Egy sötét, feneketlen barlang mélyén apró mécses világított egy zugban. Pici lángja alig adott fényt, szinte elveszett a koromsötétben. A halvány fényben egy törékeny, karcsú , fekete lány gubbasztott. Arcára kiült a reménytelenség. Nem várt segítséget. Szíve legmélyén egy férfire gondolt. Egy szeretett férfire, egy bűverőjűre. Gondolatban búcsúzott tőle. Az eszével tudta, abból a barlangból soha nem szabadulhat. Nem láncok, hanem varázslatok és válogatott rémségek őrizték. Ha aludt, az adott csak könnyebbséget neki. Álmában messze járt, napsütötte, virágos rétek, zöldellő erdők, zord, hófödte bércek, csillámló vadvizek felett szállt... Szabadon repült, könnyeden és boldogan - hatalmas sárkányszárnyakon.

Igen, ő volt Alisa, a sárkányhercegnő. A Démon elrabolta és soha el nem engedi, mert hatalmát, gonoszságát általa akarja növelni. Eddig még sikerült a látszatot elhitetnie a sötét varázslóval, hogy kényszerűségből ugyan, de segíti... Az illúziót azonban egyre nehezebb fenntartania. Ha fogva tartója rájön erre, vége nemzetsége reménységének!

Egyszer csak meglepve nyitotta ki őzikeszemeit. Mintha Ryken válaszolt volna neki... Agya legmélyebb zugáig hatolt a féltő, szeretetteljes üzenet.

„Hát mégis eljössz értem?! Nem is egyedül...” - Sápadt arcán halvány mosoly futott át.

Újra erőt adott neki a remény, és új képessége, a telepátia. Volt még mit gyakorolnia ezen a téren, de rendelkezésre álló ideje is, mint a tenger - legalábbis addig, amíg a Démon újra meg nem látogatja.

Vérző szíve, sajgó lelke vigaszra lelt, és kissé megnyugodott.

Az elf, a dalnok és a törpe eközben a városba ért. Egyenesen a főtérre indultak, hogy a csapat számára utánpótlást vásároljanak, némi csengő aranyakért. Elsősorban eltartható élelmiszert - babot, borsót, kölest, néhány fűszert, cukrot, sót és lisztet -, valamint tisztálkodáshoz és mosáshoz szappant vettek. Néhány lószerszámot kerestek pótlásnak, az elnyűttek helyett, friss gyümölcsöt és zöldséget, kevés nyalánkságot Robertonak - de Hawk és Lion még megbízta őket egy-két aprósággal is, amiket a hölgyeknek szántak.

Amint a piacon és boltokban végeztek, megkönnyebbülten vették az irányt a fogadó épülete felé. Nem volt könnyű dolog a vásárlás, főleg, hogy férfiak tették. A kemény alkudozás alaposan igénybe vette őket. A tűző napsütésben felüdülés volt belépniük a fogadó hűvös kőboltozata alá. A zsibongás egy pillanatra alábbhagyott, ahogy beljebb mentek - megcélozva egy súlyos, tölgyfából készült szabad asztalt -, majd az érkezőket végigmérve a régebbi vendégek tovább folytatták félbemaradt eszmecseréiket. Faragott fakupákban vörösbor csillant, ahogy a fogadós hordta az asztalokhoz. Pecsenye és frissen sült cipó illata kúszott be a nyitva hagyott konyhaajtó felől. A gazda végül hozzájuk ért. Rendeltek a húsból és kenyérből, meg persze hozzá jóféle bort is kértek. Közben a beszédre füleltek. Csupa érdektelen pletykát  hallhattak, meg olyan dolgokat, amiket eddig is tudtak. A mellettük álló asztalnál üldögélők a tar fejű tűzvarázslóról suttogtak...

- No, ez már érdekesebb téma! - Szótlanul néztek össze hárman, de újdonságot itt sem sikerült megtudniuk.

Amikor kihozták az ételüket, jóízűen nekiláttak. Jóllakva szusszantak, majd Tenoro előszedte lantját. Az ivó közönsége harsány hangzavarral helyeselte eme tettét. A jókedvű nevetgélés lassan elhalt, ahogy a dalnok a húrokba kapott. Elénekelt egy bordalt meg egy szomorkásabb, történelmi emlékeket idéző balladát. Ahogy befejezte, a hallgatósága közül sokan odajöttek, vállon veregették, néhányan csengő aranypénzzel is honorálták, amit szerényen megköszönt. Alig tüntette el erszényében dalai jutalmát, amikor odakint hangos kiabálás, rémült hangzavar támadt. A fogadóban tartózkodók értetlenül pislogtak, aztán – mivel egyelőre senki nem rontott be ijedten a fogadóba - folytatták az evést-ivást.

Landras azonban döbbenten nézett társaira. Elf hallása jóval érzékenyebb volt társainál. Ő meghallotta, mi okozza a kinti riadalmat:

„Sárkányok?! Hiszen mostanság békésen élnek a többi élőlény mellett... Évszázadok óta nem volt sárkánytámadás, főleg nem egy erős falakkal körülvett város ellen.”

A fekete férfi azonnal döntött: Liont telepátiával értesítette az új információról. Ezután késedelem nélkül, de halkan tájékoztatta a törpét és a dalnokot, gyorsan befejezték az étkezést, fizettek, majd az elf - kerülve a feltűnést - magával rángatta őket. Kisiettek az épületből, és a lovakat meg a vásárolt holmit távolabb biztonságba helyezték. Farro és Tenoro vigyáztak rájuk, míg az elf visszatért a fogadóhoz. Meg akarta tudni, mi lehet a támadás hátterében. Az ijedt városiak közé vegyülve hallgatta, ahogy néhányan fojtott hangon vagy kissé hangosabban az elöljárójukat szidják, válogatott káromkodásokkal is fűszerezve. Szavaikból azt vette ki, hogy egy lány miatt történhet az egész felfordulás, akit néhány hete bíztak az elöljáró őrizetére, a Démon parancsára. Amint ezt meghallotta, máris visszasietett társaihoz. Eközben az Oroszlán is megérkezett, és a törpével meg a dalnokkal együtt várakozott Landrasra - az utánpótlással felmálházott lovaik mellett.

Eközben a város egy részében már-már háborús állapotok uralkodtak. A sárkányok dühükben jó néhány épületet leromboltak és tüzükkel felperzseltek. Néhány halott is hevert füstölögve a kövezeten, a városi testőrök közül, akik voltak olyan botorok, hogy - uruk parancsának engedelmeskedve - szembeszálljanak a három hatalmas, fenséges lénnyel. A városi elöljáró eközben a félelemtől szűkölve bújt a kincseivel megrakott, legmélyebb pincéje rejtekébe. Néhány napja még öntelten hirdette, hogy városukat a Démon hatalma mindentől megvédi...

A polgárok pedig menekültek, ahová lehetett.

Az elf üdvözölte Liont, és gyorsan elmesélte, mit hallott a városlakók között. Egyetértettek abban, hogy az a lány, akit fogságban tartott az elöljáró, és akiről a menekülők beszéltek, valószínűleg Alisa lehetett. Érthető, hogy a sárkányok ki akarják ragadni hercegnőjüket a gonosz karmaiból. Lion azt tanácsolta barátainak, maradjanak a helyükön, míg ő megpróbál szót érteni a három lénnyel. Lehunyta szemeit, és koncentrálni kezdett. Majd egy pillanatnyi megkönnyebbültség ült arcára, és így szólt:

- Sikerült. Ki kell mennünk a városon kívülre, ott nyugodtabban meg tudjuk velük a dolgokat tárgyalni.

- Induljunk - bólintottak a többiek. Vonakodó lovaikat kötőféken húzták magukkal.

Körülöttük a város ezen része romokban hevert, a nemes lények erejét demonstrálva. Ennek ellenére a békés lakókat igyekeztek kikerülni, csak azokat bántották, akik elég őrültek voltak, hogy megkíséreljenek a sárkányokra támadni. Pillanatnyilag a rombolások szüneteltek. Amíg a városból kifelé haladtak, az elöljáró a nagy csend hallatán előbújt pincéje mélyéből. Kezeit dörzsölgetve ment eléjük. Azt hitte, Lionék legyőzték a sárkányokat.

- Üdvözöllek városomban benneteket, idegenek! Megszabadítottatok a dögöktől, ezért jutalmul házam vendégszeretetét élvezhetitek!

- Üdv neked is. Köszönjük, de éppen távozunk városodból, és nem vesszük igénybe jutalmadat - felelte az Oroszlán.

Landras telepátiával üzent Lionnak:

„Épp kapóra jön az elöljáró...”

„Valóban. Nem fogunk üres kézzel menni a sárkányokhoz.” - válaszolt az ezüsthajú ugyanazon módon, és zordan elmosolyodott.

- Csupán azt kérem tőled, kísérj ki bennünket a városkapun kívülre. Mint említettem, szándékunkban áll távozni. – Lion újra az elöljáróhoz intézte szavait. Az arcán átfutó mosolynak már nyoma sem volt.

- Visszautasítasz?! Engem?! Mit képzelsz magadról, idegen?! - kérdezte az alamuszi tekintetű, gőgös, alacsony és pocakos emberke. - Itt minden hatalom az enyém!

- Ne fenyegess meg! Egy egér nem tud ártani egy oroszlánnak! - húzta újra - kissé gúnyos - mosolyra száját az ezüst-szőke.

Társai is elvigyorodtak. Az elöljáró megdöbbent. A Démonon kívül így még soha nem mert beszélni vele senki! De Lion már folytatta is:

- Halljam tehát, miért vannak itt a sárkányok? Mit tettél ellenük?! Mert csak, úgy, kedvtelésből ők nem támadnak.

- Hát akkor, ezek kivételek. Nem tettem semmit ellenük. Különben sem tartozom senkinek számadással.

- Csak a lerombolt városod polgárainak, a halottak családjának - szólt bele keserűen Farro.

- Eh - legyintett türelmetlen lenézéssel az elöljáró.

- Hol a lány? - szólalt meg most már Landras is.

- Mi... milyen lány? Nem tudok semmilyen lányról.

- Akit a Démon idehozott, és te őriztetted. Alisa princesse.

- Az? Még hogy az a kis vézna lány egy hercegnő? Nevetnem kell - vigyorodott el a város ura, ostobán elárulva, hogy az imént hazudott.

- Nevethetsz. Elárultad magadat, hogy nem mondtál igazat. De, szerintem mindjárt el is megy a kedved a derültségtől - világosította fel Farro.

A négy férfi tekintete összevillant, majd a város első emberének leckéztetését Tenoro folytatta:

- Jóember, te tényleg oktalan kisegér vagy! Hogy lehetsz te a város első embere?! Az Oroszlánnak, az egyik leghíresebb mágusnak és kísérőinek válaszolgatsz ilyen udvariatlanul.

Az elöljáró ezt hallva nyugtalanul tekintgetett szét, de nem volt egérút. A négy vándor körbefogta, miközben kiértek a városból. Rögtön megpillantották a három királyi tartású sárkányt, ahogy rájuk várakoztak.

- Ezek a bestiák meg...? Hiszen azt mondtátok, megszabadultunk tőlük!

- Hm... mi soha nem állítottunk ilyet, csak te - nézett rá a dalnok. - Mi tiszteljük a népüket, és nem dőlünk be az aljas hízelgésnek, trükköknek és hazugságnak - jegyezte meg Lion. - Vihetitek, barátaim! A tietek! - fordult a tiszteletet parancsoló megjelenésű lények felé.

A lények telepátiával mondtak köszönetet, majd azt is közvetítették nekik, hogy ha bármit megtudnak hercegnőjükről, értesítik a csapatot. Lionéktól a sárkányok ugyancsak értesítést kértek, azért, hogy majd segíthessenek a mágusnak Alisa kiszabadításában. Foglyukat egy furcsa szövésű, erős hálóba helyezték, a hálót karmos lábaikkal megragadták, miközben hatalmas testüket könnyedén emelték a magasba széles szárnyaik. Az elöljáró akárhogy tiltakozott és kapálódzott, nem szabadulhatott. A sárkánytrón örökösét megsértette és fogvatartotta, ezért a tettéért megtorlás járt. Hatalmas termetük és az egyikük karmaiban himbálódzó háló nemsokára eltűnt a messzeségben, és elhalt az elöljáró rémült ordibálása is. A négy barát pedig visszatért a városon kívül várakozó társaihoz, akik nem is tudtak a Toranban történtekről.

Egy sötét, nyirkos barlang mélyén, szörnyek által őrizve üldögélt Alisa, a sárkányhercegnő. Nappalai és éjszakái egybefolytak. Csak látnoki képességével tudta érzékelni az idő múlását. Tudtán - és szerencsére a Démon tudtán is - kívül hatalmas erőt birtokolt. Valaha a szülei varázslattal rejtették el képességeit, mert tisztában voltak azzal, ha azok idő előtt előtörnének, lányukat komoly bajba juttatják. Azonban elmondani neki mindezt - már nem jutott idejük...

Alisa apjának ősei sárkányok voltak, óriási hatalommal, és olyan képességgel hogy emberi alakban is élhettek. Alisa apja azonban nem volt képes sárkánnyá változni. Az idők folyamán ezt a tudását elvesztette. Az örökség azonban a lányban rejtetten tovább élt. Testében sárkányszív dobogott. Büszke, becsületes, tiszta lelkű, méltó utóda volt őseinek. Jóstehetségét szülei nem titkolták, de a többi képességét mágiával lezárták. Viszont csak idő kérdése volt, hogy a lány szorult helyzetében mikor próbálja először használni a telepátiát. Sikerült, azonban Alisának hiányzott a használatához a gyakorlottsága. A többi elzárt tudása is ott szunnyadt még - sárkányszíve mélyén.

A feneketlen sötétség néma csendjét csak a nyirkos falakról néha lecseppenő víz törte meg. A sárkányszívű fekete szépség azonban már nem volt reménytelenül szomorú. Azóta még egyszer sikerült kapcsolatba lépnie Rykennel. Sajnos azt a helyet nem ismerte, ahol fogva tartották, de némi információt át tudott adni környezetéről. Tehát effelől megnyugodva üldögélt  a kicsi mécses fényénél, a lángba meredve. Ismét látta a jövőt: hogy hamarosan megint ellátogat hozzá a Démon. Újabb képek törtek rá öldöklő, véres csatáról, melynek vége homályba veszett. Alisa sóhajtott. Nem tudta elhessegetni látomásait. A megoldások viszont nem akartak megmutatkozni. Minden alkalommal, amikor erre gondolt, két kard képe tolakodott agyába. Az egyik fegyver valahonnan ismerős volt, még gyermekkorából, de nem emlékezett rá, hogy hol látta.