Lydia és Lion sokáig üldögéltek a csendes, gyönyörű kicsi völgyben. Nem szóltak, csak élvezték a nyugalom mostanában oly ritka perceit. Már dél elmúlt, amikor a lány hasa megkordult. Arca pipacspirossá vált. Ragadozója felállt mellőle és elmosolyodott:

- Már nagyon éhes lehetsz! Reggel sem ettél, láttam. Indulunk vissza. Most én ügyelek rá, hogy tényleg ebédelj - segítette fel ültéből. Ellentmondást nem tűrően, de gyengéden, kézen fogva húzta magával táborhelyük felé. Amikor megérkeztek, Roberto eléjük szaladt:

- Nővérkém! Hol voltál ilyen sokáig?

- Elég messzire elsétált, de többet ilyet nem tesz. Ezentúl én mindig el fogom kísérni. Mindkettőtökre vigyázok - nézett a testvérekre Lion nagyon komolyan. Robertonak széles mosoly ült az arcára ezt hallva, és bólogatott:

- Az jó lesz! Úgy sincs bátyánk, aki vigyázna, és ha bajba kerülne, egyedül nem tudna kimászni belőle. Mivel nem beszél, nem is tud segítséget sem kérni.

- Hm, mégis úgy hallottam, hogy az ő megérzésének köszönhetitek, hogy éltek.

- Ez igaz - ölelte át nővérét a fiú. - Most menjünk enni, mert éhes vagyok.

A délutáni pihenésüket sem zavarta semmi. Este korán nyugovóra tértek, és hamar elaludtak, kivéve a Knights-lányt. Ő nem tudott aludni. Még mindig a délelőtti séta és Lion járt az eszében. Csendesen kilopódzott a társai közül, hogy senkit ne ébresszen fel. Az oldalsó teremből átment a barlang előterébe, ahol a melegforrás kőmedencéje volt.

Halvány derengés töltötte meg az előteret, a Holdak fénye átsütött a vízesés függönyén. A vízből kellemes meleg áradt. A lány először csak üldögélt egy kövön, kezét belemártva a vízbe. Ujjai apró örvényt kavartak, a nyugodt felszínen vízgyűrűket futtatva. Közben egyre csak gondolkodott. Valóban húgának tekinti őt a férfi? Arra jutott, hogy igen. Ő néma, tehetetlen, ezért vigyáz rá az Oroszlán olyan figyelemmel. Keserűen  elmosolyodott, majd felállt. Egy pillantással meggyőződött róla, hogy a többiek mind alszanak. Ledobta ruháit és belemerült a vízbe. Jóleső meleg ölelte körül testét. Egy olyan helyen leült a kőmedencében, ahol a víz a nyakáig ért. Behunyt szeme alól könnycseppek buggyantak.

Az Oroszlán felriadt. Sötétben is kiváló szeme Lydiát kereste, de nem találta. Mentális képességét ráirányítva megkönnyebbült. Nem tűnt el, csak az előtérbe ment.

„Bizonyára nem tud aludni.”- gondolta.

Halkan kiment, és meglepve látta a medencében síró szépséget.

- Lydia! - suttogta, hogy meg ne ijessze. Ez nem jött be. A lány rémülten kapta fel fejét, és még mélyebbre süllyedt a vízben.

- Én vagyok, Lion. Nem akartalak megijeszteni. Miért nem alszol? Valami baj van? - kérdezősködött halkan, hogy a többieket fel ne ébressze.

A lány szégyenlősen hajtotta le a fejét, majdhogynem teljesen elmerülve.

- Jól van, értem. Elmegyek megnézni a lovakat, amíg felöltözöl - mondta a férfi, és elindult az állatok pihenőhelye felé. Mire visszaért, a lány felöltözött, és már be is ment a fekhelyére, egy kis sötét, félreeső zugba. Öccse most sem vele, hanem a félelf nő mellett aludt, aki szinte anyai szeretettel vette körül. Lion odaült a lány mellé. Érezte, hogy gyötrődik. Melléült és suttogott:

- Ne sírj. Mindent megteszünk azért, hogy ez az átok megtörjön. Mert, ugye, ez a baj?

A lány kissé határozatlanul bólintott, ami nem kerülte el a férfi figyelmét:

- Van még valami más is, ami bánt?

Lydia elvörösödött, de tagadólag rázta meg a fejét. Ebből az ezüst-szőke megértette, hogy a lány nem akarja az okot a tudomására hozni. Emiatt szomorú és nyugtalan lett, de nem mutatta.

- Most már aludj! Itt maradok melletted, ha nem bánod - súgta neki, mire a lány megint elpirult, és halványan elmosolyodott. A sötétben Lion tisztán látta arca minden rezdülését. Lydia lehunyt a szemeit, majd nemsokára nyugodtan, mélyen kezdett lélegezni, ami arról árulkodott, hogy végre elaludt.

Telt az éjszaka. Bár a barlangban elég sötét volt, Hawk belső órája egy idő után azt jelezte, reggel van. A lovag kinyitotta a szemeit. Valóban világosabb volt, már nem koromsötét, hanem derengés, amit a vízfüggönyön beszűrődő napfénynek köszönhettek.

Még mindenki az igazak álmát aludta. Tőle karnyújtásnyira Elani szuszogott. Egyik karjával a kis Robertot vigyázta. Hawk elmosolyodott, és közelebb csúszott a nőhöz. Hosszú haját félresimította szép arcából. Elani megmozdult és kinyitotta a szemét. Egy percig meglepődve és zavartan bámultak egymásra, majd a lány elmosolyodott. A lovag markáns arcán is végigfutott egy félszeg mosoly.

- Jó reggelt! - suttogta.

- Neked is, Andreas.

A félelf nő a keresztnevén szólította! Eddig még soha nem tette. Hawk meglepődött, de nem mutatta ki, inkább halkan megkérdezte:

- Felkeljünk?

- Menjünk. Addig megrakhatjuk a tüzet a reggelihez, és a lovakat is elláthatjuk - válaszolt a lány. Hawk feltápászkodott és a kezét nyújtotta, hogy felsegítse. Ahogy csendesen kifelé indultak, Elani megtorpant, és elmosolyodott. Hawk követte szemével a tekintetét: a Knight-lány mellett egy ezüst-szőke hajkorona csillant. A fiatal lovag karjai gyengéden fonódtak a szépség karcsú derekára. Mindketten mélyen aludtak. Elani és Hawk egymásra pillantott, aztán egyszerre indultak tovább.

Jó félóra múltán a csapat többi tagja is ébredezni kezdett. Lydia, ahogy kinyitotta macskaszemeit, mélyen zavarba jött. Mozdulni nem mert, mert Lion még aludt. Valljuk be, nem is volt ellenére, hogy a fiatal férfi karjaiban ébredt... Így inkább elrejtette arcát, az Oroszlán mellkasához simulva. A mágus érezte a lányt, és még szorosabban ölelte, miközben már ő is kinyitotta smaragdszín szemeit. Ebben a pillanatban Roberto robbant melléjük, hogy felébressze őket, mert azt hitte, még alszanak. Lion nagyot sóhajtva elengedte a lányt, és felült. Roberto nem vette észre mindezt, és a nővérét kezdte ébreszteni, aki szomorú tekintetét ráemelte öccsére.

- Gyertek már reggelizni, csak ti alszotok! Már mindenki útra készen áll.

- Jól van, öcskös, megyünk - felelte a lovag. Felsegítette alvótársát, aki gyorsan kifelé indult a többiekhez. A férfi és a fiú csodálkozva néztek utána.

Reggeli teendőik elvégzése után összeszedelőzködtek, és Toran felé indultak. A városba szándékoztak bemenni, mert szükségük volt arra, hogy az úti készleteiket kiegészítsék. A fogadó volt az egyik céljuk. Híreket akartak szerezni, merre induljanak tovább. Landras azt javasolta, csak ketten-hárman térjenek Toranba, a többiek a városon kívül várják be társaikat. Logikusan érvelt:

- Ha csak néhányan megyünk, nem leszünk annyira feltűnőek, mint egy nagyobb csapat, amelynek tagjai között nők és gyermek, na meg az egyik leghíresebb mágus-lovag tartózkodik... Arra a csapatra biztos, hogy mindenki felfigyelne. A dalnokra, Farrora és rám már kevésbé.

Miután megtanácskozták, elfogadták az elf indítványát. A csapat nagyobbik része a városon kívüli erdőben, egy kellemes tisztáson telepedett le. Az útjukat eddig kísérő patak most is ott csobogott lábuk előtt. A három fiatal nő belegázolt a patakba. Csilingelő nevetésüket messze vitte a szél. Azaz kettőjükét, mert Lydia csak némán, szomorú mosollyal lépkedett a mederben. Az Oroszlán rezzenéstelen arccal, de fájó szívvel figyelte minden mozdulatát. Roberto mellette üldögélt, és ő is nővérét nézte. Majd halkan megszólalt:

- Karleen lovag! Te nagyon erős varázsló vagy. Mégsem tudsz segíteni? Van egyáltalán remény, hogy visszakapjam a testvéremet?

- Reménynek mindig kell lennie, Roberto! Az átkot azért nem tudom megtörni, mert nem ismerem. Nagyon sokféle, némaságot produkáló bűvige létezik, és mindet másképp lehet hatástalanítani. Próbálkozni azért nem merek, mert van olyan varázslat, ami hibás próba esetén kárt tehet benne. Nem akarom bántani egy rosszul sikerült varázstöréssel.

- Értem. De akkor nincsen értelme északra mennünk sem, ha senki nem segíthet.

- És a rokonaitok? Biztonságosabb, ha nem lesztek egyedül. Addig, míg odaértek, pedig mi vigyázunk rátok. Ha a Démont megtaláljuk, a szeretőjéből, a boszorkából kiszedhetjük, milyen átkot bocsátott rá. Utána gyerekjáték lesz a varázslata ellen fellépnem.

Elhallgatott, mert a lány feléjük indult. Hosszú haját a szellő lebegtette, a patak vizén csillogó fény pedig aranyszín ragyogással vette körül. A mágus gyönyörködve nézte.

Ezalatt Ryken magányosan ült, hátát egy vaskos fatörzsnek vetette. Elgondolkodva nézett maga elé. Egy szép, vidám leányarc járt mindig az eszében: Alisáé. Vajon hol lehet? Mit érezhet a szörnyeteg karmai között?! Lehunyta szemeit, majd döbbenetében újra kinyitotta. Szinte hallotta a fejében a lány hangját, amint őt keresi...