Az wirwerdennieerwachseni elmegyógyintézet kiváló orvosok és még kiválóbb páciensek lakóhelye. Különös kis közösség alakult ki itt, ahová bejutni könnyű, a kikerülés azonban még senkinek sem sikerült. A történetemben szereplő személyek nevét megváltoztattam, mert nem szeretném, ha bármelyikük is baltával esne nekem, amiért egy ilyen világhírű lap hasábjain szerepel, mint őrült. Persze, lehet, hogy soha nem fogják olvasni a beszámolómat az ott tett látogatásomról, de én azért nem kockáztatnék. Olvasók nélkül még megvagyok, fej nélkül már kevésbé.

*

         Kezdeném is rögtön az elején, hogyan kerültem erre a nagyszerű, szórakoztató helyre. A főnököm, a Die Lügner Seele Zeitung vezetője, Franz Belé – aki egy brazil származású publicista – megkért, hogy készítsek egy riportot a helyi elmegyógyintézet igazgatójával, valamint néhány betegével, akik felvázolják az életet az intézményben. Végre egy komoly, embert próbáló feladat – gondoltam. Felhívtam az igazgatót, bizonyos Heinrich Doofot, hogy mikor tudna időpontot adni az interjú lebonyolítására. Meglepődtem, ugyanis nagyon készséges volt, és már három nap múlva ott találtam magam az intézet parkolójában. Még sosem jártam korábban azon a helyen. Az elmegyógyintézet hatalmas birtokon feküdt. Kertje rendezett, esztétikus elrendezésű volt, mintha csak az angol királyi család egyik hétvégi háza lenne. Ahogy beléptem az épületbe, egyből megcsapott az a szokásos, egészségügyi intézményekben érezhető szag, amelytől én is betegnek éreztem magam. A portán egy kedves hölgy fogadott, és rögtön adta az adatlapot a bejelentkezéshez. Tisztelettel elutasítottam az ajánlatát, majd megjegyeztem, hogy Richard Wagnernek hívnak, és az igazgató úrral van találkozóm.

         A hölgy a türelmemet kérte, és feltelefonált, alighanem a biztonságiaknak, mert az igazgató helyett két tagbaszakadt hármas szekrény jelent meg, kezükben a fehér zubbonnyal, valamint egy alighanem nyugtatót tartalmazó injekciós tűvel. Már majdnem odaértek, amikor eszembe jutott a mentő ötlet: felmutattam újságírói igazolványom, így megmenekültem a kényszerű beutalástól. A portás hölgy elnézésemet kérte. Kiderült, hogy azt hitte, a betegeikhez hasonlóan tévképzetekkel küzdök, és másnak képzelem magam, mint aki vagyok. Ezt a félreértést elnéztem neki, számos alkalommal kérdeztek már vissza, hogy: „mint a híres zeneszerző?” Én pedig minden esetben igennel feleltem. No, de visszatérve az ez után történtekre. Felkísértek Herr Doofhoz, aki meleg kézfogással fogadott, valamint hellyel és teával kínált, amelyeket elfogadtam.

*

         - Nagy örömömre szolgál, hogy egy ilyen neves újság érdeklődését felkeltettük. – Az igazgató nyájas volt, igazi kérkedő természet, vagyis épp a nekem megfelelő alany.

- Az intézet a környék egyik legszínvonalasabb, legszebb egészségügyi szolgáltató központja. Természetes, hogy szeretnénk megismerni közelebbről is a működését, szemléletét. – Ha ő benyal, akkor én is. Ez a legjobb tárgyalási alap.

- Szóljon, ha bekapcsolja a diktafonját! Vagy inkább jegyzetelni kíván?

- Maradok a diktafonnál, egyszerűbb mindkettőnk számára. Ha nem bánja, el is kezdenénk, mert még négy beteggel kell beszélnem, és a szerkesztő reggel várja az első változatot az asztalára.

- Rendben, felkészültem.

- Kettőezer-tizennégy, január tizenharmadika, hétfő. Beszélgetés Herr Heinrich Dooffal, a wirwerdennieerwachseni elmegyógyintézet igazgatójával.

- Herr Doof! Vagy szólítsam igazgató úrnak?

- Ahogy önnek könnyebb.

- Nos, Herr Doof, meséljen az intézményükről! Hogyan és mikor jött létre, mik a célkitűzéseik?

- Azelőtt ez a terület és az épület egy tizenkilencedik századi magánkórházé volt, bizonyos Arnold Krank alapította ezernyolcszáztizenegyben. A második világháború során a kormány kisajátította a sebesültek ellátására, majd a lerobbant épületet parlagon hagyta, és hosszú évekig állt üresen. Az apám, Sebastian Doof vette meg a birtokot egy igen jelentéktelen összegért, majd önerő és némi támogatás segítségével öt év alatt teljesen felújította. Végleges formáját ezerkilencszázhatvankettőben nyerte el, ekkor került sor az intézmény átadására. Apám húsz évvel később meghalt, én pedig átvettem a családi vállalkozás irányítását. A kétezres évek közepén modernizációt hajtottunk végre pályázati forrásból, így alakult ki a mai állapot. Amikor édesapám megálmodta az intézményt, olyan családias, otthonos környezetet szeretett volna biztosítani az itt lakóknak, ahol a gyógyulás esélye mellett gondtalan életet is kínálhatunk. Ezt a célkitűzést folytatom én is, és ez a lelkesedés az, ami miatt ez a hely olyan hangulatot áraszt, mintha a boldogság szigete lenne. Jelenleg harminchét főt ápolunk, akiknek a száma hónapról-hónapra nő. Egyre többen választanak bennünket a modern eszközök, az igényes ellátás, valamint a kedvezményes költségek miatt. Tizenkét ápolónk van, akik hat-hat arányban, éjjel-nappal a betegeink rendelkezésére állnak.

- Milyen programokat szerveznek a betegeknek?

- A programkínálatunk rendkívül színesnek mondható. A nyári időszakban különféle táborokat szervezünk a lakóknak; a skizofréniában szenvedő betegeinknek szerepjátékokat, mint például történelmi csaták újrajátszása műanyag fegyverekkel, a mentálisan labilis betegeink részére fejlesztő foglalkozásokat tartunk, ahol legyőzhetik félelmeiket. Nálunk mindenki megtalálja azt az elfoglaltságot, amivel hasznosan eltöltheti az időt. Olykor, amikor beköszönt a hideg, mozi napot tartunk, máskor, a téli hónapokban, mikor a hó beborítja a tájat, versenyt hirdetünk a legjobb, legszebb hóból épített tárgy megépítésére. A nyertest egy napra elvisszük a szomszéd faluban lévő termálfürdőbe, ezért a kirándulásért pedig el sem tudja képzelni, mennyi kreatív ötlet valósul meg. A hadvezéreink építettek már diadalívet, tankot, éppen tüzelő katonákat, a királyaink emlékművet emeltek maguknak, a pszichopatáink pedig horror történeteket jelenítenek meg, amelyhez általában a konyháról elcsent paradicsompürét használják.

         - Mik az elképzelések, tervek a jövőre nézve?

- Ha továbbra is ilyen számban bővül az állomány, az elkövetkező tíz év feladata egy új szárny felhúzása lesz, valamint ehhez kapcsolódóan az alkalmazotti létszám növelése. Ezen kívül új programteremtő helyszíneket szeretnénk építeni, ahol rengeteg újabb lehetőség nyílik betegeinknek az idejük eltöltésére. Ilyen hely például egy istálló, amelyben terápiás állatokat helyeznénk el, ami által elősegíthetjük a társadalomból kirekesztett, de komolyabb mentális betegségben nem szenvedők gyógyulását.

         - Ezzel a résszel meg is vagyunk, a lényeges kérdésekre választ kaptam, nem rabolnám tovább az idejét. – Kinyomtam a diktafont, és megköszöntem az igazgatónak a segítséget.

- Ugyan! Örömömre szolgált, hogy segíthettem. Szóltam egy ápolónak, ő elkíséri önt ahhoz a négy személyhez, akikkel érdemes beszélni.

- Nagyon szépen köszönöm! – Épp akkor lépett be egy nő, amikor kezet fogtam Herr Dooffal.

- Kérem, Frau Blöd, kísérje el az urat a harminckettes szobába. Előkészítette, amit megbeszéltünk?

- Igen, uram! – mondta a titkárnő, majd hozzám fordult. - Jöjjön, már várnak önre! – Bólintottam, és szó nélkül követtem a nőt.

*

         Rövid sétát követően a következő emeleten egy tágas, világos szobába érkeztünk, ahol négy személy ült egy-egy széken. Végignéztem rajtuk; teljesen hétköznapi embereknek tűntek, az arckifejezésük nem árulta el, hogy mentális betegségben szenvednek. A nő elment, és néhány perc múlva egy ápolóval tért vissza, aki felügyelte az interjút. Miután magunkra maradtunk az interjúalanyaimmal és az ápolóval, belefogtam a kérdezgetésbe.

         - Jó napot kívánok! A nevem Richard Wagner. A Die Lügner Seele Zeitung munkatársa vagyok. Tudják, miért kértem fel önöket erre az interjúra? – A két férfi és két nő egymásra nézett, várva a másik megszólalását, de végül mind hallgattak. - Egyesével fogunk beszélgetni, de ha valakinek még eszébe jut valami, egészen nyugodtan szóljon közbe. – Erre a mondatomra sem reagáltak, így bekapcsoltam a diktafont anélkül, hogy megkérdeztem volna őket, szabad-e.

         - Kezdjük önnel! – mutattam a tőlem jobbra, a szélén ülő hölgyre. - Hogy hívják?

- Margaret Thatcher a nevem, és az Egyesült Királyság miniszterelnöke vagyok. – A nő azonnal kihúzta magát, ahogy kimondta a nevét.

- Üdvözlöm, Ms. Thatcher! Mondja, hogy érzi itt magát? – Tudtam, hogy csak úgy kaphatok válaszokat, ha azonosulok a személyiségével.

- Kiváló hely a pihenésre! Ilyen szép helyen fekvő szállóban még nem nyílt alkalmam nyaralni. Nagyszerű a kiszolgálás, rengeteget törődnek velem, és anélkül tudják, mely orvosságokra van szükségem, hogy minden nap el kellene sorolnom. Képzelje! Egyszer otthon nagyon megbetegedtem, és egy új gondozónőt kaptam a már meglévő mellé. Fel voltak neki írva a gyógyszerek, hogy mikor, miből, mennyit kell szedni, erre teljesen összekeverte a mennyiségeket és adagolásokat. Borzasztó volt, majdnem meghaltam! Itt fantasztikus életem van. Ha nem kellene hazamennem jövő héten, biztosan itt maradnék.

- Máris véget ér a nyaralás?

- Tudja, hogy megy ez. Egy miniszterelnök nem lehet távol sokáig. Az ország ügyei nem várnak.

- Persze, megértem. És hogy boldogul a német nyelvvel?

- Nagyon jól! Gyerekkoromban a szüleimmel jártunk Ausztriában, és mint a legtöbb politikus gyereknek, nekem is kellett az anyanyelvem mellett németet és franciát is tanulni. Utóbbit például remekül kamatyoztattam Párizsban. – Felnevetett. - Szegény Jaques! Éppen tette a dolgát a sherwoodi erdőben, amikor szájzárat kapott. Ebben csak az volt a probléma, hogy a nyelve még kint volt, így a fogai erősen harapták azt. Azonnal szaladtunk az orvoshoz, aki a nap végére megoldotta ezt a kellemetlenséget. Soha annyira nem láttam még senkit zavarban, mint akkor őt. Miközben a nyelvét próbálták kiszabadítani, néhány oda nem illő szőrdarabot is eltávolítottak a fogai közül. A nővérek a folyosón nevettek, némelyikük szó szerint bepisilt a röhögéstől. Szerencsére hamar rájöttek, hogy mi a helyzet, és elmondták Jaques-nak, hogy ha lehet, óvatosabban használja a nyelvtechnikáit, ugyanis az állkapcsa miatt sűrűn előfordulhatnak efféle problémák. Ha jól hallottam, az incidens után többé rá sem bírt nézni a nőkre, és a másik nemnél keresett boldogságot.

*

         Hirtelen nem tudtam, hogy mit mondjak. Nevetni akartam, de nem mertem. El nem tudtam képzelni, hogyan tud valaki kitalálni egy ilyen történetet. Mintha tényleg ott lett volna. Kezdeti sokkomból felocsúdva folytattam az interjút a többiekkel.

         - Köszönöm, hogy válaszolt a kérdéseimre. – A nő illedelmes fejbiccentéssel jelzett vissza. - Bemutatkozna, kérem? – fordultam a mellette ülő, fiatal hölgyhöz.

- Frau Hermelina Großbrust vagyok. – A viselkedése modortalan volt, és kicsinyes. Bár kövér volt, mellei nagyobbak voltak, mint a hasa, és a combjain pihentek.

- Örvendek a találkozásnak! Mesélje el, hogy került ide?

- Édesapám a szomszéd város polgármestere. Azt mondta, jót fog tenni egy kis környezetváltozás, ezért elhozott ebbe a tudom is én mibe, hátha megváltozik a hangulatom. Szerinte nem vagyok önmagam, és úgy viselkedek másokkal, mintha a kutyáim lennének. Nem értem, mire gondolt, mindenkivel úgy bánok, ahogyan megérdemli. Múlt évben például az egyik barátom, Hans nálunk járt vendégségben. Nagyon szerelmes voltam belé, meg akartam lepni, ezért úgy döntöttem, főzök egy finom ebédet. Tudja, a spájzban tartjuk apám vegyszereit – mivel a csűr leégett a nagy szárazságban –, és történt egy kis baleset. Tévedésből az almaecet helyett sósavat öntöttem az ételbe, amelytől azt vártam, hogy megadja neki a zamatát. Én ugyan nem ettem belőle, de végül is nem tévedtem sokat, tényleg különleges lehetett az íze. Először nem is gondoltam rosszra, amikor fulladozni kezdett. Azt hittem, kiújult az asztmája, de amikor a szája is habzani kezdett, tudtam, hogy baj van. Mire az orvos odaért, Hans a másvilágon volt. Ne higgye, hogy nem próbáltam segíteni! A kandalló mellett találtam egy piszkavasat, és azzal kezdtem ütlegelni a mellkasát. Gondoltam, erősebb, mint a kezem, és több esélyem van feléleszteni. Mikor rájöttem, hogy mi volt a baj – mert a leves szaga, amelyet addig meg sem ízleltem, és nem is szagoltam meg, elárulta – rögtön szaladtam vissza a spájzba, hogy hozzak egy kis mosószódát. Mindig jó voltam kémiából, és emlékeztem rá, hogy az lúg, vagyis semlegesítheti a sav hatását. Nem tudom, hogy túl későn adtam-e be neki a vízzel elkevert mosószódát, vagy csak keveset, de már nem tudtam megmenteni.

- Bizonyára nagyon megviselte az eset. – Ezzel a nővel sem szerettem volna többet egy légtérbe kerülni.

- Igazából nem. Sajnáltam szegényt, mert jóravaló fiú volt. Minden alkalommal, amikor jött, vörös rózsákat hozott, amit a kertünkben szedett, mielőtt belépett az ajtón. Olykor megszúrtak ugyan, mert nem tudta mibe becsomagolni, de elnéztem neki, mert a gesztust kell értékelni. Gusztusra inkább nem értékelném, mert úgy bűzlött, mint aki épp a disznóólat takarította ki, és olyan zsíros volt a haja, hogy a város hajléktalanjai sokszor megállították, hogy adjon egy keveset a kukában talált kenyérre. Nálunk még a hajléktalanok is finnyásak, nem esznek meg akármit. – Mielőtt még a folytatás mellett döntött – hogy ne hányjam el magam –, a szavába vágtam.

- Ez a tragédia vezette arra az apját, hogy segítségképpen idehozza?

- Dehogy! Apám egy egoista barom! Senkivel sem törődik, csak saját magával! Azon képes volt megsértődni, hogy amikor felidegesített, mert nem engedett el a farsangi bálba, késsel mertem fenyegetni. Jó, meg is vágtam elég súlyosan, de ő provokálta ki! – Lassan úrrá lett rajtam a félelem, hogy feldühítem ezt a lányt, ezért inkább kihátráltam a beszélgetésből.

- Értem, hölgyem, köszönöm a segítségét!

- Kérem! – Az utolsó szavát már úgy mondta, mint egy nyájas kisgyerek.

*

         Következett a két férfi. Bevallom őszintén, az interjú előtt tőlük jobban féltem, mint a hölgyektől, de nehezen tudtam elképzelni, hogy náluk is rosszabbak lehetnek. Talán a férfi szolidaritás, talán a ránézésre ártalmatlan ábrázat zavart meg, de az biztos, hogy megbántam, amiért mégis bíztam a jóságukban.

         - Uram! – Ránéztem a balról a második széken helyet foglaló idős, úgy nyolcvan körüli úrra. - Megmondaná, kérem, a nevét?

- Vitéz Nádorffy Károly, nyugalmazott magyar honvédszázados vagyok.

- Tehát ön magyar? Ahhoz képest elég jól beszéli a nyelvet.

- Az évek alatt megfordultam már Ausztriában és Németországban, a nyelv nem okoz problémát. Természetesen hazámban, Magyarországon is éltem egy darabig, és hosszú évtizedeket töltöttem a Szovjetunióban.

- De uram, a Szovjetunió megszűnt!

- Azt csak hiszi! Aljas hazugság, amivel megpróbálják kinyomni a szemünket! Azok a kis bolsevikok mindenhol ott vannak! Mindenkit leigáznak, elpusztítanak, börtönbe zárnak, hogy aztán az ember csak egy roncs maradjon! – Zihálni kezdett, alig kapott levegőt.

         Már-már azt hittem, hogy be kell fejeznem az interjút, annyira zaklatott lett. Az ápoló, aki mögöttem állt az ajtó mellett, meg sem moccant. Valószínűleg már látta az öreget ilyen állapotban, ezért nem tett semmit. Egyre jobban érdekelt a százados sorsa.

- Hogyan került a Szovjetunióba?

- Amikor ötvenhatban a pajtásaimmal az oroszok ellen indultunk, még fűtött bennünket a szabadságvágy. Fiatalok voltunk, azt hittük, minden lehetséges, mindenre képesek vagyunk! A tankok csak úgy jöttek, lőttek körülöttünk, és mi egyre hátrébb szorultunk. A barikádok, amelyeket állítottunk, sorra dőltek le, bajtársaink, iskolatársaink mellettünk hullottak el. Holttestek voltak mindenütt, és mire feleszméltünk, már egy UAZ-on utaztunk a szibériai gulágok felé. Mínusz huszonöt fokban kellett dolgoznunk a kőbányában, mindezt szakadt, vékony felsőben és rongyos nadrágban, zokni nélkül egy szál vászoncipőben. Mikor néhanapján enni kaptunk, egy szelet kenyér jutott mindenkinek, a folyadékot a hó fogyasztásával vihettük be a szervezetünkbe. A munka ünnepén és a bolsevik forradalom győzelmének évfordulóján, valamint az egyéb dicsőséget szovjet napokon kaptunk húst is, de sosem mertük megkérdezni, honnan van. Örültünk, hogy valami tartalmas is jutott a gyomrunkba, még akkor is, ha sosem láttuk, hogy akár egy halottat is elvittek volna a táborból, és félő volt, hogy egymást esszük. A helyzet néha megkívánja, hogy az ember visszatérjen az állati ösztöneihez. Aki elég kitartó volt, túlélhette az ott töltött több mint három évtizedet, de még az sem volt képes mesélni a szörnyűségekről, amelyeket ott láttunk.

         - Miféle szörnyűségek?

- Erről nem szeretnék beszélni, és maga sem ezért van itt! – Az öreg rám mordult, amiből éreztem, hogy a témát nem lenne jó folytatni, ezért más felé tereltem a szót.

- Mesélje el, hogyan került ide!

- Nagyon rég történt, vagy húsz éve! Amikor hazakerültem Magyarországra, független állam voltunk, de elkeserített, amit láttam. A szívem is belefájdult, ezért új helyet kerestem. Ott voltam közel hatvan éves, életem nagy részét ledolgoztam, és már nem akartam mást, csak nyugodt, békés hátralévő éveket. Ide jöttem Ausztriába, amelyre gyerekkoromból emlékeztem, és ahol szép élményeket szereztem. Hurenstadtban telepedtem le, amely élettel teli városka volt, és a maga nemében különleges is. Több bordélyházat láttam, mint kocsmát, ami ritka egy olyan kicsiny helyen. Megismerkedtem egy tüzes menyecskével, aki olyan jól lovagolt, hogy azt hittem, a családfájában még a kalandozó magyarok idejéből is vannak felmenői. Remekül bánt a nyíllal, jó íjász volt! Bolondos és velejéig romlott volt, de nem érdekelt. Csodálatos élményekkel ajándékozott meg, új erőre kaptam általa. Sokszor öltöztünk be, és játszadoztunk úgy, ami mulatságos volt. Én legtöbbször parancsnok voltam, vagy fagylalt árus, aki egygombócos fagyit árult tejszínes öntettel, ő pedig előszeretettel játszotta el a nővér, a tanítónő vagy éppen a fejőnő szerepét. A probléma akkor kezdődött, amikor egy nap ostorral a kezében állított be. Hirtelen bevillantak a táborban átéltek, és teljesen megváltozott a személyiségem. Amikor feleszméltem, a kezem a nyakát szorongatta, de testéből régen eltávozott a lélek. A bíróság enyhítő körülményként hozta fel az elszenvedett lelki sérüléseket, és úgy határoztak, hogy az utolsó éveimet egy nyugodt helyen kell eltöltenem. Immár tizenöt éve élek itt, de minden nappal jobban vágyom a halált.

*

         Nagyon megrázott a magyar honvéd története. Szinte magam előtt láttam mindazokat, amelyeket elmesélt, annyira láttatóan és részletesen mondta el, pedig rengeteg apróságot kihagyott, ebben biztos vagyok. Úgy döntöttem, nem zavarom tovább, és majd valamit kitalálok az újságban arról, hogyan érzi magát. Mégsem írhatom le ezt a történetet, túlságosan szomorú lenne, és ennek a cikknek nem az a célja. Csak reméltem, hogy az utolsó személy valami vicces történettel áll elő, mert az öreg szavai elvették minden addig szerzett jókedvem. Megköszöntem a századosnak a közreműködést, és a mellette ülő férfihoz fordultam, akiről először azt hittem, hogy skót, vagy annak képzeli magát, ugyanis szoknyát viselt.

         - Kit tisztelhetek önben?

- Én Madame Kovarian vagyok, a Moulin Rouge egykori vezetője, te kis butus. – Na, igen, ezt vártam!

- Kezét csókolom, kisasszony!

- Ó, maga lovag! Megcsókolhatja a kezem, és valami egészen mást is! – Szétnyitotta a lábát, és rám kacsintott, ami elég szörnyű élmény volt.

- Milyennek találja ezt a helyet?

- Édes, bájos, buja! Minden megvan itt, amire szükségem van. – Ez a korombeli férfi valóban olyan hangsúlyt használt, mintha nő lenne.

- Jó-jó, de mégis miért szeret itt lenni?

- A nők és a férfiak miatt, mi másért? Azok a formás keblek, dagadó izmok, méretes szerszámok! Oh, egészen benedvesedtem a gondolattól. – Én meg teljesen kikészültem tőle.

- Hogyan került ebbe a környezetbe? Egy jól menő szórakoztatóközpont vezetője miért vágyik el abból a közegből?

- Azok az átkozottak mind a helyemre pályáztak! – Hirtelen dühös lett, de néhány pillanattal később nyugodt hangon folytatta. - Az az igazság, hogy már öreg vagyok. Elmúltam negyven, és ez nem tesz jót az üzletnek. A tulajdonos azt mondta, talált egy jobb személyt a helyemre, egy fiatalabbat, aki olyan ügyesen bánik a szájával, mint az újszülött borjú. Feldühödtem, felpofoztam, és otthagytam. Engem senki se tekintsen másodszereplőnek! Azt pedig kikérem magamnak, hogy nem vagyok legalább olyan jó, mint egy porszívó.

- Értem. Biztosan megviselte az eset. – Amennyire a helyzet engedte, igyekeztem nyugodt maradni.

- Ellenkezőleg! Felnyitotta a szemem, hogy milyen undorítóak a pasik! Játszadoznak a nők érzéseivel, pedig érzékeny lelkek vagyunk. Mi is csak gyengédségre, szeretetre, hűségre vágyunk, ők meg csak egy dologra.

- Gondolom, a szexre céloz. – Megelőztem a bajt, nem hagytam végigmondani. Ki tudja, milyen obszcén megnyilvánulásra készült.

- Igen, arra, cuncimókus. – Újra kaján vigyor jelent meg az arcán, kezdtem zavarban érezni magam.

- Térjünk vissza erre az intézményre. Honnan hallott róla? Miért pont ezt választotta?

- Egy barátnőm az egyik közeli faluból származik, és ismeri az igazgató urat. Beajánlott neki, és a drága jó Herr Doof szívélyesen fogadott. Nagyon rendes ember, csupán egyetlen baj van vele.

- Baj? Úgy érti, hogy rossz tulajdonsága van? – Erre már felkaptam a fejem, egy szaftos rágalom tovább emelné a cikk értékét.

- Ha rossz tulajdonságnak számít, hogy nem hajlandó az ágyamba bújni, akkor igen, ez a bajom vele. Tudja, olyan csókra álló ajkai vannak… minden pillanatban, amikor az ajkára nézek, az az érzésem támad, hogy rácuppannék, mint pióca az emberi testre. Érzett már hasonló vonzalmat?

- Nem, azt hiszem, még nem. – A nő, akarom mondani férfi teljesen összezavart.

- Pedig izgalmas élmény. Egyszerre árasztja el az embert a vágy, a reménytelenség, a szenvedély, az elérhetetlen álom érzése. Forróság tör fel mélyről, vadító gondolatok, amelyek teljesen megőrjítik a szerelmes nőt vagy férfit. – Míg monológját mondta, simogatta magát, vonaglott, amitől végképp elment a kedvem a további kérdésektől.

- Köszönöm, azt hiszem, értem, mire gondol. Igazán hálás vagyok a segítségükért! – mondtam ezúttal mind a négy interjúalanynak, és felálltam.

         Jeleztem az ápolónak, hogy végeztem. Kikapcsoltam a diktafont, és visszamentem az igazgató szobájába, aki újra teával kínált. Megittam a jó meleg italt, aztán elálmosodtam. Mivel már későre járt, Herr Doof felajánlotta, hogy használhatom az egyik szobájukat, és hajnalban tapasztalatokkal telve mehetek vissza a szerkesztőségbe. Annak reményében, hogy tényleg szerzek személyes élményeket az elmegyógyintézetben, elfogadtam a lehetőséget, és berendezkedtem az egyik szobába. Adott egy laptopot, amelyen megírhattam ezt a cikket, és elküldhettem magamnak e-mailben, így az újságnál már csak a nyomtatása maradt. Ha kíváncsiak a szubjektív véleményemre, azt javaslom, látogassanak el erre a csodálatos helyre, mert valóban olyan szép és meseszerű, mint amilyennek mondják.

*

         - Frau Blöd! Elvette Herr Wagnertől, akarom mondani Herr Lügnertől a számítógépet?

- Igen, uram! Alig bírtam fent maradni, olyan sokáig dolgozott!

- Na, és a diktafon?

- Parancsoljon, az is itt van.

- Nagyszerű. Most pedig elolvasom, ezúttal mit írt a mi újságíró zeneszerzőnk!

- Biztosan durva és alpári szöveget, ahogyan legutóbb is.

- Én is azt hiszem. De olyan jót nevettem rajta! Amúgy sem szabad egyelőre szembesítenünk a valósággal, jobb, ha elhiszi, amit lát, amit hall. Úgy látom, több dolog lesz vele, mint elsőre feltételeztem. Apropó! Ezúttal milyen mesét találtak ki az ápolók?

- Egyre kreatívabbak, és egyre jobban játsszák a szerepüket. Frau Schwanzzieher például a kéjenc Margaret Thatchert alakította. Frau Leerkopf egy fiatal, arrogáns csitri szerepébe bújt, aki megölte az udvarlóját. Őrült történet volt, ahogyan Herr Halsschneider elmesélte. Nem is értem, hogy bírta ki nevetés nélkül. Herr Wintermantel már megint egy komor, hűvös történetet mondott el. Most éppen egy magyar honvédszázados volt, aki az ezerkilencszázötvenhatos forradalomban is részt vett, és akit aztán szovjet munkatáborba vittek, amely események poszttraumás stresszt okoztak nála. Csak azt nem értem, hogyan volt képes elviselni azt a maszkot?

- Hiszen színésznek készült! Természetes, hogy jól boldogul ezen a téren. No, de mi a helyzet Herr Vollmannal?

- Ne is mondja! Nőnek öltözött. A Moulin Rouge egykori vezetőjének adta ki magát. Ha igaz, amit Herr Halsschneider mesélt, inkább volt gyomorforgató, mintsem vicces.

- Tekintettel a pajzán gondolataira, azt hiszem, el tudom képzelni.

- Én meg inkább nem is akarom.

- Ahogy óhajtja, Frau Blöd! Köszönöm a segítségét, visszatérhet a helyére!

- Uram, még egy szóra!

- Parancsoljon!

- Ez a sok beteg… néha úgy érzem, hogy én is meg fogok bolondulni. Ha esetleg megőrülnék, ígérje meg, hogy gondomat viseli.

- Természetesen, Frau Blöd!

- Köszönöm, Herr Doof! Viszontlátásra!

- Viszontlátásra!

…

- Ezek az őrültek!