18.

melone08  2016.09.23. 14:37

- Önnek agydaganata van.

            Egy mondat, ami örökre megváltoztatta az életem. Egészen addig bőszen hittem, hogy engem semmilyen kór nem érhet el. Nagyon ritkán voltam beteg, náthás is csak évente talán kétszer, ezért meg sem fordult a fejemben, hogy valaha olyan gyilkos kórral leszek kénytelen megküzdeni, mint a rák.

            Hét éve diagnosztizálták ezt a betegséget, de még ma is élénken él az emlékeimben. Eleinte csak a fejem fájt. Elsősorban reggel és este éreztem leginkább, hogy majd’ szétfeszíti a fájdalom a fejemet, de ezt betudtam a fáradtságnak és a hajtásnak, ami nap, mint nap kísértett. Aztán, ahogy egyre haladt az idő, egy új probléma ütötte fel a fejét: a hányinger. Gyakran a fejfájással együtt jelentkezett, de még ennek sem tulajdonítottam nagy jelentőséget. Később pedig, mikor munkába menet erősen koncentráltam a forgalomban, mintha könny szökött volna a szemembe, úgy elhomályosodott a látásom. Szegény Isabel, hiába mondta már az elején, hogy forduljak orvoshoz, mert nem normális, hogy ilyen sűrűn fáj a fejem, pedig előtte nem volt vele gondom, nem hallgattam rá. Mit tudhat ő arról, milyen stresszesek a mindennapjaim? Honnan tudhatná, min megyek keresztül azért, hogy eltarthassam őt és a kis Jazmynt? Egy darabig magamban tartottam ezeket a kérdéseket, aztán egy ideges nap végén, veszekedés közben a fejéhez vágtam mindent, ami éppen az eszembe jutott.

 

            Napokig nem beszéltünk. Csak annyi szót váltottunk, amennyit feltétlenül muszáj volt: ki vigye Jazmynt az iskolába, ki hozza haza, ki vásárol, de a szabadidőnket külön töltöttük. Néhány nap múlva kibékültünk. Ő nem hozta szóba a fájdalmaim, én pedig igyekeztem nem kimutatni azokat. A bajok szaporodásával azonban az aggodalma is nőtt, már nem bírta magában tartani, és én is azt gondoltam, hogy talán igaza lehet. Időpontot kértünk a madridi Ruber Internacional kórházba, amely az egyik legjobb volt a környéken. Két hétre rá, csütörtökön nyolc órára rendeltek be. Reggel fél nyolckor már ott várakoztunk a recepciónál, hogy sorra kerüljünk, és bejelentkezhessünk. Kilenc óra után néhány perccel jutottam be a rendelőbe, de csak délután egy óra körül ért véget a kálváriám. Vérnyomást mértek, EKG-t néztek, vérvételen voltam, CT-nek vetettek alá, majd közölték, hogy egy hét múlva érdeklődjünk az eredményről.

 

*

 

            Kínszenvedéssel teli hét volt, mivel sosem voltam türelmes alkat. Aztán, amikor eljött a nap, korán reggel felhívtam a kórházat, ahol azonnal a főorvoshoz irányítottak. Mély, balsejtelemmel teli hangja nem sok jót ígért, és nem is adott egy csepp reményt sem. Kimondta azt a mondatot, amelyről azt hittem, lehetetlen, hogy velem megtörténjen: - Önnek agydaganata van.

            Hirtelen nem tudtam, mit mondhatnék, lefagytam. Pár másodpercig szólongatott, végül valamelyest magamhoz tértem. Megbeszéltem vele, hogy másnap bemegyek, hogy személyesen is elmondhassa, mennyire súlyos a helyzet. Mindig erős személyiség voltam, de egész nap sírtam. Mikor Isabel megtudta a hírt, először dühös volt. Haragudott, amiért nem hallgattam rá, amiért makacs voltam, mégis odabújt hozzám és velem együtt sírt. Aznap egyikünk sem ment dolgozni. A főnököm kivételesen rendes ember volt. Megértette a távolmaradásom, és azt mondta, annyi ideig maradok otthon, ameddig szeretnék. Semmihez nem volt kedvem. Magam elé meredtem, miközben Isabel a vállamra borulva simogatta a karom, másik kezét pedig az enyémbe kulcsolta.

            Eljött a másnap, és mivel én voltam az idegesebb, a feleségem vezetett. A főorvos – az érces hangja ellenére – kedves volt és barátságos. Azonnal leültetett magával szemben a székre, elővette az anyagom, és lassan, érthetően magyarázni kezdte a kiértékelt eredményeket.

 

            - Señor Alberto! A CT kimutatta, hogy önnek néhány centi nagyságú daganat van a homloklebenyében. Az előzetes képek alapján astrocytomának tűnik, de biopsziát kell végeznünk az agyában ahhoz, hogy biztosak legyünk benne. Sajnos, nem mindegy, milyen jellegű a tumor, mert a kezelés is csak ez alapján definiálható. A biopszia alkalmával egy nagyon vékony fúróval lyukat vájunk a koponyájába, amelyen keresztül fecskendővel mintát veszünk a daganatból. A beavatkozás érzéstelenítéssel folyik, tehát fájdalommentes. Beleegyezését kell adnia, hogy engedélyezi a mintavételt, de ha javasolhatom, ne gondolkodjon rajta sokat. Ilyen esetekben minden nappal nő a kockázat és a gyógyíthatóság valószínűsége. Ha meggondolta, kérem, hívjon fel, és megbeszéljük az időpontot.

- Nem szükséges megfontolni. Amilyen hamar lehet, el akarom végeztetni a vizsgálatot. Túl sokáig halogattam a problémát.

- Bölcs döntés, Señor Alberto. Hétfőn jöjjön vissza ugyanebben az időben, elvégezzük a biopsziát, és egy héten belül telefonálok az eredmény miatt.

- Rendben. Köszönöm!

 

            Elbúcsúztunk a főorvostól, és hazamentünk. Hétvégén kirándulni vittük Jazmynt, hogy elfeledjük a nehézségeket. Természetesen, neki egy szót sem említettünk a betegségemről, nem akartuk megijeszteni, és talán nem is értette volna meg teljesen. Elérkezett a hétfő, és minden úgy történt, ahogy a doktor úr mondta; érzéstelenítőt kaptam, majd rövid idő alatt levették a mintát. Szinte semmit sem éreztem, fájdalmat egyáltalán nem. Újabb egy hét várakozás következett, ami kezdett felőrölni minket idegileg. Soha életemben nem teltek még olyan nehezen az órák, mint abban az egy hétben. Minden perc, amely elmúlt, napoknak tűnt – az idő gyakorlatilag megállt. Próbáltam nem gondolni rá, de még a munkahelyemen sem voltam képes elvonatkoztatni a gondolattól: mi van, ha meghalok? Ki vigyáz majd Isabelre és Jazmynra? Az, hogy más neveli fel a gyönyörű kislányomat, más öleli a feleségemet, elborzasztott. A főnököm az átlagosnál több feladattal bízott meg, azt gondolva, hogy az majd eltereli a figyelmem, de még munka közben is a betegségen járt az eszem. Nem mertem a munkatársaim szemébe nézni, mert féltem attól a tekintettől, amellyel rám néznek. Azok a sajnálkozó, együtt érző pillantások! Persze, jól esett a törődés, de cseppet sem segítettek elfeledni a problémámat.

 

*

 

            Elérkezett a várva várt nap. Isabel és én is szörnyen idegesek voltunk, hiszen ettől az eredménytől függött a jövőnk. Már dél volt, de még mindig nem jött a telefon a főorvostól. Megbeszéltük, hogy ha két óráig nem érkezik hír, odamegyünk. Háromnegyed egy előtt öt perccel aztán megcsörrent a telefon: a doktor úr volt. Kérte, hogy amint lehet, menjünk be a kórházba. Azonnal felöltöztünk, és fél órán belül beértünk.

 

            - Köszönöm, hogy befáradt, Señor Alberto, és jó, hogy a kedves felesége is önnel van. Megjött a biopszia eredménye. – Fél pillanatot várt, a hatásszünet nem volt ínyemre. - A vizsgálat alátámasztotta az előzetes sejtéseinket; önnek astrocytomája van. Elmondom, mit kell tudni erről a daganattípusról. Ritkán fordul elő olyan fiatal embereknél, mint ön, rendszerint negyvenöt-ötvenöt éves kor környékén jelentkezik a homlok- vagy halántéklebeny környékén. Jellemzően lassan fejlődik, ezért fordulhatott elő, hogy a tünetek is lassabban mutatkoztak meg. Jórészt epilepsziás roham kíséri, de önnél ez az orvosi anyaga szerint egyszer sem történt. Szerencsére még nem olyan nagy a mérete, de a kezelést mihamarabb el kell kezdeni. Ami a legnagyobb baj ezzel a daganattípussal, hogy inflirtálja a környezetét, vagyis beleépül az őt körülvevő részekbe. Ez azt jelenti, hogy a kioperálása hatalmas kockázattal jár, és megeshet, hogy maradandó károsodást szenvedhet, vagy akár meg is halhat a műtőasztalon. Viszont, mérlegelni kell azt is, hogy nagy a valószínűsége a kiújulásnak, és a műtét után mindenképpen szükség lesz kemoterápiára, valamint sugárkezelésre. Mivel az előbbi meglehetősen legyengíti az immunrendszert, a műtét utáni kemoterápia tovább növeli a kockázatot. Az én véleményem az, hogy a műtéti eljárást hagyjuk ki, és azonnal kezdjük meg a kemoterápiát és a sugárkezelést. Kisebb a kockázat, a gyógyulás esélye pedig nagyobb. Persze, semmi sem garantálja, hogy ez, no, meg a gyógyszeres kezelés teljes sikerrel zárul. Átlagos esetben – tekintve a tumor méretét, a páciens korát, egészségi állapotát és még számtalan mást – három-öt év a túlélési mutató. Ez lehet több, lehet kevesebb. Sok tényező befolyásolja, ezért nem tudom megmondani, hogy mennyi ideig tudjuk meghosszabbítani az életét. Láttam már ebből a ráktípusból teljesen felépülő betegeket, de az önénél korábban észrevett tumor esetében is előfordult néhányszor, hogy az illető rosszul reagált a kezelésre, és elhunyt.

 

            - Értem, Señor Gomez. Köszönöm a tájékoztatást!

- Nyugodtan beszélje meg a feleségével a döntést, és amint meghozták, tájékoztassanak róla, miképp határoztak.

- Azt hiszem, Isabel nevében is mondhatom, hogy az utóbbi lehetőség mellett döntünk. Ugye, drágám?

- Igen! – Isabel bólogatott. - Ha egy maréknyi esély is van arra, hogy így tovább élhet, és a kockázat is kisebb, akkor maradjunk a kemoterápiánál és a sugárkezelésnél. – Megfogta a kezem, és kényszeredett mosollyal biztatott, hogy helyesen döntöttem.

- Ez esetben, Señor Alberto, előkészítem a kezelést, és hívni fogom, hogy mikor kezdhetjük. Addig is felírok néhány gyógyszert, amit szednie kell. Ha lehet, minél előbb váltsák ki őket.

- Köszönjük, doktor úr! – A feleségem és én felálltunk, elbúcsúztunk a főorvostól, majd hazaindultunk.

            Hazafelé betértünk az első patikába, ami útba esett, és kiváltottuk a Señor Gomez által felírt recepteket. Összesen négy darab gyógyszert kaptam, melyek közül kettő a tumor féken tartásáért felelt, egy a két gyógyszer mellékhatásának – mint például a hányinger, pánikroham, szapora szívverés – enyhítéséért, egy pedig azért, hogy a másik három emésztőrendszerre gyakorolt negatív hatását csökkentse. Sosem voltam gyógyszerpárti, de ezúttal nem volt más választásom.

 

A hetek ettől fogva gyorsan teltek. Egyik kemoterápia követte a másikat, amelytől egyre gyengébb lettem, a sugárkezelések pedig csak még több kínt és szenvedést hoztak az életembe. Felmondtam a munkahelyemen, amelynek a főnököm nem örült, de megértette az álláspontom. Helyette olyan munkát kerestem, amelyet otthonról is végezhettem, ezáltal többet lehettem Isabellel és Jazmynnal. Rengeteg helyen megfordultunk, közös programokat szerveztünk. Sokkal több időt voltunk együtt, mint előtte bármikor. Rájöttem, hogy a betegségem előtt túl sokat dolgoztam, kevésbé figyeltem a családomra, és feleslegesen rágódtam olyan dolgokon, amelyek most semmiségnek tűnnek.

 

*

 

            Fél éve már, hogy újra folytatom a harcomat a rákkal. A daganat három év után elmúlt, majd nemrég kiújult. Ismét belevetettem magam a kezelésekbe, de érzem, hogy már nem bírja úgy a szervezetem. Doktor Gomez azt mondta, az új tumor nem reagál olyan jól a kezelésre, mint az előző. Hónapjaim vannak hátra, de legfeljebb fél évem. A kislányom most megy gimnáziumba, és már érti, mi a baja az apukájának. Néha Isabel elmeséli, hogy esténként hallja, amint Jazmyn a szobájában sír, de nem említi gyakran, hogy megkíméljen a fájdalomtól. A szívem szakad meg, hogy Jazmynnak végig kell néznie mindezt! Legszívesebben nem engedném, hogy bejöjjön hozzám. Nem szabadna egy gyereknek így látnia az apját, de Isabel szerint ez segít neki, hogy elfogadja azt, ami jön. Én magam már megbékéltem a halállal. Régen féltem tőle – a nagy ismeretlentől. Sokat morfondíroztam rajta, hogy vajon a mennybe vagy a pokolba kerülök? Létezik egyáltalán bármelyik? Vagy csak az örök, öntudatlan sötétség vár, miután az utolsó leheletem is elhagyja a testem? Ma már egyáltalán nem foglalkozom ezzel a gondolattal, teljesen feleslegesnek érzem. Egy biztos: nem leszek itt, hogy vigyázzak a családomra. Eleinte bántott a gondolat, hogy Isabel mással élje tovább az életét, de tudom, hogy szüksége van valakire, aki segít elviselni a fájdalmat, amit majd az elvesztésem okoz neki, aki mellett ismét felfedezheti a szerelmet, és aki segít felnevelni Jazmynt.

 

 

            Érdekes, hogy az ember mindig akkor világosodik meg igazán az életét illetően, amikor megérinti a halál szele. Meglátja a hibáit, esélyt kap kijavítani azokat, mielőtt végleg elhagyja ezt a világot. Talán egy felsőbb hatalom súgja mindezt a haldokló léleknek, talán csak a bennünk lévő lelkiismeret mutatja meg, kik is vagyunk valójában. Sosem késő, hogy változtassunk az életünkön, és a maradék időnkben kihasználjunk minden apró percet, ami ebben a rövid emberéletben jut. Csak abban reménykedem, hogy a családom tovább tud lépni, miután elmentem. Hogy megértik, nem tehetnek mást, mert ez az élet rendje: elfogadni, hogy egyszer mind elmegyünk.