Eltelt egy hét. Újra iskolába jártam. Amíg néhány hétre Zsolt "bűvkörébe" kerültem, nem foglalkoztam Gáborral. Pedig ő szomorú szemekkel tovább figyelt engem - legalábbis a suliban.
Most én is szomorú voltam. Lélekben teljesen összetörve, becsapva, némán álldogáltam szünetekben a folyosón, az ablaknál. Az udvart néztem. Mit sem látó szemekkel bámultam kifelé...

Egyszer csak összerezzentem. Valaki megállt mögöttem, és a kezével megérintette a vállamat.
- Miért bánkódsz? - kérdezte halkan egy bársonyosan mély hang. Megcsapott egy kellemes illat. Férfias, vonzó, kesernyésen üde. A szemem tágra nyílt a csodálkozástól, szinte lebénultam. Nem mertem megfordulni.
- Gábor?! - leheltem, inkább csak önmagam számára hallhatóan.
- Tudod a nevemet? - kérdezte ismét csendesen. Tehát mégis meghallotta az imént...
Bólintásszerűen lehajtottam a fejemet, barna hajam így előrehullva félig
eltakarta pirosodó arcomat.
Közben mellém lépett, és ő is az iskolaudvart kezdte tanulmányozni az ablakon keresztül. Fél szemmel azért bízvást rám sandíthatott, mert megint megszólalt:
- Látom, megrémisztettelek. Ne haragudj, nem volt szándékos. Szóval, mi bánt? Ő? - biccentett kifelé, az udvar felé, ahol épp Zsolt fűzte a soron következő barátnői egyikét. - Ne törődj vele. Nem érdemelt meg téged.
- Mi? Ezt... honnan veszed? - jött meg a hangom.
- Régóta figyellek. Legtöbbször itt állsz a barátnőddel.
- Ah... Néhány hete... ugye, nem hitted azt, hogy kinevetünk?
- Nem rajtam nevettél? Akkor jó - fordította felém az arcát. - Mindjárt vége a szünetnek. Hány órád lesz még?
- Hat.

- Nem baj, ha utána megvárlak? Még beszélhetnénk...
- Jó - néztem rá halvány mosollyal, miközben bólintottam:
- Szia.
- Szia. Akkor órák után találkozunk.

Zsolt okozta bánatom már kezdett tovatűnni. Az osztálytársnőim szerencsémre nem vettek észre semmit a szünetben történtekből. Nagyon lefoglalta őket a másnap estére tervezett bulijuk.
Ilyen lassan már rég telt számomra az idő. A tanórai magyarázatokra nem tudtam koncentrálni. A jegyzetelést automataként végeztem. Egyre a nemrég történtek jártak a fejemben. Gábor nagyon meglepett, de örültem neki, hogy odajött hozzám.
Amikor az óráknak vége lett, szándékosan lassan raktam el a holmimat, és vettem a kabátomat - tél eleje volt -, hogy csipkelődő osztálytársaim távoztát megvárjam.
Amint kiléptem a kapun, Gábor kézen fogott, és húzott magával:
- Gyere!
- Hová?
- Ahol nyugodtan beszélgehetünk - húzott tovább a legközelebbi cukrászdáig úgy, hogy közben nem engedte el a kezemet.
- Itt nagyon sokan vannak...
- De elég csendes ahhoz, hogy beszélgethessünk - válaszolta.
Rémülten láttam meg két osztálytársamat, akik szerencsére félig háttal ültek, és nagyon el voltak foglalva.
Gábor egy csöndes sarokba vezetett, a lányoktól eléggé távol. Kissé megkönnyebbült sóhajjal vettem le a kabátomat, majd leültünk. A pincérnőtől üdítőt kértünk és fagylaltot. Miközben ettük, úgy beszélgettünk, mintha régen ismernénk egymást.
Különös érzés volt, hogy egymásnak elmondtunk olyan dolgokat, amiket még soha senki másnak...

Az osztálytársaim egy idő után leléptek úgy, hogy nem vettek észre. Megkönnyebbültem.
Később Gábor a buszmegállóig kísért. Amikor elköszöntünk, mélyen a szemeimbe nézett. Nézésébe belereszketett a szívem. Őrült, vad táncot járt mellkasomban. Csak remélni tudtam, hogy arcomon nem látszik ennek semmi nyoma...
- Mennem kell. Itt a buszom - mondtam neki kedvesen.
- Vigyázz magadra. Majd találkozunk - válaszolta.
Én csak bólintottam és felszálltam. A busz végében állva néztem őt. Ő is
nézett engem. Nem mozdult, amíg láttam. A jármű bekanyarodott. Nagyot sóhajtottam. A szívem már nem nyugodott. Valahogy át kell vészelnem a hét végét! Alig váltunk el, máris hiányzott...
Hazaérve összecsaptam a leckémet, hogy a hét végén ne kelljen ezzel
foglalkoznom. Utána egy sporttáskába bedobtam a korcsolyámat. Jót fog tenni egy kis száguldás a jégen...

Telt az idő. Gáborral jókat beszélgettünk. Barátok lettünk, de semmi több. A lányok így is állandóan gúnyos megjegyzésekkel bombáztak mindenért.