A gyerekszoba ajtaja kivágódott, Lilla hangos nevetése megtörte az este csendjét. Édesanyja szorosan a nyomában lépte át a küszöböt, ügyelve, hogy egy pillanatra se veszítse szem elől, noha tíz éves kora ezt nem tette volna szükségessé. Kezében azt az új mesekönyvet szorongatta, amelyet régóta keresett, de csak sok utánajárás árán sikerült beszereznie. A kislány gyorsan bebújt a takaró alá, Szilvia pedig leült egy kis székre az ágy mellé, felemelte az olvasmányt, és amikor Lilla meleg, izgatott tekintettel ránézett, belefogott az olvasásba.

            – Egyszer volt, hol nem volt, túl az üveghegyen, élt egy kíváncsi kiscica, akit úgy hívtak, Pamacska. Két testvérével, Kormival és Cirmivel napestig játszottak a meleg lakásban, míg anyjuk közelről figyelte, miféle rosszaságon törik éppen a fejecskéjüket. Egy nap Kormi felugrott az ágyra, onnan pedig a szekrény tetejére, de lejönni már nem tudott. – Szilvia éppen lapozott, amikor megérkezett a kislány első kérdése.

            – Miért?

            Lilla kíváncsisága utat tört, ahogyan mindig, ha édesanyja vagy édesapja mesét olvasott lefekvés előtt.

            – Azért, mert a szekrény magas volt, és félt leugrani.

            – Miért?

            – Mert a kiscicák nem tudnak olyan nagyot ugrani, mint az anyukájuk.

            – Miért?

            Az anyuka vett egy nagy levegőt, és kigondolta, mit is mondjon a lányának.

            – Tudod, a pici cicáknak rövid a lábuk – ezt a két ujjával mutatott távolsággal szemléltette –, és nem túl erős. Minél többet játszanak, és minél finomabb falatokat esznek, annál hamarabb nőnek nagyra, és annál erősebbek lesznek. Anya is nagyobbat tud ugrani, mint te, mert a lába olyan hosszú, hogy át tud lépni a Holdra is. – Szilvia felállt, és az ágyra lépve eljátszotta, amint a Holdon sétál.

            A kislány felnevetett, rugdalózott, az édesanyja pedig lelépett az ágyról, és visszaült a helyére, hogy folytassa a mesét.

– Kormi keservesen nyávogott, és a mamáját szólította, aki két gyors ugrással fent termett a szekrényen. Óvatosan a szájába vette a kiscicát, majd leugrott a fotelre, onnan a földre, és elengedte a rosszcsontot, hogy újra játszhasson testvéreivel, ám utoljára még megszidta, amiért meggondolatlan volt.

– Miért?

            – Azért, hogy Korminak eszébe se jusson felmenni többet a szekrény tetejére. – Az anya a fejét rázta, nyomatékosítva az olvasottakat.

            – Miért?

            – Mert az anyukák dolga, hogy vigyázzanak a gyermekükre. – Szilvia megsimogatta a kislányát, ám az nem elégedett meg a válasszal.

            – Miért? – A szó ideges hangon tört a felszínre, amitől Szilvia hirtelen megrezzent. Egy pillanatra, amíg lapozott, megállt, majd – miután megnyugodott – felelt a kérdésre.

            – A gyerekek nem tudnak magukra vigyázni, amíg nem lesznek olyan nagyok és erősek, mint az anyukák. – Szilvia felkelt, a derekára tette mindkét kezét, és kihúzta a mellkasát, mint valami szuperhős, aztán egészen közel hajolt Lillához, hogy az orruk összeérjen.

            A kislány ismét felnevetett. Kis idő múlva Lilla elcsendesedett, ezzel jelezve édesanyjának, hogy szeretné tovább hallgatni a történetet.

            – Pamacska, Kormi és Cirmi egész délután játszottak. Este, amikor a ház elhallgatott és a fények is kialudtak, a cicák odarohantak az anyukájukhoz, és szorosan hozzádörgölőztek. Az anyamacska a mellső lábai közé vette kicsinyeit, és mindegyikük fejét megnyalogatta. Amint a kiscicák... – A kislány közbeszólt.

            – Miért?

            – Az állatok így szeretgetik meg egymást.

            – Miért?

            – Mert nem tudnak puszit adni. – A nő hangja lemondó volt, de már megszokta a sűrű miérteket.

            – Miért?

            – Mivel nincsenek ilyen csókos ajkaik. – Szilvia csücsörített, és az ajkára mutatott, amit Lilla nagyon szórakoztatónak talált.

            Amíg a kislány nevetett, az anyukája visszaült a székre, áttért a következő oldalra, és folytatta a történetet ott, ahol abbahagyta.

            – Amint a kiscicák kényelmesen elhelyezkedtek, a mamájuk altatódalt énekelt nekik:

Leszállt az éj, csendes már minden,

Aludj hát te is, édes kincsem,

Álmodj halat vagy gombolyagot,

Mit kis szíved kér, azt megkapod.

            – Kormi és Cirmi nagyon gyorsan álomba szenderültek, de Pamacska nem tudott aludni.

            – Miért?

            – Biztosan túl sok finomságot tömött a bendőjébe.

            – Miért? – Lilla szeme értetlenséget sugárzott, így Szilvia a segítségére sietett.

            – Mert falánk cica volt; gömbölyű, mint egy kislabda, és a pofija olyan pufi volt, akár egy hörcsögé. – Az anya bent tartotta a levegőt a szájában, amitől kétoldalt úgy tűnt, mintha felfújódott volna, és ez tetszett Lillának, aki tapssal jutalmazta az alakítást.

Miután a kislány újra feszülten figyelt, Szilvia felemelte a könyvet, és tovább olvasott.

            – Pamacska megvárta, amíg édesanyja elalszik, aztán kimászott ölelő mancsaiból, hogy felfedezze a világot. A szobaajtó résnyire nyitva volt. A kiscicának több sem kellett; kilesett a folyosóra, és elégedetten bólintott, hogy sem szörnyek, sem gonosz vérebek nem állnak lesben, hogy elkapják. A kis felfedező először balra indult. Alig lépett néhányat, három ajtó állt előtte. A jobboldalit meglökte a fejével, pofozgatta a mancsaival, de nem járt sikerrel – zárva volt. Ugyanígy tett a mellette lévő ajtóval, de azon sem sikerült bejutnia. Végül a baloldalival próbálkozott, ami kinyílt. Örömében hentergett egy nagyot, és amikor megunta a játékot, az asztalhoz sétált, és felkapaszkodott rá. Nem is vette észre, hogy a helyiség másik sarkában kíváncsi szempár figyeli minden mozdulatát. Az alak megmozdult, halkan megközelítette a jövevényt, és hirtelen rákiabált.

            – Mit keresel itt, szőrgombolyag? – kérdezte morogva az öreg kutya.

            – Én-én-én csak nem tudtam aludni – felelte félelemmel teli hangon a kiscica –, és elindultam sétálni, é-és nyitva volt az ajtó, é-és bejöttem...

            – Hazudsz! Ételt keresel, hogy ellopd, amíg mindenki más alszik.

            – Nem, nem, ez nem igaz! – Pamacska dühös lett. Félelmei ellenére senkinek sem engedte, hogy hazugnak nevezze.

            – Miért?

            – Az emberek sem szeretik, ha azt mondják nekik, hogy hazudnak.

            – Miért?

            – Azért, mert a hazugság csúnya dolog, és bárkit meg lehet vele bántani.

            – Miért?

            – Amikor apa azt mondta tegnapelőtt, hogy ő olvas neked mesét, és mégsem ő jött, hanem én, akkor biztosan haragudtál rá, amiért nem így történt, ugye? – Lilla szomorúan bólintott. – Ezért nem szabad hazudni senkinek, mert ha nem teszed meg, amit megígérsz, akkor az a személy szomorú lesz, és haragudni fog rád.

            A kislány tudta, hogy ő is hazudott anyukájának, amikor az megkérdezte tőle, mosott-e fogat lefekvés előtt, de nem merte elmondani neki, mert félt, hogy megharagszik rá. Hogy elkerülje a tekintetét, a plafonra ragasztott foszforeszkáló állatmintákat bambulta, mint aki elkalandozott a mesevilágban.

            – Folytathatom a mesét? – Lilla nem szólt egy szót sem, ezért édesanyja lapozott, és ismét a könyv fölé hajolt.

            – Valld be! – vakkantotta oda az eb a kiscicának.

            – Nincs mit bevallanom!

            Egy pillanatig mindkét állat elhallgatott, majd a kutya, akit meggyőztek a cica bátor szavai, a korábbinál lágyabb hangon megszólalt.

            – Mi a neved?

            – Pamacska vagyok.

            – Én pedig Brúnó. Bocsáss meg, kérlek, hogy olyan goromba voltam, csak azt hittem, azért jöttél, hogy ételt lophass, ami – ha édesanyád még nem mondta el – szörnyű bűn.

            – Miért?

            – Azért, kislányom, mert ha elveszed valakinek a holmiját, akkor jön a rendőr bácsi, és elvisz egy kicsi, sötét helyre.

            – Miért?

            – Mert aki ellop valamit a másiktól, az nagyon-nagyon rossz ember.

            – Miért?

            – Mit szólnál, ha valaki bejönne éjszaka, és elvinné Brumit, miközben alszol? Ugye nem szeretnéd, hogy elvegyék tőled?

            Lilla határozottan megrázta a fejét. Szorosan magához ölelte a medvét, és még a takaró alá is eldugta, hátha ott senki sem talál rá. A plüssállat volt az egyetlen tárgy, ami meg tudta nyugtatni, ha a szüleivel nem akart beszélgetni.

            – Ne aggódj, kicsikém! Nem hagyom, hogy bárki bántsa Brumit. Aki megteszi, azt a térdemre fektetem, és addig paskolom a hátsóját, ameddig olyan piros nem lesz, mint Brumi orra. – Szilvia az ujját a könyv lapjai közé dugta, becsukta, és úgy tett, mintha a könyv lenne a betörő, aki el akarja vinni a plüssmacit.

            A vicces jelenet tetszett a kislánynak, jóízű nevetésétől az egész szoba visszhangzott. Miután abbahagyta a kuncogást, és édesanyjára figyelt, az lapozott, és tovább olvasta a történetet.

            – Egyszer – folytatta Brúnó –, mielőtt anyukád ide került volna, volt egy nagyon goromba macska a házban. Én még fiatal voltam, és bár eleinte féltem tőle, később többször elkergettem, amikor rosszban sántikált. Elemér sokat tudna mesélni róla.

            – Miféle Elemér? – kérdezett vissza Pamacska.

            – Ő egy kedves egér, és még nálam is régebb óta lakik ebben a házban. Egészen pontosan fent, a padláson.

            – Mi az a padlás? Szerinted nekem is mesélne valamit? – A kiscica lelkendezett, alig bírt nyugton maradni. Imádta a történeteket.

            – Biztos vagyok benne.

            – Éljen! – A kiscica ugrándozott örömében.

            – Lassabban, lassabban! Még a végén leversz valamit. Megmutatom az utat, kinyitom neked az ajtót, de aztán magadra hagylak, mert ha meglátják a gazdáim, hogy ott jártam, pórul járok.

            – Rendben! – Pamacska már ugrott is le az asztalról, akkora lendülettel, hogy majdnem bukfencet vetett sietségében.

            – Várj meg! – kiáltotta utána Brúnó, de csak annyira hangosan, hogy fel ne ébressze a háziakat.

            Az emeletre hosszú lépcsősor vezetett fel, amely nagy feladat elé állította a kiscicát. Pamacska azonban túlságosan kíváncsi volt ahhoz, hogy megálljon félúton, ezért ha lassan is, de addig-addig kapaszkodott felfelé, mígnem felért a tetejére, és lehuppant a hátsójára. Rettenetesen elfáradt. Amíg az eb a padlásajtó nyitásával bajlódott, ő megpihent. Rövidesen feltárult az ajtó. Brúnó elbúcsúzott, magára hagyva a kis szőrcsomót. Pamacska óvatosan lépdelt. Véletlenül sem akarta felriasztani a ház lakóit, különösen az anyukáját nem, mert tudta, ha itt fent talál rá, megkapja a magáét.

            – Miért?

            –  Mivel nem fogadott szót.

            – Miért? – Lilla ismét dühös lett, a takaró szélét szorongatta. Édesanyja arca elkomorult a látványtól, de végül összeszedte magát.

            – Mert ez a kiscica nem volt olyan okos és ügyes, mint te, csillagom. – Szilvia megsimogatta a lánya arcát, majd erőltetetten rámosolygott, aki visszafogottan viszonozta azt.

            A padlás tele volt mindenféle lim-lommal. – Az anya folytatta az olvasást, de még előtte megmutatta a padlásról készült illusztrációt a kislánynak. – A legtöbbről Pamacska azt sem tudta, micsoda, de érdeklődéssel szemlélte a különösebbnél különösebb tárgyakat. Figyelmét annyira lekötötte a sok újdonság, hogy észre sem vette, amint egy árnyék mögé lopózik. Az idegen halkan mozgott. Felrohant a lepedővel borított kanapén, és felvett egy kendőt, ami ott lapult a karfán magányosan. Magában visszaszámolt, és miután elhangzott az egy, eldobta a textildarabot, amely így éppen a kiscica fején landolt. Pamacska próbált kiszabadulni, de a körmei folyton beakadtak az apró szálakba. A támadó lerohant az ágy szélén, és megállt a jövevény előtt, aki még mindig a kendő foglya volt.

            – Ki vagy, és mit keresel itt? Ha nem felelsz azonnal, széttéplek az éles fogaimmal! – Az állat mély hangja és fenyegető szavai megijesztették a cicát. – Lilla egy pillanatra a fejére húzta a takarót, annyira megijedt ő is a hallottaktól.

            – Ne tessék bántani, nem akarok rosszat! Én csak Elemért keresem, az egeret. – Az ijedt feleletre a másik is felkapta a fejét.

            – Mi okból keresed te őt?

            – Brúnó, a kutya mondta, hogy ha érdekes történeteket akarok hallani, akkor Elemért kell keresnem.

            – Ez esetben a legjobb helyre jöttél, kis barátom! – A kendő végül lekerült a kiscicáról. Az alig pár hetes Pamacska életében először látott egeret.

            – Te vagy Elemér?

            – Személyesen! – Az idős egér meg is hajolt volna, ha a háta nem fáj olyan szörnyen.

            – Kérlek szépen, meséld el nekem, hogy milyen gonoszságokat követett el a macska, aki édesanyám előtt lakott a házban! Brúnó azt mondta, hogy te ismerted őt.

            – Azt a rusnyaságot? Igen. Nagyon jól ismertem Bercit. Ő volt a legádázabb lény az egész világon. Ha most itt lenne, már úton lennél a mennyország felé – bizonygatta erőteljes bólogatással az egér.

            – Ilyen gonosz volt?

            – Még annál is gonoszabb!

            Lilla mocorgott. Az olyan szavak, mint a gonosz, a rossz, a buta, olykor megborzongatták. Ilyen alkalmakkor nyugtalanná vált, ide-oda mozgatta a vállát, nem találta a helyét, és hozzá sem lehetett érni, nemhogy megölelni. Édesanyja általában megpróbálta minél halkabban kimondani, átsiklani felettük, de a kislány azon az estén a szokottnál érzékenyebben reagált rájuk. Hevesebben vette a levegőt, és a fejét rázta. Miközben lapozott, Szilvia észrevette, hogy Lilla kezdi elveszíteni a kontrollt önmaga felett. Mivel hangja nyugtatóan hatott a lányra, az anyuka elénekelte neki azt a dalt, amit az efféle reakciók esetén szokott.

Dalol a rét, dalol a táj,

Álmos már az égi határ,

Zizeg a fűz, megjött a tél,

Arcába fúj a hűvös szél.

Piheg a hó, lebeg a lég,

Fagyos az út, csillog a jég,

Alszik már az égi határ,

Dalol a rét, dalol a táj.

            Lilla láthatóan megnyugodott; arca kisimult, tekintete, még ha fáradt volt is, kitisztult. Szilvia megkönnyebbült. Újabb siker, egy a sok közül – gondolta, és amint a kislány az oldalára fordult, és a szemébe nézett, átlapozott a következő oldalra, majd ismét belemerült az olvasásba.

– Egyszer – fogott bele Elemér a mesélésbe, miközben Pamacska lélegzetvisszafojtva figyelt – borzasztóan ördögi tervet eszelt ki, hogy a fiatal Brúnót gyanúba keverje, és elkergessék a háztól, mivel féltékeny volt a kutyára. Ő akart lenni az egyetlen, akit a gazdái megszeretgetnek, az egyetlen, aki finomságokat kap. Az egész úgy történt, hogy amikor a gazdái nem voltak itthon, Berci valahogyan kinyitotta a hűtőszekrényt, és megdézsmálta a finomabbnál finomabb falatokat. Szegény eb mindvégig aludt, semmit sem vett észre belőle. Dolga végeztével, tele bendővel a macska beült az ablakba, és várt a megfelelő alkalomra. Már messziről látta, hogy a gazdái közelednek az ajtó felé, ezért odalopózott Brúnóhoz, és belemart az orrába, aki rögtön felijedt. Mérges volt Bercire, ezért megkergette: végig az előszobán, egyenesen be a konyhába, ahol szegény jószág elesett a kiömlött tejben. Amíg ő próbált felállni, a cselszövő gyorsan kiosont a konyhából, hogy még véletlenül se legyen az eset közelében, amikor az emberek megérkeznek. A terve nagyon ravasz volt, de elkövetett egy hibát: a sok hús mellett, amit megevett, megitta a tejet. Csakhogy Brúnó nem ihatott tejet, mert a doktor azt mondta neki, hogy akkor kihullik a szőre.

            – Miért?

            – Azért, kislányom – felelt Lilla kérdésére az anyukája –, mert vannak olyan emberek és állatok, akiknek a pocakját bántja a tej, és ezért nem ihatnak belőle.

            – Miért?

            – Mert valakinek a pocakja szereti a tejet, valakié nem. A tiéd nagyon szereti, ezért is akar mindig többet és többet inni.

            Az édesanya benyúlt a takaró alá, és végigsimított lánya hasán, aki nyomban odakapott a puha kézhez, mivel csiklandós volt. Amint Szilvia abbahagyta a simogatást, Lilla hatalmasat ásított, és megdörzsölte a szemét. Sok energiáját felemésztette a korábbi érzelemkitörés. Az anyukája látta az álmosság jeleit, és az utolsó előtti oldalra lapozva tovább folytatta az olvasást.

            – Mi történt utána? Mondd el, kérlek! – Pamacska szemei majdnem leragadtak, olyan álmos volt, de meg akarta várni a történet végét.

            – A gazdái gyorsan rájöttek a turpisságra, hogy valójában Berci garázdálkodott, ezért úgy elporolták a hátsóját, hogy hetekig alig jött ki az ágy alól. Szegény macska! – Elemér még ennyi év távlatából is mulatságosnak találta ezt az emléket.

            – Na, és Brúnó?

            – Ő megtanulta, hogy sose bízzon meg egy macskában.

            – De bennem meg lehet bízni, Elemér bácsi!

            – Ebben biztos vagyok – mondta az egér kedvesen, miközben mancsát a kiscica vállára tette.

             Pamacska elköszönt új barátjától, és megígértette vele, hogy még millió és millió történetet fog neki mesélni. Óvatosan lebotorkált a lépcsőn, belesett a szobába, és megnyugodott, amikor látta, hogy édesanyja és testvérei békésen alszanak. Finom léptekkel megközelítette a mamáját, és bebújt annak mancsai közé. Az álom pedig olyan hamar érkezett, hogy a kiscica még annyit sem mondhatott: miáú!

            Szilvia becsukta a könyvet és felnézett. A csend olyannyira rátelepedett a szobára, hogy még Lilla halk szuszogását is hallani lehetett. Az édesanya letette a mesét az asztalra, odahajolt lányához, és csókot nyomott a homlokára. Mielőtt kilépett volna az ajtón, körülnézett. A hercegnős szőnyegen ott hevertek a játékok, amelyekkel Lilla délután játszott. A barackszínű falon friss, zöld tenyérlenyomat díszelgett, amelyet bizonyára az ebéd utáni festegetés ihletett. A kislány békésen aludt; plüssmackóját magához szorítva, nyakig takarózva feküdt ágyában. Szilvia egy utolsó pillantást vetett Lillára, majd halkan becsukta az ajtót, és lerogyott a fal mellé. Eleinte apró cseppekben hullt a könnye, majd egyre nagyobb folyamokban zúdult lefelé megfáradt arcán. Zihált, néha egy-egy nyögés hagyta el az ajkait. A férje, Alex a lépcsőn felfelé menet meghallotta a zokogást, és leült felesége mellé. Karjával gyengéden átkarolta, de egy szót sem szólt. Nem volt mit mondani.

Mindketten tudták, hogy lányuk sosem lesz olyan, mint a többi gyermek: nem mond majd verseket anyák napján, és nem tudja elmesélni, mi történt vele az iskolában. Már születésekor tisztában voltak vele, hogy nehéz lesz, de amikor sorakoztak a problémák, akkor vált minden igazán félelmetessé és fájdalmassá. Lilla az autizmus egy olyan súlyos fajtájában szenvedett, amely erősen korlátozta a beszédben és önmaga kifejezésében. Voltak szép, boldog napok, elviselhető esték, és voltak elviselhetetlenek. Hiszen a mesék birodalmában minden lehetséges, de a valóság olykor kegyetlen, kínzó és megváltoztathatatlan.