocsánatkérő mosollyal tárta szét a kezét, mutatván, hogy ezzel mindent elmondott.

 

Lex tömény iszonyattal nézett a Timothy asztalán talált papírokra. Alexander terveit ábrázolták. Részletesen írtak gyógyszerek által előidézett klinikai halálról, ellenszerről, újraélesztésről, oxigénmaszkról, defibrillátorról…
Az is le volt írva, hova menjen Kövér Tim, mikor avatkozzon be, mit csináljon a segítője, hogy Alexander károsodás nélkül ússza meg az általa „kísérletként” aposztrofált önmérgezést. Műholdas térkép segítette Tim tájékozódását a város egy elhagyatott kikötőjében, ahol Alexander kockára akarta tenni az életét. Külön ki volt emelve rajta egy robbanásveszélyes raktár, amit messze el kellett kerülni.
De miért, Alex? – kesergett Lex, letörölve egy könnycseppet a szeme sarkából.
Az elméje mélyén megragadt a tény, hogy az óriás nem akar halott maradni, de a többi részt az kötötte le, hogy meg akar halni.
Kicsit összeszedte a gondolatait. Először is kérdőre kellene vonnia Timothyt. A férfi ideges lesz majd, amiért az asztalán kutakodott, de ő majd megmondja, hogy csak a főnökét kereste, mikor bejött az irodába, és a papírok elöl voltak hagyva…
Tényleg, miért nincs itt Tim?
Valami balsejtelem szorította össze a gyomrát. Gyorsan végigfutotta Alexander terveit, és a sejtelemből bizonyosság lett, mikor meglátta az egyik sorban a megadott dátumot és az időt.
Már útban van a kikötő felé. Nemsokára elkezdődik.
Lex olyan gyorsan futott, mint még soha. A folyosón majdnem feldöntötte Charlie-t, nem is hallotta, mit kiált utána a barátnője. A kocsija felé rohanva a táskájába az Alexander által küldött térképet. Azon rágódott, miként akadályozhatná meg a közlegő, értelmetlen katasztrófát.
Tudta, hogy rá nem hallgatna az óriás, akármit is mondjon neki… nem volt elég fontos a férfinak. De tudott valakit, aki az volt, és nagyon gyorsan elő kellett kerítenie.
Lex bepattant a BMW vezetőülésére, indított, és padlógázzal hajtott el a St. Catherine felé. A pánik kezdte magával ragadni.

Alexandernek kevesebb, mint két órája volt hátra az életből.