A kora tavaszi hajnal csípős lehelete végigfutott az erdő fái között. A tisztáson hamvadó tűz mellett egy vándor álmában, fázósan összehúzta magán finom anyagú köpenyét. Társa éberen vigyázott, a környék veszedelmet is tartogathatott. Mellettük egy nagy, loboncos kutya fürkészte az ébredező táj zajait. Végül az alvó is kinyitotta szemeit, nyújtóztatta zsibbadt tagjait, ásított.

Már annyira világos volt, hogy körül tudtak nézni. Előző este, amikor ideértek, nem láttak a tájból semmit a sötétedés miatt. Most elállt a lélegzetük a látványtól. Az irdatlan hegytömb oldalában álltak. Mögöttük az erdő, ahonnan jöttek. Az erdő fölött a hegycsúcs tömbje sejlett. Előttük az oldal meredeken szakadt a mélybe, a szakadék szélén patak bukott alá, vízesést formázva. Körben a többi csúcs erdővel koronázott üstökeire láttak, mivel magasabban voltak azoknál. A tisztás erdő felőli részén néhány mohos kőoszlop hirdette letűnt idők dicséretét.

Az előző estebéd maradékából elverték éhüket, és a jó-szándékú vándorok szokása szerint megadták a tiszteletet az ősi isteneknek, akik megengedték nekik, hogy szent tisztásukon éjszakázzanak. Megköszönték nekik, hogy vigyáztak éjszakai nyugodalmukra. Téptek néhány széles lapulevelet, amelyet a korai napsütés már kicsalogatott föld alatti rejtekéből. Néhány félretett ételdarabot tettek rá, és elhelyezték a kőoltáron. Az idősebbik vándor néhány rejtélyes jelentésű szót mormolt hozzá.

Majd így szólt fiatalabb társához:

- Indulnunk kell. Minél hamarabb fel kell jutnunk a Kapuhoz. Nagyapám már nagyon várhat.

Társa bólintott. A két vándor összeszedte kevéske holmiját, a fiatalabbik füttyentett a kutyának. Elindultak befelé az erdőbe, az ösvényen.

Úgy két óra óra múlva - a történetünk elején bemutatott erdőben - két lovas haladt az ösvényen a rejtett vadászlak felé.

Öltözetük messziről árulkodott varázsló mivoltukról. Finom anyagból készült köpenyeiket furcsa szimbólumok díszítették. Fegyverük csupán egy-egy hosszú-kard volt. A fiatalabbik még egy apró szemekből készült könnyű láncinget viselt köpenye alatt. Látszott, hogy ha harcolni kell, azt biztosan nem a fegyverekkel fogják elsősorban tenni. A borjúnyi termetű, loboncos kutya mögöttük loholt, nyelvét lógatva, érzékeivel a környező erdőt fürkészve.

Az idősebbik visszafogta a lovát.

- Közeledünk, Anter! – szólt hátra.

- Igazad volt, Ryken mester, hogy vegyünk lovakat a Kapuhoz közeli faluban. Messzire kellett volna gyalogolnunk.

- Igen. Ismerek minden fát és követ a környéken, mert itt nőttem fel. A nagyapám nevelt és tanított, míg Elfeleinbe nem kerültem. Szeretem ezt a vidéket. Alig várom, hogy hazaérjek - indult tovább. Majd hirtelen megállította a lovát.

- Furcsa érzésem támadt. Mintha nem túl régen valami nagyon erős, gonosz lélek járt volna erre...

- Én is érzem, Mester!

- Igyekezzünk - sürgette társát Ryken nyugtalanul.

Vágtatni kezdtek a keskeny úton. Kisvártatva a tisztásra értek. A sziklák védelmében megbúvó ház és környéke nyugodt volt. Ryken fellélegzett. Itthon tehát nincs baj. De akkor mi történhetett?

A lovakat a lovászra bízták, majd az ifjú mágus - nyomában tanítványával - a házba sietett. A kandallóban most is égett a tűz. Előtte üldögélt egy kényelmes karszékben az öreg varázsló, Ryken nagyapja.

- Már vártalak, fiam. Örülök, hogy szerencsésen hazaértél. Ó, társad is van. Őt is szívesen látom.

- Anter, a tanítványom - mutatta be Ryken.

- Valami történt nemrég a környéken - jelentette ki olyan hangsúllyal, mint aki válaszra vár. - Gonosz jelenlétet éreztünk idefelé jövet.

- A Fekete Démon járt erre. Alisa hercegnőt erőszakkal elvitte, hogy a jóslataira támaszkodva még nagyobb hatalomra tehessen szert.

- Alisa?! Indulunk máris, hogy megtaláljuk!

- Lassabban, fiam! Lion úrfit hazahívtam. Együtt tudtok csak szembeszállni a Démonnal. Most pihenjetek le, ebédig. Utána mindent megbeszélünk.

- Lion hazajött?! Fura. Nem érzékelem.

- Igen, az éjjel ért haza - válaszolt az öreg. Elgondolkodva folytatta:

- Látszólag mit sem változott. Magányos farkas. De erős. Apró változásokat én érzékeltem az aurájában: Alisával kapcsolatban sajnálatot. Ezen kívül egy - számunkra idegen - személyre irányuló mély szeretetet és hálát. Utóbbit viszont annyira elzárta a lelkében, hogy szerintem még önmaga sem tud róla. - Unokájához fordult:

- A szobád üres, és a mellette lévő vendégszoba is. Ebédre gyertek le!

- Tehát, akkor ebédig várunk - indult felfelé az emeletre Ryken, nyomában tanítványával.

A csendes ebéd gyorsan véget ért. Az öreg mágus a régi tanítványával, az unokájával és annak kísérőjével letelepedett a kandalló elé.

- Az első probléma: merre indult a Démon? Hol keressük? - vetette fel Ryken.

- Nos… Annyit tudok, hogy több olyan hely is van, ahol szívesen rejtőzködik. A Kőszikla-hegység nyugati oldalában szinte megközelíthetetlenek a barlangok. Szívesen bujkál ott, mert van egy-két igen sötét energiával átitatott hely közülük… A másik hely pedig a Gyilkos-erdő - szólalt meg elgondolkodva Lion.

- Talán induljunk el Anathból - javasolta bátortalanul Anter. – Ott sok kalandor és vándor megfordul, valószínűleg  hallunk híreket… És a hegység meg az erdő is onnan jobban megközelíthető.

- Nem rossz ötlet – bólintott az öreg. – A következő kérdés: ha a Démont megtaláltátok, hogyan mentitek meg tőle Alisát?

- A tartózkodási helye környékén tele lehet minden csapdákkal. Alisát is csaliként fogja használni. De ez már a mi dolgunk. Ha ott leszünk, a helyszínen tapasztaltak alapján döntünk erről.

Mire leszállt az alkonyat, az ifjú lovag és kísérői útra készen álltak. Lovaikat a legközelebbi Térkapu felé irányították.

- Még az éjjel megérkezünk Anath-hoz. De a városba nem engednek be, csak reggel - jegyezte meg a fiatal mágustanonc.

- Ha nektek nem gond a csillagos ég alatt aludni, ismerek egy megfelelő helyet a pihenésre a város közelében - válaszolt Lion.

- Természetesen veled tartunk. Megszoktuk a vándorlétet - bólintott Ryken.

Még ugyanazon nap reggel történt, hogy fél napi járásra az erdei háztól – a Kőszikla-hegység déli emelkedőit mászta egy kis csapat. A vándorok szokott ösvényén haladtak, ami a nagyobb szikladarabokat, göcsörtös, csökött fácskákat kerülgetve vezetett a hegytetőig. A csapat célja a hegycsúcson emelkedő Térkapu volt. Fele utat megtették már, amikor ágak halk roppanása figyelmeztetett: nincsenek egyedül. Egy láncinges, vállas harcos intett társainak. Azok halkan szétszóródtak, felhasználva a terep adottságait, és megpróbálták felderíteni a zaj forrását. Régi, tapasztalt vándorokhoz híven kezük ügyébe helyezték fegyvereiket. Majd Arasus, a „csavargó” pap - halk kántálás után kijelentette, hogy az idegenek ketten vannak, és nem veszélyesek. Tenoro, a dalnok vette észre elsőnek őket. Egyből leengedte fegyverét: egy riadt, de harcias, nyolc-tíz éves forma fiú és egy, a fiúnál néhány évvel idősebb, csinos, de megviselt külsejű lány lapult előtte.

- Ne féljetek, nem bántunk titeket. Hogy kerültök ide, a falvaktól távol, egyedül az erdőbe?!

- Menekülünk, uram – válaszolt a fiú megkönnyebbülve, miután a mellette lévő lányra nézett, és az bólintott neki. - Egy csapat martalóc támadott meg minket az éjszakai pihenőkor. Kettőnket nem vettek észre a sötétben, így el tudtunk rejtőzni. A kísérőink mind meghaltak a támadáskor. A rokonainkhoz, északra tartottunk. Lydiának, a nővéremnek segítségre van szüksége. Gonosz átok sújtja, aminek következményeként néma lett. Reményeink szerint északon találhatunk olyan varázslót is, aki meg tudja törni az átkot. Sajnos, azt nem tudjuk, hogy ezután merre indulhatunk tovább.

- Hogy hívnak? – kérdezte egy lágy, mély női hang.

- Roberto de Knights – felelte a fiú. - Ő pedig a nővérem, Lydia de Knights.

- Arles de Knights Házához tartoztok? - kérdezte a másik társuk, egy lovag. Lovát kötőféken vezette oda.

- A gyermekei vagyunk.

- Tiszteletem régi barátom gyermekeinek! Atyátok jó egészségnek örvend?

- Sajnos már két esztendeje, hogy az égiekhez távozott. Anyánk pedig nem régen hunyt el. Így a Ház jelenlegi úrnője Lydia.

- Arles barátom - tehát meghalt, és édesanyátok is! Balsors sújtja Házatokat. Ha elfogadjátok, segítek nektek, hogy legalább legyőzzétek a gonosz átkot.

- Csatlakozzatok hozzánk! Mi is északra indultunk - szólalt meg újra a lágy hangú, egy harcos lány.

- Moragas, a sötét varázsló valamire készül. Békés utazókat régebben nem támadtak az emberei, de mostanában mindenkit zaklatnak. Bizonyára a kísérőiteket is ők ölték meg – jegyezte meg Arasus.

A fiú csak most vette észre a pap vállán pihenő sólymot. Csodálkozva figyelte a kecses ragadozómadarat. A gyermekek ekkorra nyugodtak meg annyira, hogy szemügyre vegyék megtalálóikat. Azok bemutatkoztak: Elani, a félelf harcoslány, Hawk lovag, Arasus pap és a dalnok, Tenoro de Long.

Elani középmagas, karcsú és izmos nő volt, aki huszonöt éves körülinek látszott. Sötét haját feje tetején összefogta lófarokba, hogy ha harcra kerül sor, az ne akadályozza. Fülei hegyesek voltak, a szemei sötétbarnák, ferde vágásúak. Kényelmes, barna tunikát, szűk nadrágot és puha bőrcsizmát viselt. A hideg ellen még felhúzott magára egy ujjatlan irhamellényt. Lova hátán, a nyereg mögött, takarójával összecsavarva tartotta meleg köpenyét. Fegyverei közül egy rövid kard és az íjász készlete látszottak.

Sir Hawk magas, izmos termetű férfi volt, harminc éves korú. Sötétszőke haját rövidre nyírva viselte, szakállt, bajuszt nem növesztett. Acélkék szemei őszinteséget és határozottságot tükröztek. Erős, barna bőrből készült öltözéke hasonlított társaiéra, de fölötte sodronyinget hordott. Könnyű láb-és karvértjének darabjai, valamint kis méretű pajzsa a lova hátán, a nyereg mögötti speciális tartóból látszottak ki. Hosszú-kardja és tőre mellett még egy rövid dárdája is volt.

Régi harcostársa, a csataménje megerősített bőr nyak-és szügyvédőt hordott. Az állat Hawkkal speciálisan kommunikált, viselkedésével tudatta gazdájával a veszélyhelyzeteket. Ösztöne rengetegszer segített a lovagon és társain.

Arasus, a harcos pap a föld színeivel egyező tunikája fölött bő, csuklyás köpenyt viselt. Rövid, barna haja néha kivillant a csuklya alól. A tapasztalt, harminc év feletti férfi kézifegyvereit az övébe tűzte: két tőre látszott, mellette rövid kardjának tokja csillant. Köpenye vállrésze vastag bőrrel erősített volt, nagyrészt ott utazott vadászsólyma. Az okos, mágikus erejű állat felderítésre, őrködésre, üzenetközvetítésre, és még sok más dologra is képes volt. Arasus mágiahasználóként imákkal, kántálással tudta aktiválni saját erejét. Hátasának nyeregtáskája pedig többek között gyógyító növényeket, fertőtlenítőszert és tiszta gyolcstekercseket rejtett.

A dalnok középmagas, vidám, edzett, harminc év körüli fickó volt. Öltözéke a szokásos kalandozóöltözet: tunika, szűk nadrág, fél lábszárig érő puha bőrcsizma. Bő, meleg köpenye alatt természetesen ő is fegyvert viselt, rövid kardot és tőrt. Lantját a lován lévő táskában tartotta. Speciális mágiahasználó volt, de ezen apróságról - barátain kívül - más nem tudott.