"A szerelem napsütés.
Érzed még az erejét?
Égető tűz,
mi táplál és elemészt...
ő a halál és a lét,
rendületlenül." (Elina: Tűnődő - 2014. 05. 17.)

1.

Szép, csillagfényes éjjel tavasz közepe táján… Ahogy az egyik hold felkelt, ezüst fényét végigcsorgatta a vidéken. A lankás domboldalakon erdők bólogattak az enyhe szélben. Lombjaik sejtelmes meséket suttogtak az álmodó tájnak. A dombok lábainál dús füvű völgy nyújtózott végig. Eddig semmi sem mozdult a szellő-ringatta növényeken kívül.

Az éj nyugalma azonban hamarosan megtört. Közeledő lódobogás zaja hasított a csendbe. A hold csodálkozva bámulta az éjszakában suhanó lovast, kinek köpenye lobogott a szélben, hosszú haja pedig szinte úszott utána a levegőben. A sápadt fény ezüst csillogással vonta be alakját. A köpenye alól néha fémesen megvillant valami - egy könnyű páncél, egy hosszú-kard és egy tőr markolata... Majd az egész jelenés eltűnt a domboldalon felkúszó erdei úton. Csak lova patáinak ütemes dobogása hallatszott. Az ösvény fölé borultak a fák lombjai. A halvány fény nem nagyon jutott le közöttük a sötét útra.

A lovas egyre csak vágtatott. Lova a sötét ösvényen is biztosan mozgott. Az állat és ő is jól ismerte a vidéket. Az erdő e részén, egy tisztáson, néhány sziklakolonc védelmében eldugott ház lapult. A lovas oda igyekezett. A fák között gyér világosság visszfénye világított, a ház földszinti ablakaiból szűrődött ki. Kandalló tűzfénye lehetett.

A lovas a tisztáshoz ért és megállította hátasát. Leszállt a nyeregből. Lova megkönnyebbülten horkantott. Gazdája kantárszáron vezette a ház közelébe, majd a nemes állatot az árnyékból előbukkanó, némán meghajló lovászra bízta.

Ő maga benyitott a házba. Köpenyét hátradobva megállt a tűzfény-világította teremben. A földszinten a nagy terem mellett néhány kisebb helyiséget alakítottak ki: konyhát, egy kis szobát és fürdőt, egy könyvtárszobát. Az emeletre falépcső vezetett - egy galériáról néhány további lakószoba nyílott.

Az érkező azonban nem nézelődött, és nem indult más helyiségek felé. Ruganyos léptekkel odasétált a hatalmas kandalló elé. Lecsatolta válláról a hosszú, bő köpenyt, és rádobta egy ott álló karosszék támlájára. Az oroszláncímeres, könnyű vértjétől és a derekára csatolt fegyvereitől is megvált. Azokat a karszék mellé tette. Ezután látszólag semmi mással nem törődött, csak a tűz látványával. Érzékei azonban azonnal felmérték, a közelben hány élőlény tartózkodik. Megérezte volna azt is, ha valaki a közelben gonosz szándékú, de ilyet nem talált. Érzékelte a mágia élő és élettelen forrásait.

Alakját most már teljesen megvilágította a tűz fénye. Magas, karcsú, csupa izom, fiatal férfi volt, legfeljebb húszéves lehetett. Mozgása könnyed, egy hajlékony nagyragadozóra emlékeztető. Büszke, nemes arcát hosszú, szőke, majdhogynem ezüstfehér hajkorona keretezte, mely leért háta közepéig. A szokásostól eltérően nem fogta össze hátul, így egy-egy hirtelen mozdulatára szinte szállt utána csodás hajkoronája. Mély tüzű, smaragdzöld szemei elmerültek a lobogó lángok táncának szemlélésébe. Rezzenéstelen, márványszobor arcára meleg árnyékokat rajzolt a tűzfény. Tartása, megjelenése is elárulta nemesi származását. Mozdulatlanul várakozott.

Az emeleti falépcső megreccsent a közeledő léptektől. A fiú megfordult, és idős mestere elé lépett. Üdvözlésképpen meghajtotta fejét.

- Gyorsan ideértél – nyugtázta az öreg elégedetten.

- Ha megígérek valamit, azt megtartom. Még akkor is, ha nem hangosan mondom ki, hanem gondolatban. Segítségre van szükséged?

- Igen, fiam… azaz Uram.

- Ne urazzál, kérlek! A nevelőm voltál tizenöt évig – húzta össze szemöldökét a fiatalabb. - Mi történt? Idefelé jövet fekete-mágia használó auráját, vérszagot és félelmet érzékeltem. A sötét mágus nem régen járhatott a környéken.

- Igen, emiatt hívtalak ilyen sürgősen. A nővérem tegnap éjjel keresett fel, nagyon fel volt dúlva. Alisát elragadták otthonról. A támadók végigfosztogatták a kastélyt, és fel is gyújtották. Sok embert kardélre hánytak, alig néhányan maradtak életben. Azok már nem tudtak a martalócok után eredni.

- Alisa? A kis hercegnő, a gyermekkori játszópajtásom... Már rég nem találkoztam vele. Ki tette, és miért?

- A Fekete Démon és hordája. Szüksége van a hercegnő jóstehetségére, hogy sötét terveit véghezvihesse. Még hatalmasabb és még gonoszabb démonná fog válni, ha nem tudod időben megállítani. A hercegnőt is csak te tudod megtalálni, a különleges képességeid és a tőlem tanultak segítségével. Azonban hadd adjak egy tanácsot: ne indulj egyedül útnak. Szerezz néhány megbízható társat magad mellé. Sajnos én már nem kísérhetlek utadon, nem vagyok elég erős hozzá. De egy alkalmas embert tudok neked javasolni, ismered őt régről: az unokám, Ryken. Holnap reggel érkezik haza. Az elfeleini mágusoknál tanult. Benne megbízhatsz.

- Rendben van, Mesterem. Megvárom az unokádat. Rám fér egy kis pihenés. Úgy tapasztaltam, most a környék újra nyugodt és csendes. Ártó szándékot sem éreztem.

- Úgy látom, hogy az érzékeid még jobban kifejlődtek. Már biztosan tudsz erre a képességedre támaszkodni.

- Egy év kalandorként, ezekben a zavaros időkben sokat számít. Főleg, hogy egyedül, társ nélkül vándoroltam és életben is maradtam. Néhány nappal ezelőtt még harcoltam – válaszolt a fiú.

- Nem sokat változtál. Magányos farkas maradtál. De, mint már említettem, ezt az utat most nem járhatod, segítő társak kellenek.

- Rendben. Elfogadom az unokád társaságát. Most lepihennék. Hosszú út áll mögöttem.

- A régi szobád rád vár. Nem fog senki zavarni, pihenj csak.

- Nem is tudna zavarni senki... Egy kis védő varázslat kell csak. Nos, jó éjt, Mester! – kapta fel a karosszékre odadobott köpenyt, majd a földről felemelte remekmívű fegyverzete darabjait is. Ruganyos macskaléptekkel indult a földszinti szoba felé.

A helyiségbe lépve körülnézett és megállapította, hogy semmi nem változott.

„Már több, mint egy éve, hogy elmentem innen.” - gondolta.

Az egyszerű, célszerű fa berendezés minden darabját jól ismerte, évekig lakott ebben a szobában.

Ágya mellett - egy asztalkára készítve - vacsora várta. Mentális képességeit használva újra, alaposan körbenézett, majd aktiválta mágikus védőerejét, kiterjesztve az egész házra és környékére. Miután a szobából nyíló fürdőhelyiségben az út porát lemosta, átöltözött és evett egy keveset az odakészített ételből. Lepihent, de elaludni egyelőre nem tudott. Így a történteken gondolkodott:

„Még mindig nagyon keveset tudok arról, hogy valójában mi történt. Több, mint tíz éve, hogy Alisával nem találkoztam. Ha látnám, csak az aurájáról ismerném meg, de arról biztosan. A szüleim akarata szerint nőül kellene vennem... Ch... képtelen vagyok rá. Nekem olyan ő, mintha a másik húgom lenne.”

Majd a sötét máguson tűnődött:

„A Fekete Démon ördögi lelkű. Vele régi elszámolni valóm van. Miatta nincsen apám, anyám és vér szerinti húgom. A birtokaim a családom nélkül – ez borzalmas örökség. Akkor is pontosan ilyen éjjel volt. A holdak fényei - mint ezüstös könnyek - csorogtak végig legyilkolt testükön, és én nem tehettem semmit. Akkor nem. Gyermek voltam, aki véletlenül, vagy a Sors akaratából megmenekült. De most eljött az idő… Való igaz, segítség nélkül ez ügyekben nem sokra megyek. A legutóbbi összecsapásunk során majdnem követtem a családomat más dimenziókba... Remélem, Ryken segíteni fog. Le kell győznöm a Démont. Végleg. A családom és a többi legyilkolt emlékére, az élők érdekében.”

***

Az erdei háztól jókora távolságra, a hegyek lábánál kicsi tábor állt. Egy ponyvás kocsi mellett néhány ló legelt békésen. Apró, de kellemes meleget adó tábortűznél emberek hevertek vagy ültek, halkan beszélgetve. A kocsinál, a sötétben egy fiatal lány álldogált, meleg úti köpenyét maga köré csavarva. A két holdat nézte, majd felkapva fejét, a mögötte toporgó tízévesforma fiút kézen fogva, sebesen megindult a tábort övező sűrű bokrok közé. A lány egy szót sem beszélt. Néma volt.

Öccse így is megértette, hogy nővére tettének komoly oka lehet. Ellenkezés és mukkanás nélkül követte. Amint a bozótba értek, meglapultak. Épp ideje volt.

Velőtrázó ordítással néhány marcona lovas ugratott a pihenők közé, és ott ütötték, szúrták, kaszabolták a meglepett embereket, ahol érték. Az állatok szaga mellé most egy semmivel össze nem téveszthető másik szag társult... édeskés, émelyítő vérszag. Néhány ló meg is vadult tőle, hiszen az igavonó állatokat nem szoktatták ehhez. A félelmükben őrjöngő állatok elszakították a pányvát, és annak a néhány sebesültnek is a halálát okozták patáikkal, akik még túlélhették volna a rajtaütést. A támadók harsányan röhögve, szitkozódva fosztogattak. Vezetőjük, egy sötét, forradásos arcú alak rájuk mordult:

- És a két kölyök?

- Nem voltak itt.

- Nem baj. Kísérők nélkül hamarosan a ragadozók prédája lesznek.

A tábor kifosztása után a gyilkosok távoztak. Az égről a halvány fényű holdak végignézték a rajtaütést. A halottak kiontott vére kis ideig ezüstösen csillogott, ahogy a két égitest megvilágította. Mintha az éji vándorok könnyei lennének...

A két gyermek reszketve rejtőzött a bokrok mélyén. Ha a fiú elkiáltotta volna magát a támadás előtt, a tábor ugyan felriadt volna, de akkor sem lett volna senkinek esélye... A testvéreket ugyanúgy meggyilkolták volna, mint a többieket. A két gyermeket csak a hajnali világosság és a csend tudta előcsalogatni. Borzadva néztek szét a pihenőhelyük maradékán. Edzett lelküknek is sokkoló volt a látvány. A kedves emberek, akik eddig kísérték és menekítették őket, mind vérbe fagyva, természetellenes tartásba dermedve feküdtek. Egyikükben sem volt már élet. Akadt olyan, akinek teste szinte darabokra roncsolódott. A füvet vastagon borította a félig alvadt vér. A szekér hajtója haláltusájában a tábortűzbe esett. Teteme megperzselődött. Az émelyítő vérszagba belekeveredett az égett hús szaga is. A lányt ájulás környékezte. A kisfiú úgyszintén rettentően sápadt volt, de erőt véve magán elhúzta nővérét messzebbre, hogy ne lássák és ne érezzék az iszonyatot...

Később kénytelen volt visszaóvakodni a szekér maradványaihoz. Némi élelmet kutatott ki, tűzszerszámot, két teli vizes tömlőt, egy tőrkést, íjat és tegezt, nyilakkal. Talált még egy-egy váltás tiszta ruhát is, amit a martalócok nem dobáltak szét. Mindezt batyuba gyömöszölte. Széles bőrövében pedig kezdettől ott rejtőzött az utazásra szánt száz ezüstpénz... Ezután visszatért nénjéhez, aki még mindig magába roskadtan dőlt egy fatörzshöz.

- Nővérkém, itt nem maradhatunk. Farkasok jöhetnek, vagy más ragadozók... Addig megyünk a hegyen, míg a Térkaput meg nem találjuk. Ott biztosan vannak jó emberek is. Onnan továbbjuthatunk.

A lány sápadtan bólintott. Öccse megitatta, majd segített neki felállni. Nekiindultak - felfelé a hegy oldalán, egy vadcsapáson - az ismeretlen rengetegnek.